La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 63. fejezet

63. fejezet

(Johanna szemszöge)

Reggel kipihentem ébredtem, és mikor kinyitottam a szemem azonnal négy vigyorgó szempárba ütközött a tekintetem.

-          Jót aludtál, Johanna? – kérdezte Emily kuncogva.

-          Nagyon is jól, és ti? – kérdeztem vissza mosolyogva.

-          Mi is – bólintottak rá azonnal.

-          Na és min mosolyogtok ennyire? – kérdeztem kíváncsian.

-          Végigbeszélted álmodban az éjszakát – vágták rá. Kivéve persze Willt, mert ő azért beszélni még nem tud.

-          Na és mit mondtam? – lepődtem meg.

-          Először Justin bácsival játszottál szerintem. Mert mindig azt mondtad, hogy kapjon el téged – mesélte Emily lelkesen.

-          Utána pedig Billy bácsi nevét sóhajtoztad, de nem tudjuk, hogy miért - nézett rám kérdőn Marie.

-          Biztos hiányzott  neki Billy bácsi – vágta rá Emily.

-          Hm… ez könnyen lehet, én sem alszom olyan jót, hogyha Tim nincs mellettem. Az furcsa érzés – mondta Marie egyetértően.

Milyen jó lenne, ha emlékeznék rá, hogy mit is álmodtam. Bár, ha belegondolok, az elmondottak alapján biztosan szép álmom lehetett. Sőt, kifejezetten jó álom lehetett ez.

-          Igen, nekem is furcsa, hogyha Billy nem ölel magához – bólintottam rá.

Ez tökéletesen igaz. Ráadásul ezzel semmi olyasmit sem mondtam, amit Marie még esetleg nem ért meg elsőre. Annyira édes, hogy még mindig megvan a gyermeki ártatlansága. Pedig Emily már tökéletes ért mindent, ami a szexualitáshoz kapcsolódik.

-          Hm… hát ennyire hiányoztam? Hiszen csak tíz órára hagytalak magadra – jelent szerelmem az ajtóban. Mire Will kacagni és tapsolni kezdett.

-          Vége az őrjáratnak? – kérdeztem lelkesen.

-          Igen, mára Jacob vállalta az éjszakát – vágta rá miközben odajött hozzánk, és minden csöppség arcára nyomott egy puszit, végül pedig én is kaptam egy apró csókot. – Elmegyek letusolok, aztán bedobhatnánk valami reggelit, mert farkas éhes vagyok.

-          Rendben, mindjárt megyünk, és elkészítjük. Tegnap este már előkészítettem egy adag palacsintát, és lehet még bundás kenyér is – mondtam mosolyogva.

-          Nos, ez határozottan jól hangzik – nyalta meg Billy a száját. Willnél pedig hirtelen eltörött a mécses.

-          Oh, te is megéheztél? – mosolyogtam kisfiamra. Majd gyorsan felvettem és már adtam is neki a tejet. Az ő reggelije valami finom papi lesz ezután, de még nem tudom, hogy milyen legyen. Bár lesz rá időm, hogy kitaláljam, hogy mit egyen, de azt hiszem, hogy reszelek neki egy kis almát és kekszet. Azt mindig imádja.

-          Elkezdjem sütni a palacsintát? – ajánlotta Marie és Emily. – Anyu a múltkor megtanított rá.

-          Jól van, de vigyázzatok magatokra. Nehogy megégessétek a kezeteket – néztem rájuk komolyan.

-          Ne aggódj, ügyesek vagyunk, nem lesz semmi baj – mondták határozottan. Majd gyorsan megpuszilták az arcomat, és már futottak is a konyhába.

-          Akkor mi most mit tegyünk, Tim? – néztem rá kérdőn.

-          Gondolom megvárom, amíg megeteted Willt, és utánuk megyünk reggelizni – gondolkodott el. – Vagy az is lehet, hogy addig előkészítem a bundás kenyeret. Anyu mindig azt mondja, hogy én sütöm a legfinomabbat a földön – húzta ki magát büszkén.

-          Nos, akkor ezt mindenképpen meg kell kóstolnunk – mosolyogtam rá.

-          Még szép – pattant fel az ágyról, és a lányok után futott.

-          Na és te, te is szeretnél valami csinálni a reggelihez? – néztem kérdőn Willre. Aki erre csak cuppogott és elégedetten sóhajtozott.

