La Push vámpírja - 20. fejezet

20. fejezet


SZIASZTOK! BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK MINDENKINEK! PUSZI, DRUSILLA

(Gabriella szemszöge)



Semmit sem értettem. Az utolsó, amire emlékeztem, hogy a parkban leterített az a meglehetősen félelmetes és furcsa férfi, aki élvezettel nyalta le a vért a csuklómról, majd belém harapott. Aztán jöttek a megmentőim, akikről azt sem tudom, hogy kicsodák, de roppant hálás vagyok nekik, amiért megmentették az életemet.

Minden olyan különös volt. Miután megmenekültem, hol éreztem a fájdalmat, hol pedig nem. Aztán a helyzet egyre jobb lett. Egyre kevésbé fájt a testem, de valamiért még mindig nem tudtam sem mozdulni, sem kinyitni a szememet. Egyszerűen nem volt hozzá elég erőm.

Egy forró kéz simogatta a karomat. Eddig még csak Jake érintése váltott ki ilyen kellemes bizsergést a testemből. Hát megtalált engem. Tudtam, hogy meg fog találni. Hogyha velem van, akkor biztos, hogy minden rendbe fog jönni. Vele nem érhet baj.

Bár ne lettem volna ilyen ostoba. Miért kellett nekem a parkban sétálni éjjel. Hazamehettem volna a kivilágított utcán is, de nem. Nekem muszáj kijutnom néha a természet lágy ölére. Hogyha valaha is teljesen felépülök, akkor sem megyek át azon a parkon többé.

- Kicsim, ha hallasz, akkor gyere vissza hozzám, kérlek – suttogta Jacob a fülembe. Szegény, biztos nagyon aggódik. Én pedig másra sem vágyom, csak arra, hogy megnyugtathassam, hogy nincs semmi baj. Fel kell kelnem. Ki kell nyitnom a szemem, vagy legalább beszélnem hozzá. – Szeretlek – folytatta Jake, majd éreztem a finom érintést az ajkaimon. Egy apró kis csók volt, ami elképesztően jól esett.

Megpróbáltam kinyitni a szemeimet, de nem igazán sikerült elsőre, ennek ellenére azonban nem adtam fel. A szerelmemnek szüksége van rám, és nem hagyhatom, hogy szenvedjen. Ami pedig a legfontosabb volt, hogy én is látni akartam őt újra. Már a harmadik kísérletem volt az ébredésre, de végre sikerült is tényleg kinyitnom a szememet. Az első arc, amit megláttam valóban Jake arca volt.

- Én is szeretlek – suttogtam halkan. Sajnos többre most nem voltam képes. A torkom teljesen ki volt száradva, így inkább csak egy szerencsétlen krákogás volt az egész, de Jacob így is meghallotta.

- Megyek, szólok Carlisle-nak – mondta egy gyengéd női hang megkönnyebbülten. Majd az ajtó kinyílt, és már ott sem volt.

- Hát végre felébredtél – mondta boldogan, és megsimogatta az arcom. Az ő arca viszont azonnal eltorzult, amikor a szemembe nézett. Nem értettem, hogy mi baj történhetett, hiszen tökéletesen látok a szemeimmel, tehát nem sérülhettem meg. Bár az lehet, hogy valahol hatalmas heg éktelenkedik az arcomon. Ki tudja, hogy mi történt velem, amióta nem voltam az eszméletemnél. – Dr. Cullen, gyorsan ide kéne jönnie – mondta Jake hangosan.

- Mi történt? – lépett be a doktor a szobába.

- A szemei. Ez mit jelent? – kérdezte szerelmem aggódva. Mi a fene történt a szememmel? A francba!

A doktor, aggódó tekintettel kémlelte a szemeimet, majd belevilágított mind a kettőbe. Gondolom megnézte, hogy jók-e a pupilla reflexeim.

- Mi a probléma? – kérdezte aztán értetlenül Dr. Cullen. – A szemei tökéletesen jól vannak. A pupillái még talán gyorsabban is reagálnak, mint az átlagos embereké – gondolkozott el.

