Liz Volturi - 1. fejezet

1. fejezet

Sziasztok, Kedves Olvasóim! Természetesen, hogyha van itt még valaki, bár remélem, hogy még vagytok néhányan. Ezt a kellemes Valentin napi estét választottam a visszatérésre, és ugyan még nem tudom, hogy mi lesz a címe a kis történetnek, amibe belekezdtem, azért meghoztam az első fejezetet. Az alapötlet megint csak Ivett kis buksijából pattant ki. Remélem, hogy tetszeni fog a fejezet, bár még nem sokat árul el a történetről, de hamarosan kibontakoznak a szálak. Ezúttal a friss péntekenként várható, de ki fogom írni a szokott helyre is. Puszi, Drusilla

(Alec szemszöge)

Már megint egy szokványos küldetés, egy szokványos napon, és semmi olyasmi, amitől egy kicsit izgalmas lenne az életem. Túlságosan is egyszerűek számomra ezek a feladatok. Úgysem tud senki sem ellenállni a képességemnek, és így nem tart sokáig, hogy beteljesítsem a Mester kéréseit. Ráadásul már a vadászatban sem lelem örömömet, mint régen, hiszen elég unalmas, amikor a préda nem tud menekülni előlem. Ha viszont nem használom a képességem, akkor még jobban sikoltozik az aktuális áldozat, és még a végén valaki meglát, vagy meghall engem. Mindenesetre most még ez sem izgat különösebben, mert szomjas vagyok, méghozzá nagyon. Ráadásul mennyei illatot hoz felém a szél. Ez egy fiatal lány, a sikátorban. A legjobb helyen, ott talán még a képességemet sem kell használnom. Lassan, és csendesen haladtam a sikátor felé, de akármennyire is használtam ki a tökéletesen hangtalan járásomat, még így is felgyorsult a lány légzése, valószínűleg valahogy mégis meghallhatta, hogy közeledem.

-          Ki van ott? – kérdezte elfúló hangon. Ahogy a szél meglibbentette tökéletes fürtjeit azonnal tudtam, hogy az ő illata más, mint a többieké. Az ő illata elbódít engem. Ő lenne számomra a legtökéletesebb korty, amit valaha is ittam.

-          Nem fontos, hogy ki vagyok, csak az fontos, hogy megkapjam, amit akarok – mosolyodtam el. Ritkán beszélgetek a prédával, de most valahogy olyan szórakoztató volt. Egy kis üdítő változatosság. Mondhatni műsoros vacsora.

-          Oh, nagy szellemek, ha találkoznak – forgatta meg a szemeit a lány.

-          Tessék? – lepődtem meg. Nem igazán tudtam, hogy mire akar kilyukadni.

-          Az esetek jelentős százalékában az apámnak is az a fontos csak és kizárólag, hogy megkapja, amit akar. Ismerem a fajtád. Mit akarsz? Pénzt, ékszert, az ártatlanságom? Vigyél mindent, ha akarsz, engem nem érdekel, de azt kérlek, ígérd meg, hogyha végeztél, akkor megölsz – rántotta meg a vállát. Ez most valami trükk? A préda nem szokta önként felajánlani a testét, az életét, és a vérét. Ez a lány biztosan megőrült.

-          Már megbocsáss, de miért is vagy ilyen készséges áldozat? – néztem rá kérdőn.

-          Azért, mert úgyis az volt a terv, hogy vagy eltűnök, vagy meghalok, lényegében teljesen mindegy. Habár, hogyha meghalok, akkor biztosan nem fognak megtalálni, és az apám nem fog egy vadállathoz kényszeríteni, aki pofonvágott azért, mert véletlenül az egyik esküvői felkészítő táncórán ráléptem a lábára – teltek meg könnyekkel a szemei.

-          Miért nem mondtad el az apádnak, hogy mi történt? – huppantam le a földre, úgy érzem, hogy ez egy hosszabb beszélgetés lesz. Csak azt tudnám, hogy miért nem iszom ki a vérét egyszerűen ennek a lánynak. Az ártatlanságára úgysem pályázom, hiszen soha egyetlen egy hölgyre sem emeltem rá a kezem ilyen szinten. Ez különböztet meg egyelőre az állatoktól, és ha rajtam múlik, akkor ennyit meg is fogok tartani az emberségemből.

-          Elmondtam az apámnak, aki erre csak annyit mondott, hogy legközelebb figyeljek oda jobban, és akkor a leendő férjem is megtartja az úriemberi mivoltát. Szerinte így legalább megtanulom, hogy mindig tegyek kedvére a férjemnek. Bár miért is mondott volna mást? Az apám gyűlöl engem, mert anyámat látja bennem – sóhajtott fel.

-          Na és mi van az anyukáddal? Ha már itt tartunk – kérdeztem kíváncsian.

