Liz Volturi - 8. fejezet

8. fejezet

(Liz szemszöge)

Azt hiszem, hogy még soha életemben nem ébredtem ennyire kellemesen kipihenten. Fogalmam sincs, hogy mikor aludtam el, és hogy most hány óra van, de abban biztos voltam, hogy jó sokat aludhattam, mert ilyen mesésen ellazultan és gondtalanul még soha életemben nem keltem fel.

-          Jó reggelt – simított végig az arcomon Alec. – Ahhoz képest, hogy ideges vagy, egészen jót aludtál szerencsére – kuncogott halkan.

-          Talán, mert volt valaki, aki egészen jól megnyugtatott – nyitottam ki a szemem mosolyogva. – Sötét van odakint? – meredtem az ablakra.

-          Igen, ami azt illeti, átaludtad az egész napot – vigyorodott el. – Elég fáradt lehettél – fűzte még hozzá. – Mikor aludtad ki magad rendesen utoljára? – kérdezte kíváncsian.

-          Őszintén szólva, nem tudnám megmondani. Apám szerint egy hölgynek jóval a férje előtt kell felébrednie, hogy szépítkezzen, mielőtt az ura felébred, és ágyba vigye a reggelit – mondtam határozottan.

-          Nos, amíg nálunk vagy, addig ezt felejtsd el, vagyis örökre búcsút mondhatsz a korán kelésnek – simított végig gyengéden a karomon. – Egyébként megjegyzem, hogy szerintem gyönyörű vagy így kipirulva és kissé kócosan is. Én imádom – simította ki az arcomból. – Jut eszembe, Renata hozott neked ebédet, bár már biztosan kihűlt. Szeretett volna ma beszélgetni veled. Tetszel neki, mármint, barátként.

-          Oh, miért nem ébresztettetek fel? – kérdeztem csalódottan. – Nagyon jó lett volna megint beszélgetni, azt hiszem, hogy nagyon kedvelem.

-          Örülök, hogy az érzés kölcsönös – mosolygott rám. – A jó hírem az, hogy hamarosan hoz neked vacsorát. Remélte, hogy estére felébredsz. Nekem pedig úgyis szolgálatba kell állnom ma éjszakára, úgyhogy legalább nem leszel egyedül.

-          Szolgálatba kell állnod? – kérdeztem kíváncsian.

-          Igen, tudod, a Mesterek mellett folyamatosan van testőrség. A nap huszonnégy órájában, mindig – magyarázta mosolyogva.

-          Miért? – néztem rá értetlenül.

-          Mert ők a vezetőink, és meg kell védenünk őket – rántotta meg a vállát Alec.

-          Mivel ők is vámpírok, így gondolom ugyanolyan erősek, ahogy bárki közületek. Vagy talán tévedek?

-          A Mesternek nem olyan a képessége, hogy úgy védekezzen, ahogy a testőrsége tud – magyarázott Alec tovább.

-          Ezt értem, de akkor is erős és tapasztalt vámpírok, hiszen nem véletlenül lettek ők a vezetők, legalábbis gondolom – értetlenkedtem tovább. Egyáltalán miért kellhet egy vámpírnak ekkora család? Néha megun egy-egy családtagot, és akkor legyen néhány másik, akikkel társaloghat? Talán jobb lesz, hogyha inkább megkérdezem. – Na és miért ilyen nagy a családotok? Minden vámpírcsalád ilyen nagy kastélyokban él? Oh, és ismered Drakula grófot? Hé, hogy-hogy mászkálsz a napfényben? Na és mi igaz abból, hogyha karót döfök a szívedbe, akkor meghalsz. Álljunk csak meg, kereszt van a nyakamban, és téged ez egyáltalán nem zavar? Na és, ha hagymát eszem?

-          Hé, honnan ez a sok kérdés? – nevetett fel. – Egyébként, egyik kis történet sem igaz a vámpírokról, amiket hallani, és Drakula is csak az emberi képzelet agyszüleménye.

-          Értem, ezek szerint megőrültem, és már egy diliházban fekszem, és csak azt hiszem, hogy valódi vagy. Talán hülyére vert a vőlegényem, mert véletlenül a lábára léptem? – tűnődtem el.

-          Egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem vagy teljesen magadnál – kuncogott Alec. – Talán túlaludtad magad? – csípett bele az oldalamba.

-          Hé, ez fáj – néztem rá morcosan.