- A szeme nem ilyen színű volt – mondta kedvesem komolyan.

- Tessék? – kérdezett vissza az orvos.

- Gabriella szemei kékek voltak eredetileg is, de ennél sokkal világosabbak – mondta szerelmem.

- Az meg, hogy lehet? – kérdeztem kétségbeesetten. – Mi a baj velem? Mi történt?

- Semmi baj, kicsim – mondta Jake nyugtatóan, de nem mondhatnám, hogy meggyőzött. Sőt. – Nem akartalak felzaklatni, csak meglepődtem.

- Mondjátok el, hogy mi történt velem – sikítottam fel.

- Nyugodj meg, kérlek – nézett rám könyörgőn Jacob.

- Tudni akarom, hogy mi a bajom. Érted? – csordultak ki az első könnycseppek a szemeimből.

- Gyorsan megvizsgálom, és utána megbeszélhetitek – mondta nekem nyugtatóan a doktor.

- Rendben – sóhajtottam fel megadóan. Attól tartok, hogy úgysincs más választásom.

- Addig én kimegyek – mondta Jake, majd már el is tűnt.

- Nem kell félned. Most már minden rendben lesz. Egyébként nyugodtan szólíts csak Carlisle-nak – mosolygott rám szelíden.

- Oké, én pedig Gaby vagyok – válaszoltam.

- Akkor most veszek tőled egy kis vért, Gaby – lépett mellém egy tűvel.

- Ugye, ezt muszáj? – kérdeztem kikerekedett szemekkel. – Mármint nem kerülhetem el valahogy, hogy tűt keverjünk a vizsgálatokba?

- Sajnos nem hiszem – kuncogott fel.

- Hát jó – mondtam lemondóan. Majd odanyújtottam neki a karomat.

Teljesen meglepett, hogy még csak meg sem éreztem a vérvételt. Pedig volt már néhány rossz élményem az ilyesmivel kapcsolatban.

- Kész is vagyunk – mosolygott rám.

- Az jó – csillant fel a szemem.

- Érzel magadon valami változást? – kérdezte hirtelen.

- Mit kéne éreznem? – kérdeztem döbbenten.

- Nem tudom, valami, ami esetleg különös, vagy nem ilyen szokott lenni? – faggatózott tovább.

- Nem is tudom, a karom már nem fáj, pedig azt hittem, hogy eltörött, amikor megpróbáltam védekezni a támadómmal szemben – gondolkodtam el. Bár biztos, hogy kaptam rá fájdalomcsillapítót.

- Valóban el is tört – mondta Carlisle határozottan, majd felemelte a begipszelt kezet. – Levesszük a gipszet, és meglátjuk, hogy mi a helyzet – mondta határozottan, majd tényleg levette rólam. – Meg tudod mozdítani? – kérdezte. Én pedig azonnal mozgatni kezdtem. Te jó ég! Mióta lehetek eszméletlen, hogyha már össze is forrt a csont?

- Meddig voltam eszméletlen? – kérdeztem félve.

- Néhány napig. Viszont ez a csont már tökéletesen összeforrt, úgyhogy nem kapsz másik gipszet – mondta boldogan. Úgy láttam, hogy őszintén örült neki, hogy jobban érzem magam, amiért nagyon hálás voltam.

- Ez normális? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.

- Hát… ahogy vesszük – gondolkodott el. – Majd Jake mindent elmond – tette még hozzá. – Nekem nincs hozzá jogom, hogy elmondjak neked mindent – mondta sejtelmesen. Ez nem túl sok jót ígér.

- Ki talált rám? – jutott eszembe hirtelen. – Valakik megmentettek – mondtam határozottan.

- A lányaim voltak, akik rád találtak – mondta büszkén. Lányai? Jó, ha van huszonöt-harminc éves. Elég korán kezdte.

