La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 98. fejezet

98. fejezet

(Alice szemszöge)

Kíváncsian mentem el Jasperrel Marcushoz, hogy megkérjük rá, hogy engedje el Jenny-t, méghozzá Carlisle és Esme felügyelete alatt. A nevelőszüleink örömmel vállalták, hogy elutaznak vele egy kihaltabb helye, és lassan hozzászoktatják őt a vegetáriánus életmódhoz. Jenny alig várja, hogy teljesíthesse az álmait. Első körben szeretné befejezni az iskolát, és főiskolára is menne, azután pedig a legnagyobb örömömre szívesen foglalkozna varrással, divattervezéssel, ami nekem maga lenne a kánaán, hiszen valaki segítene nekem a tervezésben és megvalósításban.

-          Szerinted el fogja engedni? – kérdeztem idegesen.

-          Jenny-nek nincsenek különleges képességei, azon kívül, hogy nagyon tehetségesen rajzol, és nem hiszem, hogy Marcus ez alapján döntene, vagy kényszerítené Jenny-t arra, hogy maradjon. Csak azért került ide, mert tudta titokban tartani a létezésünket. Ennyi az egész. Hogyha képes lesz úgy élni, mint mi, akkor gondolkodás nélkül visszatérhet az életéhez. Vagy akár velünk is maradhat, és megvalósíthatja az álmait egy családban, ha nem szeretné egyedül folytatni az életét. Szép jövő várhat rá – mondta Jasper büszkén.

-          Nagyon lelkes vagy – állapítottam meg felvont szemöldökkel.

-          Hogy ne lennék az, kicsim? – nézett rám mosolyogva. – Egyszerűen fantasztikus érzés, hogy segíthetek rajta, és akarja, hogy segítsek rajta. Ha mellettem is lett volna egy vega vámpír, amikor újszülött lettem, akkor már sokkal előbb megváltoztam volna. Rengeteg életet nem vettem volna el. Most pedig személyesen segíthetek egy lánynak, aki más akar lenni, ez egyfajta eufórikus örömet okoz.

-          Már értem – mosolyodtam el. – Úgy érzed, hogy megmentheted őt az afféle szenvedésektől, amelyeken neked keresztül kellett menned.

-          Igen, ez a lényeg – bólintott rá Jasper azonnal. – Egyébként Jenny már döntött?

-          Már napokkal ezelőtt – mosolyodtam el kissé zavarban.

-          Miért nem szóltál? – nézett rám egy kicsit rosszallóan.

-          Azért, édesem, mert nem kérdezted – rántottam meg a vállam.

-          Oké, ott a pont – forgattam meg a szemeit szerelmem. – Kár, hogy Marcus döntését még nem látod.

-          Hamarosan megtudjuk – mondtam, amikor kitárták előttünk a nagyterem ajtaját.

-          Alice, Jasper, üdvözöllek benneteket – mosolyodott el Marcus azonnal. Engem pedig hatalmas elégedettséggel öntött el a tudat, hogy az általam vásárolt hajszálcsíkos öltönyt viseli, méghozzá a tökéletes, bordó inggel. Hm… ez az, sikerült felújítanom tökéletesen a ruhatárát. – Mi járatban? Szükségetek van segítségre, vagy Georgina nem bírt magával már megint? – kérdezte kíváncsian.

-          Az egyik újszülött miatt jöttünk hozzád – kezdett bele Jasper azonnal.

-          Oh, csak nem a kis Jenny? – mosolyodott el Marcus.

-          Honnan tudod? – lepődtünk meg mindketten.

-          A kisasszony nagyjából öt perccel ezelőtt járt nálam, és kérte, hogyha eljön az idő, akkor engedjem el, hogy a saját életét élhesse, méghozzá szeretne a ti családotokkal vegetáriánus életmódhoz szokni, azután pedig tanulni – mondta Marcus komolyan.

-          Tehát nem várta meg, amíg én magam kérem az engedélyed – állapította meg Jasper.

-          Ne aggódj, nagyon alázatos, és tisztelettudó volt a lány. Ne haragudj rá, csupán csak nagyon izgatott a tudattól, hogy normális élete is lehet, amiről azt hitte, hogy az átváltozása után csak ábrándozhat. Jobban illik a ti családotokhoz, mint az enyémhez – mondta Marcus határozottan. – Itt sohasem lenne boldog. Túlságosan jóságos, és gyermeteg ahhoz, hogy a katonáim közé álljon.

