La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 63. fejezet

63. fejezet

(Johanna szemszöge)

Reggel kipihentem ébredtem, és mikor kinyitottam a szemem azonnal négy vigyorgó szempárba ütközött a tekintetem.

-          Jót aludtál, Johanna? – kérdezte Emily kuncogva.

-          Nagyon is jól, és ti? – kérdeztem vissza mosolyogva.

-          Mi is – bólintottak rá azonnal.

-          Na és min mosolyogtok ennyire? – kérdeztem kíváncsian.

-          Végigbeszélted álmodban az éjszakát – vágták rá. Kivéve persze Willt, mert ő azért beszélni még nem tud.

-          Na és mit mondtam? – lepődtem meg.

-          Először Justin bácsival játszottál szerintem. Mert mindig azt mondtad, hogy kapjon el téged – mesélte Emily lelkesen.

-          Utána pedig Billy bácsi nevét sóhajtoztad, de nem tudjuk, hogy miért - nézett rám kérdőn Marie.

-          Biztos hiányzott  neki Billy bácsi – vágta rá Emily.

-          Hm… ez könnyen lehet, én sem alszom olyan jót, hogyha Tim nincs mellettem. Az furcsa érzés – mondta Marie egyetértően.

Milyen jó lenne, ha emlékeznék rá, hogy mit is álmodtam. Bár, ha belegondolok, az elmondottak alapján biztosan szép álmom lehetett. Sőt, kifejezetten jó álom lehetett ez.

-          Igen, nekem is furcsa, hogyha Billy nem ölel magához – bólintottam rá.

Ez tökéletesen igaz. Ráadásul ezzel semmi olyasmit sem mondtam, amit Marie még esetleg nem ért meg elsőre. Annyira édes, hogy még mindig megvan a gyermeki ártatlansága. Pedig Emily már tökéletes ért mindent, ami a szexualitáshoz kapcsolódik.

-          Hm… hát ennyire hiányoztam? Hiszen csak tíz órára hagytalak magadra – jelent szerelmem az ajtóban. Mire Will kacagni és tapsolni kezdett.

-          Vége az őrjáratnak? – kérdeztem lelkesen.

-          Igen, mára Jacob vállalta az éjszakát – vágta rá miközben odajött hozzánk, és minden csöppség arcára nyomott egy puszit, végül pedig én is kaptam egy apró csókot. – Elmegyek letusolok, aztán bedobhatnánk valami reggelit, mert farkas éhes vagyok.

-          Rendben, mindjárt megyünk, és elkészítjük. Tegnap este már előkészítettem egy adag palacsintát, és lehet még bundás kenyér is – mondtam mosolyogva.

-          Nos, ez határozottan jól hangzik – nyalta meg Billy a száját. Willnél pedig hirtelen eltörött a mécses.

-          Oh, te is megéheztél? – mosolyogtam kisfiamra. Majd gyorsan felvettem és már adtam is neki a tejet. Az ő reggelije valami finom papi lesz ezután, de még nem tudom, hogy milyen legyen. Bár lesz rá időm, hogy kitaláljam, hogy mit egyen, de azt hiszem, hogy reszelek neki egy kis almát és kekszet. Azt mindig imádja.

-          Elkezdjem sütni a palacsintát? – ajánlotta Marie és Emily. – Anyu a múltkor megtanított rá.

-          Jól van, de vigyázzatok magatokra. Nehogy megégessétek a kezeteket – néztem rájuk komolyan.

-          Ne aggódj, ügyesek vagyunk, nem lesz semmi baj – mondták határozottan. Majd gyorsan megpuszilták az arcomat, és már futottak is a konyhába.

-          Akkor mi most mit tegyünk, Tim? – néztem rá kérdőn.

-          Gondolom megvárom, amíg megeteted Willt, és utánuk megyünk reggelizni – gondolkodott el. – Vagy az is lehet, hogy addig előkészítem a bundás kenyeret. Anyu mindig azt mondja, hogy én sütöm a legfinomabbat a földön – húzta ki magát büszkén.

-          Nos, akkor ezt mindenképpen meg kell kóstolnunk – mosolyogtam rá.

-          Még szép – pattant fel az ágyról, és a lányok után futott.

