Liz Volturi - 20. fejezet

20. fejezet

(Liz szemszöge)

Annyira izgatott voltam, hogy azt sem tudtam, hogy mit csináljak. Egyszerűen alig bírtam abban a nyugodt tempóban sétálni, amiben Alec vezetett engem. Legszívesebben rohantam volna, csak azt nem tudtam, hogy hová, hiszen nem mondta el a menetet. Azt tudom, hogy most valahová ebédelni megyünk, vagyis pontosabban reggelizni, hiszen még csak most keltem.

-          Liz, mi a baj? – állt meg Alec és furcsán méregetni kezdett.

-          Miért lenne baj? – néztem rá értetlenül.

-          Úgy mocorogsz a karomon, mint egy mérgezett egér, ahogy ti szoktátok mondani. Valami baj van? – kérdezte bizonytalanul.

-          Dehogyis, minden a legnagyobb rendben – vágtam rá azonnal. – Én csak egy kicsit izgatott vagyok, azt hiszem. Vagyis nem, biztos vagyok benne, hogy nagyon izgatott vagyok – haraptam az ajkamba.

-          Ez esetben azt hiszem, hogy hízelgő a helyzet – vigyorodott el elégedett arckifejezéssel.

-          Azért be ne repedjen az arcod a vigyorgástól – böktem oldalba egy kicsit. – Ne örülj ilyen feltűnően.

-          Ugyan miért ne? – nézett rám kérdőn.

-          Mert nem szokás ilyen arckifejezéssel végigsétálni az úton, mindenki szeme láttára – haraptam az ajkamba.

-          Szerinted, vagy az apukád szerint? – vonta fel a szemöldökét. Én pedig egy pillanatra elgondolkodtam. A francba, tényleg, ezt is az apám mondta, amikor egy kedves sráctól kaptam egy szál virágot, és apám szerint bárgyú vigyor volt az arcomon a gesztustól.

-          Jól van, vigyorogj csak – legyintettem. A fenébe is, ki fogom nőni valaha a belém nevelt bolond dolgokat?

-          Hé, semmi baj, Liz. Próbáld ki nyugodtan te is ezt az arckifejezést, ha jól érzed magam velem – ajánlotta a lehetőséget.

-          Ha adsz rá okot, akkor talán én is ki fogom próbálni – biccentettem.

-          Megérkeztünk az itteni kedvenc éttermedbe, ahonnan mindig hozom neked a vacsorát, és a süteményt – nyitotta ki előttem a kellemesnek ígérkező fogadó ajtaját.

-          Ez komoly? – csillantak fel a szemeim, és talán az én arcomra is kiült az a bizonyos mosoly ettől a gesztustól. – Ez fantasztikus.

-          Uram, kisasszony – jelent meg előttünk egy úriember. – Az asztalukhoz kísérem Önöket – ajánlotta kedvesen.

-          Köszönjük – néztem rá hálásan. Majd ismét belekaroltam Alec felajánlott karjába.

-          Nincs mit, hölgyem – húzott ki előttem egy széket, én pedig kényelmesen elhelyezkedtem. – Amíg választanak, már hozom is a bort.

-          Rendben, köszönjük – mosolyodott el Alec.

-          Bort? – néztem rá meglepetten.

-          A múltkor is tetszett, nem igaz? – simított végig a kezemen.

-          Ön le akar itatni, uram? – húztam össze a szemöldököm.

-          Dehogy, bár nem tagadom, hogy nagyon is tetszenél spiccesen. Ez egészen biztos – kuncogott fel.

-          Micsoda alak – sóhajtottam felháborodva.

-          Elnézést, ha megbántottam, kisasszony – forgatta meg a szemeit.

-          Itt is vagyok – jelent meg két pohárral, és egy palack vörösborral a férfi. Majd töltött mind a kettőnknek. – Sikerült választaniuk?

-          Én egy carbonara spagettit kérnék – adtam le a rendelést mosolyogva.

-          Remek választás, kisasszony – biccentett mosolyogva. – Önnek mit hozhatok, uram?

-          Én későn reggeliztem, úgyhogy egyelőre elég lesz a bor, köszönöm – vágta rá Alec. – Azt hiszem, hogy most csak desszertet fogok kérni, miután Liz megebédelt.