- Köszönöm nekik – mondtam hálásan. – Hogyha egyszer találkozhatok velük, akkor majd személyesen is megköszönöm, hogy megmentettek. Egyébként hol vagyok? – futtattam végig a tekintetemet az ismeretlen szobán. Nem éppen úgy nézett ki, mint egy kórház.

- A Cullen házban. Ez a ház a családom és az én otthonom – válaszolta a doktor. – Most viszont itt az ideje, hogy magadra hagyjalak Jacobbal. Azt hiszem, hogy sok mindent meg kell majd beszélnetek – mondta kedvesen, majd kisietett a szobából, a következő pillanatban pedig már Jake ült az ágyam szélén.

- Szia – köszönt halkan.

- Szia – mosolyogtam rá. Elég gondterheltnek tűnt. – Elmondod, hogy mi folyik itt? – kérdeztem kíváncsian. Valami nem volt rendben, és ebben biztos voltam. Egy férfi, aki a véremet akarta meginni, a szemem színe megváltozott a támadás után. Sok minden nem volt világos, és éppen itt volt az ideje, hogy megtudjam, mi folyik itt pontosan.

- Nem tudom, hogy hogyan kezdjek bele úgy, hogy ne rémülj meg tőlem – mondta lehajtott fejjel. Majd óvatosan leült mellém az ágyra és megfogta a kezem.

- Miért rémülnék meg tőled? Egyébként kezdetnek elárulhatnád, hogy mi volt az, ami megtámadott – mondtam komolyan. Abban teljesen biztos voltam, hogy nem ember, vagy ha ember, akkor valami nagyon bomlott elméjű pszichopata.

- Aki megtámadott, az egy vámpír volt – mondta Jake komolyan. Egy pillanatig elgondolkodtam, hogy felnevessek-e, de hirtelen belém fagyott a kuncogás, amikor komolyan belegondoltam a dologba. – Már nem kell félned, mert meghalt, soha többé nem bánthat téged – tette még hozzá.

- Ácsi, hogy mondod? – ültem fel hirtelen. Talán túl hirtelen is, mert állva találtam magam, ez nem normális. – Mi történik velem? – estem kétségbe újfent. – Először megtudom, hogy más lett a szemem, a csontom néhány nap alatt összeforrt, és úgy pattantam fel, mint a villám. Aztán közlöd, hogy egy vámpír támadott meg, de már halott. Mi vagy te, egy vámpírvadász? Élőben is így hívnak titeket, vagy csak a filmekben? – kérdeztem immár halkabban.

- Kérlek, nyugodj meg – lépett közelebb hozzám. Aztán pedig óvatosan magához ölelt.

- Ne titkolózz előttem. Rendben? Tehát, azt mondod, hogy vámpírok léteznek? – néztem fel rá.

- Igen, ez így igaz – bólintott határozottan.

- Te ölted meg a vámpírt? – tettem fel a következő kérdést.

- Igen, én voltam – bólintott ismét.

- Hogyan tudtad megölni úgy, hogy egy karcolás sincs rajtad? – kérdeztem hitetlenül. Persze, Jake nagyon is erős, de ettől függetlenül még ember, és az a vámpír nagyon erős volt.

- Azért mert erősebb vagyok, mint egy átlagember. Ez néhány La Pushban élő család ajándéka. Mások vagyunk. Mi vagyunk a védelmezők – magyarázta.

- Ez miből áll pontosan? – érdeklődtem. – Azt értem, hogy erősebb vagy, mint egy vámpír, de hogy érted utol? Gyorsabb is vagy? Na és, hogy találtad meg?

- Kicsim, kérlek, ülj le egy kicsit – mondta, majd finoman leültetett az ágyra. – Megmutatom neked, hogy hogyan tudok legyőzni egy vámpírt. Mi úgynevezett vérfarkasok vagyunk, de nem kell félned. Téged sosem bántanálak, és egyetlen másik embert sem – mondta komolyan.

- Vérfarkas? – néztem rá rémülten. – Olyan félelmetes teliholdkor átváltozó fajta?