-          Te most gyilkos vagy, vagy lelki segélyszolgálat? – vonta össze a kecsesen ívelt kis szemöldökeit.

-          Az esetében még nem döntöttem el, kisasszony – kuncogtam fel.

-          Szerintem maradjunk az eredeti felállásnál. Nekem most gyilkosra van szükségem. Ön szerint miért álldogálok egy sikátorban? – nézett rám kérdőn.

-          Fiatal még a halálhoz, azt hiszem – állapítottam meg. Ráadásul pokolian vonzó, jegyeztem meg magamnak. Most, hogy jobban szemügyre vettem a hölgyet. A gyönyörű, hosszú barna haja, a csodálatosan igéző kék szemei. A szemet gyönyörködtető keblek, amelyeket a mély dekoltázsa csak még jobban kiemel. Egyszerűen mesés ez a lány. Ugyan nem látom a ruhájától, de lefogadom, hogy hosszú, sima combjai vannak, hogy még jobban őrületbe kergessen velük egy férfit.

-          Nem hiszem el, hogy pont egy éppen jó útra térő gyilkossal kell nekem is találkoznom – szusszantott fel dühösen.

-          Nem hiszem, hogy komolyan gondolja a halált – ráztam meg a fejem.

-          Oh, dehogyisnem – vágta rá a lány azonnal.

-          Akkor lássuk – ugrottam rá egy szempillantás alatt. Az általam vártaknak ellenére azonban nem sikoltott fel. Egy pillanatra összerezdült, de ez valószínűleg a hirtelen mozdulatom miatt volt, nem pedig félelemből. Bátor ez a lány, bátrabb, mint bármelyik, akivel eddigi életem során találkoztam, de talán, ha ráijesztek még egy kicsit, akkor meggondolja ezt a sületlenséget, hogy meggyilkoltassa magát egy ilyen koszos sikátorban. Csak azt tudnám, hogy miért akarom életben hagyni, amikor eddig minden vágyam az volt, hogy kiigyam az utolsó csepp vérét is. Mindenesetre egy hirtelen mozdulattal felrántottam a szoknyáját, de a világon semmi. – Ön tényleg nem fél semmitől.

-          Ez legalább az én döntésem, és nem szerez belőle az apám egy rakás pénzt, ahogy azt tervezte. Tudja, nem hívhatjuk prostitúciónak, hiszen csak egyetlen férfinak adott el, de az a város leggazdagabb fajtájából való. Ennyit érek neki, ahogy az anyámnak is annyit értem, hogy meglépjen miután megszült. Elmenekült egy vadállattól, és engem itt hagyott. A dadám mesélte, ő volt az egyetlen, akinek valaha is számítottam valamit, de mióta meghalt, azóta senki nem törődik velem. Úgyhogy mint mondtam, csak az a lényeg, hogy megöljön, miután végzett – hunyta be a szemeit, és a lábait önkéntelenül is összeszorította.

-          Érdekes nő maga, öhm… még a nevét sem tudom – néztem rá érdeklődve.

-          Miért volna érdekes, hogy hogyan hívnak. Én vagyok a következő strigula a trófeafalán – rántotta meg a vállát.

-          Azért ne vegye zokon, kisasszony, hogyha engem érdekel – állapítottam meg.

-          A nevem, Elizabeth, a barátaimnak csak Liz lennék, ha lennének barátaim, de nincsenek – jelent meg szomorú mosoly az arcán. – Szabad tudnom az Ön nevét is, ha már így összefutottunk? Csak, hogy tudjam kinek legyek majd hálás miközben a föld felé tekintgetek odafentről.

-          A nevem, Alec, kisasszony – mosolyodtam el én is.

-          Nos, most, hogy túlvagyunk a kötelező formalitásokon sokáig kíván váratni még a földre teperve, vagy hajlandó végre megtenni azt, amiért jött? – kérdezte nagyon sóhajtva.

-          Az a probléma, kedves Elizabeth, hogy már nem is vagyok biztos benne, hogy szeretném Önt megölni – mosolyodtam el halványan. – Sokkal szívesebben szöktetném meg magammal. Látta már Olaszországot? – villantottam a lányra a legelragadóbb mosolyomat, vagy valami olyasmit, mert én még nem próbáltam ilyet ezelőtt.

-          Nem láttam én még semmit, ezen kívül a városon kívül, és nem is fogok – vágta rá ellentmondást nem tűrve. – Köszönöm a felajánlást, de nem fogok egyik börtönből menni a másikba.

-          Nem lenne börtönben mellettem, kisasszony. Sőt, megmutatnék egy másik világot, amiben Ön egy erős, és határozott nő lehet. Egy olyan világot, ahol a férfiaknak eszébe sem jut bántani Önt. Adhatnék Önnek egy otthont, és olyan családot, amely a végletekig összetart.