-          Rendben – vette el tőlünk az étlapot, majd már ott sem volt.

-          Megfenyegetted a pincért, hogy elintézed a sikátorban, hogy ennyire igyekszik? – hajoltam közelebb Alechez, nehogy valaki más is fültanúja legyen a kérdésnek.

-          Dehogy, kedvelem ezt az embert – nézett rám döbbenten. – Nem fenyegetném meg.

-          Akkor? Magától ilyen lelkes? – kérdeztem meglepetten. Ez általában nem jellemző túl sok emberre.

-          Nos, már magától is lelkes volt, de mivel ez a kedvenc helyed itt, ezért egy kis támogatást is adtam neki anyagilag, mert szeretné felújítani az éttermet. Modernizálni, meg ilyesmi – mondta mosolyogva. – Szeretem, ha a pénzem jó helyre megy, és úgy gondolom, hogy ez egy jó cél.

-          Ebben egyet kell értenem veled – emeltem meg a poharam boldogan. – Akkor ez lesz a kedvenc helyünk? – koccintottam az övéhez a poharamat, majd belekortyoltam a borba, de persze csak óvatosan. Hiszen nem vagyok alkoholos italokhoz szokva.

-          Rendben, legyen ez a kedvenc helyünk – biccentett rá ő is, de a borba nem ivott bele.

-          Számodra már mérgezőek az emberi ételek és italok? Vagy csak rossz az ízük? – kérdeztem kíváncsian.

-          Egyiknek sincs már íze a számomra. Mondhatjuk úgy, hogy egy ideje más lett az ízlésem – rántotta meg a vállát. – Viszont szeretem az olyan embereket, akik isznak egy kicsit, mert finomak lesznek tőle – súgta oda nekem bizalmasan.

-          Értem már, szóval ezért a randi és a bor, előkészítesz engem vacsorára – mondtam tettetett komolysággal.

-          Most lebuktam – vigyorodott el Alec. – Igyál még egy kicsit, hogy még jobb legyen az ízed – emelte meg a poharát, én pedig nem bírtam tovább és elnevettem magam. Talán egy kicsit túl hangosan is, mert minden szem ránk szegeződött.

-          Bocsánat – vettem halkabbra a nevetésem.

-          Semmi gond, szeretem ezt a csilingelő hangot, amit nevetéskor adsz ki – simított végig a kezemen, az ajka pedig közelíteni kezdett az enyém felé, de ekkor hirtelen megjelent a pincérünk az ebédemmel.

-          Parancsoljon, kisasszony – tette le elém a tányért.

-          Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan. Majd szórtam egy kis parmezánt is a tésztára, ami már előre ide volt készítve.

-          Nincs mit, ha szükségük van még valamire, csak szóljanak – biccentett, majd már el is tűnt.

-          Jó étvágyat – mosolygott rám kedvesen Alec.

-          Köszönöm – villantottam rá egy mosolyt, majd nekiestem a tésztámnak. Már nagyon éhes voltam, úgyhogy nem telt sok időbe, és már el is tüntettem a tányér egész tartalmát.

-          Hűha, tényleg nagyon éhes lehettél – állapította meg Alec, amikor letettem az evőeszközt, és megtöröltem a számat.

-          Tegnap este óta egy falatot sem ettem, hiszen tudod – emeltem fel a poharat, és jóízűen belekortyoltam a mennyei borba, amit biztosan Alec rendelt az este.

-          Akkor gondolom, még egy desszert belefér. Vagyis kettő, mert természetesen az enyémet is neked kell megenned.

-          Akkor valami könnyebbet rendelj nekem, ne két tiramisu legyen – néztem rá kérlelőn.

-          Válaszd ki te mind a kettőt – ajánlotta a lehetőséget.

-          Oké – villantak meg a szemeim. – Akkor te egyél málnás sajttortát, én pedig azért kérek egy tiramisu-t.

-          Ahogy szeretnéd – bólintott rá azonnal.

-          Sikerült desszertet választani? – jelent meg varázsütésre a felszolgálónk. Ez egészen rendkívüli, vajon csak a mi asztalunkkal foglalkozik? Hogy lehet ennyire gyors?