-          Tehát nem – kuncogtam fel. – Végül is neked már meg is volt a reggeli – büfiztettem meg. Majd tisztába tettem, és már mentünk is ki a konyhába. Amit ott láttam az egyenesen letaglózott. – Hogy csináltátok ezt a hatalmas kuplejárt alig néhány perc alatt? – kérdeztem nevetve. Mind a hármuk arca csupa mogyorókrém volt. A konyha pedig úszott a koszos edényekben.

-          Gondoltuk keverünk szószt a palacsintához, és túrókrémet is csináltunk, Tim pedig a bundás kenyérhez kikeverte a tojásokat, aztán csinált rántottát is, ami alá vágott szalonnát és hagymát, sok csetressel jár egy ilyen nagy családi reggeli – néztek rám ártatlanul.

-          Utána majd segítek rendet rakni, ígérem – ajánlotta Emily kedvesen.

-          Hát azt meg fogom köszönni – kuncogtam fel. – Na terítsünk meg, és együnk – tettem le Willt a székébe. Én pedig a tányérokért mentem, és az evőeszközökért. Közben Tim már hozta is a szalvétákat, Emily a bögréket. Marie pedig az ételeket pakolta az asztalra.

-          Hűha, ez aztán a kiszolgálás – lépett ki Billy a szobából, immáron tisztán és rendesen felöltözve.

-          Bizony, villás reggeli nekünk a gyerekektől – bólintottam rá.

-          Ez már valami – ült le Billy az asztalhoz, és már rá is vetette magát a palacsintára és a rántottára is.

-          Jó étvágyat – mosolyogtam a gyerekekre. Mire Billy bocsánatkérően nézett rám. Nem szokott így nekiesni az ételnek, mindig nekünk szed előbb, de már régen volt éjszakázni, biztos egész éjjel futottak, és nagyon megéhezett.

-          Bocsánat – állt meg egy pillanatra, mikor lenyelte a falatot.

-          Semmi gond – mosolyogtam rá. – Mindenki essen neki a reggelinek nyugodtan – mondtam határozottan. Mire azonnal körbejártak a tányérok, a szószok, a rántotta, a bundás kenyér, és minden, ami csak az asztalon volt.

-          Mi is elférünk még? Nagyon éhes vagyok – lépett be az ajtón Justin és Tanya összebújva.

-          Hát ti? – pattantam fel boldogan.

-          Már itt volt az ideje, hogy meglátogassunk titeket – tárta szét a karjait. Én pedig egy szempillantás alatt belevetettem magam bátyám oltalmazó ölelésébe. – Gyönyörű vagy húgocskám – nyomott puszit az arcomra. – Na és az unokaöcsi is – kacsintott rá a kis Willre. – Remélem, hogy még sok ilyen szép kis rosszcsonttal ajándékozod meg a világot.

-          Hát, ami azt illeti igyekszünk – pirultam el az ajkamba harapva.

-          Helyes, ezt el is várom – nyomott puszit az arcomra. – Helló, Billy – csapott a tenyerébe Justin. Én pedig közben örömmel viszonoztam Tanya ölelését. – Na, hadd kapom fel ezt a kis vasgyúrót – vettte ki az etetőszékből Willt. Aki azonnal nevetni kezdett. – Jó fej vagy, kisöreg – dobta fel a levegőbe, majd el is kapta őt.

-          Jesszusom, nehogy leejtsd – sikított fel Emily.

-          Ne aggódj, kicsilány, nagyon vigyázok rá – nézett az aggódó szempárba bátyám.

-          Csak ne dobáld, légy szíves, olyan pici még – mondta komolyan Emily.

-          Rendben, nem fogom dobálni, ígérem – ült le Justin az ölében a kisfiammal.

-          Milyen volt a nászút? Meddig maradtok? Ha szóltatok volna, akkor előkészítettem volna a szobátokat – mondtam határozottan.

-          Nem szükséges, csak egy-két napot maradunk, azután indulunk Denaliba – mondta bátyám félénken.

-          Tehát eldöntöttétek, hogy ott fogtok élni? – kérdeztem remegő szájjal.

-          Nem egészen – simított végig a karomon.

-          Akkor? – néztem rá kíváncsian.

-          Arra gondoltunk, hogy az év egy részét Denaliban töltjük, a másik részét pedig itt – mondta komolyan.

-          Nem lesz rossz nektek ingázni? – kérdeztem kíváncsian.

