La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 72. fejezet

72. fejezet

(Bella szemszöge)

Egyszerűen imádtam a kis római kiruccanásunkat, és már alig vártam, hogy megérkezzünk Firenzébe, ami állítólag ugyanolyan fantasztikus hely, mint Róma. Amint megálltunk az autóval, én már ki is pattantam, és alig vártam, hogy elindulhassunk a városnéző túrára. Minél többet szeretnék látni a városból.

-          Hé, kicsim. Nyugalom, előbb vigyük be a házba a csomagokat, azután indulhatunk is városnézni – nevetett fel Edward. – Azt hiszem, hogy egy kicsit többet kellene utaznunk a jövőbe, hogyha te ezt ennyire élvezed.

-          Sosem jártam még sehol egy-két helyet leszámítva. Naná, hogy élvezem – kezdtem el kiszedni a kocsiból a csomagokat, és már siettem is be a házba, ami Marcus egyik újabb nyaralója volt. – Megőrülök – sikkantottam fel, amint beléptem a házba. Egyszerűen káprázatos volt az a hely. Ki gondolta volna, hogy Marcus ilyen fantasztikus és modern nyaralókat tart fenn az embereinek.

-          Mi az, drágám? – sietett be utánam Edward.

-          Ezt nézd meg – mutattam körbe a csodálatos nappalin. A hatalmas hálószobán. Egyszerűen káprázatos volt.

-          Úgy látom, hogy ez a ház is tetszik – állapította meg Edward.

-          Ami azt illeti, nagyon is imádom ezeket a nyaralókat – ismertem be.

Annyira jó volt, hogy kettesben utazgattunk. Emlékszem még, amikor emberkoromban tervezgettük, hogy bejárjuk a világot, és kiélvezzük az emberi perceimet mielőtt még átváltozok egyszer. Mindent látni akartam, és szerettem volna minél több kultúrát megismerni. Annyi mindent nem tudtam még a világról, és még most sem tudok igazán semmit, hiszen csak Forks és La Push töltötte ki az életemet egészen idáig.

-          Azt hiszem, hogy kellene még utazgatnunk egy kicsit az évek során. Lesz rá időnk és lehetőségünk is, és minden porcikám azt sugallja még úgy is, hogy nem hallom a gondolataidat, hogy te szeretsz utazgatni – állapította meg Edward mosolyogva.

-          Én nem szeretek utazni, hanem imádok – ugrottam Edward ölébe, aki automatikusan támasztotta meg a fenekemet, hogy ne huppanjak le a földre.

-          Tetszel így – vigyorodott el szerelmem. – Utoljára akkor láttalak ilyennek, amikor megbeszéltük, hogy egyszer eljövünk ide. Mikor is volt ez? Kicsit több, mint ötven éve, igaz?

-          Huh, ne is mond – sóhajtottam fel. – Az utazást is már ennyi ideje nélkülözöm, és valami mást is ilyen sokáig nélkülöztem – haraptam az ajkamba.

-          Hm… és én már azt hittem, hogy sikerült kárpótolnom téged – mondta Edward tettetett felháborodással.

-          Ötvenévnyi nélkülözést? Szerinted ilyen gyorsan tudtál kárpótolni engem ilyen hosszú idő után? – kérdeztem tettetett felháborodással.

-          Akkor azt hiszem, hogy itt az ideje annak, hogy folytassam a kárpótlásodat – indult el velem a hálószoba felé.

-          Roppant csábító a helyzet, de első körben azt hiszem, hogy egy tusolás lenne a legjobb. Egyébként is, egy közös zuhany mindig nagyon csábító tud lenni – haraptam meg a fülcimpáját.

-          Bella, azt hittem, hogy a nászutunknál már nem lehetsz pajkosabb, de úgy érzem, hogy tévedtem – kuncogott fel szerelmem.

-          Hát, ami azt illeti, ez szinte olyan, mint egy második nászút – mondtam boldogan.

-          Tulajdonképpen tényleg olyan – rúgta be mögöttünk a fürdőszoba ajtaját. Majd a lábamra állított, s néhány pillanat alatt leszedte rólam a ruháimat, és magáról is.

