La Push vámpírja - 52. fejezet

52. fejezet




(Jacob szemszöge)



Már lassan egy napja követtük a nyomot. Nem szívesen hagytam ennyi időre szinte teljesen védtelenül La Pusht, de most nem tehettem mást. Mindenesetre néhány farkast hátrahagytunk, hogy ne legyen a város és a rezervátum teljesen védtelen. Ez a három vámpír már többször is a családomra, és ártatlan emberekre támadt, és ez bizony elégtételt követel. Nem helyes, ha egy védelmezésre született teremtmény a bosszú okán is követi a támadókat, hiszen már nagyon messze járnak a határainktól, de ezt az ügyet le kellett rendeznünk egyszer, s mindenkorra. Nem fogják többé betenni a lábukat Forks környékére, és nem fognak több embert bántani. A szagukat egyre erősebben éreztem, úgyhogy egészen biztos voltam benne, hogy megunják lassan a menekülést, és inkább megpróbálnak harcolni velünk. Minden vágyam az volt, hogy most már elintézzük őket, de Gabriella egyre lassabban tartotta velünk a tempót. Aggódva állítottam meg a rohanó menetet, de nem hagyhattam figyelmen kívül kedvesem állapotát.

- Jake, erre most nincs idő, Gabriellának is jobb lenne, ha végre biztonságban lenne. Maradj itt vele, mi pedig továbbmegyünk – lépett elém Anthony.

Tudtam, hogy igaza van. Sokkal jobb lett volna, ha valahogy meggyőzöm a szerelmemet arról, hogy maradjon otthon. A világért se ejtene ki a száján egy panaszos szót sem, pedig már nagyon is látszik rajta, hogy mindjárt összeesik. Nem való neki a harc, és a durvaság. Még akkor sem, hogyha ilyen határozott, és elszánt.

- Jól vagyok – simított végig a bundámon szerelmem. – Csak pihegek néhány pillanatot. Menjetek, majd utolérlek.

- Nem hagylak itt egyedül – gondoltam. Anthony pedig azonnal tolmácsolt.

- Dehogynem. Most te vagy az alfa, nem lesz semmi baj – nézett rám Gaby szigorúan.

- Egyedül, nem maradsz itt – morogtam fel. Fivérem megint csak közvetítette az üzenetet. Még hogy itt hagyni, egyedül. Előbb rágom le a lábam, minthogy itt hagyjam fáradtan, és védtelenül.

- Ne morogj rám, Jacob Black. Mindketten tudjuk, hogy neked most a falkával a helyed, és az ellenség egyre csak távolodik. Indíts, és tedd a dolgod, különben nagy bajban leszel – mondta kedvesem határozottan. Én pedig rossz kisgyerek módjára a lábához dörgölőztem, és felnyüszítettem. – Tudom, én is szeretlek, és aggódom, de most menj.

- Majd én itt maradok vele – hallottam meg Nathalie gondolatait. – Vigyázni fogok rá, ígérem.

- Rendben, köszönöm – sóhajtottam fel megkönnyebbülten.

- Vigyázzatok magatokra, és maradjatok itt, bármi is történik – lépett Nath elé Anthony aggódva.

Nathalie erre azonnal bólintott majd megnyalta Anthony kezét. Én is így tettem Gabyval, majd újra rohanni kezdtem, hogy végérvényesen elintézzük ezt az ügyet. Még csak egy fél órája rohantunk, amikor már határozottan közelinek éreztük az illatukat. Néhány perccel később pedig már meg is pillantottuk az egyiket. Emmett még gyorsabb tempóra kapcsolt, és néhány pillanattal később Jasperrel együtt rá vetették magukat a nagydarab vámpírra. A harc nem tartott sokáig, mert Emmett határozottan lefogta a férfit, Jasper pedig gondolkodás nélkül szabadította meg a fejétől, majd néhány perc alatt máglyára is vetettük a vámpírt, és tovább mentünk. Másodszorra nőt pillantottuk meg. Őt Sam és én kaptuk el. Nem volt vele nehéz dolgunk. A jelek szerint nem volt túl jártas a harcban, mert nagyon gyenge kísérletet tett csak a szabadulásra. Az előző máglyára vittük a nőt is, majd tovább indultunk. Egészen kezdtem megnyugodni, de a harmadik vámpírt sehol sem találtuk. Pedig teljesen kizárt dolog, hogy csak úgy eltűnt volna.

