La Push vámpírja II. Új nemzedék - 23. fejezet

23. fejezet

(Nathalie szemszöge)

Nagyon szerettem volna jól aludni, de nem igazán sikerült a tervem. Jobban aggódtam a lányokért még annál is, mint ahogy eddig hittem. Nem tudom, hogy hogyan fogom kibírni, hogy a lányok Max közelében lesznek. Egyszerűen nem akarom, hogy akár csak egy ujjal is a lányaimhoz érjen.

-         Kicsim, ne aggódj, ígérem, hogy minden rendben lesz. Figyelni fogok Max minden egyes gondolatára – nyomott puszit az ajkamra. Én pedig kinyitottam a szemeimet. – Reggeli – mosolygott rám kedvesen. Én pedig gyorsan felültem, hogy az ölembe helyezhesse a tálcát.

-         Köszönöm, fantasztikusan néz ki – álltam neki a reggelimnek. Bár nem sokkal később kiderült, hogy nem nagyon van étvágyam.

-         Nathalie, nem lesz semmi baj. Ígérem, hogy megvédjük a lányokat, de ha nem eszel, akkor nem lesz erőd hozzá, hogy te is védelmezd a legdrágább kincseinket – simított végig az arcomon.

-         Tudom, hogy igazad van – sóhajtottam fel.

-         Helyes, akkor ess neki a reggelinek, én addig megnézem a lányokat, hogy befejezték-e már – nyomott puszit a homlokomra.

Majd kisietett a szobából. Én pedig, ha nehezen is, de legyűrtem a reggelimet. Azután pedig felvettem egy lenge nyári ruhát csak magában, mivel hamarosan úgyis át fogok változni, úgyhogy kár lenne fehérneművel, és hasonlókkal bajlódni. Mikor elkészültem, én is átmentem a lányok szobájába. Emily szintén csak egy lenge nyári ruhát viselt. Ezek szerint hasonló gondolkozással rendelkezik, mint én. A biztonság kedvéért átváltozáshoz tökéletes öltözékkel készült. Marie pedig egy rózsaszín farmerben és egy fekete pulóverben volt. Tőle ez volt a teljesen megszokott hétköznapi viselet.

-         Szia, anyu – szaladt a karjaimba Emily, majd Marie is követte.

-         Sziasztok, kicsikéim – nyomtam puszit az arcukra.

-         Mennünk kell – vette át tőlem Marie-t Anthony.

Én pedig Emilyt vittem a karjaimban a Cullen ház felé. Éppen, hogy odaértünk ütötte el az óra a tízet. A következő pillanatban pedig feltűnt Max, és mögötte az összes lánya, akik voltak legalább harmincan. Max jobb oldalán Heather sétált, míg a balján Prue foglalt helyet. Ahogy Heather meglátta Briant szélesen elmosolyodott, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy meg akar indulni az ikertestvére felé, de Max hirtelen elkapta a karját. Ő pedig bár nagyot sóhajtott, de engedelmesen az apja mellett maradt.

-         Anyu, ő mit keres itt? – bújt el a hátam mögött Marie. – Nem akarom, hogy itt legyen. El akar vinni?

-         Nem fog elvinni kicsikém – vettem fel a karomba. – Segítséget szeretne kérni tőled – magyaráztam halkan. – Tudod, megbeszéltük, hogy segítened kell neki.

-         Én már nem akarok neki segíteni, mami. Menjen el innen – bújt el a hajam alatt. – Nem érdekel, Emily a bátorság. Te bátor vagy, de én békében akarok élni, még csak gyerekek vagyunk, akkor is, hogyha te már érettnek érzed magad bármire – morogta a nyakamba. – Ch… persze, majd betartja az alkut, hogyha még nagyobb hatalomra tehet szert. Nem vagyok hülye. Ez egy hataloméhes, bosszúvágyó, szörnyeteg – csattant fel Marie.

-         Úgy látom, hogy a megállapodásunk mégsem jön létre – állapította meg Max.

-         Ha nem akartad volna többször is elrabolni, amikor kisbaba volt, akkor most nem félne tőled – morogtam rá.

-         Részletkérdés, talán mégsem annyira volt jó ötlet ez az alku, mint hittük – sóhajtotta Max.