-          Nem, hiszen mi itt is, és ott is otthon vagyunk. Ráadásul pedig egyikünk sem szeretne végképp elszakadni a családjától, tehát így lesz a legjobb – mondta Justin komolyan.

-          Ez annyira csodálatos – ugrottam a nyakába. Persze csak finoman nehogy összenyomjuk Willt.

-          Igen, nekünk is tetszik ez az elmélet – mosolyodott el Tanya is.

-          Gyertek, csatlakozzatok a reggelihez, biztos éhes vagy már Justin – utaltam az előbbi kijelentésére.

-          Van olyan, hogy én ne lennék éhes? – kérdezett vissza nevetve, majd már helyet is foglalt, Tanya pedig rögtön leült mellé. Tudtam, hogy ő nem eszik, de azért udvariasságból elé is tettem egy tányért, amiért kaptam egy hálás pillantást. Majd folytattuk a reggelit, ami alatt Justin és Tanya elmesélhették a nászútjuk publikus eseményeit…

(Bella szemszöge)

Edward és én elég gyorsan eljutottunk a trónteremhez, bár ezt nagyrészt a vámpírmemóriának köszönhetjük, mert különben én egészen biztosan eltévedtem volna ezekben a hatalmas labirintusokban. Szerelmem illedelmesen bekopogott a zárt ajtón, és megvárta, amíg az ajtó kinyílt, majd kézenfogva besétáltunk.

-          Kérlek, foglaljatok helyet Alec és Heather mellett a hátam mögött – mondta Marcus határozottan. Mi pedig bólintottunk, és azonnal oda is mentünk, ahová kérte. – Az első jelentkezők elvileg hamarosan megérkeznek közénk. Bella, legyél kedves levédeni bennünket, nehogy megtámadhassák a várat – nézett rám, mire azonnal bólintottam.

-          Bocsánat – szólítottam meg Marcust hirtelen.

-          Igen? – nézett rám érdeklődve.

-          Hogyha mindenkit levédek, akkor Edward nem tud olvasni a gondolatokban, mert akkor nem hallja azt, ami a pajzsomon kívül történik.

-          Oh, értem – nézett rám Marcus meglepetten. – Meg tudod oldani, hogy Edward kívül legyen a pajzsodon, és gyorsan beveszed alá, ha baj van? – kérdezte kíváncsian.

-          Igen, az természetesen megoldható – válaszoltam azonnal. Bár egyáltalán nem tetszett ez a megoldás.

-          Rendben, akkor legyen így, és kérlek ne aggódj, ha baj van, akkor Alec azonnal hatástalanítja a támadót, így Edwardnak nem eshet semmi baja – mondta nyugtatóan.

-          Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan.

-          Igazán nincs mit. Tudom, hogy mennyit jelenthet egy társ, főleg egy vámpír esetében – vágta rá azonnal. - Edward, neked is megfelel így? – fordult Edward felé.

-          Természetesen – bólintott rá azonnal.

-          Akkor, nincs más hátra, mint fogadni a jelentkezőket – mutatott az ajtóra. Mire a két ott álló testőr kitárta az ajtót, és néhány pillanattal később be is lépett rajta két vámpír. Egy férfi és egy nő, egymás kezét fogva.

-          Jack vagyok, a feleségem pedig Penny – mutatkozott be a férfi. Majd meghajtotta magát a lánnyal együtt.

-          Miért szeretnétek csatlakozni hozzánk? – kérdezte Marcus.

-          Őszintén szólva szimpatikusabb lenne, mint bolyongani a nagyvilágban. Elmúltunk négy évszázadosak, láttunk mindent, amit lehetett, szeretnénk letelepedni – válaszolta, és szerintem nagyon is őszintének tűnt.

-          Miért nem jöttetek már korábban hozzánk? – tette fel Marcus a következő kérdést.

-          Mi nem vagyunk „különlegesek” – mondta miközben macskakörmöket rajzolt a kezeivel. – A Volturi eddig csak a számára hasznos képességű vámpírokat fogadta be – mondta a férfi határozottan. – Azonban úgy hallottuk, hogy Ön mindenkit maga mellé fogad, aki csatlakozni szeretne.

-          Ez valóban így van – bólintott Marcus. Majd Edward felé pillantott, aki alig észrevehetően bólintott. – Örülök, hogy a családomban köszönthetlek benneteket – mondta komolyan. Majd Alec megjelent két köpennyel a Jack és Penny mellett. – Alec megmutatja a szobátokat, költözzetek be, és holnap találkozunk itt reggel nyolckor, hogy megbeszéljük a részleteket.

