La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 91. fejezet

91. fejezet

(Alice szemszöge)

Nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyet mondok, de egyszerűen imádtam Volterrában lenni, hiszen mindenki hagy engem érvényesülni. Szó szerint mindenki hagy engem érvényesülni. Akármerre megyek mindenhol a vámpírok stílusához megfelelő öltözéket látok. Annyira jól áll nekik a saját korukhoz, és stílusukhoz megfelelő ruha. Egyszerűen öröm volt rájuk nézni. Bár a legnehezebb rész még hátravan. Marcusnak azért nem lehet akármilyen kollekcióval előállni, hiszen ő ennél sokkal, de sokkal bonyolultabb lélek. Egy nagyon-nagyon régi kor szülötte, így valami konzervatívabb ruhatárat kellene összehoznom. Olyan ruhatárat, amit szívesen viselne, és illik egy vezetőhöz, de mégis egy kicsit modern, és mindenképpen nagyon stílusos.

-          Mi a helyzet, kicsim? Hogy álltok? – jelent meg hirtelen szerelmem.

-          Azt hiszem, hogy nagyszerűen – vágtam rá határozottan. – Leszámítva, hogy a mai tervem Marcus, és egyenlőre egy kicsit tanácstalan vagyok az üggyel kapcsolatban.

-          Alice, ha valaki megtalálja a megfelelő öltözéket a Volturi vezetőjének, akkor az te leszel, ebben egészen biztos vagyok – mondta határozottan. – Csak vedd le a méreteket, azután pedig fogd magad, és vedd a nyakadba a várost. Estére pedig egy komplett új ruhatárral érkezel vissza, ami tetszeni fog Marcusnak nem is csak egy kicsit, hanem nagyon, ez egészen biztos.

-          Igazad van, meg tudom csinálni – vágtam rá határozottan. Miért is kételkednék magamban? Hiszen eddig is mindenkinek tetszett az alkotásom.

-          Még szép, hogy meg tudod csinálni – kacsintott rám.

-          Na és, hogy meg az újszülöttekkel? – kérdeztem kíváncsian. – Mivel sokat vagyok Heather-rel, még nem is láttam őket. Hogy boldogultok?

-          Egész jól – mondta kedvesem határozottan.

-          Oké, és mi az, amit nem akarsz elmesélni? – kérdeztem kíváncsian.

-          Semmi – vágta rá azonnal.

-          Attól tartok, hogy mégis van valami, tehát hallgatlak – mondtam ellentmondást nem tűrve, és kényelembe helyeztem magam. – Annyi időm még bőven van, hogy meghallgassam a problémát.

-          Van egy srác, aki nagyon, de nagyon emlékeztet a régi énemre. A nagyon-nagyon régi énemre – kezdett bele.

-          Pontosabban? – kérdeztem kissé értetlenül.

-          Ez a fiú nem véletlenül van itt, érzem – kezdett bele végre. – Azt hiszem, hogy irányítja őt valaki, vagy csak nagyon furmányos, és valami mást akar. Más, mint a többi újszülött. Nagyon figyel, mármint nem csak arra, amit mondok, hanem arra, hogy mi merre van a kastélyban, hogy hogyan tudja kiismerni a folyosókat, hogyan jut be a tömlöcökhöz. Valami nem stimmel.

-          Nos, ha neked ilyen megérzésed van, akkor azt nem szabad félvállról venni – mondtam határozottan. – Azt hiszem, hogy szólnunk kéne Marcusnak is, hátha együtt ki tudnátok deríteni, hogy miért van itt.

-          Igen, én is gondoltam már rá, de bajba sem akarom keverni, mert tehetséges ez a fiú, és nem hiszem, hogy rossz szándékú. Olyan, mintha keresne valakit – gondolkodott el Jasper.

-          Mintha keresne valakit? Na de kit? – kérdeztem döbbenten.

-          Nem tudom, de azt is megkockáztatom, hogy ez a fiú már nagyon nem újszülött, csak nagyon jól játssza a szerepét – magyarázta Jazz. – A vadság a szemében van, de mégsem érzem benne azt az elviselhetetlen szomjat, mint amit a többiek árasztanak felém, és mindenki felé.