-          Na és te, te is szeretnél valami csinálni a reggelihez? – néztem kérdőn Willre. Aki erre csak cuppogott és elégedetten sóhajtozott.

-          Tehát nem – kuncogtam fel. – Végül is neked már meg is volt a reggeli – büfiztettem meg. Majd tisztába tettem, és már mentünk is ki a konyhába. Amit ott láttam az egyenesen letaglózott. – Hogy csináltátok ezt a hatalmas kuplejárt alig néhány perc alatt? – kérdeztem nevetve. Mind a hármuk arca csupa mogyorókrém volt. A konyha pedig úszott a koszos edényekben.

-          Gondoltuk keverünk szószt a palacsintához, és túrókrémet is csináltunk, Tim pedig a bundás kenyérhez kikeverte a tojásokat, aztán csinált rántottát is, ami alá vágott szalonnát és hagymát, sok csetressel jár egy ilyen nagy családi reggeli – néztek rám ártatlanul.

-          Utána majd segítek rendet rakni, ígérem – ajánlotta Emily kedvesen.

-          Hát azt meg fogom köszönni – kuncogtam fel. – Na terítsünk meg, és együnk – tettem le Willt a székébe. Én pedig a tányérokért mentem, és az evőeszközökért. Közben Tim már hozta is a szalvétákat, Emily a bögréket. Marie pedig az ételeket pakolta az asztalra.

-          Hűha, ez aztán a kiszolgálás – lépett ki Billy a szobából, immáron tisztán és rendesen felöltözve.

-          Bizony, villás reggeli nekünk a gyerekektől – bólintottam rá.

-          Ez már valami – ült le Billy az asztalhoz, és már rá is vetette magát a palacsintára és a rántottára is.

-          Jó étvágyat – mosolyogtam a gyerekekre. Mire Billy bocsánatkérően nézett rám. Nem szokott így nekiesni az ételnek, mindig nekünk szed előbb, de már régen volt éjszakázni, biztos egész éjjel futottak, és nagyon megéhezett.

-          Bocsánat – állt meg egy pillanatra, mikor lenyelte a falatot.

-          Semmi gond – mosolyogtam rá. – Mindenki essen neki a reggelinek nyugodtan – mondtam határozottan. Mire azonnal körbejártak a tányérok, a szószok, a rántotta, a bundás kenyér, és minden, ami csak az asztalon volt.

-          Mi is elférünk még? Nagyon éhes vagyok – lépett be az ajtón Justin és Tanya összebújva.

-          Hát ti? – pattantam fel boldogan.

-          Már itt volt az ideje, hogy meglátogassunk titeket – tárta szét a karjait. Én pedig egy szempillantás alatt belevetettem magam bátyám oltalmazó ölelésébe. – Gyönyörű vagy húgocskám – nyomott puszit az arcomra. – Na és az unokaöcsi is – kacsintott rá a kis Willre. – Remélem, hogy még sok ilyen szép kis rosszcsonttal ajándékozod meg a világot.

-          Hát, ami azt illeti igyekszünk – pirultam el az ajkamba harapva.

-          Helyes, ezt el is várom – nyomott puszit az arcomra. – Helló, Billy – csapott a tenyerébe Justin. Én pedig közben örömmel viszonoztam Tanya ölelését. – Na, hadd kapom fel ezt a kis vasgyúrót – vettte ki az etetőszékből Willt. Aki azonnal nevetni kezdett. – Jó fej vagy, kisöreg – dobta fel a levegőbe, majd el is kapta őt.

-          Jesszusom, nehogy leejtsd – sikított fel Emily.

-          Ne aggódj, kicsilány, nagyon vigyázok rá – nézett az aggódó szempárba bátyám.

-          Csak ne dobáld, légy szíves, olyan pici még – mondta komolyan Emily.

-          Rendben, nem fogom dobálni, ígérem – ült le Justin az ölében a kisfiammal.

-          Milyen volt a nászút? Meddig maradtok? Ha szóltatok volna, akkor előkészítettem volna a szobátokat – mondtam határozottan.

-          Nem szükséges, csak egy-két napot maradunk, azután indulunk Denaliba – mondta bátyám félénken.

-          Tehát eldöntöttétek, hogy ott fogtok élni? – kérdeztem remegő szájjal.

-          Nem egészen – simított végig a karomon.

