La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 77. fejezet

77. fejezet

(Bella szemszöge)

Mozdulni sem tudtam, olyan hirtelen történt minden. Edward a két lány között termett. Félix hirtelen lefogta Georgina, Jasper pedig Helen mellett termett és őt kapta el. Én pedig azonnal Edward mellé siettem, és lekevertem neki egy hatalmas pofont.

-          Megőrültél? – kérdeztem dühösen.

-          Szerinted mi kárt tehettek volna bennem? – kérdezte felvont szemöldökkel.

-          Például összepaszíroznak, vagy a nagy hévben letépik a karjaidat, esetleg rögtön a fejedet, amiért közéjük álltál? – kérdeztem idegesen.

-          Kicsim, mindketten tudjuk, hogy tudok mit kezdeni a harc közben, úgyhogy ne aggódj – simított végig az arcomon.

-          Félix, azonnal eressz el, vagy megöllek – kapálózott Georgina.

-          Nem, és most le fogsz higgadni, mert nem vagy önmagad – teperte le Félix a földre. – A Mester azt mondta, hogy békét akar kötni. Te meg rátámadsz arra lányra, aki azért jön, hogy aláírja a békét? Normális vagy? Gondolkozz már egy kicsit. Nekem semmi bajom a vadsággal, de hogyha az életed és a szabadságod kockáztatod vele, akkor már igenis bele fogok szólni.

-          Nekem férfi nem parancsol – morogta Georgina.

-          Eddig nem parancsolt, de azt hiszem, hogy mostantól ez máshogy lesz. Eddig nem gondolkodtam rajta, de eljött az idő, amikor kénytelen leszek megzabolázni téged – mondta Félix ellentmondást nem tűrve.

-          Ahhoz meg kell ölnöd – mondta a lány dühösen. Tényleg ennyire szörnyű lenne, hogyha egy kicsit elhagyná állati mivoltát?

-          Nekem nem kell, majd észhez térsz néhány hét alatt a tömlöcben. Tényleg vissza akarsz oda kerülni?

-          Marcus sosem zárna be oda – vágta rá Georgina. – Az effajta fenyítés csak Aro számára volt természetes.

-          Még bevezetheti Marcus is, főleg, hogyha meghallja, hogy mit próbáltál tenni – mondta Félix még mindig dühösen.

-          Én hajlandó vagyok hallgatni a dologról, hogyha ezentúl békén hagy engem – ajánlotta Helen. 

-          Na persze, majd hiszek neked – forgatta meg a szemeit Georgina.

-          Nekem teljesen mindegy, de áll az ajánlatom – rántotta meg a vállát Helen.

-          Szerintem menjünk, Marcus már vár minket – szóltam közbe halkan.

-          Részemről mehetünk – állt fel Félix. Majd maga után húzta Georginát is. – Kérlek, próbálj meg viselkedni.

-          Majd meglátom, hogy mit tehetek – tépte ki a kezét Félix kezei közül.

-          Haragszol még? – ölelt magához Edward.

-          Nem – sóhajtottam fel. – Nem is haragudtam, csak megijedtem. Bár szerintem ellenkező esetben te is megijedtél volna.

-          Ez egészen biztos – bólintottam rá. – Sajnálom.

-          Ugyan, kicsim, nincs semmi baj – nyomott gyors csókot a számra.

-          Na, induljunk, erre még lesz időtök, hogyha visszaértünk – forgatta meg a szemeit Jasper. – Mindenki utánam, de gyorsan – mondta ellenmondást nem tűrve, és már futni is kezdett. Mi pedig követtük.

Érdekes módon Georgina az út hátralévő részében egyetlen egy szót sem szólt. Sőt, a szokottnál sokkal higgadtabban futott Félix előtt. Volt egy olyan érzésem, hogy Félix vagy megmentette a barátnőjét ezzel a határozottsággal, vagy csak annyit ért el, hogy átköltözhet egy másik lakosztályba. Nem tudtam kiigazodni Georginán, de abban biztos voltam, hogy a haragjának a forrása az, hogyha parancsolni akar neki valaki. Pontosabban, valaki, aki nem Marcus, és férfi. Ez még elég kevés ahhoz, hogy megfejtsem őt, sőt, azt hiszem, hogy nem is akarom megfejteni, de azért bennem van egy hajszálnyi kíváncsiság azzal kapcsolatban, hogy miért is ilyen a természete.