-          Hova ilyen sietősen? – kérdeztem nevetve.

-          Miért várakoznánk, hogyha egyszer mindketten tudjuk, hogy mire vágyunk? – kérdezte vigyorogva, miközben szemérmetlenül végigmérte a testem minden egyes porcikáját. – Gyönyörű vagy – mondta áhítattal.

-          Mintha még nem láttál volna – haraptam az ajkamba zavaromban.

-          Nos, láttalak már jó néhányszor, de nem tudok betelni veled – kapott ismét a karjaiba, majd belépett velem a fantasztikus, kétszemélyes zuhanyzóba. – Na és te miért vagy zavarban? Nem ez lesz az első alkalmunk.

-          Valóban nem, de nem emlékszel, hogy mennyire hasonlít ez most arra az alkalomra? – kérdeztem, és ha képes lettem volna, akkor belepirulok a helyzetbe, ez egészen biztos.

Micsoda éjszaka volt. Bár emberkoromban történt, mégis annyira élénken él bennem az emléke, mintha csak tegnap éjjel történt volna. Soha életemben nem volt még olyan romantikus, és olyan csodálatos éjszakám, mint amilyen az volt. Emberi létem legmeghatározóbb pillanata volt. Olyan, mint amilyennek mindig is elképzeltem.   

-          Számomra sem volt annál szebb éjszaka, soha létezésem során – ölelt magához gyengéden szerelmem.

-          Ezt örömmel hallom – mondtam boldog mosollyal az arcomon.

-          Olyan kis szégyenlős voltál – fűzte hozzá kuncogva.

-          Te pedig egy kicsit túlzásba vitted az aggodalmaskodást, ha jól emlékszem – koppintottam az orrára.

-          Én honnan tudhattam volna, hogy neked mikor túlzás az érintésem?

-          Én pedig honnan tudhattam volna, hogy neked tetszik-e a testem a tökéletes látásoddal együtt? Felfedezhettél a bőrömön, az az alkatomon olyan hibákat, amiket én észre se vettem a gyenge kis emberi szemeimmel.

-          Nekem bárhogy gyönyörű lettél volna – mondta határozottan.

-          Én pedig akkor sem állítottalak volna meg, hogyha egy picit fájt volna – vágtam rá én is.

-          Azt mindjárt gondoltam – forgatta meg a szemeit Edward.

-          Na jól van, azt hiszem, hogy ideje lenne visszatérnünk a tárgyhoz. Nem? – simítottam végig a hátán.

-          Nos, ami azt illeti, én is szívesen a tárgyra térek veled – emelt egy kicsit feljebb a fenekemnél fogva.

Majd belépett a zuhanyzóba velem együtt. A terveim szerint azonnal rá akartam vetni magam szerelmemre, de neki más tervei voltak. Gyengéden simogatott végig a tusfürdővel, majd kellemesen langyos vízzel mosta le rólam a habokat, ahogy aztán én is tettem. Minden jel szerint Edward fel akarta idézni az első együttlétünk csodálatos pillanatait, ami nekem egyáltalán nem volt ellenemre. Sőt, kifejezetten tetszettek a tervei. Soha nem gondoltam volna, hogy át lehet még egyszer élni azt, amit akkor éjjel éreztem, de szerencsére tévedtem. Ez az éjjel pontosan ugyanolyan volt, mint az, amikor először elvesztünk egymásban. Edward minden egyes mozdulatában, és simogatásában érezni lehetett a szerelmet, ahogy az enyémekben is. Hosszan, és elnyújtva szeretkeztünk, egy pillanatra sem gyorsítva fel a tempónkat. Hosszú percek, vagyis inkább órák után pedig egyszerre léptük át a gyönyör kapuját.

-          Ez egyszerűen elképesztő volt – motyogtam a mellkasába.

-          Én sem tudok mást mondani – mondta szerelmem szélesen mosolyogva.

-          Szerintem a ma éjjeli városnézést elhalaszthatjuk holnapra – néztem Edwardra vágyakozva. Jobb lenne néhány órát csak és kizárólag kettesben tölteni az ágyban.