-          Bocsánat, nem akartam ilyen erősen – emelte rögtön maga elé a kezeit.

-          Ugyan már, te butus, csak vicceltem – csóváltam meg a fejem.

-          Liz, ne ijesztgess – kapott a szívéhez kissé teátrálisan.

-          Én ne ijesztgesselek téged? Ki hozott haza a családjának bemutatni? Megjegyzem, hogy egy olyan családnak, ahol mindenki inkább vacsinak néz, mint lehetséges családtagnak – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

-          Nem is néznek vacsorának – rázta meg a fejét.

-          Dehogynem – legyintettem.

-          Hahó – kopogtatott be Renata. – Itt a váltás – fűzte még hozzá. – Bemehetek, vagy éppen alkalmatlan időpontban zavarok? – kuncogott halkan.

-          Már miért zavarnál? Gyere csak be – vágta rá Alec azonnal.

-          Oké – állapította meg, majd benyitott. – Liz, remélem, hogy szereted a spagettit, a legtöbb ember ezt ette az étteremben, ahol voltam.

-          Oh, a tészta bárhol és bármikor nagyszerű – lelkesedtem azonnal. Mindig is imádtam, amikor tésztát ettünk, bár ez elég ritka volt, mert apám szerint nem elegáns étel, mint egy steak az asztalon.

-          Ennek örülök – mosolyodott el boldogan. – Oh, és hoztam ilyet is – emelt fel nagyon is gusztusosnak tűnő csokis sütit.

-          Ez már igazán túlzás… de azért nagyon boldogan fogom elpusztítani – vágtam rá gyorsan, amikor csalódottá vált az arca.

-          Remek, akkor mostantól mindig hozok desszertet is – vigyorodott el Renata.

-          Nos, hölgyeim, akkor engedelmükkel és magukra is hagyom önöket. Kivel leszek ma? – néztem Renata felé kíváncsian.

-          Van olyan szerencséd, hogy Jane lesz veled egész éjjel – nézett rá Renata jelentőségteljesen.

-          Oké, mi volt ez a néma párbeszéd? – kérdeztem kíváncsian.

-          Van még némi megbeszélnivalónk a húgommal, egyelőre maradjunk ennyiben – sziszegte Alec. Ez igazán nem hangzik jól.

-          Jól van, majd elmondod, hogyha úgy gondolod – egyeztem bele, úgy látom, hogy jobb lesz, ha nem őt faggatom, hanem inkább majd megkérdezem Renatat.

-          Köszönöm – biccentett. – Akkor én most megyek. Kellemes estét nektek – nyomott puszit hirtelen az arcomra, majd egy szempillantás alatt eltűnt.

-          Ajaj, valakinek nagyon tetszel – vigyorgott rám Renata.

-          Ugyan már, hiszen még alig ismer – mondtam, de közben éreztem, hogy elpirulok.

-          Ne légy zavarban – kuncogott barátnőm. Igen, azt hiszem, hogy ő tényleg a barátnőm, és ez a gondolat nagyon is tetszik.

-          Alec és én nem vagyunk egy pár – mondtam határozottan.

-          Még – állapította meg azonnal.

-          Azért ne vegyük még készpénznek ezt a szerelem dolgot. Annyi tény, hogy valamiért vonzódunk egymáshoz, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ez a dolog komolyra is fog fordulni közöttünk – néztem rá ellentmondást nem tűrve. – Inkább meséld el, kérlek, hogy mi történt Alec és a testvére között, mert valami nagy baj lehet, ha így beszéltetek róla.

-          Mondjuk úgy, hogy Jane egy kicsit megkínozta, aztán Alec kínozta meg Jane-t. Ennek nem kell jelentőséget tulajdonítani, ilyesmi közöttük nem egyszer előfordul – legyintett Renata.

-          Uramisten, milyen beteg lények a vámpírok – borzadtam el.

-          Nos, mondjuk úgy, hogy mi egy kicsit hevesebben reagálunk az érzésekre, mint ti emberek. Majd megtapasztalod te magad is – rántotta meg a vállát egyszerűen.

-          Nem, én soha nem mondtam azt, hogy vámpír akarok lenni – ráztam meg a fejem. – Nem vagyok biztos benne, hogy képes lennék embereket ölni.

-          Nos, lehet, hogy erre nem is feltétlenül lesz szükség – nézett rám gyengéd mosollyal az arcán.

-          Hogy érted? – kérdeztem döbbenten.