- Jake, szerintem menjünk vissza a lányokhoz – mondta Anthony.

- Igen, én is erre gondoltam – bólintottam rá.

- Mi még körbepásztázzuk a környéket – kiáltott felénk Jasper, és Emmett. Amire én csak bólintottam, majd elindultunk a lányok felé.

Néhány perce futottunk még csak, amikor hangos morgást, és egy elfojtott sikoltást hallottunk meg a lányok felöl. Azonnal még gyorsabb tempóra kapcsoltunk, és nagyon reméltem, hogy nem fog történi semmi a lányokkal, különben nem állok jót magamért. Szerencsére nem telt bele sok időbe, és már ott is voltunk azon a réten, ahol a lányokat elhagytuk. A látvány, ami fogadott azonban határozottan megdöbbentett, de jó értelemben. A vámpír darabokban hevert a földön mindenfele. Legnagyobb örömömre Gabriella arcán csak egy apró kis karcolást fedeztem fel, és nem is hiszen, hogy jobban megsérült volna, mivel rám mosolygott, amikor aggódva mellé szökkentem. Miután Gabyt leellenőriztem azonnal Nathalie felé fordultam, aki előtt már ott állt Anthony és Sam. Nath a bal mellső mancsát felemelve tartotta, és halkan nyüszített, de azon túl nem láttam rajta sérülést.

- Jól van? – kérdeztem meg Anthonyt mindesetre. Aggódtam Nath-ért, de ettől függetlenül nagyon büszke is voltam rá. Ez volt az első harca, és nagyon ügyesen helytállt. Nem sok farkas mondhatja el magáról, hogy az első küzdelmében végzett egy vámpírral. Ráadásul a saját lábán hagyja el a csata helyszínét.

- Azt mondja, hogy csak a karja fáj. Hallott egy reccsenést, így törésre gyanakszom, de mindjárt visszaváltozik, és kitapintom, hogy mi a helyzet – válaszolta Anthony.

- Nézd meg az oldalát is, a vámpír hozzávágta egy fához. Zúzódásai lehetnek – mondta Gabriella komolyan.

- Nathalie, igaz ez? – fordult vissza hozzá Anthony rosszallóan. A lány pedig vonakodva bólintott egy aprót. – Ne hallgass el semmit, ami fáj – mondta fivérem komolyan. – Gyere, elmegyünk a fák közé, ott pedig szépen visszaváltozol. Utána gyorsan ellátlak, és ha hazaértünk megnézetlek nagyapával is – magyarázta Anthony.

Nathalie pedig megadóan elindult a fák közé. Szép lassan, háromlábon evickélt az erdőbe. Anthony pedig aggódva követte. Én is gyorsan elszaladtam a fák közé, és miután átváltoztam felkaptam a rövidnadrágomat, és visszarohantam Gabriellához.

- Jól vagy? – öleltem magamhoz azonnal.

- Kicsit fáj a fejem, az állam pedig nagyon, de ezt leszámítva jól vagyok. Jó nagyot tudott ütni az a vámpír – bújt hozzám.

- Nem kellett volna magammal hoznom téged – mondtam bűntudatosan. Soha többé nem fogom hagyni, hogy velem jöjjön, akármennyire is makacskodik. Ha kell, akkor az ágyhoz fogom kötözni, de nem jön el többet egy vadászatra sem.

- Jake, én akartam jönni, ne hibáztasd magad – vágta rá azonnal.