-          Igen – vágta rá Alec, majd leadta a rendelést, néhány perccel később pedig már jóízűen falatoztam az édességet, ami meglepően gyorsan eltűnt a tányérokról.

-          Minden rendben volt? – kérdezte kedvesen a felszolgáló, aki mint kiderült az étterem tulajdonosa is.

-          Nagyszerű volt minden, köszönjük szépen – mosolyogtam rá kedvesen.

-          Vacsorára is jövünk, ahogy tegnap este megbeszéltük – nyújtotta át Alec az ebéd árát némi borravalóval.

-          Igen, várni fogjuk Önöket ugyanennél az asztalnál – bólintott azonnal. – A bort elteszem a vacsorához – mondta, majd lezárt a palackot.

-          Mehetünk? – nézett rám mosolyogva Alec. Én pedig gyorsan felhörpintettem az italom maradékát a pohárból. Amibe nemrég Alec áttöltötte a saját borát is.

-          Igen – bólintottam, majd hagytam, hogy udvariasan felsegítsenek a székből, talán a hirtelen felpattanástól, de egy pillanatra meg is szédültem. – Huh.

-          Jól vagy? – nézett rám Alec aggódva.

-          Persze, csak kicsit hirtelen álltam fel, azt hiszem – legyintettem. Vagy nem kellett volna ilyen gyorsan felhajtanom azt a bő fél pohár bort. Talán egy kicsit becsiccsentettem tőle.

-          Csak lassan, Liz, nem sietünk sehová – nyújtotta a karját. Én pedig azonnal elfogadtam a támaszt.

-          Köszönjük a finom ebédet – mosolyogtam a fogadósra.

-          Örülök, hogy ízlett, kisasszony – mosolyodott el a férfi.

-          Talán mégsem volt olyan jó ötlet ez a bor – nézett rám Alec bocsánatkérően, amikor már kint sétáltunk az utcán.

-          Dehogynem, mennyei volt, csak egy kicsit hirtelen ittam meg a végét, és te is átcsempészted hozzám a részed – néztem rá kicsit rosszallóan.

-          Nos, most lesz időd egy kicsit kijózanodni, ugyanis hamarosan kezdődik a délutáni színház, ami remélhetőleg jó előadás lesz.

-          Mit nézünk? – kérdeztem izgatottan.

-          Bál a Savoyban-t játszanak ma – válaszolta azonnal.

-          Azt még nem láttam – mosolyogtam boldogan. – Nagyon szeretem a színházat – lelkesedtem fel.

-          Sokat jártál régebben? – kérdeztem kíváncsian.

-          Igen, apám szerette, ha egy kicsit egyedül maradhatott otthon, úgyhogy színházba mindig elengedett a nevelőnőm társaságában. A kedvenc programom volt.

-          Volt? – húzta fel a szemöldökét.

-          Amíg nem tudtam meg az okát, hogy apa miért örül annyira az én kulturális kíváncsiságomnak. Igazából még inkább a színházba menekültem, miután egyszer korábban értünk haza, mert az egyik színész rosszul lett.

-          Mi történt? – nézett rám kíváncsian.

-          Nos, apámat félreérthetetlen helyzetben találtam az íróasztalon egy kétes erkölcsű hölgy társaságában – húztam el a számat. – Ezután, ha valamiért előbb is lett vége a darabnak, biztosan nem értünk haza túl korán. Inkább még sétáltunk egyet.

-          Oh, ez kellemetlen – szisszent fel.

-          Nekem mondod? – sóhajtottam fel idegesen. Az a látvány egy életre beleégette magát a retinámba. Egy gyermeknek sem kéne ilyen félreérthetetlen helyzetben látni a családjának egy tagját.

-          Ígérem, hogy most nem lesz ilyesmiben részed – szorított meg a kezemet finoman.

-          Reméltem, hogy ezt mondod – kuncogtam fel. – Mikor érkezünk meg?

-          Már itt is vagyunk – mutatott egy régi, de gyönyörű szép épületre. – Ez a városunk kis színháza. Néha betértem ide, vagy Jane társaságában, vagy csak egyedül. Van egy saját páholya itt a Volturi tagjainak.

-          Nektek mindenhol van saját páholyotok, vagy asztalotok? – vontam fel a szemöldököm.

