La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 97. fejezet

97. fejezet

(Bella szemszöge)

Nagyon jó napunk volt Alice-szel, és Heatherrel, de már nagyon kíváncsi voltam, hogy mit derítettek ki a fiúk az újszülöttek körül. Bár Edward képességével nem hiszem, hogy túl nehéz dolguk lesz, hacsak nincs a srácnak is valami hozzám hasonló képessége. Bár állítólag ez nagyon-nagyon ritka, és mint kiderült nem olyan régen kijátszható is, sajnos. Mindenesetre legalább ezt is megtudtuk.

-          Szia – léptem be a szobánkba.

-          Szia – köszönt vissza Edward mosolyogva.

-          Mi a helyzet? – kérdeztem kíváncsian.

-          Azt hiszem, hogy a világ Jaspernek hála gyarapodott egy újabb vega vámpírral – mondta vigyorogva.

-          Ez remek – mosolyodtam el én is. – Az a bizonyos Jenny, akiről Alice mesélt?

-          Igen, ő az – bólintott rá azonnal Edward.

-          Na és mi a helyzet a fiúval? – tettem fel a következő kérdést.

-          Azt biztosan nem fogod elhinni – mondta Edward is hitetlenül.

-          Azért próbálkozz – ültem le kényelmesen a kanapéra. Ez azt hiszem, hogy hosszú sztori lesz.

-          A fiút Stevennek hívják, és Georgina öccse – mondta teljes komolysággal. Rám pedig azonnal rám tört a nevetőgörcs. Edward általában nem egy vicces figura, de ez egy nagyon szórakoztató ötlet volt tőle. Még, hogy Georgina és a család. Eléggé lehetetlennek hangzik. Egyébként is, ki akarna megtalálni egy ilyen perszónát?

-          Nagyon vicces volt, Edward – mondtam visszafojtva a nevetésem. – Most azért elmondod a valódi történetet is?

-          Momentán nem vertelek át – mondta Edward mélyen a szemembe nézve. – Tényleg Georgina öccse az.

-          Akkor viszont nem értem. Nekem Marcus sosem mondta, hogy Georginának van egy testvére, és Félix sem, pedig vele elég jóban vagyok, és neki már csak kéne tudnia róla, ha a barátnőjének még van élő családtagja.

-          Azt hiszem, hogy senki sem tudott eddig a létezéséről, bár Georgina még mindig nem akarja elfogadni, hogy az öccse létezik.

-          Várj, nem akarja elfogadni, hogy az öccse létezik? – vontam fel a szemöldököm.

-          Ez egy hosszú történet. A lényeg az, hogy Steven és Georgina egy helyen voltak rabszolgák régen, és amikor szökni próbáltak Stevent eltalálta egy golyó, és halottnak tettette magát, hogy Georgina ott hagyja, és elmeneküljön. Viszont mielőtt még elkapták volna Stevent egy vámpír magával vitte, aki éppen arra járt, és átváltoztatta.

-          Na és ennek Georgina miért nem örül. Ha jól értem, akkor biztosan szerették egymást, vagyis biztosan szeretik egymást még most is – néztem értetlenül szerelmemre.

-          Georgina azt hiszi, hogy ez valami beteges trükk, amivel mi akarjuk felhúzni – vágta rá Edward.

-          Ez hülyeség, hiszen melyikünk tudná… - kezdtem bele, de megálltam a mondat közben. Tulajdonképpen van olyan közöttünk, aki tudná így büntetni, méghozzá Brian. – Öhm… egy perc és jövök.

-          Mégis hová mész? – követett Edward azonnal.

-          Csak adj egy percet – mondtam határozottan.

-          Oké – emelte fel a kezeit megadóan. Én pedig tovább mentem Brian és Angela szobája felé.

-          Miben segíthetek? – kérdezte Brian döbbenten, amikor megjelentem az ajtóban.

-          Mondd csak, ugye nem érezted úgy, hogy meg kell tréfálnod Georginát? – szegeztem neki azonnal a kérdést.

-          Mi a fészkes fenéről beszélsz? – vonta fel a szemöldökét Brian. – Azt mondtátok a gépen, hogy hagyjam békén. Úgyhogy békén is hagytam – mondta komolyan.

-          Akkor jó – biccentettem elégedetten. – Bár tény, hogy zseniális ötlet lett volna az öccsét elé vetíteni, de mivel nem is tudtunk róla, hogy van neki, így eléggé hihetetlen ötlet lett volna a részemről. Nem igaz? – mosolygott rám Brian.

-          Jogos – biccentettem én is. Tényleg elég alaptalanul vádoltam meg őt, főleg mivel tényleg senki nem tudta, hogy Georginának testvére van.

-          Helyes, akkor ezt meg is beszéltük. Megnyugodtál? – kérdezte kedvesen.

-          Igen, köszi – vágtam rá azonnal. – Helyes, akkor érezzétek jól magatokat Edwarddal, mert reggel kezdődik a családegyesítő hadművelet, ahogy azt Marcus kérte.

-          Családegyesítő hadművelet? – néztem rá döbbenten.