- Tudom, de többet akkor sem jössz – mondtam határozottan. – Most pedig mutasd az állad – húzódtam el tőle, és óvatosan felemeltem a fejét. A vámpír keze nyoma már látszódott is az állán. Teljesen belilult az arca egyik oldala. – Nagyon fáj? – simogattam meg óvatosan.

- Hát azt hiszem, hogy elbírna egy kis jeget – csillant fel egy könnycsepp a szeme sarkában.

- Attól tartok, hogy jéggel nem szolgálhatok – öleltem újra magamhoz.

- Mit szólnátok egy nagyon hideg kézhez? – lépett mellénk Emmett, majd óvatosan Gaby arcához emelte hatalmas tenyerét. Az egész sérült oldalt sikerült betakarnia egy tenyerével.

- Köszi – sóhajtott fel Gabriella. Úgy tűnt, hogy a hideg tényleg enyhíti a fájdalmát.

- Nincs mit – mosolyodott el Emmett.

- Na, ennyit erről a három a vámpírról – lépett oda hozzánk Jasper. Már a harmadik vámpír is égett a máglyán. Az egész környéket belengte az émelyítő füstszag, ami a vámpírok elégetésével jár.

- Ha Nathalie, és Anthony visszatért, akkor indulhatunk is haza – mondtam. A hírt pedig mindenki kitörő örömmel fogadta.



(Nathalie szemszöge)

Miután a fiúk itt hagytak minket Gabriella idegesen mászkálni kezdett a tisztáson, és sűrűn elnézéseket kért, amiért itt ragadtam vele, azért mert ilyen gyenge. Én csak tiltakozva csóváltam a fejem. Ha tudná, hogy mennyire erős is ő valójában. Egyszerűen csak sok megpróbáltatáson ment végbe a teste mostanában, ahogy az enyém is. Emiatt nem ő a hibás. Mikor már végképp túlzásokba esett elé álltam ezzel megszakítva az ideges trappolását, majd megnyaltam a kezét ezzel kifejezve, hogy nem tehet semmiről.

- Köszönöm, Nathalie – mosolygott rám. – Tudtam, hogy te nem haragszol rám, de a többieknek már biztosan elege van belőlem – mondta. Mire én tiltakozóan megráztam a fejem. Egy bevésődés nagyobb kincs a számunkra, mint azt el tudná képzelni. Egyébként is Gabriellát mindenki imádja, aki ismeri.

- Micsoda idill – hallottunk meg egy hangot az erdő felől.

Azonnal arra kaptam a fejemet, és megláttam az ellenségünket. Legalábbis az egyiket. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ijedtem meg, de tudtam, hogy helyt kell állnom. Már csak abban reménykedtem, hogy a másik két társa nincs itt, mert akkor semmi esélyem. Még egy vámpírral sem szálltam szembe soha, nemhogy hárommal.

- Ne féljetek, gyors leszek – vigyorgott ránk.