-         Adjon már egy percet a húgomnak a fenébe is – kiabált rá Emily, mielőtt még bármit is mondhatunk volna. – Gyere Marie, ketten legyőzünk bárkit, hiszen tudod – simogatta meg a húga lábát Emily. – Meg tudjuk csinálni – bíztatta tovább. – Csak gyakorolnunk kell vele egy kis ideig, azután egyetlen egyszer segítünk neki, és soha többé nem lesz vele gondunk. Csak pár hét lesz az egész, és utána megint gyerekek lehetünk.

-         Nem is tudom – pillantott le rá Marie. – Biztos vagy benne, hogy minden rendben lesz?

-         Igen, a szavamat adom – mosolygott rá Emily.

-         Anyu, apu? – nézett ránk is bizonytalanul.

-         Bízz a nővéredben, és bennünk, kicsikém – nyomtam puszit az arcára.

-         Jól van, mit akar? – fordult Max felé némi gyűlölettel a szemeiben.

-         Csupán egy kis segítséget, de előbb lássuk, hogy mit tudsz – villantak meg a szemei. – Próbáld meg elbűvölni a lányomat – mutatott Heatherre. Marie pedig azonnal koncentrálni kezdett. Heather pedig átölelte az apja nyakát, majd puszit nyomott az arcára. – Hm… ügyes trükk – tolta el a lányát magától. – Bár én valami hatásosabbra gondoltam. Prue, kérlek, érzékeltess egy tisztességes gyakorlatot – mondta a lánynak maga mellett.

-         Uram – biccentett a lány. Majd erőteljesen rám koncentrált, és mintha éreztem volna egy halvány bizsergést, de nem volt rám hatással, bármire is akart kényszeríteni.

-         Mi a pokol? – kérdezte Max dühösen.

-         Csak nem gondoltad, hogy védtelenül ideengedünk? – morgott rá szerelmem. – Te pedig verd ki a fejedből, hogy a feleségem valaha is megüti a lányunkat, vagy kitépem a szívedet, és ez most nem üres fenyegetés – fordult Prue felé dühösen. – Még soha nem ütöttem meg nőt, de te leszel az első, ha még egyszer ilyesmivel kísérletezel.

-         Mégis mit gondoltatok, hogyan fogjuk edzeni a lányotokat? Nem puszikra és ölelésekre kell kényszeríteni a Volturit, hanem megadásra. Komolyan azt hittétek, hogy ennyi elég lesz ellenük? A saját lányomat sikerült rábírnia, hogy megpusziljon, ez azért még nem csúcsteljesítmény. Többet is tudna, ha célzottak lennének az edzések.

-         Az a célzott edzés, hogy bántsanak valakit? – csattant fel szerelmem, én pedig remegni kezdtem. Még hogy megütöm a lányomat? Mi a fenét képzel magáról ez a nő?

-         Nathalie, nyugalom – lépett mögém, és átkarolta a derekamat. Így általában meg tudott nyugtatni, de most valahogy nem akart sikerülni a dolog. Azután hirtelen elterelődött a figyelmem a bosszúmról, mert Prue váratlanul Max felé fordult, és hatalmas pofont küldött le a fogadott apjának, de nem állt meg egy pofonnál. Egyfolytában ütötte, ahol csak érte. – Marie? Kicsikém, hagyd ezt abba – guggoltam le hozzá, de ő le sem vette a szemét Pue-ról. – Marie, nyugodj meg – simogattam meg az arcát, de ő rám se hederített. – Jasper? – néztem rá kétségbeesetten.

-         Próbálom – szűrte a fogai között. – Nagyon erős az akarata.

-         Emily? – néztem másik lányomra. Szegénykém viszont annyira próbálta leállítani a húgát, hogy már egészen belevörösödött az egész arcocskája.

-         Brian? – próbáltam meg őt is, de az ő képessége is hatástalannal bizonyult.

-         Engedjetek be az elméjébe, majd én segítek neki, a bátyámmal együtt le tudjuk nyugtatni – lépett egy lépést közelebb Heather. – A szavamat adom, hogy semmi olyasmit nem fogok tenni, amit ne akarnátok – fűzte még hozzá.