-          Na de mégis kit kereshet? – kérdeztem kíváncsian. – Van itt valaki, akit ismer? Akkor miért nem kutat utána határozottabban? Vagy miért nem jött el egyszerűen ide, hogy megkérdezze itt van-e? Talán ártani akar valakinek?

-          Nem, azt nem hiszem – rázta meg a fejét. – Keres valakit, de nem tudom, hogy kit, még, de ki fogom deríteni.

-          Egy kicsit zavaros a történeted, de ha gondolod, akkor szívesen segítek. Talán lemehetnék veled a következő kiképzésre. Hátha látnék valamit a fiú döntéseiből. Lehetséges, hogy meglátok általa valamit a jövőben, amiből kiderül, hogy mit szeretne.

-          Nem is tudom, kicsim – mondta Jasper bizonytalanul. – Nem vagyok biztos benne, hogy teljesen biztonságos lesz számodra, hogyha lejössz. Nagyon vadak még.

-          Erős vámpír vagyok – vágtam rá határozottan. – Ráadásul előre látom minden döntésüket, és talán tudnék segíteni neked.

-          Meglátjuk, édesem, még adj egy kis időt, és ha nem jövök rá, akkor mindenképpen szólok – ígérte meg őszintén.

-          Jól van, legyen, de azért majd nyitva tartom a szemeimet – mondtam komolyan. – Nem szeretném, hogyha bármiféle baj történne az esküvő körül. Heather így is kellőképpen ideges szokott lenni mostanában mindenért.

-          Ne aggódj, sosem hagynám, hogy megzavarja valami az esküvőt, addig még úgyis van néhány hét, amit feltételezem, hogy itt fogunk tölteni.

-          Nos, azt hiszem, hogy a jelenlegi helyzet fényében jobb, hogyha itt maradunk – bólintottam rá. – Sőt, talán jobb lenne, ha hívnánk erősítést – néztem rá elgondolkodva.

-          Erősítést? – vonta fel a szemöldökét Jasper.

-          Edward talán el tudná kapni a gondolataiból, hogy miért van itt – vágtam rá egyértelműen.

-          Hm… jó ötlet, kicsim, de nem hiszem, hogy Bella és Edward szeretne sokkal előbb ideutazni, mint amennyire muszáj.

-          Szerintem meg, hogyha segítségre van szükségünk, akkor nem lesz semmi akadálya annak, hogy előbb érkezzenek. Az esküvőre pedig amúgy is jön majd mindenki – mondtam határozottan.

-          Az igazat megvallva nem lenne rossz egy gondolatolvasó a csapatomban – vallotta be végre. – Alec nagyszerű támadóerő a képességével, de kideríteni nem tudjuk, hogy ki gondolja komolyan azt, hogy megtanul uralkodni magát, és ki próbálja az életét menteni, hogy utána rombolhasson tovább a világban.

-          Akkor nincs is több gondolkodnivaló – vágtam rá. – Este felhívom Edwardot, hogyha visszajöttem a vásárlásból. Addig te még próbálkozz meg kideríteni, hogy mit akarhat az a fiú.

-          Mindenképpen – vágta rá szerelmem. – Megyek is és folytatom az oktatást. Este semmiképpen sem megyek a környékre, mert akkor lesz számukra a szomjoltás – húzta el a száját kedvesem.

-          Tudod, hogy az életvitelükbe nem szólhatunk bele – simítottam végig a karján.

-          Igen, tudom – bólintott rá kedvesem. – Csak rossz belegondolni, hogy egy csoport embert gyakorlatilag összezárnak egy csoport újszülöttel, nem túl szép halálnem – mondta sajnálattal a hangjában. Hát igen, meg tudtam érteni a gondolatait ezzel kapcsolatban. Egy érett vámpír sem finomkodik, de egy újszülött még sokkal, de sokkal rosszabb.

-          A lényeg, hogy maradj távol, amíg táplálkoznak. Tudod mit? Menjünk el este mi is vadászni az erdőbe – ajánlottam a lehetőséget.