- Nem jól fogalmaztam – rázta meg a fejét. - Alakváltó vagyok, aki farkassá tud változni, bármikor, amikor akar.

- Farkassá változol? Ezt most komolyan mondod? – kérdeztem kikerekedett szemekkel. Ez kezd nekem egy napra, egy kicsit sok lenni.

- Igen, megmutatom, de kérlek, hogy ne ijedj meg. Bízhatsz bennem – mondta idegesen. – Nem akarlak elveszíteni – suttogta még maga elé, de meghallottam én is.

A következő pillanatban Jacob ruhái elszakadtak, és egy hatalmas farkas állt velem szemben. Lehet, hogy meg kellett volna ijednem tőle, de amikor belenéztem a szemeibe Jake-t láttam, nem egy hatalmas és félelmetes farkast, hanem inkább a szerelmemet farkasbőrbe bújva. Bátortalanul közelebb léptem hozzá és kinyújtottam felé a kezem. Kicsit megtántorodtam, amikor kivillantotta a fogait, de aztán rádöbbentem, hogy elmosolyodott. Nagyon édes volt, ahogy még a nyelve is kilógott oldalt a száján, és kuncogott, azt hiszem. Újra kinyújtottam a kezemet felé, és finoman megsimogattam a bundáját, amibe beleborzongott. A bundája selymes volt, és forró, ahogy a bőre is. Különös érzés volt, de mégis, mintha teljesen természetes lett volna.

- Szereti, hogyha vakarják a fülét – kuncogott fel egy kedves, női hang mögöttem. Ahogy ezt kimondta, gondolkodás nélkül azonnal megvakargattam Jacob fülét, aki elégedetten vakkantott egyet. Én pedig hátrafordultam, hogy megnézzem, kitől kaptam a jó tanácsot, de senkit sem láttam. Ez furcsa. Mikor visszafordultam, Jake már emberi alakban állt előttem újra, és egy takaróba volt tekerve. Biztos azért vette fel, hogy mert a ruhái elszakadtak, amikor átváltozott.

- Undorodsz tőlem? – kérdezte félve.

- Nem, miért undorodnék? – kérdeztem vissza döbbenten.

- Azért, mert egy hatalmas kutyus lesz belőlem – mondta lehajtott fejjel.

- Szerintem nagyon aranyos voltál. Tetszett, amit láttam – mosolyogtam rá, majd hozzábújtam. – Bár félelmetesnek nem neveznélek.

- Mert nem akartam az lenni, de tudok vicsorogni is, bár ellened az sem lenne éppen félelmetes. Téged soha nem tudnálak bántani – mondta komolyan.

- Elhiszem – bólintottam rá. – Szeretlek, farkasom – mondtam boldogan, majd óvatosan megcsókoltam.

- Én is szeretlek, Gabriella – mondta gyengéden.

- Miért lettem ilyen furcsa? – jutott eszembe hirtelen, és a ködfelhő azonnal elszállt, ami körbevett egy kis ideig.

- Még nem tudja, Carlisle. Valószínűleg a harapás miatt történik ez veled, de nem lesz semmi baj – mondta határozottan.

- Honnan tudod? – kérdeztem félve.

- Onnan, hogy nem hagyom, hogy bajod essen. Ki fogjuk deríteni, hogy mi történt veled pontosan. Biztosan van megoldás – mondta teljes bizonysággal. – Ahogy elvégezte a doki a vizsgálatokat többet fogunk tudni.

- Addig itt kell maradnunk? Nem szeretnék alkalmatlankodni. Nem is ismerem ezeket az embereket. Kedvesek, az biztos, hiszen megmentettek, és jól bántak velem, de nem illene továbbra is felborítani a család nyugalmát.

- Nem zavarjuk őket, emiatt ne aggódj, de ha szeretnéd, akkor hazamehetünk. Erről is szerettem volna beszélni veled – mondta komolyan.

- Pontosan miről is?