-         Bízhattok benne – biccentett Brian.

-         Rendben, engedjük be – bólintott kedvesem, és Bellára nézett, aki szintén biccentett.

Néhány pillanattal később pedig a kapcsolat megszakadhatott, mert Prue abbahagyta Max péppé verését, Marie pedig kissé megnyugodva ugyan, de zihálva állt előttük. Magamhoz akartam ölelni, de egy szempillantás alatt tűnt el a karjaim elől. A következő pillanatban pedig már ő ült Max mellkasán, és mindkét kis öklével püfölte az alatta fekvőt. Max azonban nem tett semmit ellene. Csak bámult előre, mintha itt sem lenne.

-         Marie, elég legyen – szóltam rá erélyesebben. – Te nem vagy vadállat, kincsem. Kérlek, ne csinálj butaságot.

-         Hé, nyugalom, kicsi lány – sétált oda hozzá kedvesem. Majd felvette a még mindig kapálózó lányát.

-         Eressz el, soha többé nem fog megpróbálni elrabolni engem – sikította Marie magából kikelve.

-         Css… nyugodj meg, Marie – ölelte magához Anthony szorosan. Marie pedig belecsimpaszkodott az ingébe, és keservesen sírni kezdett. – Jól van, nincs semmi baj. Engedd el Max, és a lányok elméjét, te nem vagy ilyen.

-         Széttéphetnétek őket. Amíg én tartom az elméjüket, gyorsan, és fájdalommentesen kivégezhetnétek az egész bandát, és akkor vége lenne ennek az egésznek – szipogta Marie.

-         Én támogatom az ötletet – állapítottam meg higgadtan.

-         Én viszont nem – rázta meg a fejét Anthony. – Mi nem vagyunk gyilkosok, akkor sem, hogyha most nekem is nagyon jól esne letépni ennek az idióta vámpírnak a fejét.

-         Nem vagyunk gyilkosok, de vannak kivételek, akik erősítik a szabályt – vettem ki a lányomat a kezéből. – Gondold át, hogy ki a családod – fűztem még hozzá, majd Emilyt is felkapva bevonultam a házba. Mi a fenét képzel? Hogyha a lányainknak valami rossz, akkor nem az a megoldás, hogy várunk, hogy hátha egyszer majd jobb lesz.

-         Nathalie, mi a fenét művelsz? – jött utánam férjem azonnal.

-         Megvédem a gyerekeinket, mert amit te csinálsz, az eddig nem túl hatékony – morogtam rá.

-         Jobb lenne, ha lehiggadnál mielőtt még elhamarkodott dolgokat vágunk egymás fejéhez – nézett rám kissé dühösen.

-         Itt nincs semmi elhamarkodva, azt mondtad, hogy megvéded a lányainkat, de eddig nem megy valami parádésan.

-         Meghallgatnál végre, az Istenit neki – emelte fel most már ő is a hangját.

-         Már számtalanszor meghallgattalak, amikor elmagyaráztad, hogy nem vagyunk gyilkosok, de egyszer sem voltak elég nyomósak az érveid, és mint ahogy most tisztán láthattuk Marie nem bírja elviselni ezt az alakot a környezetében, úgyhogy itt az ideje egy „B-terv” kidolgozásának.

-         Szerinted azért akarom ezt az alkut, mert olyan jó szenvedni látni a lányomat? – kiabált rám feldúltan. – Gondolkozz már egy picit. Hogyha Max elintézi, amit akar, és megkapja a bosszúját, akkor a Volturi soha többé nem keres minket, és biztonságban leszünk. Kölcsönösen előnyös az üzletünk, csak Max nem éppen normális, ez tény, de mindenkinek jobb lenne, ha egészen biztosan biztonságban élhetnénk – magyarázta kissé agresszíven. Azt hiszem, hogy így átgondolva már egészen máshogy hangzik az egész dolog, de akkor sem tetszik nekem ez az egész. Főleg így nem, hiszen a lányunk teljesen kiborult. – Bízz bennem még egy kicsit. Holnap újra megpróbáljuk – mondta Anthony komolyan. – Ma még van időnk felkészíteni Marie-t, hogy mire számítson pontosan, és akkor nem lesz semmi gond.