-          Aro idehívta egy régi jó barátját, hogy találkozzatok egymással, és beszélhessetek – csillantak fel a szemei. – Kedvelni fogod Carlisle-t, és talán mutat neked egy olyan utat is, amit szívesen követnél. A Mester azt mondta, hogy neked hajlandó alternatív életmódot adni, hogyha így megkönnyíti a döntésedet.

-          Alternatív életmódot? – lettem kíváncsi. Ez elég jól hangzik.

-          Igen, tudod, nem muszáj emberi véren élned, hogyha ennyire nem akarod. Vannak családok, akik állatokra vadásznak, és az ő vérükkel táplálkoznak. Nem leszel olyan erős tőle, mint az emberi vértől, de éhes sem leszel, és boldogan élheted az életedet velünk. Bár, ha engem kérdezel, úgyis ehetsz embereket, hogy ne legyen lelkiismeret furdalásod – nézett rám kérdőn.

-          Mire gondolsz? – kérdeztem kíváncsian. Vajon hogyan bánthatnék embereket bűntudat nélkül? Az egyszerűen nem lehetséges.

-          Nagyon egyszerű, ha rossz emberekre vadászol, akkor még segítesz is a jó embereken – vágta rá teljesen egyértelműen.

-          Érdekes gondolat, mindenképpen megfontolom majd ezt is, hogyha eljön az ideje – nyeltem egy nagyot. Már csak 363 napom van hátra a halálig, vagy az átváltozásig. Az időm vészesen fogy. Mintha most szöktem volna el otthonról, pedig már két napja itt vagyok.

-          Miért ragaszkodsz ennyire az emberi mivoltodhoz? – dőlt el kényelmesen az ágyon. – Oh, bocsánat, közben egyél nyugodtan, biztosan éhes vagy – mosolygott rám, amikor korogni kezdett a hasam.

-          Nem tudom, talán mert ez vagyok én – gondolkodtam el.

-          Ezt nem értem – ráncolta össze a homlokát barátnőm.

-          Tudod, ez amolyan embernek születtem, és egy kicsit félek más lenni – magyaráztam a helyzetet.

-          Oh, értem már – biccentett azonnal. – Tudod, én is féltem egy kicsit az elején, de a haláltól jobban féltem – komorodott el az arca.

-          Na és megbántad valaha? – kérdeztem, majd elkezdtem a tésztámat enni.  – Ez fantasztikus – sóhajtottam fel.

-          Nos, azt hiszem, hogy mindenkinek van olyan pillanata az életben, amikor más akar lenni, mint az, ami, de összességében mindig arra jutok, hogy jó nekem így, ahogy vagyok – rántotta meg a vállát. – Végül is, szeretem a vámpír létet.

-          Mit szeretsz benne? – néztem rá kíváncsian. Még nem hallottam lánytól a vámpírság szépségeiről. Illetve, még senkitől nem hallottam a vámpírság szépségeiről.

-          Gondolj csak bele, sohasem leszel annál idősebb, mint ahogy most kinézel, csak bölcsebbé válsz az idő múlásával. Az érzékeid élesek, és hibátlanok lesznek az idők végezetéig. A barátaid, és a családod, szintén vámpírok, így nem nagyon kell attól tartanod, hogy valaha elveszítesz bárkit, aki fontos neked. Én boldog vagyok vámpírként. Kár lenne tagadni, hogy jó érzés, hogy nem kell félnem gyakorlatilag semmitől – mosolyodott el. – Oh, és nem utolsó sorban, akármit megkaphatsz, ami csak eszedbe jut, hiszen nincs előttünk akadály.

-          Hm… ez elég jól hangzik – mosolyodtam el. Így még sosem gondoltam bele a lehetséges átváltozásba.

-          Na, ugye – villantak meg a szemei.

-          Oké, most már kezdem érteni az előnyöket, és mik a hátrányok? Mindennek megvannak az előnyei és a hátrányai – tettem fel a következő kérdést.

-          Nos, valóban vannak hátrányok. Nem születhet gyermeked, nem eszel többé emberi ételt, nem láthat meg senki a napfényben. Sajnos ez jelent némi korlátot az életünkben, de azért meg lehet szokni. Mondjuk nézőpont kérdése. Te szerettél volna kisbabát bármikor is? – kérdezett ezúttal ő.