Majd elindult Gabriella felé. Én azonban azonnal ráugrottam. Egy ujjal sem érhet hozzá Gabyhoz, amíg én élek. Ott haraptam ahol csak értem, de hirtelen megragadta a torkomat, ezzel kiszorítva belőlem a levegőt, és megszakítva a lendületemet. A következő pillanatban pedig már repültem is egy fa irányába. Hatalmas robajjal törtem ki a fát, az oldalamba pedig iszonyatos fájdalom hasított, de nem törődtem vele. Azonnal felpattantam, és újra nekiindultam a vámpírnak, akinek most Gabriella ment neki teljes elszántságával. Gaby hatalmas pofont kevert le a vámpírnak, amitől az ellenség egy pillanatra hátra is tántorodott, de aztán visszakézből megütötte Gabriellát, aki fojtottan felsikoltott, majd el is esett. Nem hagyhatom, hogy komolyabb essen, mert azt Jacob nem élné túl. Megint ráugrottam a vámpírra, és azzal a lendülettel a számba vettem az egyik karját, és egy határozott mozdulattal le is választottam a testéről. Csak azt nem vettem észre közben, hogy a másik karjával elkapta a bal mellső mancsomat, ami most hangos reccsenéssel adva meg magát a szorításnak. Éreztem, ahogy a szememből kihullik az első könnycsepp a fájdalomtól, de néhány pillanat alatt összeszedtem magam, és a torkának estem. Véget kell vetni a harcnak, amíg nyerésben vagyunk, különben végünk. Egy-két perc alatt darabokra téptem az ellenséget, aztán azonnal Gabriellához siettem, már amennyire tudtam sietni. Gaby még mindig mozdulatlanul feküd, de amikor az orrommal megbökdöstem azonnal reagált, és lassan kinyitotta a szemét. Majd fájdalmas arccal nézett rám, és az ütés helyére kapta az egyik kezét. Ekkor hallottuk meg a többiek közeledtét. Gabriella azonnal felállt, én pedig megpróbáltam letenni a mellső mancsomat a földre, de amint leért a talajra iszonyatos fájdalom nyilallt a sérült részbe, így azonnal vissza is kaptam. Attól tartok, hogy ezt nem tudom majd ügyesen eltitkolni Anthony, és apa elől. A következő pillanatban megláttam Jacobot, és Anthonyt, akik felénk siettek, majd apa is kilépett a fák közül. Egy szempillantás alatt mindketten előttem termettek. Apa óvatosan hozzám dörgölőzött, és nyugtató gondolatokkal árasztott el, és egyfolytában hajtogatta azt is, hogy mennyire ügyes voltam, és büszke rám. Anthony pedig finoman megsimogatta a bundámat.

- Mid fáj? – kérdezte aggódva.

- A karom, illetve a mancsom. Valami reccsent, szerintem lehet, hogy elrepedt, vagy eltört – válaszoltam gondolatban.

- Minden rendben lesz, ne félj. Nagyon ügyes voltál – mondta szerelmem. Mire én önkéntelenül is büszkén kihúztam magam. Majd Anthony Jake felé kapta a pillantását.

- Jól van? – kérdezte volt alfám aggódva. Értékeltem, hogy annak ellenére, hogy a bevésődése megsérült rám is gondolt. Nem hittem volna, hogy képes lesz mást is látni most Gabriellán kívül.

- Azt mondja, hogy csak a karja fáj. Hallott egy reccsenést, így törésre gyanakszom, de mindjárt visszaváltozik, és kitapintom, hogy mi a helyzet – válaszolta Anthony készségesen.

- Nézd meg az oldalát is, a vámpír hozzávágta egy fához. Zúzódásai lehetnek – mondta Gabriella komolyan. Áruló, ezt még el tudtam volna sumákolni. Gyorsan gyógyulok, és néhány napig biztosan tudtam volna rejtegetni a foltjaimat. Most még jobban fognak aggódni miattam.

- Nathalie, igaz ez? – fordult vissza hozzám Anthony rosszallóan. Én pedig vonakodva bólintottam egy aprót. Most már úgyis mindegy, mert mindenképpen át fogja vizsgálni minden porcikámat. – Ne hallgass el semmit, ami fáj – mondta kedvesem komolyan. Miközben apától is jött az alapos fejmosás, hogy sérülést nem hallgathatok el soha. – Gyere, elmegyünk a fák közé, ott pedig szépen visszaváltozol. Utána gyorsan ellátlak, és ha hazaértünk megnézetlek nagyapával is – mondta Anthony komolyan.

Én pedig jobb híján megadóan elindultam a fák közé. Bár nem voltam éppen gyors, mivel három lábon sántikálva azért mégsem lehet rám azt mondani, hogy úgy haladtam, mint a villám, de azért ment a dolog. Amikor már elég messzire beértünk, hogy ne lásson bennünket senki megálltam. Anthony pedig készségesen leoldozta a lábamról a szoknyámat, és a trikómat. Majd elfordult. Én pedig minden maradék erőmet összeszedve visszaváltoztam emberi alakba, majd fájdalmas nyögések közepette magamra küzdöttem a szoknyámat, és a trikómat.