- Szeretném, hogyha a biztonság kedvéért átköltöznél hozzánk, a rezervátumba. Természetesen lenne saját szobád. Biztonságban akarlak tudni – kérlelt lágyan. Hirtelen nem tudtam, hogy mit válaszoljak erre az ajánlatra. Hiszen már meghalt az, akitől félnem kellett, és van egy kialakított életem Port Angelesben. Messze lenne minden nap bemenni dolgozni, aztán visszautazni La Pushba.

- Jacob, ne érts félre, de az otthonod nagyon messze van a munkahelyemtől. A lakásomból ott vagyok legfeljebb negyed óra alatt. Tőletek órákra lenne – magyaráztam.

- Én arra gondoltam, hogy amíg meg nem oldódik a kialakult helyzet, addig nem dolgoznál – magyarázta.

- Azt nem lehet. Fenn kell tartanom a lakásomat, és nem leszek kitartott nő sem. Ez biztos – mondtam ellentmondást nem tűrve.

- Biztos, hogy találnánk neked megfelelő munkát mondjuk Forksban is, ha szeretnéd. Van ott egy étterem, és a tulaja nagyon rendes ember. Nem lenne messze az otthonunktól, és akkor a lakásod is fenn tudnád tartani – ajánlotta Jacob.

- Igazság szerint ez egy elég csábító ajánlat – estem gondolkodóba. Lenne munkám, és együtt lehetnék a szerelmemmel is. Nem hangzik rosszul a dolog. Sőt.

- Akkor, csak igent kell mondanod, és mindent elrendezek – mosolyodott el boldogan.

- Egyezzünk meg. Hogyha kapok állást abban az étteremben, akkor benne vagyok, de hogyha nem, akkor maradok Port Angelesben. Az a pasas már nem jelenthet gondot, hiszen már senkit sem bánthat – kezdtem bele a feltételeimbe, de hirtelen félbeszakított.

- Pasas? – kérdezte döbbenten.

- Igen, a vámpír, akit elintéztél – magyaráztam. Talán a kifejezés volt olyan sokkoló, amit használtam?

- Én egy nőt kaptam el. Azt hittem, hogy ő támadott meg téged – mondta aggódva.

- Nem, egy férfi volt a támadóm, ez biztos – mondtam határozottan.

- Akkor még veszélyben vagy – mondta komolyan. – Sehova nem mehetsz egyedül. Elintézem neked azt a munkát bármi áron Forksban. Kérlek, költözz át hozzánk. Ott biztonságban tudlak tartani.

- Rendben – adtam meg magam. Eléggé féltem ahhoz attól a fickótól, hogy inkább a védelmező karok között maradjak, amíg meg nem oldódik a helyzet, utána pedig, van egy olyan érzésem, hogy nem is akarok majd kibújni azokból a bizonyos védelmező karokból. – Mikor indulunk?

- Ahogy Carlisle elvégezte az összes vizsgálatot, és azt mondja, hogy mehetünk, már indulunk is a lakásodba, hogy összepakoljunk – mondta Jacob komolyan.

- Oké – nyögtem ki. Az életem semmi pillanat alatt teljesen felfordult. Vámpírok, alakváltók, furcsa változások rajtam a vámpírtámadástól. Azt hiszem, hogy nekem ez már egy kicsit sok. Észre sem vettem, hogy közben felkaptam egy párnát, és idegesen szorongattam.

- Hé, nyugodj meg – szorított magához Jake. – Vigyázni fogok rád. Hozzád sem érhet még egyszer – ígérte. – Tudom, hogy ez most hirtelen sok a számodra, és én el akartam mondani már korábban, hogy mi vagyok. Pontosabban azon az estén akartam bevallani mindent, amikor megtámadtak – mondta bűnbánóan.

- Semmi baj. Tényleg sokkoló, de majd feldolgozom – választoltam, majd eldőltem az ágyon Jacobot is magammal húzva. Jó volt újra a karjai között lenni. Jake ölelésében voltam igazán otthon. Semmi más nem számított.