-          Miért hinnék, Önnek? – kérdezte keserűen.

-          Miért ne hinne nekem? – tettem fel a kérdést. – Na és, ha csak elcsalom? Mi veszíteni valója van, ha úgyis csak azért van itt, hogy valaki megölje? Adhatna nekem egy lehetőséget, és saját magának is. Fontolja meg gyorsan, mert most már nagyon szomjas vagyok.

-          Szomjas? Elég elfuserált kísérlet ez arra, hogy meghívjon egy italra – kuncogott fel a lány.

-          Nocsak, milyen helyes kicsike – jelent meg egy részeg alak a sikátorban. – Nincs kedved osztozni rajta, barátom? – röhögött fel, majd közelebb sétált hozzánk.

-          Megbocsátana egy percre, hölgyem? – néztem Lizre, majd egy szempillantás alatt a fickó előtt termettem, és a falhoz vágtam, hogy minél jobban fájjon neki. Néhányszor megismételtem ezt a műveletet, majd kiszívtam az összes vérét, az utolsó cseppig, miközben Elizabeth hangosan sikoltozni kezdett. Elhajítottam az élettelen testet, majd a menekülő Liz után vetettem magam. – Úgy látom, hogy mégsem akar annyira meghalni, kisasszony – állapítottam meg, amikor már fogva tartottam a száját az egyik kezemmel. – Ha megígéri, hogy nem sikoltozik, akkor elengedem a száját – ajánlottam, mire bólintott.

-          Mi a fene, maga? – kérdezte rémülten.

-          Nos, általában vámpírnak szoktak hívni – adtam meg a választ. Bár úgy gondolom, hogy miután látta, hogy mit teszek, ez elég egyértelmű volt a számára. – Viszont, mint már mondtam, a jelek szerint mégsem akar egyértelműen meghalni. Vagy esetleg kívánja még, hogy végezzek Önnel? – tűrtem el göndör fürtjeit a nyakából.

-          A kérdés inkább az, hogy meg akarja-e tenni egyáltalán? – állapította meg pimaszul. Istenem, micsoda temperamentum. Milyen hihetetlenül erőteljes nő, ráadásul egy szimpla ijedség után már nem is fél tőlem, annak ellenére, hogy mi vagyok.

-          Szívesebben vinném magammal, ez tény, pedig nagyon szerettem volna kiszívni a csábítóan illatos, bódító vért, ami lüktet Önben, de szórakoztatóbb lesz, hogyha magam mellett tartom, ameddig csak lehet.

-          Hogy érti ezt?

-          Miután megtudta, hogy mi vagyok, sajnálatos módon nem engedhetem el, a törvényeink tiltják, hogy bármelyik emberi lény tudjon a létezésünkről. Tehát vagy megölöm, vagy magammal viszem. Ami pedig engem illett, inkább magammal viszem, mert nagyon izgalmas személyiség.

-          Mi lesz, ha ellenállok? – kérdezte kíváncsian.

-          Nem fog – csókoltam meg lágyan az ütőeret a nyakán, amitől borzongás futott át a testén. Viszont az illata nem árasztott félelmet, hanem csak izgalmat. Izgalmat? – Csak nem tetszem, kedves Elizabeth?

-          Ne álmodozzon – próbálta meg kirántani magát a karjaim közül, de tisztán láttam, ahogy elpirult.

-          Nos, azt hiszem, hogy indulhatunk is, hacsak nem ragaszkodna a poggyászához otthonról – állapítottam meg.

-          Semmit nem kívánok magammal vinni abból a házból, ahol eddig éltem – vágta rá azonnal.

-          Még egy kis pénzt sem? Miből fog boldogulni a jövőben?

-          Gondoltam dolgozni fogok. Azt hiszem, hogy jelen helyzetben ez lenne a logikus. Bár, azt hiszem, hogy úgysem fogom megérni, hogy dolgozzam, hiszen, hogyha legközelebb megéhezik, akkor nyilvánvalóan én leszek a fő fogás – nyelt egy nagyot.

-          Őszinte leszek, hölgyem, nem szeretném, hogyha Ön lenne a fő fogás – állapítottam meg. Valahogy annyira más ez a lány, mint az összes többi, akivel eddig találkoztam. – Viszont egy előkelő hölgy nem is dolgozhat – tettem még hozzá.

-          Akkor fagyjak meg egy kapualjban, vagy haljak éhen? Részemről egyik megoldás sem túl kecsegtető, akkor maradjunk inkább abban, hogy megvacsorázik belőlem, és végül is, így én is elérem, amit akarok.

-          Dehogy fog utcára kerülni, vagy éhezni, majd én gondoskodom Önről – vágtam rá azonnal.

-          Én nem leszek kitartott nő – vágta rá azonnal.