- Kész vagyok – terültem el a földön. Úgy éreztem magam, mint akinek minden energiáját elszívták. Az oldalam sajgott, a karom majd szétfeszítette a fájdalom, és egy kicsit szédültem is, de ezt a fájdalmaimnak tudtam be.

- Rendben – fordult vissza hozzám Anthony. – Akkor most megvizsgállak – térdelt le mellém. – Ne félj, nagyon óvatos leszek.

- Tudom – sóhajtottam fel. Nem is feltételeztem volna róla, hogy nem fog rám vigyázni.

Lepkeszárny finoman simította fel a trikómat egészen a melleimig, majd felszisszent, amikor meglátta a hatalmas zúzódást, amit a fa hagyott rajtam. Behunytam a szemem, és összepréseltem az ajkaimat, amikor elkezdte tapogatni a nagy lila foltomat, mert akármennyire is finoman próbált megvizsgálni, akkor is kellemetlen volt minden érintés.

- Mindjárt kész vagyunk – suttogta nyugtatóan.

- Kibírom – nyögtem a fogaimon keresztül.

- Tudom, kicsim, te mindent elviselsz – mondta büszkén. – Kész is vagyunk – sóhajtott fel megkönnyebbülten. – A bordáid túlélték az ütést, de még egy ideig biztosan fájni fog ez a zúzódás. A karodon kívül fáj még máshol is? – kérdezte lágyan, de mégis komolyan. – Most az igazat mondd, kérlek, ne hallgass el semmit – fűzte hozzá szigorúan.

- Nem, máshol nem fáj, esküszöm – mondtam őszintén.

- Rendben, akkor még a karodat megnézem – bólintott kedvesem. Majd finoman a kezébe vette a karomat, mire azonnal felnyögtem. Minden egyes érintés nagyon fáj. – Sajnálom, kicsim, de muszáj megvizsgálnom – nézett szám együtt érzően.

- Tudom – sírtam el magam. Nem akartam gyengének tűnni, de ez sokkal jobban fájt, mint bármi eddig életem során.

- Shh… eltört. Nagyon sajnálom, édesem, de a helyére kell tennem a csontot – mondta fájdalmasan. – Próbálj meg mély levegőket venni, és elengedni magad – suttogta a fülembe.

- Én is itt vagyok, Nathalie. Nem lesz semmi baj – térdelt mellém apa is, és megsimogatta a hajamat.

- Rendben, mehet – ziháltam. Apa átölelt, és finoman leszorított, Anthony pedig egy határozott mozdulattal visszamozdította a csontot a helyére. Én pedig, akármennyire is próbáltam elfojtani a sikoltásomat nem sikerült.

- Jól van, ügyes voltál – simogatta apa a hajamat. Majd megpuszilta a homlokomat. – Nem lesz semmi baj. Néhány nap alatt meg fogsz gyógyulni, és ez már csak egy rossz emlék lesz.

- Sínbe kell tennem még a karodat, utána indulhatunk haza – pattant fel Anthony. Majd két nyílegyenes ággal tért vissza, azután pedig csíkokat szakított a pólójából, hogy valamivel rögzíthesse a karomat. Miután túlestünk a bekötözésen is, és Anthony elengedte a karomat fellélegeztem. Azt nem mondom, hogy már nem fájt, de határozottan jobban éreztem magam, mint néhány perccel ezelőtt. – Sajnálom, hogy fájdalmat kellett okoznom neked, kicsim, de el kellett látni a karodat – ölelt magához gyengéden.

- Igen, tudom – pityeregtem a mellkasába. Tudom, hogy egy erős farkas nem sír úgy, mint egy kislány, de még soha életemben nem esett ilyen szinten bajom, így nagyon rosszul érintett ez a sérülés. Sajnos egyébként sem viseltem túl jól a fájdalmat. – Mennyi idő, míg egy farkas karja összeforr? – fordultam apám felé.