-          Ezt úgy érted, hogy elengeded? – kérdezte Jasper kíváncsian.

-          Természetesen – vágta rá Marcus. – A lány az esküvő után távozhat veletek együtt, hogyha ez így nektek is megfelel – mondta őszintén.

-          Az fantasztikus lenne, köszönjük szépen – hajtott fejet Jasper, én pedig követtem őt a mozdulatban.

-          Ugyan, én köszönöm, hogy ilyen jól bántok az újszülöttjeimmel, és természetesen Heatherrel és Alec-kel. Ráadásul, Alice, az új ruhák egyszerűen fantasztikusak. Nagyon kényelmesek, és könnyűek. Szeretnélek megkérni, hogy nagyjából ötven évente, amikor időd engedi, akkor hozd a ruhatárainkat modern formába, ha nem túl nagy kérés.

-          Dehogyis, boldogan – vágtam rá azonnal. Végre valaki, aki igazán értékeli a munkámat. Mióta várok már ilyen nagyszabású elismerésre.

-          Előre is köszönjük szépen – biccentett Marcus.

-          Ugyan, részemről az öröm – vágtam rá.

-          Amennyiben megbeszéltünk mindent, az elnézéseteket kérném, mert jönnek még hozzám néhányan ma, és mindenkinek nyugodt meghallgatást ígértem, négyszemközt, csak két testőrrel.

-          Természetesen, már megyünk is – mondta Jasper azonnal. Majd kézen fogott és elkezdett kihúzni engem is a nagyteremből. Na nem mintha nagyon ellenkeztem volna. Inkább csak örültem, hogy Jasper terve sikerült, és Marcus velem is nagyon elégedett, minden jel szerint. Láttam rajta, hogy Jenny nagyon fontos a számára, és nagyon szeretné, hogyha jó helyre kerülne.

-          Úgy érzem, hogy nagyon szeretnéd Jenny-t a testvérünkként látni – állapítottam meg.

-          Nos, ami azt illeti, nagyon szeretném, hogyha valóban szeretne közénk tartozni, de majd meglátjuk. Természetesen a szabad akarata lesz a döntő. Hogyha esetleg egyedül szeretné folytatni az útját, akkor hagynunk kell neki.

-          Természetesen, ezt tudom, de a kérdés nem ez volt. Hanem az, hogy szeretnéd, ha velünk maradna.

-          Nos, nem tagadom, hogy valóban nagyon szeretném, hogyha mellettünk maradna. Különleges lelke van – mondta határozottan.

-          Hogyha te felfigyeltél rá, akkor ez azt hiszem, hogy magától értetődő – mondtam mosolyogva.

-          Ugyan, ennyire nem tudom jól kiismerni az embereket, vagyis vámpírokat, ilyen rövid idő alatt – legyintett Jasper.

-          Nos, én ezt máshogy gondolom, de nem fogok vitatkozni veled. Inkább megyek és megismerkedek ezzel a lánnyal egy kicsit jobban. Remélem, hogy tud egy-két ötlettel szolgálni például a tökéletes díszítést illetően az esküvőn – nyomtam gyors csókot Jasper ajkaira. Majd már süvítettem is a lány szobája felé, és amikor odaértem, azonnal bekopogtattam az ajtaján.

-          Igen? – kérdezte kíváncsian.

-          Szia, Alice vagyok, Jasper párja. Bemehetek?

-          Hát persze, hogy bejöhetsz – vágta rá lelkesen. Én pedig azonnal benyitottam. – Hogy vagy? Mi járatban?

-          Ami azt illeti, a „hogy vagy” kérdésre én szerettem volna választ kapni – mosolyogtam rá.

-          Én remekül vagyok, köszönöm szépen. Éppen a lehetséges jövőbeli egyetemeket nézegetem, és izgatottan várom, hogy befejezhessem a középiskolát. Mindig is imádtam tanulni – magyarázta lelkesen.

-          Hát most lesz rá időd, az biztos – kuncogtam fel. – Bár a tanuláson kívül van még elég sok lehetőség az életben. Ne csak abba öld minden percedet.