-          Kicsim, boldogan itt maradok veled, hogyha ezt szeretnéd, de te is tudod, hogy holnap már vissza kell indulnunk Volterrába – sóhajtott fel Edward.

-          Oh, tényleg, nem maradhatunk itt még néhány napot – szontyolodtam el. Viszont akkor is itt akartam maradni. Ez most olyan gyönyörű pillanat. Nem szeretném, hogyha ilyen gyorsan vége szakadna a nosztalgiázásnak.

-          Bizony, hogy nem – szusszantott fel Edward. – Viszont, bármikor visszajöhetünk, hogy már vége van a szolgálatnak Marcus mellett.

-          Igaz – mosolyodtam el szélesen. – Ez esetben inkább itt maradnék – haraptam az ajkamba.

-          Ezt örömmel hallom – mondta boldogan, majd egy szempillantás alatt fölém gördült, és ott folytattuk, ahol nemrégen abbahagytuk. Sajnos azonban elég korán elért bennünket a másnap délután bármennyire is szerettük volna megállítani az időt.

-          Kicsim, indulnunk kell – simított végig Edward a karomon, miután még egyszer megnéztem mindent a kis házban.

-          Tudom – sóhajtottam fel kissé csalódottan.

-          Hé, megígértem, hogy elviszlek világot látni, és ide is visszajövünk még, megígérem – nyomott gyengéd csókot a számra.

-          Szavadon foglak – mondtam határozottan.

-          Csak nyugodtan – mondta Edward mosolyogva. – Szóval, készen állsz?

-          Igen, készen állok – bólintottam rá.

Hogyne állnék készen, ha egyszer itt az idő. Most még Marcus parancsait követve kell élnünk, tehát mindannyiunk számára az lenne a legjobb, hogyha elfogadnánk ezt, és úgy is cselekednénk, ahogy ő kért bennünket.

-          Ez esetben induljunk, mert itt az ideje, hogy visszatérjünk a szolgálatba.

-          Igen, tudom – vettem fel a kézitáskám.

Majd beszálltam a sötétített üvegű autóba, és Edward már indított is, hogy minél előbb visszatérjünk Volterra várába. Az eltartott néhány órán át, még Edward vámpír tempójú vezetésével is, de egyáltalán nem bántam. Szerettem nézni a gyönyörű tájat, ami jellemezte Olaszországot. Igazából tökéletes hely volt egy vámpír számára a sok látnivaló és izgalom miatt, ami itt várt, egyedül a sok napsütés jelentett némi hátrányt, hiszen így elég ritkán és nehézkesen lehetett csak élvezni a nappali várost, és sokkal inkább az éjszakaiban volt csak lehetőségünk élni egy kicsit.

-          Mondanám, hogy elképesztő, hogyha csak látogatóba jönnénk, de így, hogy tudom, hogy egy ideig még ez lesz a börtönünk kevésbé találom káprázatosnak a várost – mondtam elszontyolodva, amikor megláttam a háttérben a várat, ahová tartunk.

-          Nos, mondanám, hogy azért annyira nem rossz itt, mint lehetne, de úgysem tudnálak meggyőzni az ellenkezőjéről annak, amit gondolsz – mondta Edward komolyan.

-          Nos, van ami nem változik – rántottam meg a vállam.

-          Nem, a makacsságod talán még fejlődött is – biccentett szerelmem.

-          Hm… hát nem is tudom, „Mr. Önmarcangoló, Lelketlen Szörnyeteg”

-          Ezért megkapod a magadét éjjel, asszony – morgott rám finoman.

-          Asszony? Mióta hívsz te engem így? – kérdeztem vissza kikerekedett szemekkel. – Valaki kicserélt a testeteket Emmettel? Mert ő szokta így hívni Rose-t, amíg nem kap egy fülest – kuncogtam fel.

-          Nem tudok róla, hogy nem én lennék a saját testemben – kacsintott rám Edward. Rám kacsintott?

-          Egyre biztosabb vagyok benne, hogy itt valami történt – néztem rá sandán.

-          Majd a lakosztályunkban megmutatom, hogy én vagyok az – simította egyik kezét a combomra. Amitől jóleső bizsergés futott végig az egész testemen.