- Néhány nap, gyorsan meg fogsz gyógyulni – mondta biztatóan.

- Az jó – sóhajtottam fel. Majd vettem néhány mély levegőt, hogy lenyugodjak.

- Akkor induljunk – vett fel óvatosan Anthony. Majd elindult velem a többiek felé.

- Visszaváltozom, és utánatok megyek – szólt utánunk apa.

Amint kiértünk az erdőből mindenki aggódva fordult felém, mire én, ha nehezen is, de megeresztettem egy halvány mosolyt. Láttam, ahogy mindenki megnyugszik, és ettől én is megnyugodtam egy kicsit. Nem akartam, hogy aggódjanak értem, hiszen nem voltam én olyan törékeny virágszál, mint amilyennek kinéztem. Bár tény, hogy az előbb elsírtam magam, de csak apa és Anthony látta, szerencsére.

- Minden rendben? – lépett elénk Jacob aggódva Gabriellával az oldalán.

- Igen, néhány nap és kutya bajom sem lesz – mosolyogtam rájuk. – Nagyon fáj az arcod? – kérdeztem Gabyt.

- Túlélem – mosolyodott el halványan. – Majd ha hazaértünk Jake meggyógyítja – mondta kacéran. – Ígért nekem egy forró fürdőt, és egy egész napot csak kettesben – hajolt a fülemhez, hogy belesuttogjon.

- Hm… erre én is igényt tartok azt hiszem – néztem fel Anthonyra ártatlanul.

- Amit csak szeretnél – kacsintott rám szerelmem.

- Szerintem induljunk vissza – szólalt meg hirtelen Jasper. – Nem tetszik nekem, hogy ilyen könnyedén elkaptuk most őket. Vagy simán figyelmetlenek voltak, vagy társakra akadtak a környéken, és hamarosan lecsapnak ránk, amit nem kellene megvárni – kémlelt körbe.

- Rendben, ahogy gondolod – bólintottak rá a többiek. Azt hallottam, hogy Jasper a világ legjobb stratégája, biztosan érdemes hallgatni rá.

- Mindenki haza – mondta Jake határozottan. Majd a fák közé vetette magát, és néhány pillanattal később már farkasként tért vissza közénk, ahogy apa is.

- Búj a mellkasomhoz, nem akarom, hogy fázz. A kezed pedig csak tartsd úgy, ahogy kényelmesnek érzed – mondta Anthony. Majd apró csókot nyomott a számra. Én pedig úgy tettem, ahogy kérte, és szorosan az ölelésébe bújtam, ami megnyugtatott. A szívverése határozottan jó hatással volt rám. Az ütemes dallama teljesen elálmosított. Az utolsó, amire emlékeztem az volt, hogy szerelmem lassítani kezd.

Nem tudom, hogy meddig aludhattam, de amikor kinyitottam a szemem már egy ismerős puha ágyban voltam. Lenéztem a kezemre, és azonnal megláttam, hogy az Anthony által készített kötés helyén már egy nagy, fehér gipsz van, ami tele volt rajzolva mindenféle vidám ábrákkal. Ezen muszáj volt mosolyognom, majd pillantásommal Anthonyt, anyát és apát kerestem, biztosan nincsenek messze a szobámtól.

- Hogy vagy, kicsikém? – lépett anya könnyes szemekkel a szobámba.

- Jól vagyok, nincs semmi bajom – vágtam rá azonnal. – Ne sírj – vigasztaltam. Majd szorosan magamhoz öleltem, amikor leült mellém az ágyra.

- Ne csinálj többé ilyet – intett szigorúan. – Soha többé nem maradsz hátra a falkától. Ígérd meg.

- Anya, tényleg jól vagyok, és legyőztem – fűztem hozzá büszkén.