-          Mindjárt odaérünk – kiáltott hátra Jasper. – Nagyjából még tíz perc, és a nagyteremben lehetünk.

-          Az jó, már kezdek fáradni – mondta Helen fáradtan.

-          Még mindig elfogadhatod a segítséget – mondta neki Edward.

-          Nem, köszönöm, kibírom – mondta Helen.

-          Makacsabb, mint te – mosolygott rám Edward.

-          Szerintem inkább csak bizalmatlan, ami teljesen érthető – vágtam rá.

-          Bizalmatlan és makacs is – mondta Helen nevetve. – Mindig is ilyen voltam.

-          Sebaj, ez még változhat – állapítottam meg.

-          Oh, már látom, végre – sóhajtotta Helen.

-          Nagyjából két perc – vágta rá Jasper.

-          Már annyi sem kell – mondtam mosolyogva. Ha Helen aláírja a békét Marcusszal, akkor holnap már repülőn ülhetünk hazafelé. Bárcsak már ott tartanánk.

-          Innentől csak sétálva mehetünk tovább – állt meg Jasper az erdő határánál.

-          Nem is baj – vigyorodott el Helen. – Látjátok, el tudok futni idáig a ti tempótokban – mondta büszkén.

-          Valóban, nagyon kitartó vagy – bólintottam rá.

-          Az egyszer biztos – vágta rá elégedetten.

-          Oda ne rohanjak – forgatta meg a szemeit Georgina.

-          Most fejezd be – morgott rá Félix.

-          Ha vége ennek az ügynek, akkor egészen nyugodtan kiköltözhetsz a lakosztályunkból. Vagy én költözök át egy másikba – mondta ellentmondást nem tűrve a lány.

-          Ehhez azért nekem is lesz néhány keresetlen szavam – vágta rá Félix.

-          Miért? Azt hiszed, hogy megakadályozhatod, hogy átköltözzek egy másik lakosztályba?

-          Nem hiszem, hanem tudom. Nem minden történik mindig úgy, ahogy te kívánod. A társam vagy, és ha tetszik, ha nem, valamit kénytelen vagy megbeszélni velem.

-          Majd meglátjuk – vágta rá Georgina.

-          Ne aggódj, meg fogod látni – biccentett Félix. Majd mindketten látszólag lezártnak tekintették a vitát, legalábbis egyelőre.

-          Üdvözöllek itthon titeket – nyitotta ki nekünk a kaput Alec. – Remélem, hogy minden rendben ment.

-          Többé-kevésbé minden rendben volt, igen – mondtam elgondolkodva.

-          A többé-kevésbé része igencsak erős, de a lényeg, hogy ideértünk – bólintott Jasper.

-          Gyertek, a Mester már vár benneteket – indult el Alec a trónterem felé.

-          Hol van Heather és Prue? – kérdezte Helen azonnal.

-          Heather itt van valahol az biztos, Prue pedig már úton van ide – mondtam neki kedvesen.

-          Remek – mosolyodott el Helen. – Amennyiben a lányok tényleg itt lesznek, akkor részemről semmi akadálya nincs a békének.

-          Ne aggódj, semmi okod nem lesz kételkedni bennünk – mosolyogtam rá.

-          Már meg is érkeztünk – mondta Alec. Majd kitárta előttünk az ajtót. A teremben pedig már ott várt ránk Marcus, közvetlenül mögötte pedig ott állt Heather.

-          Nem is számítottam rátok ilyen hamar, gyermekeim – állapította meg Marcus elégedetten.

-          Igyekeztünk – biccentett Jasper.

-          A híred ugyan már megelőzött a nyomkövetés terén, de el kell ismernem, hogy én magam is csak ámulok, hogy egy kicsit sem túloztak a pletykák.

-          Köszönöm a bókot. Viszont a legnagyobb érdem Belláé – fűzte hozzá fogadott bátyám.

-          Csakugyan? – fordult most felém Marcus kíváncsian.