-          Nem tudom, hogy valaha akartam volna-e, de most még biztosan nem akarok. Fiatalnak érzem magam az anyasághoz. Bár, ha azt vesszük, hogy kevesebb, mint egy évem van hátra, már nagyon időm sem lenne rá – rántottam meg a vállam.

-          Ez is igaz – húzta el a száját. – Hidd el, Alec elengedett volna, hogyha megteheti – szorította meg a kezem együtt érzően.

-          Igen, tudom, hogy ez egyáltalán nem az ő hibája – vágtam rá azonnal. – Figyelj, én hiszek benne, hogy minden okkal történik, úgyhogy biztosan itt kell lennem – mosolyodtam el.

-          Nos, az ok, elég jóképű, nemde? – kuncogott fel.

-          Mondtam már, hogy egyelőre semmi ilyesmiről nincs szó – csattantam fel. Miért akart ennyire összeboronálni minket?

-          Aha, akkor az a csók, amiről hallottam csak úgy elcsattant közöttetek? Puszta véletlenségből egymás szájára zuhantatok? – kezdte el húzogatni a szemöldökét.

-          Renata – mordultam rá. – Nem is értem, hogy Alec miért mesélte el – sütöttem le a szemeimet pirulva.

-          Valószínűleg azért, mert aggódott miattad – ajánlotta a lehetőséget.

-          Miért aggódik? Hiszen jól vagyok – néztem rá csodálkozva. Senkinek semmi oka az aggodalomra. Szerintem nagyon is jól kezelem a kialakult helyzetet.

-          Azért aggódott, mert fájt neked a csókja – adta meg a választ azonnal. – Tőlem kérdezte, hogy mit rontott el – fűzte hozzá csak úgy mellékesen.

-          Ez így nem teljesen helytálló – csóváltam meg a fejem. – Nem a csók fájt, az nagyon is kellemes volt – haraptam az ajkamba. – Hanem az, ahogy magához szorított. Túl erős volt, de természetesen nem hibáztatom. Tudom, hogy ti erősebbek vagytok, mint az emberek.

-          Talán mégiscsak jobb lenne, hogyha Carlisle megvizsgálna. Azt hiszem, hogy ez Alec lelkivilágát is megnyugtatná – mondta kissé aggódva.

-          Szerintem, hogyha komolyabb bajom esett volna, akkor az már ennyi idő alatt kiderül – legyintettem.

-          Oké, ahogy gondolod – sóhajtott fel.

-          Ez csak néhány lila folt, ennél sokkal, de sokkal több sérülésem volt már életem során. Hidd el, hogy meg se kottyan – kuncogtam fel.

-          Nocsak, kalandos életet éltél eddig is? – csillantak fel a szemei.

-          Oh igen, elég izgága gyerek voltam – vigyorodtam el. – A dadusomat mindig meg is őrjítettem. Fára mászás, fogócska a fiúkkal, szúrós bokrokon át málnagyűjtés, hogy egyek egy kicsit a kedvenc gyümölcsömből. Amikor kicsi voltam sokkal izgalmasabb volt az életem, mint manapság. Akkor még sokkal több dolgot megengedtek nekem. Nagyszerű volt. Aztán elkezdtem nőiesedni, és apám csak a potenciális pénzforrást látta bennem, hogy úgy mondjam. Mindenesetre bármi áron meg akart szabadulni tőlem. Biztosan azért, mert állítólag nagyon hasonlítok az anyámra – szontyolodtam el. Ha legalább egy fotót láttam volna róla valaha, de apám mindent megsemmisített.

-          Sajnálom, Alec nem mesélte ilyen részletesen a múltadat – simított végig a karomon vigasztalóan.

-          Ugyan már, hiszen ez már olyan régen történt – mosolyogtam rá. – Most inkább a jelenemmel szeretnék foglalkozni.

-          Na és a jövőddel, természetesen – állapította meg barátnőm.

-          Természetesen azzal is, ha úgy döntök, hogy lesz – bólintottam rá.

-          Bocsánat, hogy megzavarlak benneteket, de Carlisle megérkezett – dugta be a fejét Alec. – Aro kéreti Lizt a nagyterembe – fűzte még hozzá.

-          Veletek menjek? – állt fel mellettem Renata azonnal. – Rég láttuk már Carlisle-t. A többiek is itt vannak?

-          Nem, most csak egyedül jött – vágta rá Alec azonnal.

-          Akkor ne várassuk meg, ha már csak miattam idefáradt – pattantam fel. Igazán kedves, hogy eljött miattam idáig…