-          Akkor? – néztem rá kíváncsian.

-          Arra gondoltunk, hogy az év egy részét Denaliban töltjük, a másik részét pedig itt – mondta komolyan.

-          Nem lesz rossz nektek ingázni? – kérdeztem kíváncsian.

-          Nem, hiszen mi itt is, és ott is otthon vagyunk. Ráadásul pedig egyikünk sem szeretne végképp elszakadni a családjától, tehát így lesz a legjobb – mondta Justin komolyan.

-          Ez annyira csodálatos – ugrottam a nyakába. Persze csak finoman nehogy összenyomjuk Willt.

-          Igen, nekünk is tetszik ez az elmélet – mosolyodott el Tanya is.

-          Gyertek, csatlakozzatok a reggelihez, biztos éhes vagy már Justin – utaltam az előbbi kijelentésére.

-          Van olyan, hogy én ne lennék éhes? – kérdezett vissza nevetve, majd már helyet is foglalt, Tanya pedig rögtön leült mellé. Tudtam, hogy ő nem eszik, de azért udvariasságból elé is tettem egy tányért, amiért kaptam egy hálás pillantást. Majd folytattuk a reggelit, ami alatt Justin és Tanya elmesélhették a nászútjuk publikus eseményeit…

(Bella szemszöge)

Edward és én elég gyorsan eljutottunk a trónteremhez, bár ezt nagyrészt a vámpírmemóriának köszönhetjük, mert különben én egészen biztosan eltévedtem volna ezekben a hatalmas labirintusokban. Szerelmem illedelmesen bekopogott a zárt ajtón, és megvárta, amíg az ajtó kinyílt, majd kézenfogva besétáltunk.

-          Kérlek, foglaljatok helyet Alec és Heather mellett a hátam mögött – mondta Marcus határozottan. Mi pedig bólintottunk, és azonnal oda is mentünk, ahová kérte. – Az első jelentkezők elvileg hamarosan megérkeznek közénk. Bella, legyél kedves levédeni bennünket, nehogy megtámadhassák a várat – nézett rám, mire azonnal bólintottam.

-          Bocsánat – szólítottam meg Marcust hirtelen.

-          Igen? – nézett rám érdeklődve.

-          Hogyha mindenkit levédek, akkor Edward nem tud olvasni a gondolatokban, mert akkor nem hallja azt, ami a pajzsomon kívül történik.

-          Oh, értem – nézett rám Marcus meglepetten. – Meg tudod oldani, hogy Edward kívül legyen a pajzsodon, és gyorsan beveszed alá, ha baj van? – kérdezte kíváncsian.

-          Igen, az természetesen megoldható – válaszoltam azonnal. Bár egyáltalán nem tetszett ez a megoldás.

-          Rendben, akkor legyen így, és kérlek ne aggódj, ha baj van, akkor Alec azonnal hatástalanítja a támadót, így Edwardnak nem eshet semmi baja – mondta nyugtatóan.

-          Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan.

-          Igazán nincs mit. Tudom, hogy mennyit jelenthet egy társ, főleg egy vámpír esetében – vágta rá azonnal. - Edward, neked is megfelel így? – fordult Edward felé.

-          Természetesen – bólintott rá azonnal.

-          Akkor, nincs más hátra, mint fogadni a jelentkezőket – mutatott az ajtóra. Mire a két ott álló testőr kitárta az ajtót, és néhány pillanattal később be is lépett rajta két vámpír. Egy férfi és egy nő, egymás kezét fogva.

-          Jack vagyok, a feleségem pedig Penny – mutatkozott be a férfi. Majd meghajtotta magát a lánnyal együtt.

-          Miért szeretnétek csatlakozni hozzánk? – kérdezte Marcus.

-          Őszintén szólva szimpatikusabb lenne, mint bolyongani a nagyvilágban. Elmúltunk négy évszázadosak, láttunk mindent, amit lehetett, szeretnénk letelepedni – válaszolta, és szerintem nagyon is őszintének tűnt.

-          Miért nem jöttetek már korábban hozzánk? – tette fel Marcus a következő kérdést.

-          Mi nem vagyunk „különlegesek” – mondta miközben macskakörmöket rajzolt a kezeivel. – A Volturi eddig csak a számára hasznos képességű vámpírokat fogadta be – mondta a férfi határozottan. – Azonban úgy hallottuk, hogy Ön mindenkit maga mellé fogad, aki csatlakozni szeretne.