-          Bella ajánlott egy írásos békeszerződést a nevedben – mondta Georgina gonoszan mosolyogva.

-          Hiszen ez remek ötlet – vidult fel Marcus arca. Georgina arckifejezése pedig azonnal letört lett. – Nekem is eszembe juthatott volna – mondta rám nézve. – Kit tisztelhetek kegyedben? – fordult most Marcus Helen felé.

-          A nevem, Helen, én lettem a nővéreim vezetője, miután elhagytuk a várost – válaszolt azonnal.

-          Üdvözöllek Volterrában, Helen – üdvözölte Marcus. – Hajlandó vagy békét kötni írásos szerződésben?

-          Igen, hajlandó vagyok, de megvannak a magam feltételei, ahogy gondolom neked is megvannak az igényeid a békével kapcsolatosan.

-          Természetesen – bólintott rá Marcus. – Az egyik feltételed már úton is van erre a reptérről.

-          Hogy mondja?

-          Prue nemrégen szállt le, és mivel Bella mobilját nem érte el, sem pedig Edward és Jasper telefonját, így Carlisle felhívott engem, én pedig azonnal küldtem a hölgyért egy kocsit.

-          Köszönöm, Mester – mondtam hálásan. Hogy nem vettem észre, hogy lemerült a telefonom? Na mindegy, a lényeg, hogy Prue itt lesz nemsokára.

-          Igazán nincs mit, örömmel segítettem – mondta Marcus, a szeméből pedig azt hiszem, hogy kiolvashattam némi hálát is azért, hogy eddig a jelek szerint elsimítottam a békét a lányok és a Volturi között. – Kedves, Helen, ha megengeded, akkor megkínálnánk némi étellel és itallal, Heather már nyilván éhes, hiszen alig evett ma valamit. Te pedig biztosan elfáradtál a hosszú út során.

-          Ami azt illeti, örömmel elfogadok egy kis frissítőt – bólintott Helen.

-          Remek, akkor Heather, kérlek, vidd magaddal Helent, és elégedetten, jóllakva térjetek majd vissza. Oh, és persze, nyilván van megbeszélnivalótok is bőven. Nem kell sietnetek, mert addig én és Bella megfogalmazzuk a békeszerződés részleteit, és ha visszajöttetek, akkor meg is vitatjuk.

-          Ahogy kívánja – biccentett Heather azonnal.

-          Neked megfelel így, Helen? – kérdezte Marcus kíváncsian.

-          Részemről rendben van – bólintott rá a lány.

-          Nagyszerű – mondta Marcus mosolyogva. – Bella, kérlek, tarts velem a dolgozószobámba – nézett most rám.

-          Igen, Mester – vágtam rá azonnal. Majd egy gyors csókot adtam Edwardnak és már követtem is Marcust kifelé a teremből…

(Marie szemszöge)

Azt hiszem, hogy elég későn ébredtem fel a tegnapi fürdőzésünk után. Annyi biztos, hogy Tim még mellettem feküdt, mert éreztem, ahogy gyengéden magához szorít.

-          Szia – nyomott puszit az arcomra.

-          Szia – nyitottam ki a szemeimet lustán. – Honnan tudtad, hogy már ébren vagyok? – kérdeztem kíváncsian.

-          Megváltozott a légzésed, és halványan elmosolyodtál –mondta vigyorogva.

-          Túl jól ismersz – csóváltam meg a fejem nevetve.

-          Nos, bébi korunk óta azért volt rá némi időm, hogy kiismerjelek – állapította meg.

-          Én ugyanolyan régóta ismerlek, de mégsem ismerem minden reakciód – mondtam panaszosan.

-          Sebaj, legalább néha meg tudlak lepni – kacsintott rám.

-          Oh, talán most is készülsz valamire? – haraptam az ajkamba.

-          Ami azt illeti, nem mondanám, hogy nincsenek ötleteim – mondta elégedetten. – Például mit szólnál egy reggelihez? Már mindent előkészítettem. A tea gőzölög, szedtem gyümölcsöt az erdőben, és van néhány szendvicsünk is.

-          Remekül hangzik, de legközelebb talán segíthetnék neked én is – ajánlottam a lehetőséget.