-         Nem tudom, Anthony – sóhajtottam fel. – Marie, te mit gondolsz, édesem? Képes vagy rá, hogy még egy próbát tegyél? – fordítottam magam felé az arcát, de nem volt eszméleténél. – Uramisten, Marie, kicsikém – rázogattam meg egy kicsit.

-         Ne aggódj, Nathalie, ez most én voltam – mosolygott rám Jasper az ajtóból.

-         Oh, köszönöm – biccentettem hálásan.

-         Nincs mit – mosolyodott el. – Szerintem vigyétek fel Tim mellé, ott majd megnyugszik. Ilyenkor jót tesz a társ közelsége.

-         Rendben, ez jó ötlet – szaladtam fel a szobába, ahol Timothy még békésen szuszogott, és óvatosan mellé fektettem a lányomat. Akinek az arca szinte azonnal kisimult, ahogy a szeretett férfi felé fordult. Tim pedig ösztönösen ölelte magához a lányomat.

-         Anyu, játszol velem? – rángatta meg Emily a ruhám alját. – Vagy futunk egyet az erdőben?

-         Mit szeretnél játszani? – kaptam fel mosolyogva.

-         Nem tudom – rántotta meg a vállát.

-         Öhm… Marie-t jobban szereted, mint engem? – kérdezte szemlesütve, és fülig vörösödve. Mintha szégyellné egyáltalán a kérdést is.

-         Drágám, hogy gondolhatod, hogy nem egyformán szeretem mind a kettőtöket? – emeltem meg a kis állánál fogva a fejét, hogy a szemembe nézzen.

-         Nem tudom, mostanában mindenki Marie-t imádja – kezdte el tördelni a kis ujjait. – Marie milyen ügyes, Marie milyen okos. Marie képes lesz rá, meg tudja csinálni, vajon Marie mit érez… Csupa-csupa ilyen kérdést hallok mindenkitől.

-         Ne haragudj, édesem – öleltem magamhoz. – Nem akartam, hogy úgy érezd, hogy te egy kicsivel is kevésbé vagy fontos a számunkra, mint Marie. Mindkettőtöket ugyanannyira szeretlek. Még az életemnél is jobban – mondtam határozottan.

-         Biztos? – harapta be a kis ajkát.

-         Igen, tökéletesen biztos. Te pontosan ugyanolyan fontos vagy a számomra, mint a húgod – emeltem esküre a kezemet.

-         Szeretlek, anyu – bújt hozzám boldogan.

-         Én is szeretlek téged, Emily – simítottam végig a hátán. – Gyere, játszunk egy parti élet játékát, még az is lehet, hogy apa is jön velünk játszani.

-         Gondolod? – kérdezte lelkesen.

-         Még szép – jelent meg mellettünk Anthony.

-         Ebből a buliból engem sem hagyhattok ki – rohant hozzánk Emmett a játékkal a kezében. – Légyszí, én majd színész leszek – húzta ki magát büszkén.

-         Te a játék nélkül is remek színész vagy, Emmett bácsi – nevetett fel kislányom.

-         Az már biztos, de most elagyabugyállak benneteket, de alaposan – villantak meg a szemei...

(Emily szemszöge)

-         Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam – vigyorodtam el. Majd egy óvatlan pillanatában kicsentem a játékot a kezéből, és elszaladtam vele. Már a házból szaladtam kifelé, hogy alaposan megdolgoztassam Emmett bácsit, amikor megláttam, hogy Maxék éppen sátrakat vernek fel a Cullen ház körül. – Mi folyik itt? – nyeltem egy nagyot.

-         Így egyszerűbb a dolgunk, mintha állandóan oda-vissza kéne utazgatnunk – nézett rám a Heather nevű lány kedvesen. – Ne aggódj, eszünk ágában sincs betolakodni a házatokba. Mi csak itt kint leszünk. Nocsak, élet játéka? Régen én is sokat játszottam ezt a családommal – mondta mosolyogva. Én viszont gyorsan eldugtam a játékot a hátam mögött, és hátrálni kezdtem előle. – Jól van, megértem, hogy nem bízol bennem – biccentett, majd bement a sátrába.