-          Ez valóban így van – bólintott Marcus. Majd Edward felé pillantott, aki alig észrevehetően bólintott. – Örülök, hogy a családomban köszönthetlek benneteket – mondta komolyan. Majd Alec megjelent két köpennyel a Jack és Penny mellett. – Alec megmutatja a szobátokat, költözzetek be, és holnap találkozunk itt reggel nyolckor, hogy megbeszéljük a részleteket.

-          Köszönjük – mosolyodott el a két vámpír. Majd követték Alecet, hogy megnézhessék a szobájukat. Vagy inkább a kis lakásukat, mert itt mindegyik szoba egy egész kis lakásnak felel meg.

-          Nem volt bennük semmi furcsa, vagy ellentmondásos gondolat? – nézett Edwardra kérdőn Marcus.

-          Nem, Mester – rázta meg a fejét Edward. – A történetük teljesen igaz. Ők csak két vámpír, akik szeretik egymást, és szeretnének egy fix pontot az életükben ahelyett, hogy folyamatosan költözködnének, vagy menekülnének, nehogy valaki rájöjjön a titkukra. Itt önmaguk lehetnek és ezért jöttek most hozzád. Az is tény, hogy nem rendelkeznek semmi olyan képességgel, ami a bátyád szerint értékesebbé tett egy vámpírt.

-          Na és ti, hölgyek? – fordult felém és Heather felé kíváncsian. – Szimpatikusak voltak?

-          Nekem nagyon is – vágtam rá azonnal. Kedves párnak tűnnek.

-          Én sem láttam okát, hogy ne kedveljem őket – válaszolta Heather. – Bár én nem tudok olvasni a gondolataikban, így nem tudhatom ténylegesen, hogy milyenek a belső tulajdonságaik – fűzte még hozzá.

-          Nos, ami azt illeti, a női megérzések páratlanok, néha még a gondolatolvasásnál is pontosabbak tudnak lenni, úgyhogy részemről, akkor biztosan a családhoz tartozhat Jack és Penny – vágta rá Marcus határozottan. – Jöhet a következő – nézett az ajtónál álló testőrre, aki azonnal beengedte a következő vámpírt. Egy férfi volt, kopottas ruhákban, és ápolatlanul, elég vadnak tűnt.

-          A nevem Sam Marshall – mutatkozott be hanyagul. – Csatlakoznék – fűzte még hozzá.

-          Na és miért csatlakoznál? – kérdezte Marcus.

-          Miért ne? – rántotta meg a vállát Sam. – Nincs otthonom, itt pedig lenne. Az utam során kevés balhéba tudok keveredni, a te testőrségedben viszont lenne mit csinálnom, szerintem – állapította meg teljesen nyugodtan. Letegezte a vezetőt? Ez azért elég merész lépés, legalábbis szerintem.

-          Nos, ami azt illeti nem tervezek a közeljövőben semmit. Csak akkor lesz „balhé” - idézte a vámpír szavait – hogyha valaki megtámadja a várat. Én nem fogok ok nélkül viszályt szítani – mondta határozottan. – Ennek fényében is maradnál? – kérdezte Marcus.

-          Meglátjuk, talán visszajövök néhány év múlva, hogyha történik valami végre a vámpírvilágban – rántotta meg a vállát ismét. Majd kiviharzott a teremből.

-          Hm… hát igen, a mi fajtánknak is vannak sajátos példányai, az egyszer biztos – gondolkodott el Marcus.

-          Jobb lesz a Volturinak nélküle – állapította meg Edward. – Eléggé forrófejű, és alig várta, hogy gyilkolni küld. Egy vérengző vezető reményében jött el ide.

-          Akkor valóban jobb is, hogy elment – bólintott rá Marcus. – Nem tervezek semmiféle hadjáratot, csak, hogyha muszáj – mondta ellentmondást nem tűrve. – Minden törvény a régi marad, és ha azt megszegik, akkor megjelenünk, és intézkedünk, de magamtól nem fogok támadni senkire.

-          Ez nagyon jó hozzáállás, Mester - helyeselt azonnal Heather. Mi tagadás, én is tökéletesen egyetértettem vele.