-          Nos, meglátjuk, mit tehetünk – kacsintott rám. – Bár nehéz lenne téged felkelteni, mert imádom nézni, ahogy alszol.

-          Elkényeztetsz – sütöttem le a szemeimet.

-          Csak, hogyha nem zavar – gördült hirtelen fölém. Én pedig meglepődtem a hirtelen rám törő érzésektől. Furcsa volt a helyzet. Másmilyen érzések törtek rám, mint amilyenek kiskorunkban. – Baj van? – nézett rám meglepetten.

-          Dehogy, nincs semmi baj – mondtam elgondolkodva. Nem mondhatnám, hogy rosszul esett ez a testhelyzet, sőt, nagyon is kényelmes és megnyugtató volt. Jól éreztem magam így.

-          Akkor jó – bújt hozzám szorosan. Majd a fejét óvatosan a mellemre helyezte. – Marie, nagyon gyorsan dobog a szíved – nézett fel rám Tim.

-          Csak azért, mert boldog vagyok – sóhajtottam fel. – Bújj vissza hozzám – fogtam meg finoman a fejét, és visszahúztam oda, ahol az előbb volt.

-          Szeretem ezt – ölelt át mindkét karjával.

-          Akárcsak én – suttogtam elégedetten. Viszont a meghitt pillanatunkat megzavarta az áruló gyomrom, ami gonosz módon korogni kezdett.

-          Te éhes vagy – kuncogott fel Tim.

-          Mentségemre szóljon, hogy én nem egész nap vagyok éhes, mint egyesek – állapítottam meg.

-          Te kötözködsz velem – húzta fel a szemöldökét. Majd csiklandozni kezdett. Én pedig azonnal megpróbáltam elkúszni az útjából, de a még mindig behúzott hálózsák ezt nem nagyon engedte.

-          Oké, elég, bocsánatot kérek – visítottam nevetve. – Kérlek, már nem kapok levegőt – sikoltottam fel.

-          Na jól van, most az egyszer megkegyelmezek, de ebből nem csinálunk rendszert, úgyhogy vigyázz magadra – emelte fel a mutató ujját fenyegetően, de azért játékosan.

-          Akkor mehetünk reggelizni? – kérdeztem szégyenlősen. – Már nagyon éhes vagyok.

-          Hát persze, hogy mehetünk – kuncogott fel. Majd egy szempillantás kihúzta a hálózsák zipzárját, és maga után húzott engem is. Viszont, ahogy eltűnt mellőlem azonnal megcsapott a reggeli hideg. Pedig egyáltalán nem voltam fázós. Sőt, azt hiszem, hogy még soha életemben nem fáztam ezelőtt.

-          Hűvös a reggel, még nekem is – vett fel egy pulcsit Tim. – Tessék, bújj bele – nyújtotta felém a másik, igencsak nagy, és vastag felsőjét. Gyorsan belebújtam, majd felhúztam a meleg csizmámat is, és már siettem is ki Tim után. Ami ott várt, attól pedig elállt a lélegzetem. Csodálatos villás reggeli tárult elém, a kedvenc vad gyümölcseimmel, és édes müzlivel, szendvicsekkel, és finom illatú, gőzölgő teával, na és egy hatalmas csokor vadvirággal, ami azonnal rabul ejtett. A szendvics, egy kis gyümölcs és tea kijelentés meg sem közelítette azt a meglepetést, amit kaptam már korán reggel.

-          Ez egyszerűen csodálatos – nyomtam puszit Tim arcára, majd felvettem a virágcsokrot, és mélyen beszívtam a finom illatkombinációt. – Elkényeztetsz – korholtam meg megint. Na nem, mintha bántam volna dolgot.

-          Ez a legkevesebb, ami jár neked – mondta határozottan. – Egy csésze teát? – töltötte meg a bögrémet.

-          Igen, köszönöm – vettem el tőle a bögrét. Majd jóízűen belekortyoltam. Timmel, mint mindig, most is tökéletesen boldog voltam, és csak fokozta az örömömet, hogy mi örökké együtt maradunk, és minden reggel átélhetem majd az életnek ezt az apró csodáját…