-         Jól vagy, csajszi? – kapott fel Emmett hirtelen.

-         Persze, jól vagyok, csak elgondolkodtam – néztem a bezárt sátorlap felé.

-         Heather? Jó fej csajnak tűnik, csak hát az apja, na ő nem egy egyszerű jelenség – nyomott puszit a homlokomra Emmett. – Na gyere, játszunk, már csak ránk várnak. Biztosan jó kis buli lesz – indult el velem a házba. Majd mikor beértünk a nappaliba mindenki a játék köré gyűlt, én pedig kiosztottam a kártyákat, és elkezdődött a hosszú, és szinte véget nem érő csata…

(Gabriella szemszöge)

Még csak reggel nyolc óra van, és mi már messze járunk a hegyekben. Nem is akárhol. Rose és Emmett kölcsönadta nekünk egy hétre a saját kis szerelmi fészküket. Sőt, barátnőm volt olyan kedves, és feltöltötte a kedvemért a hűtőszekrényt is. Tele van gyümölcsökkel, és tápláló finomságokkal. Csak én és Jake, kettesben. Olyan béke, és boldogság lett úrrá rajtam, ami már régóta nem. Nem szívesen hagytam ott Timothyt, de a többieknek igaza van. Le kell higgadnom, és meg kell tanulnom kordában tartani a kislányomat, aki igencsak instabil érzelmi helyzetben van.

-         Kérlek, ne haragudj rám – haraptam az ajkamba, amikor Jake rám nézett.

-         Miért haragudnék, édesem? – mosolygott rám halványan, de nem volt igazán őszinte ez a mosoly.

-         Amiért olyanokat mondtam Anthonynak – sütöttem le a szemeimet, és éreztem, hogy elvörösödöm. – Nem gondoltam komolyan, hogy nem kívánsz engem – folytattam a magyarázkodást.

-         Kicsim, tudom, hogy reggel tényleg úgy gondoltad, amit mondtál, ahogy mondtad, nem kell emiatt rosszul érezned magad. Tény, hogy mostanában nem voltam sokat veled, de ez nem azért van, mert nem kívánlak.

-         Akkor azért, mert félsz tőlem? Vagy tőlünk? – tettem fel a következő kérdést.

-         Dehogyis – kerekedtek el Jacob szemei. – Te most hülyéskedsz? – kérdezte döbbenten. – Már miért félnék tőled?

-         Azért, mert egy héten belül háromszor is sikerült falhoz vágnom, vagy átrepítenem a szobán az embereket. Még jó, hogy nem vagytok sérülékenyek, különben mindenkit megölnék a családomból – mondta fintorogva.

-         Édesem, ilyenekre még csak ne is gondolj – szorította meg a kezem Jake. – Eszem ágában sincs félni tőletek. Csupán feszültek vagytok, de ezt orvosolni fogjuk, méghozzá hamarosan.

-         Szeretlek – mosolyodtam el.

-         Én is téged, vagyis titeket – nyomott puszit a kézfejemre. – Már itt is vagyunk – tárult elénk egy hatalmas, gyönyörű faház.

-         Nem azt mondták, hogy csak egy kis vityillócska? – kérdeztem döbbenten.

-         Nos, azt hiszem, hogy ez nézőpont kérdése. A Cullen házhoz képest valóban az, de egy hagyományos faházhoz képest hatalmas – nevetett fel kedvesem.

-         Igen, szerintem is, jó nagyra nőtt, de hát elvileg Emmett és Rose él benne néha, tehát nem csoda, hogy ekkora – kuncogtam fel.

-         Hogy érted ezt, kedvesem? – húzta fel a szemöldökét.

-         Hely kell a romboláshoz, amikor egymásra találnak – villantak meg a szemeim.

-         Hajaj, valaki nagyon-nagyon rossz kislány szeretne lenni ma, úgy érzem – nézett rám kedvesem lélegzetvisszafojtva. – Azt hiszem, hogy most azonnal fel kell vinnem téged a hálóba.

-         Na végre – csimpaszkodtam a nyakába, miután egy szempillantás alatt kinyitotta az én oldalamon az ajtót.