-          Hm… nem is rossz ötlet. Régen voltunk már együtt vadászni – egyezett bele azonnal. Tudtam, hogy az immáron tökéletes önuralma ellenére is nehezen viseli, ha a környékén emberi vér folyik. Most már nem támad azonnal, ha megérzi a vért, de még mindig vadul reagál egy kicsit.  

-          Akkor ezt már meg is beszéltük – nyomtam gyors csókot a szájára. – Most viszont megyek, mert még ma el kell intéznem Marcus ruháit, délután pedig még egyeztetnem kéne Heatherrel is a lagzi kapcsán egy-két dolgot. Találkozzunk, mondjuk hatkor a nyugati kapunál – ajánlottam a lehetőséget.

-          Rendben van, kicsim, az tökéletes lesz – bólintott rá Jasper. – Az emberek hétre érkeznek meg, addig elég távolra jutunk.

-          Helyes, akkor este – nyomtam még egy puszit az arcára.

-          Vigyázz magadra – mondta komolyan, amikor elindult az ajtó felé.

-          Nem sok okod van aggódni, hacsak nem támad rám egy kegyetlen eladónő – nevettem fel.

-          Ez is igaz – kuncogott fel ő is. Majd egy szempillantás alatt eltűnt. Én pedig már mentem is Marcushoz, hogy levegyem a méreteit a vásárláshoz. Amint elértem a nagyterem ajtaját Félix csak vigyorogva biccentett, majd kitárta előttem az ajtót. Én pedig besuhantam az ajtón.

-          Szép reggelt, Alice – mosolygott rám, amint meglátott.

-          Önnek is, Marcus – viszonoztak a gesztust.

-          Nem kértem még, hogy tegezz? – vonta fel a szemöldökét.

-          Nem, azt hiszem, hogy még nem – vágtam rá azonnal.

-          Ez esetben, kérlek, tegeződjünk – mondta kedvesen.

-          Örömmel, Marcus – mondtam boldogan. – Szeretnék méretet venni rólad, ha alkalmas az időpont – mutattam fel a centimet.

-          Oh, máris én jövök? – lepődött meg.

-          Igen, eljött az idő a ruhatár felújításnak – bólintottam komolyan.

-          Nos, ebben az esetben természetesen meghajlok óhajod előtt – állt fel azonnal. Majd levette a köpenyét, és a székre tette. Nem tudtam nem elmosolyodni az alatta viselt ruhán. Hogy is mondjam, annyira nem volt régies, mint hittem, hogy lesz, de azért az biztos, hogy olyan kétszáz évvel ezelőtt volt divatos ez a fazon. – Igen, tudom, hogy nem éppen mai darab – mosolyodott el a megkövült alakom láttán.

-          Valóban elég hagyományőrző – próbáltam kedvesen fogalmazni.

-          Nem vagyok túl változatos – rántotta meg a vállát.

-          Sebaj, ezen még változtathatunk – siettem hozzá közelebb, majd levettem róla a méreteket. – Nos, végeztünk is – mondtam elégedetten, miután minden méretével tisztába kerültem ruha szinten.

-          Esetleg tehetek érted még valamit? – kérdezte kíváncsian.

-          Nem, köszönöm – ráztam meg a fejem. – Mindent megkaptam, amire szükségem volt. Délután hozom a ruhákat, és akkor fel is próbálhatod őket.

-          Az nagyszerű lesz, köszönöm – mosolyodott el Marcus. - Annyit még szeretnék kérni, hogy a ruhákat egyből a lakosztályomba hozd – fűzte még hozzá.

-          Ahogy kívánod – egyeztem bele azonnal.

-          Akkor este, Alice – vette vissza a köpenyét. Én pedig már siettem is az autó felé, amit az itteni tartózkodásom idejére kaptam…

(Jasper szemszöge)

Miután szerelmem elindult Marcushoz én is visszamentem az újszülöttekhez. Alec éppen a ködjébe burkolta az egyik lányt. Aki kétségbeesve sikoltozott, és vergődött, mert elvesztette minden érzékét.