A napunk további része a trónteremben telt. Voltak békés vámpírok, akik otthonra vágytak. Voltak olyanok, akik jutalom reményében jöttek. Azt hitték, hogyha beállnak a Volturi soraiba, akkor megszeghetnek bizonyos szabályokat, és jöttek még olyanok is, akik csak egy jó balhét akartak. Én pedig egyre jobban untam a trón mögött ácsorgást, de egy szót sem szóltam, hiszen ezt vállaltuk Edwarddal, és teljesíteni is fogjuk a kötelességünket…

La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 62. fejezet

62. fejezet

(Bella szemszöge)

Miután mindent megbeszéltünk Marcusszal Alec segített megtalálni a szobánkat, hogy berendezkedhessünk, egy óra múlva pedig már várják is Edwardot a trónteremben, ahogy engem is. Ő a gondolatokat fogja vizsgálni, én pedig mentális pajzzsal fogom körülvenni a Volturi tagjait, amikor megérkeznek a jelentkezők, akik szeretnének Marcus családjához tartozni. Ez azt hiszem, hogy egy teljesen normális és kivitelezhető feladat. Sőt, talán még tetszik is nekem Marcus hozzáállása.

-          Ez lenne az a lakosztály, amit a Mester nektek szánt. Nem messze innen van az én szobám is, illetve Heather és az én szobám, pontosabban kettővel arrébb – mutatott egy ajtóra. – Ha bármire szükségetek van, akkor nyugodtan szóljatok.

-          Köszönjük – mosolyogtam rá hálásan.

-          Igazán nincs mit – biccentett. Majd maga után húzta Heathert, és eltűntek az ajtó mögött.

-          Szerintem nézzük meg a szobánkat, Carlisle azt mondta, hogy ők is itt laktak, amíg Marcusnál vendégeskedtek – mondta Edward komolyan.

-          Hát akkor nézzünk körbe – mondtam mosolyogva. Majd benyitottam a szobába, Edward pedig azonnal követett engem. – Te jó ég – sikkantottam fel, amikor megláttam a hatalmas halom ajándékot az ágyon. Ruhák, egy sakk készlet, könyvek,  és cd-k, amiket imádunk. Na és egy levél.

„Kedves Bella és Edward,

Marcus nagyon kedves, és figyelmes volt velünk az egész itt tartózkodásunk alatt. Tudom, hogy nehéz távol lennetek tőlünk, ahogy nekünk is nagyon hiányozni fogtok. Viszont hamarosan újra találkozunk, addig is hagyunk nektek egy kis ajándékot, hogy mindig az eszetekbe jussunk, hogyha esetleg honvágyatok támadna.

Szeretünk benneteket, Esme és Carlisle

Ui.: Nagyon várunk benneteket haza.

-          Esme, már csak Esme. Nem is ő lenne, hogyha nem kedveskedett volna nekünk valamivel, és nem tett volna le ide néhány meglepetést – mosolyodott el Edward boldogan.

-          Igen, ő mindig is tökéletes volt – vágtam rá én is.

-          Szerintem nézzünk körbe, ez egy nagyon kellemes lakosztálynak tűnik – fogott kézen. Én pedig örömmel indultam el vele, hogy együtt felfedezzük az ideiglenes otthonunkat.

-          Atyaég – kerekedtek el a szemeim, amikor beléptünk a fürdőszobába. – Ez nem éppen hasonlít a kastély többi részére.

-          Az egyszer biztos. Ez kész modern wellnessközpont – bólintott rá Edward is. – Marcus alaposan felújítatta ezt a részt, ahogy már említette is.

-          Valóban, de én még mindig nem bízom benne – mondtam halkan. – Lehet, hogy Marcus tényleg más, mint amilyen a többi Volturi volt, bár én nem ismertem egyiket sem eddig, de mi van, hogyha ez csak egy trükk, és mindannyian olyanok, mint Georgina, csak most még előadják magukat.

-          Bella, azt látnám a gondolataikban – vágta rá Edward azonnal.

-          Elvileg igen, de ki lehet játszani a képességed, hogyha elég sokat gyakoroltak rá – állapítottam meg.

-          Nos, nem tagadom, hogy ki lehet játszani a képességem, de nem hosszú távon. Ígérem, hogy figyelni fogok – mondta határozottan.