-          Nem is lenne az. Mondjuk, hogy a társaságával fizetne – ajánlottam a lehetőséget.

-          Arról még csak ne is álmodjon – háborodott fel.

-          Attól tartok, hogy félreért, kisasszony – kuncogtam fel.

-          Nem nagyon hiszem, hogy egy ilyen ajánlatot félre lehetne érteni – vágta rá azonnal.

-          Kisasszony, nincsenek hátsó szándékaim. Nem a testét, vagy a lelkét kívánom, hanem csupán a társaságát – válaszoltam némiképpen felháborodva. Miért kívánnám én a testét? Ez elég abszurd lenne, hiszen egy mozdulattal megölhetném.

-          Már megbocsásson, de nem én értettem félre néhány egyszerű mondatot, és egy tisztességes ajánlatot – vágtam rá azonnal.

-          A férfiak ajánlata általában nem hátsó szándék nélküli – állapította meg. – Legalábbis nem hiszem.

-          Azt hiszem, hogy sem az apja, sem pedig az udvarlói nem voltak úriemberek – állapítottam meg. – Adjon nekem egy esélyt, és bebizonyítom, hogy van úriember még a világon. Sőt, nagyon régimódi úriemberek is.

-          Mennyire régimódi? – harapott az ajkába. Milyen érzéki volt ez az egy apró mozdulat.

-          Elég régimódi ahhoz, hogy most elvigye Önt egy szállodába, ahol megtisztálkodhat, és pihenhet, miközben én hozatok a kisasszonynak vacsorát, és egy kényelmesebb ruhát az útra, mert velem fog jönni – mondtam határozottan. Most már akkor is magammal viszem, hogyha nem akarja. Nem csak az énekesem, de egy elképesztő személyiség is. Bevezethet engem ebbe az évszázadba.

-          Igazából a korára lennék kíváncsi. Mármint, a mesék szerint a vámpírok…

-          Igen, valóban halhatatlanok – bólintottam rá azonnal. Már úgyis felfedtem magam, úgyhogy most már gyakorlatilag mindegy. Bár Aro nagyon dühös lesz, de nem fogom hagyni neki, hogy bántsa ezt a lányt. Meg fogom rá kérni, hogy átváltoztathassam, hogyha ő is felkészült rá, addig pedig lakhat velem a lakosztályomban. Végszükség esetén a képességem is igen meggyőző módszer lehet amellett, hogy ne bántsák őt a többiek, először mindenesetre kérni fogok, nem pedig követelni. Hiszen hálával tartozom a Mesteremnek, amiért átváltoztatott engem és Jane-t. – A valódi koromat egyelőre nem szívesen árulnám el, ezért maradjunk annyiban, hogy bőségesen van már élettapasztalatom.

-          Nem vagyok biztos benne, hogy magával akarok menni – gondolkodott el. – Azt mondta, hogy családja van, nem fognak örülni nekem, ez biztos.  

-          Kisasszony, a törvényeink értelmében vagy magammal viszem, vagy meg kell ölnöm, mert nem árulhatja el senkinek azt, amit itt látott – mondtam teljes komolysággal. – A családomat pedig tudom kezelni.

-          Nem vagyok biztos benne, hogy melyik a jobb eshetőség – nyelt egy nagyot. – Ráadásul abban sem vagyok biztos, hogy meg akarna ölni, uram – mondta pimaszul.

-          Nem akarom megölni, hölgyem, de ha nem jön velem, megteszem – vágtam rá azonnal.

-          Tényleg tisztességesek a szándékai? – kérdezte idegesen.

-          Igen, emiatt ne aggódj. Becsületszavamat adom arra, hogy semmi bántódás, vagy inzultus nem éri, hogyha velem tart – mondtam teljes komolysággal.

-          Rendben – bólintott rá végre a lány.

-          Azért jön velem, mert mégis fél a haláltól, vagy mert kíváncsi? – kérdeztem kíváncsian.

-          Egy kicsit mind a kettő, azt hiszem – mosolyodott el. – Persze, csak akkor, hogyha még áll a vacsorameghívása.

-          Ez már csak természetes, hölgyem – kuncogtam fel, amikor meghallottam korogni a gyomrát. – Megengedi? – nyújtottam felé a karomat.

-          Köszönöm – fogadta el a felajánlott kart azonnal. – Ön tényleg úriember, Alec.

-          Igyekszem, Liz – biccentettem, majd elindultam a lánnyal a város legjobb szállodája felé.

-          Várjon, nem maradhatok itt, az apám már biztosan kerestet, vagy a vőlegényem – kezdett bele rémülten.

-          Akkor most kell eltűnnie – kaptam hirtelen a karjaimba, mire felsikkantott. – Kapaszkodjon – adtam ki az utasítást, és a következő pillanatban már fel is ugrottam a tetőre, és onnan szökelltem egyik tetőről a másikra…