-          Hát, őszinte leszek – harapott az ajkába. – Én világ életemben stréber voltam. Még furcsa is, hogy nincs már szükségem a nagy feketekeretes szemüvegemre – nevetett fel. – Én az a típus voltam mindig is, aki türelmesen és lassan elsajátított minden tudást, amire csak lehetősége nyílt. Azután pedig a legjobb tudása szerint hasznosította is.

-          Vagyis? – vontam fel a szemöldököm.

-          Vagyis, nem értek az emberi kapcsolatokhoz, ahogy a vámpírok kapcsolataihoz sem – magyarázta halkan.

-          Igen? – kérdeztem érdeklődve. Még mindig nem értettem a dolgot.

-          Meg kéne tanítani engem, hogy hogyan kell csinos és közvetlen lánynak lenni, akit nem csúfolnak, sértegetnek, és ragasztanak „Rúgj belém” táblát a hátamra minden szünetben.

-          Veled így bántak a társaid? – ültem le mellé döbbenten.

-          Hát, ami azt illeti, manapság nem túl népszerűek az okos lányok. A fiúk jobban kedvelik a szépséges lányokat.

-          Jenny, kedvesem, te nagyon is szépséges vagy – mondtam határozottan. – Már csak ki kell emelnünk az erősségeidet.

-          Hogy érted, hogy az erősségeimet? – nézett rám értetlenül.

-          Oh, kicsim, te még sosem próbáltad meg kiemelni a telt kebleidet, és a szépen ívelt csípődet, na és mit ne mondjak, a popsid is megér egy misét – mondtam vigyorogva.

-          Én nem akarok már lenni, mint eddig. Csak szeretnék úgy öltözködni, hogy ne tűnjek ki a tömegből a túlságosan konzervatív ruhámmal. Egyébként szeretném megtartani a kis szürke életemet. Mármint a nyugodt, és tanulásra koncentrálós lány szeretnék maradni, lehetőség szerint egészen addig, amíg el nem végzem az egyetemet.

-          Nem-nem, azt nem hagyhatom – ráztam meg a fejem azonnal. – Szerintem sokkal, de sokkal jobban éreznéd magad, hogyha egy kicsit lazítanál is a tanulás közben. Drágám, neked soha többé nem kell aludnod. Ezzel napi több órát spórolsz meg, amit a tanuláson kívül másra is fordíthatsz majd.

-          Nem hiszem, hogy az jó ötlet lenne – rázta meg a fejét Jenny határozottan. – Eddig sem barátkoztam senkivel sem, soha életemben. Vagyis, velem nem barátkozott senki, de nem hiszem, hogy most, vámpírként kellene elkezdenem a barátkozást – húzta el a száját.

-          Attól, hogy elmész egy-két buliba, és jól érzed magad, még nem kell attól tartanod, hogy valami baj lesz belőle. Hanem inkább lazítasz egy kicsit. Megismerheted, hogy milyen az igazi iskolásélet, mármint a jobbik fele. Sőt, akár velünk is átélheted a középiskolás éveket, hogyha felkészültél rá – ajánlottam a lehetőséget.

-          Talán, a szavadon foglak, Alice – mosolygott rám boldogan.

-          Nagyon helyes – mondtam elégedetten. – Hogyha pedig esetleg lenne egy kis időd, akkor nagyon szívesen venném, hogyha segítenél nekem a díszletek megtervezésében.

-          Miben segíthetnék én? – kérdezte meglepetten.

-          Nos, talán egymásnak segíthetnénk – javítottam ki magam.

-          Még mindig nem értem – gondolkozott el.

-          Segítesz nekem feldíszíteni a nagytermet Heather és Alec esküvőjére, addig pedig közel lehetnél Heather-hez, méghozzá úgy, hogy nem lenne veszélyben, hiszen Bella és én is tudnánk rád figyelni.

-          Nem hiszem, hogy még egyszer Heather ötméteres körzetébe mernék menni – rázta meg a fejét ijedten.

-          Alec sosem bántana, hogyha türtőzteted magad – mondtam biztatóan. – Alec nagyon kedves férfi, csak a menyasszonyáért aggódott. Azért tette, amit tett.