-          Megtudhatnám, hogy mit művelsz? – kérdeztem idegesen. Nem fenyítünk agresszív módszerekkel csak akkor, hogyha végképp nincs más megoldás.

-          Jenny éppen Heather után vette az útját – morogta Alec. Oh, ebben az esetben örülhetek, hogy a lány még életben van. Egy szerelmes vámpírférfinál kevés lény halálosabb.

-          Na és Heather mit keresett a környéken? – tettem fel a következő kérdést.

-          Heather csak szeretett volna kérdezni valamit az esküvővel kapcsolatban, de nem jött túl közel a lány valahogy mégis megérezte, és megindult felé – magyarázta Alec. – Mindjárt elengedem, de gondoltam nem árt, ha tudja, hogy nem csak segíteni tudok rajta, hanem könnyedén árthatok is, hogyha a kedvesemet, vagy a családomat fenyegeti.

-          Sajnálom, hogy meg akartam támadni a lányt, többé nem fordul elő – üvöltötte Jenny magából kikelve. – Kérlek.

-          Alec, azt hiszem, hogy eleget kapott – tettem a vállára a kezem. – Megtanulta a leckét.

-          Rendben, elengedem - sóhajtott fel Alec. Azután pedig visszahúzta a ködét, és Jenny abbahagyta végre a vergődést. – Ha még egyszer a menyasszonyomra támadsz, akkor ennél sokkal, de sokkal rosszabbul jársz.

-          Értettem – mondta a lány félve. Látszott rajta, hogy őszintén megijedt Alectől az előbb, úgyhogy biztosan nem fog még egyszer Heathernek támadni, még akkor sem, hogyha lehetősége nyílik rá.

-          Helyes, akkor szent a béke? – nyújtotta felé a kezét Alec. Mire a lány felmorgott.

-          Önuralom, Jenny. Nyugodj meg – szóltam rá határozottan. – Vegyél egy mély levegőt, és nyugalom.

-          Mély levegő – bólintott a lány. Szegénykém, hány éves lehet? Tizenöt, tizenhat? – Mindjárt megnyugszom – kezdett el sétálgatni az udvaron. – Bocsánat, itt vagyok – fogadta el Alec felajánlott kezét néhány pillanat után. – Nagyon sajnálom, hogy kis híján megtámadtam a menyasszonyodat, és ígérem, hogy soha többé nem fog előfordulni.

-          Rendben, bocsánatkérés elfogadva – mosolyodott el Alec. – Én is sajnálom, talán nem kellett volna ennyire brutálisan tudtodra adnom a képességemet. Ezt csak végső esetben, vagy parancsra szoktam használni.

-          Remek, ez gyönyörű volt – mondtam elégedetten. – Mindketten megmutattátok, hogy a vámpír mögött még mindig ott van az ember is. Ezt a szálat kell erősítenünk, méghozzá minél jobban. Én is vad voltam fiatalon, de sikerült megváltoznom, és le is higgadtam, még akkor is, hogyha nehezen. Ezt a példát kell követnetek, és akkor teljes életet élhettek vámpírként.

-          Ezt elég nehéz elhinni – húzta el a száját ismét Jenny.

-          Ha megengeded, este bemutatok neked valakit, aki élő bizonyíték arra, hogy igenis lehetséges. Mindenkinek bemutatom, aki szeretné megismerni a társamat, akivel már nagyon-nagyon régóta együtt vagyunk, és boldogan élünk az emberek között. Még ez is lehetséges, bár az elején elég nehéz, de van rá mód.

-          Úgy, hogy állatokon élünk? – kérdezte a srác, akire gyanakodtam.

-          Igen, először tényleg elég borzalmas, de utána egyáltalán nem lesz már rossz. Csak meg kell találnotok, hogy kinek mi a kedvence. A bátyám például a medvét szereti, az öcsém a hegyi oroszlánt. Az apám pedig a szarvast, ahogy az anyám is. Nem olyan rossz ez az életmód. Ha valaki szeretné kipróbálni az én módszeremet, akkor kérek rá engedélyt Marcustól – ajánlottam a lehetőséget. Majd kíváncsian vártam a reakciókat…