-          Köszönjük – mosolyodott el a két vámpír. Majd követték Alecet, hogy megnézhessék a szobájukat. Vagy inkább a kis lakásukat, mert itt mindegyik szoba egy egész kis lakásnak felel meg.

-          Nem volt bennük semmi furcsa, vagy ellentmondásos gondolat? – nézett Edwardra kérdőn Marcus.

-          Nem, Mester – rázta meg a fejét Edward. – A történetük teljesen igaz. Ők csak két vámpír, akik szeretik egymást, és szeretnének egy fix pontot az életükben ahelyett, hogy folyamatosan költözködnének, vagy menekülnének, nehogy valaki rájöjjön a titkukra. Itt önmaguk lehetnek és ezért jöttek most hozzád. Az is tény, hogy nem rendelkeznek semmi olyan képességgel, ami a bátyád szerint értékesebbé tett egy vámpírt.

-          Na és ti, hölgyek? – fordult felém és Heather felé kíváncsian. – Szimpatikusak voltak?

-          Nekem nagyon is – vágtam rá azonnal. Kedves párnak tűnnek.

-          Én sem láttam okát, hogy ne kedveljem őket – válaszolta Heather. – Bár én nem tudok olvasni a gondolataikban, így nem tudhatom ténylegesen, hogy milyenek a belső tulajdonságaik – fűzte még hozzá.

-          Nos, ami azt illeti, a női megérzések páratlanok, néha még a gondolatolvasásnál is pontosabbak tudnak lenni, úgyhogy részemről, akkor biztosan a családhoz tartozhat Jack és Penny – vágta rá Marcus határozottan. – Jöhet a következő – nézett az ajtónál álló testőrre, aki azonnal beengedte a következő vámpírt. Egy férfi volt, kopottas ruhákban, és ápolatlanul, elég vadnak tűnt.

-          A nevem Sam Marshall – mutatkozott be hanyagul. – Csatlakoznék – fűzte még hozzá.

-          Na és miért csatlakoznál? – kérdezte Marcus.

-          Miért ne? – rántotta meg a vállát Sam. – Nincs otthonom, itt pedig lenne. Az utam során kevés balhéba tudok keveredni, a te testőrségedben viszont lenne mit csinálnom, szerintem – állapította meg teljesen nyugodtan. Letegezte a vezetőt? Ez azért elég merész lépés, legalábbis szerintem.

-          Nos, ami azt illeti nem tervezek a közeljövőben semmit. Csak akkor lesz „balhé” - idézte a vámpír szavait – hogyha valaki megtámadja a várat. Én nem fogok ok nélkül viszályt szítani – mondta határozottan. – Ennek fényében is maradnál? – kérdezte Marcus.

-          Meglátjuk, talán visszajövök néhány év múlva, hogyha történik valami végre a vámpírvilágban – rántotta meg a vállát ismét. Majd kiviharzott a teremből.

-          Hm… hát igen, a mi fajtánknak is vannak sajátos példányai, az egyszer biztos – gondolkodott el Marcus.

-          Jobb lesz a Volturinak nélküle – állapította meg Edward. – Eléggé forrófejű, és alig várta, hogy gyilkolni küld. Egy vérengző vezető reményében jött el ide.

-          Akkor valóban jobb is, hogy elment – bólintott rá Marcus. – Nem tervezek semmiféle hadjáratot, csak, hogyha muszáj – mondta ellentmondást nem tűrve. – Minden törvény a régi marad, és ha azt megszegik, akkor megjelenünk, és intézkedünk, de magamtól nem fogok támadni senkire.

-          Ez nagyon jó hozzáállás, Mester - helyeselt azonnal Heather. Mi tagadás, én is tökéletesen egyetértettem vele.

A napunk további része a trónteremben telt. Voltak békés vámpírok, akik otthonra vágytak. Voltak olyanok, akik jutalom reményében jöttek. Azt hitték, hogyha beállnak a Volturi soraiba, akkor megszeghetnek bizonyos szabályokat, és jöttek még olyanok is, akik csak egy jó balhét akartak. Én pedig egyre jobban untam a trón mögött ácsorgást, de egy szót sem szóltam, hiszen ezt vállaltuk Edwarddal, és teljesíteni is fogjuk a kötelességünket…