-          Igyekszünk kényelmesen élni – rántotta meg a vállát mosolyogva, majd bevezetett a csodálatos épületbe, ahol frissítővel vártak bennünket, amit én nagyon is szívesen vettem magamhoz. – Kisasszony – húzta ki nekem a széket a páholyunk széléről.

-          Köszönöm – ültem le boldogan, majd kíváncsian kezdtem el figyelni a színpadot, de a függöny egyelőre csak nem akart felhúzódni.

-          Jól érzed magad? – hallottam meg Alec suttogását a fülem mellett. A levegőtől pedig, amit közben kifújt megborzongtam.

-          A lehető legjobban – fordítottam felé a fejem, mire egy szempillantás alatt az enyémre kerültek az ajkai. Nekem pedig eszem ágában sem volt tiltakozni. Sőt, talán még soha nem csókolt ilyen felszabadultan, és ezt mindennél jobban élveztem. Mikor pedig legközelebb feleszméltem, már az ölében ültem, és az inge gombjával bíbelődtem.

-          Ne olyan hevesen, kedvesem – szakadt el tőlem mosolyogva. Majd finom puszit adott mindkét kezemre. – Az én önuralmam sajnos nagyon is véges, úgyhogy itt ez most nem lenne túlságosan jó ötlet. Ráadásul nem hiszem, hogy te még igazán akarnád, és egyébként is veszélyes lenne.

-          Nem akartam túlságosan előrehaladni a kapcsolatunkban, ha erre célozgatsz – ültem vissza a székemre sértetten. Én nem vagyok olyan lány.

-          Elnézést, ha megbántottam, kisasszony – fogta meg a kezem, majd lágyan megszorította.

-          Talán megbocsátok, ha a nap további részében is ilyen jól teljesít, uram – néztem rá kegyesen.

-          Fogjátok nézni a színdarabot is, vagy nyáladzatok egész nap? – hallottam meg az ismerős hangot, amitől azonnal összerezzentem.

-          Mi a fenét keresel itt, Jane? – nézett rá Alec kissé dühösen. – Ez itt egy randi, és az általában két ember közös programja.

-          Sebaj, majd leszek gyertyatartó a darab végéig, ugyanis ez a kedvencem – rántotta meg a vállát. – Nyugi, észre sem fogtok venni, a világért se akadályoznám meg az ömlengést kettőtök között.

-          Jane, mi lenne, ha visszafognád magad, és néznéd a darabot – forgattam meg a szemeimet. Elegem volt már ebből a nőből. Komolyan nem tudom, hogy mit vétettem neki, azon kívül, hogy emberi lény vagyok.

-          Mi van, Liz, talán inkább folyatnád a bátyám elcsábítását, csak útban vagyok? – vágott vissza Jane azonnal.

-          Nem desszertnek hívtál – mosolyogtam rá meglepetten.

-          Nehogy azt hidd, hogy megkedveltelek, csoki-felfújt – sóhajtott fel színpadiasan. – Nézhetnénk a darabot? Ígérem, hogy csendben leszek, és mielőtt véget érne a taps a végén már csak a hűlt helyemet fogjátok itt találni.

-          Nem akarsz egy kicsit előrébb ülni? Alec másik oldalán még van egy szabad hely – ajánlottam mosolyogva.

-          Ez remek ötlet – bólintott rá Alec is azonnal. – Gyere, ülj ide hozzánk – mosolygott rá húgára.

-          Igazán nem szükséges – rázta meg a fejét. – Mint mondtam, elleszek itt hátul a gyertyatartó szerepében.

-          Ugyan már, Jane, gyere már – termett előtte Alec, majd felkapta, és átrakta testvérét a mellette levő székre.

-          Ezért, ha hazajöttél megkínozlak – vigyorodott el Jane. – Tudod, hogy nem nagyon bírom, amikor helyettem döntesz.

-          Sebaj, én meg majd elveszem az érzékeidet – villantak meg Alec szemei.

-          Ez a darab nagyszerű, nem igaz? – néztem rájuk boldogan. Talán végre elkezd rendeződni a helyzet Alec és a testvére között. Én pedig nagyon örülök ennek, hiszen ez azt jelenti, hogy talán Jane is szép lassan elfogad engem…