-          Rendben van, ez megfelelő javaslat – bólintottam rá.

-          Na láss rémeket, kicsim. A helyzet korántsem olyan szörrnyű, mint amilyennek hiszed. Jogos a bizalmatlanság, de azért csak diszkréten – kérte halkan.

-          Ne aggódj, nem terveztem a világgá kürtölni, hogy nem bízom Marcusban, még akkor sem, hogyha Carlisle őszintén megbízik benne – ígértem meg.

-          Jól van, mindenesetre figyelek, és te is figyelsz. Bár szerintem nincs miért aggódni – egyezett bele végül.

-          Legyen igazad – vágtam rá.

-          Helyes, na gyere ide – tárta ki a karjait Edward. Én pedig boldogan simultam bele a karjaiba. – Megnyugodtál? – kérdezte kedvesen.

-          Igen, azt hiszem, hogy most már minden rendben – mosolyogtam fel rá. – Talán csak a hely miatt gyülemlik fel bennem a feszültség.

-          Igen, előfordulhat – biccentett.

-          Mit szólnál, hogyha egy kicsit ellazítanálak? Elég nagy ez a jakuzzi. Kifejezetten kényelmes hely, és kényelmesen elférnénk benne – simított végig a fenekemen.

-          Ez egy merőben csábító ajánlat, de egy óra múlva jelenésünk lesz – mondtam csalódottan.

-          Azt hiszem, hogy kipróbálni ki tudnánk ennyi idő alatt – esett neki a köpenyemnek.

-          Hé, nyugalom – nevettem fel. – Most kaptuk ezeket a köpenyeket, amiket megígértünk, hogy viselünk, úgyhogy légy szíves ne tépd szét – oldottam ki inkább én a köpenyemet.

-          Jól van, na nem mintha nem lenne itt még köpeny bőségesen, de vigyázok rá, esküszöm – mondta komolyan.

-          Oké, én is vigyázok a tiedre, de még víz sincs ebben a jakuzziban, és már egy óránk sincs – nyitottam meg a csapot.

-          Nem kell tíz perc és megtelik ilyen tempóban – szedte le rólam a felsőmet, és a nadrágomat is.

-          Csakugyan? – tettem én is ugyanezt a ruháival.

-          A legutóbb nem tudtuk úgysem befejezni rendesen a nászutunkat. Lehetne ez a második nászút, csak kis megszakításokkal, amikor éppen testőrködnünk kell Marcus mellett.

-          Ami azt illeti, ez egy remek javaslat – bólogattam lelkesen.

-          Azt hiszem, hogy most már eleget beszélgettünk róla – kapott a karjaiba és beszállt velem a még félig üres kádba.

-          Ennyire régen lett volna már? – húztam fel a szemöldököm.

-          Több, mint két napja nem voltunk együtt. Nem elég? – illesztette össze a testünket.

-          Ami azt illeti, valóban régen volt már. A negyvennyolc óra valóban kínszenvedés – sóhajtottam fel, amikor mozogni kezdtem.

Szerettem, amikor én diktálom a tempót. Szó se róla, Edward fantasztikus volt az ágyban, de azért egy nő azt hiszem néha igényli, hogy ő diktálhassa a tempót. Elég volt néhány perc, és én máris elvette az eszem a kéj, de Edward is pontosan ugyanolyan állapotban volt, mint én. Nem sokkal később pedig mindkettőnket elragadott a gyönyör. Boldogan pihegtem kedvesem mellkasán miközben ő a hátam simogatta. Amikor halk kopogtatás szakított ki minket a meghitt pillanatból.

-          Igen? Ki az? – kérdezett ki Edward azonnal.

-          Alec vagyok, tíz perc múlva szolgálat, ne késsetek el – mondta komolyan. – Ott találkozunk.

-          Köszönjük, hogy szóltál – vágtuk rá azonnal. Majd már csak a távolodó lépteit hallottuk.

-          Fel kéne öltöznünk és mennünk – állapítottam meg kelletlenül.

-          Igen, tudom. A szolgálat után innen folytatjuk – csapott finoman a fenekemre. Majd felállt engem is a karjaiban tartva.

-          Szerinted mit szokás itt viselni a köpeny alatt? – kérdeztem kíváncsian.