-          Nem is hibáztatom érte, hiszen én voltam az, aki nem tudott uralkodni az ösztönein. Én csak úgy érzem, hogy talán még mindig korai lenne megtenni ezt a lépést – mondta szemlesütve.

-          Én viszont úgy érzem, hogy határozottan itt az ideje, hogy erősítsük az önbizalmadat, méghozzá minél több fronton – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-          Na jó, legyen, teszek egy kísérletet, de hogyha bármi balul sül el, akkor egy szó nélkül hagyod, hogy a saját, lassú tempómban haladjak.

-          Megegyeztünk – nyújtottam felé a kezem, amit ő gondolkodás nélkül elfogadott.

-          Helyes – ragadtam kézen, és már húztam is magam után a nagyterem felé, ahol Heather és Bella már várt…

(Nathalie szemszöge)

Az idő csak múlik, én pedig egyre gömbölydedebb leszek. Bár nem mintha nem tudtam volna, hogy ez fog történni, de azért egy kicsit még félelmetes számomra a szülés gondolata. Tudom, hogy már életet adtam az ikerlányainknak, de vajon elég jó édesanyjuk vagyok? Elégedettek voltak velem? A fiúnk elégedett lehet velem majd?

-          Butaságokat gondolsz, kedvesem – jelent meg hirtelen Anthony.

-          Már miért lenne butaság? – vetettem ellent.

-          Marie boldogabb nem is lehetne Timmel, Emily is összenő majd a párjával, hiszen a kis Will is nagyszerű ütemben halad a növekedéssel. Mind a két gyermekünk a lehető legboldogabb, és legszerencsésebb – mondta határozottan. – Bocsánat, mind a három gyerekünk tökéletesen boldog, úgyhogy ne gondolkozz butaságokon.

-          Nem szándékosan gondolok ilyenekre. Egyszer csak rám tőrnek az ilyen gondolatok – húztam el a számat.

-          Nos, akkor talán ki kellene vernem a fejedből ezeket a buta gondolatokat – kapott a karjaiba Anthony hirtelen.

-          Na és mégis hogyan akarod ezt elérni? – vontam fel a szemöldököm.

-          Megbeszélem a dolgot a fiúnkkal – vigyorodott el.

-          Te hallod őt? – kerekedtek ki a szemeim.

-          Igen, történetesen tegnap óta tökéletesen hallom. Miért vagy ezen így meglepődve, hiszen a lányokat is hallottam egy idő után.

-          Igen, tudom, csak ez a terhességem most teljesen más, azt hiszem, hogy a kicsi inkább lesz farkas, mint vámpír, ezért azt hittem, hogy máshogy lesz veled is a dolog.

-          Attól, hogy farkas, még hallhatom a gondolatait – állapította meg Anthony. – Tudod, univerzális a képességem.

-          Oké, ez jogos – bólintottam rá. – Egyébként szólhattál volna.

-          Aludtál és nem akartalak felkelteni, utána pedig korán mentem járőrözni, és mint tudod, nemrég értem haza most is. Még nem jutottam el odáig, ne haragudj – nézett rám bűnbánóan.

-          Semmi baj – legyintettem. Végül is tényleg nem nagyon találkoztunk még a járőrözése óta. – Na és mit csacsogtatok a gyerekünkkel, amíg én aludtam.

-          Semmi különöset, de biztos forrásból tudtam meg, hogy nagyon boldog, és imád téged – mondta Anthony mélyen a szemembe nézve.

-          Én is imádlak, kicsim – simogattam meg a pocakomat mosolyogva. Mire rúgott egy hatalmasat.

-          Azt üzeni, hogy „Szia, anya” – kuncogott fel Anthony.

-          Édes vagy, babám – nevettem fel. – Mit szólnál, hogyha úgy beszélgetnénk egymással, hogy az egy rúgás igen, a két rúgás nem - ajánlottam a lehetőséget. – Tudom, hogy ez csak „igen, és nem” válaszú kérdéseknél működik, de ha, van kedved kipróbálhatnánk. Igen, vagy nem? – kérdeztem kíváncsian. Mire egy hatalmas rúgás volt a válasz.

-          Igent mondott – mondta Anthony büszkén.

-          Igen, tudom – vigyorodtam el. Nagyon tetszett a gondolat, hogy mint a lányoknál, most már a fiúnknál is megvan a kommunikáció lehetősége…