- Tudom, drágám. Egész La Push ódákat zeng rólad. Minden farkas elképedt azon, hogy az első üldözéseden képes voltál vámpírt ölni, ráadásul úgy, hogy a falka nem volt melletted – mosolygott rám anya. – Azt hiszem, hogy soha nem fogom megszokni, hogy te és apád állandó veszélyben vagytok, de azért nagyon büszke vagyok rátok – simogatta meg az arcomat. – Csak ígérd meg, hogy nagyon vigyázol magadra, és soha többé nem csinálsz ilyet.

- Megígérem – vágtam rá azonnal. Remélem, hogy be is tudom majd tartani. Fűztem hozzá gondolatban. Ezután pedig belépett az ajtón apa és Anthony is. Mindketten egy-egy hatalmas csokor vadvirággal a kezükben.

- Ugye már nem fáj? – kérdezte Anthony azonnal.

- Nem, jól vagyok, köszönöm – mosolyogtam rá.

- Akkor jó – könnyebbült meg. Majd hozzám lépett, és a virágot az ép kezembe csúsztatta, majd óvatosan megcsókolt. Hé, nem vagyok cukorból. Szuggeráltam felé gondolatban, mire felkuncogott és rám kacsintott.

- Szia, kicsim – lépett elém apa is. Majd ő is átadta nekem a virágot, és megpuszilta a homlokomat. – Valamit meg kell beszélnünk – ült le az ágyam szélére.

- Én most magatokra hagylak titeket – mondta gyorsan Anthony. – Később visszajövök hozzád – fűzte hozzá gyorsan. Majd egy szempillantás alatt eltűnt a szobámból.

- Mit kell megbeszélnünk? – néztem rájuk félve. Már előre hallottam, hogy vagy arról lesz szó, hogy soha többé nem hagyhatom el La Push területét, vagy abból ítélve, hogy Anthony szinte elmenekült a szobámból jön a szexuális felvilágosítás, amit eddig még sikeresen megúsztam.

- Sokat gondolkoztam azon, hogy két Uley is van a falkában, ráadásul az egyik alfai képességekre tett szert – kezdett bele apa. – Végül pedig arra jutottam, hogyha te is elfogadod a döntést, akkor rád hagyom mostantól a családunk képviseletét a farkasok között. Már lassan húsz éve képviselem a családot a farkasok között, és itt lenne az ideje, hogy feladjam a szolgálatot, hogy édesanyáddal együtt léphessem át az öregkor kapuját.

- Én már egy ideje átléptem – forgatta meg anya a szemeit.

- Édesem, még csak harminchét éves vagy – csóválta meg a fejét apa. – Pontosan ugyanolyan dögös vagy, mint amikor megismertelek – kacsintott rá.

- Lehet, de te már húsz éve huszonötnek nézel ki – vágott vissza anya. – Na nem, mintha nem szeretném ezt a látványt.

- Khm… a lányotok éppen közöttetek fekszik. Könyörgöm, ezt hagyjátok a saját hálótokba – mondtam fintorogva.

- Bocsi – mosolyogtak rám, de azért összekulcsolták az ujjaikat.

- Semmi baj – csóváltam meg a fejem.

- Szóval, mit mondasz? Nem bánod, ha elhagyom a falkát? – kérdezte apa újra.

- Ha nektek így jó, akkor tedd meg – mosolyogtam rá.

- Köszönöm, kicsim – ölelt magához apa.

Majd anya is csatlakozott a párosunkhoz. Tudtam, hogy el fog jönni ez a nap, és őszintén szólva egy kicsit féltem is tőle. Nagy felelősség a falkában egyedül képviselni a családunkat. Mi van, ha szégyent hozok az Uley névre? Hiszen én csak egy lány vagyok.

Miután elengedtük egymást, még sokáig beszélgettünk, egészen késő estig. Majd amikor Anthony visszatért hozzám anya, és apa magunkra hagytak minket. Kicsit odébb csusszantam az ágyon, hogy szerelmem mellém férjen, és ő készségesen lefeküdt mellém, majd a mellkasára húzott, és cirógatni kezdett, engem pedig néhány perc alatt elnyomott az álom.