-         Hm… milyen kis heves vagy – kuncogott fel.

-         Ezt próbálom az értésedre adni, már nem kevés ideje – haraptam a nyakába.

-         Hé – szisszent fel.

-         Oh, sajnálom – eresztettem el azonnal a bőrét. Észre sem vettem, hogy ekkorát haraptam.

-         Semmi baj, csak ne ilyen hevesen – nyomott csókot a számra.

-         Oké, visszafogom magam – kezdtem finomabb kényeztetésbe.

-         Nem kéne enned valamit? Ma még csak egy kis reggelit ettél – nézett rám aggódva.

-         Ó, fogd már be – rántottam magammal a padlószőnyegre.

-         Oké, abbahagytam a túlzott aggódást – bólintott rá nevetve.

-         Hát nem ezt magyarázom már legalább egy hete? – vigyorodtam elégedetten. Majd egy szempillantás alatt fölé gördültem, és határozott mozdulatokkal tépkedtem le róla az összes ruhát, ami csak eltakarta a tökéletesen testét.

-         Hm… nyertem magamnak egy vadmacskát? – kezdte el lehámozni rólam a ruháimat.

Én pedig lelkesen segédkeztem neki a műveletben. Majd hangos sikollyal jutalmaztam, amikor végre megint eggyé vált a testünk olyan hosszú idő után. A csípőm egyszerűen önálló életre kelt, és onnantól kezdve már nem volt megállás. Hangos zihálásunk töltötte be az egész házat, és néhány pillanat múlva egyszerre léptük át a gyönyör kapuját. Én pedig fáradtan hanyatlottam szerelmemre.

-         Huh – nyögtem boldogan.

-         Meg ne halljam még egyszer, hogy nem kívánlak, mert akkor ellátom a bajodat – mozdította meg a csípőjét.

-         Oh, megint? – fordítottam felé a fejem döbbenten.

-         Így hidd azt, hogy nem akarlak téged állandóan – gördült fölém, majd lassú, gyengéd mozgásba kezdett.

-         Elismerem, hogy hatalmasat tévedtem – sóhajtottam halkan.

-         Helyes – vigyorodott el. – Szeretlek.

-         Én is téged – húztam magamhoz egy csókra.

A nap nagy részét a padlón töltöttük, majd amikor a gyomrom áruló módjára korogni kezdett. Jake felvitt a hálóba, és szigorúan parancsba adta, hogy maradjak az ágyban, és pihenjek, amíg ő elkészíti nekem a vacsorát. Nem volt hajlandó elárulni, hogy mit főz nekem, így csak türelmesen vártam, hogy visszajöjjön hozzám. Amikor pedig beért a szobába a nyál is összefutott a számban, mert az egyik kedvenc ételem hozta magával. Brokkoli krémleves.

-         Remélem, hogy éhes vagy – sétált elém a tányérral.

-         Az nem kifejezés – nyaltam meg a szám szélét. – Ide vele – ültem fel, hogy kényelmesen elhelyezkedjek a késői ebédhez, vagy korai vacsorához. Ez nézőpont kérdése. Mikor elhelyezkedtem, Jake azonnal az ölembe tette a tálcát, én pedig nekiestem a finomságnak. – Ez mennyei volt – dőltem hátra miután elpusztítottam az egészet.

-         Örülök, hogy ízlett, kicsim – vette el a tálcámat.

-         Te nem is ettél? – kérdeztem kíváncsian.

-         Bekaptam egy szendvicset, amíg főtt a levesed, úgyhogy nem vagyok éhes – legyintett. – Mindjárt jövök, csak ezt leviszem.

-         Elfér azon az asztalkán is – mutattam rá az apró asztalra. Majd megütögettem magam mellett az ágyat, és elengedtem egy ásítást is az ajkaimról.

-         Hm… összebújás? – tette le a tálcát, és bebújt mellém a takaró alá. Azután pedig szorosan magához ölelt.

-         Ez már úgy hiányzott – sóhajtottam a mellkasán fekve.

-         Igen, nekem is – nyomott puszit a fejem búbjára. – Aludj, édesem – suttogta kedvesem a fülembe. Majd elnyomott az álom…