-          Nos, azt hiszem, hogy bármit, ami kényelmes – rántotta meg a vállát. – Marcus erre vonatkozó szabályokról nem szólt egy szót sem.

-          Igen, ez igaz – bólintottam rá. – Akkor egy farmer és egy fekete felső nyilván megteszi – siettem a bőröndhöz. Majd magamra kaptam a ruhadarabokat. Közben pedig Edward is felöltözött. Gyorsan felvettem a földről a köpenyemet is, és így magamra vettem úgy, hogy a fejemre húztam az arcomat eltakarva. – Elég furcsa ez a köpeny – állapítottam meg.

-          Csak nem vagyunk hozzászokva, de ha megszoktuk, akkor már nem lesz ilyen különös – rántotta meg a vállát Edward. Majd ő is felvette a köpenyét.

-          Előnye is van ennek a köpenynek – vigyorogtam rá.

-          Na és mi lenne az? – kérdezte kíváncsian. Én pedig közelebb léptem hozzá, azután pedig megcsókoltam a köpeny alatt. A két csuklya tökéletesen eltakart bennünket.

-          Hm… nagyon trükkös gondolat – mosolyodott el Edward, amikor elváltunk.

-          Talán nem tetszett? – húztam fel a szemöldököm.

-          Dehogynem tetszett – vágta rá azonnal. Majd ő is megcsókolt ugyanúgy, ahogy én az előbb.

-          Menjünk, mert el fogunk késni – fűztem össze az ujjainkat.

-          Igen, igazad van – bólintott rá. Majd elindultunk a trónterem felé, hogy teljesítsük az ígéretünket, és szolgáljuk Marcust…

(Johanna szemszöge)

Az életem szinte gyökeresen megváltozott. Alig több, mint egy évvel ezelőtt még álmodni sem mertem volna róla, hogy valaha anya leszek. Most pedig itt fekszem a kisfiammal a karomban, aki éppen lelkesen issza a tejet, Billy pedig mosolyogva figyel minket az ágy végéből. A másik szobában pedig Emily játszik Timmel és Marie-val. Ma nálunk alszanak, hogy Nathalie egy kicsit kettesben lehessen Anthonyval, és Gabriella is egy kicsit Jacobbal, illetve ők hármasban Phoebe-vel együtt, de mivel a kislány gyönyörűen végigalussza az éjszakát, tudnak egy kicsit romantikázni végre.

-          Biztosan elbírsz mind a négy gyerekkel? – kérdezte Billy bizonytalanul.

-          Hát persze, hogy elbírok velük – vágtam rá azonnal.

-          Biztosan ne maradjak inkább itthon? Még mindig megkérhetek valakit, hogy helyettesítsen – simított végig az arcomon.

-          Drágám, a falkának szüksége van rád. Ne aggódj miattam, minden rendben lesz, Emily és Will elalszik itt velem, Marie és Tim pedig a másik szobában. Jó gyerekek, ezt te is tudod. Olykor egy kicsit talán csíntalanok, de ennyi az egész. Minden rendben lesz – nyomtam gyors csókot a szájára.

-          Rendben, de ha bármi gond van, akkor hívd nyugodtan Cullenéket. Rose felajánlotta, hogy bármikor átjön, ha szükséges – mondta határozottan.

-          Billy, drágám, ne aggódj már ennyit, kérlek. Nem lesz semmi baj – mondtam határozottan. – Ha viszont mégis történne valami, akkor azonnal hívni fogom Rose-t, Jacob pedig majd szól neked. Rendben? Na, most menj, és védd az embereket – néztem rá mosolyogva. Édes volt, amikor ennyire aggódott. Bár azért néha egy kicsit túlzásba viszi a dolgot, azt hiszem. Nem, nem is csak hiszem, hanem biztos vagyok benne.

-          Jól van, vigyázz magatokra, és ne hagyd, hogy a gyerekek a fejedre nőjenek, tudnak ám rosszak lenni, hiszen mindegyikben farkas vér csörgedez – mondta nevetve.

-          Ne aggódj, tudom kezelni a farkasokat – kacsintottam rá.

-          Efelől semmi kétségem – bólintott rá. Majd gyengéd csókot lehelt a számra, azután pedig a kisfiúnk felé is.