-          Mindenképpen a szavadon foglak. Az egyáltalán nem zavar, hogyha a szexuális vágyad is hasonul Emmetthez. Bár néha már idegesítőek Rose-zal, de biztosan nagyon boldogok együtt, és ez a fontos.

-          Tehát nem megfelelő neked az én szexuális vágyam? – kérdezte komoran.

-          Jaj, Edward, tudod, hogy nem úgy értettem – sóhajtottam fel. Nem akartam megbántani a férfiúi érzéseit a világért sem. Hiszen én mindig is határozottan boldog voltam mellette, és tökéletesen ki is voltam elégítve, vagyis, vagyok is.

-          Nyugi, tudom, de néha én is műbalhézhatok, hogyha nőknek is szabad – kuncogott fel felszabadultan.

-          Pimasz fráter – csíptem bele a combjába.

-          Még hogy én? – húzta fel a szemöldökét. – Te sokkal, de sokkal gonoszabb is szoktál lenni.

-          Na jó, ez igaz – egyeztem bele. Végül is, néha rám jön a gonoszkodás. Ezt nem tudom tagadni. Bár tény, hogy olyankor jól esik egy kicsit kétségbeesésbe taszítani a férjemet, mert utána mindig vad és szenvedélyes szeretővé változik.

-          Legalább beismered, már az is valami – húzta ki magát elégedetten.

-          Szerinted ilyenkor hogyan szokás? Mármint leparkolunk, és bejelentkezünk Marcusnál, vagy bepakolunk a szobánkba és utána megyünk a trónterembe? – néztem szerelmemre. Hátha ő tudja Carlisle-tól, hogy itt hogyan szokás.

-          Igazából fogalmam sincs, de mivel Georgina és Félix is előbb lepakoltak a szobájukban, ezért gondolom nem jelenthet gondot, hogyha felvisszük a csomagjainkat – vetette fel az ötletet.

-          Hm… logikusan hangzik – bólintottam rá. – Akkor irány a szobánk.

-          Helyes – állította meg a motort a garázsban, majd a csomagokkal együtt azonnal a lifthez siettünk, ahol Félix jött velünk szembe.

-          A Mester már izgatottan vár benneteket – mondta széles vigyorral az arcán. – Azonnal látni kíván benneteket.

-          Valami gond van? – kérdeztem meglepetten.

-          Nem tudok róla, de azt mondta, hogy mindenképpen látogassátok meg – rántotta meg a vállát Félix. – Ha gondoljátok, akkor szívesen elviszem a csomagokat a lakosztályotok elé.

-          Az nagyon jó lenne, köszönjük – mondtam hálásan.

-          Akkor menjünk is – mondta Edward. – Bár a köpenyünk a szobánkban van.

-          Nem hiszem, hogy ez gondot jelent – legyintett Félix.

-          Miért ilyen titokzatos? – kérdeztem szerelmem, amikor hallótávolságon kívül kerültünk.

-          Nem gondolt semmi különösre, úgyhogy valószínűleg egyszerűen csak ennyit tud – nézett rám Edward nyugodtan.

-          Nem igazán szeretem itt a meglepetéseket – szusszantottam fel idegesen.

-          Ezt teljes mértékben megértem, édesem, én is így vagyok vele, de valóban fogalma sincs róla, hogy mi történt, ha egyáltalán történt valami, amiért ilyen sürgős a trónterembe mennünk – nézett rám tanácstalanul. – Ha nagy baj lenne, arról valószínűleg tudna, nem igaz? – nézett rám biztatóan.

-          Nos, azt hiszem, hogy igazad van – gondolkodtam el. – Majd rámosolyogtam Alecre, aki kinyitotta előttünk a nagyterem ajtaját. Amit azonban ott láttunk nagyon meglepett minket. Legalábbis engem biztosan, bár Edward arcán is láttam a döbbenetet, ugyanis nem akárki várt ránk a terem kellős közepén állva, méghozzá ugyanolyan Volturi köpenyt viselve, mint amilyen nekünk is volt a szobánkban…