-          Na, menj már, a többiek már várnak – mondtam komolyan. Mire engedelmesen elhagyta a szobát még egy apró csók után.

-          Johanna – szaladt be a szobába Marie.

-          Igen, kicsim? – néztem rá kérdőn.

-          Nagyon éhes vagyok – harapott az ajkába.

-          Oh, nem volt elég a vacsora? – lepődtem meg.

-          De akkor elég volt, de most megint éhes vagyok – pirult el.

-          Rendben, akkor jövök, és készítek nektek valamit. Mit szólnál egy kis mogyoróvajas szendvicshez?

-          Lehetne mogyoróvajas-lekváros? – harapott az ajkába.

-          Természetesen arról is lehet szó – vágtam rá azonnal. – Will mindjárt befejezi a vacsorát, és már megyek is, rendben?

-          Igen, a konyhában várunk – futott ki a szobából mosolyogva. A kis torkos. Pedig még repetát is kért a tortából. Mostanában rengeteg ételt igényel a szervezete. Nathalie is említette, hogy alig győzi etetni a családját. Szerintem ez kicsit különös, de mivel senki sem aggódik a dolog miatt, így én sem teszem. Biztosan csak a gyors növekedés miatt igénylik a sok ételt, hiszen a szervezetüknek szüksége van a tápanyagokra.

-          Johanna, vigyázzak Willre, amíg te elkészíted a szendvicseket? – viharzott be Emily lelkesen.

-          Igen, örülnék neki, hogy figyelnél rá egy kis ideig, de ti is kijöhettek velünk a konyhába – fűztem még hozzá. Emily határozottan megbízható és erős kislány, de az a biztos, hogyha látom őket. Még mindketten gyerekek, és nem szeretném, hogyha bármi baj történne, akárcsak véletlenül se.

-          Oké, vihetem én? – kérdezte csillogó szemekkel.

-          Egy pillanat, még nem volt büfi, de mindjárt készen vagyunk – mondta, mire azonnal felhangzott a várt hang.

-          Hűha, ez egy mindenkit megszégyenítő hang volt, azt hiszem – kuncogott fel Emily. Mire William is azonnal kacagni kezdett. Én pedig gyorsan megtörölgettem a száját, és beletettem a fiamat Emily már előre bölcsőt formáló kis kezei közé. – Nahát, te napról napra nagyobb vagy – nyomott puszit Emily Will arcára. Mire fiam finoman beletúrt a selymes hajtincsekbe.

-          Na menjünk, kedveseim, Marie már nagyon éhes – kaptam magamra a köntösömet. Majd mindhárman kisétáltunk a konyhába.

-          Szóval, mogyoróvajas-lekváros kenyerek lesznek, és kakaó? – néztem a már előkészített hozzávalókra.

-          Igen, ezt szeretnénk – bólogatott Marie és Tim lelkesen.

-          Rendben – biccentettem. – Na és a szalámi, meg a majonéz? – lepődtem meg, amikor azt is megláttam.

-          Emily inkább a sósat szereti, és ez a kedvence – mondta Marie határozottan.

-          Oh, értem – mondtam mosolyogva. Milyen édesek, hogy gondoltak rá is. – Na és a kakaót szereted? – néztem kérdőn Emilyre.

-          Az jöhet minden mennyiségben – vágta rá azonnal.

-          Rendben van, akkor csináljuk meg azokat a szendvicseket – álltam neki a kenyerek megkenésének.

Miután pedig mindhárom gyerkőc megkapta a megfelelő mennyiségű második vacsoráját szépen megfürödtek, és már bújtak is be az ágyba. Marie és Tim a nekik kialakított kis szobában aludtak, míg Emily természetesen bekéredzkedett hozzám és Willhez. Bár én ezt egyáltalán nem bántam. Szerettem nézni őket, amikor összebújtak, és békésen szundikáltak. Annyira aranyosak voltak így együtt mindig. Bár ez tökéletesen igaz volt Marie és Tim esetében is, hiszen szinte ugyanígy aludtak ők is. Miután pedig meggyőződtem róla, hogy mind a négyen kényelmesen, betakarva alszanak én is lefeküdtem, és szinte azonnal el is aludtam. Nem is volt olyan nehéz vigyázni erre a négy kis rosszcsontra, mint ahogy mindenki hitte…