-          Igen, ne aggódj, majd Edward mindent elmond neked az üggyel kapcsolatban, ahogy Marcus kiadta az utasításokat – nyomott puszit az arcomra Brian. Majd egy szempillantás alatt eltűnt, és becsukta maga mögött az ajtót.

-          Bocsánat, már itt is vagyok – siettem vissza a szobánkba.

-          Semmi gond – intett le Edward azonnal. – Sejthettem volna, hogy rögtön összekombinálod a helyzetet Brian-nel – legyintett Edward. – Őszintén szólva nekem is megfordult a fejemben egy pillanatra a dolog.

-          Akkor legalább nem voltam egyedül a kis elméletemmel.

-          Nem, természetesen nem, de egy dolog biztos. Méghozzá az, hogy Marcus megkért minket, hogy zárjuk össze egy időre Georginát és Stevent a saját érdekükben.

-          Zárjuk őket össze? – néztem kérdőn Edwardra. – Marcus minden problémát így old meg? – kérdeztem kissé cinikusan.

-          Hát, ha jobban belegondolok, talán mi is előbb kibékülhettünk volna, hogyha valaki összezár minket – kuncogott fel Edward.

-          Talán, de így sokkal élvezetesebb volt, ráadásul megérdemelted, hogy szenvedtél egy kicsit – állapítottam meg gonosz vigyorral az arcomon.

-          Oké, elismerem, hogy jogosan büntettél – emelte fel a kezeit megadóan.

-          Na és hová kéne bezárnunk őket? – kérdeztem kíváncsian.

-          Abba a lakosztályba, ahol te és Georgina voltatok a legutóbb – vágta rá Edward. – Stevent már odavitték, vagyis inkább magától is odament, mert szeretné visszakapni a testvérét, de Georginát csak a te segítségeddel tudjuk bezárni, mert Marcus azon ajánlatára, hogy egyszerűen beszéljék meg a dolgokat határozott nem volt a válasz, ahogy a parancsra is. Úgyhogy most tényleg ez a legjobb megoldás.

-          Rendben, akkor gyerünk, ha ez Marcus parancsa, akkor indulás – mondtam határozottan.

-          Helyes, menjünk – indultunk meg azonnal Félix és Georgina lakosztálya felé.

-          Félix, szállj már le rólam – kiabált Georgina. – Nem akarom, és nem is fogom meghallgatni azt a hazug vámpírt. Az én öcsém, meghalt, érted? Nem lehet életben, mert láttam meghalni, úgyhogy senki sem fogja nekem bemesélni, hogy él. Vagy hagyd abba a hülyeséget, vagy elköltözöm a szobánkból, és azt csinálsz, amit akarsz.

-          Na idefigyelj. Én türelmes voltam veled egészen idáig, főleg, mert tisztában vagyok a múltad nagy részével, de most már elegem van. Nem foghatsz rá mindent a nehéz emberi életedre. A fenébe is, egyikünk élete sem volt éppenséggel álom. Két lehetőséged van, vagy fogod magad, és magadtól odatolod a segged az öcsédhez, és adsz neki egy esélyt, vagy én doblak ki most azonnal a szobánkból, a cuccaiddal együtt. Nem vagyok a játékszered, akármennyire is szeretnél egy bábút magad mellé. Szóval, mi legyen? Mész magadtól, vagy kidobjalak?

-          Félix – nyögte Georgina.

-          Mit hittél, hogy örökké az lesz, amit te akarsz? Már több, mint száz éve tűrök, de most már elegem van. A sebeid sosem fognak összeforrni, hogyha csak egyre mélyebbre ásod magad a fájdalmadban. Azt sem hagyod, hogy én segítsek, pedig már többször is megpróbáltam, de olyankor mindig bezárkózol. Tanulj meg bízni bennem, vagy tűnj el.

-          Félix, kérlek, én…

-          Nem, Gina, most én leszek kemény. Vagy mész magadtól a testvéredhez, és adsz neki egy esélyt most, vagy viszünk téged erőszakkal, de akkor kapsz egy másik szobát, mert mire Marcus kienged én kiköltöztetlek a szobánkból – mondta ellentmondást nem tűrve.

-          Nem fogsz engem irányítani – morgott fel Georgina.

-          Nem is akarlak irányítani, csupán csak megpróbállak a helyes útra terelni. Az már csak rajtad múlik, hogy elfogadod a segítséget, vagy nem. Tehát? Elfogadod, vagy nem fogadod el?

-          Elfogadom, de csak azért, hogy bebizonyítsam, hogy nekem van igazam – mondta határozottan.

-          Azt hiszem, hogy ránk itt nem is lesz szükség – állapítottam meg.

-          Igen, én is úgy gondolom – egyezett bele Edward. – Hagyjuk őket magukra. Félix ezt most elintézi. Georgina már döntött. Magától odamegy, ahol Steven van. Hallom a gondolataiban.

-          Akkor tényleg hagyjuk őket békén – mosolyogtam Edwardra. Majd egy szempillantás alatt visszamentünk a szobánkba, nehogy megzavarjuk őket. Azt hiszem, hogy Félix most nagyot lépett előre Georgina szocializálásával kapcsolatban…

(Gabriella szemszöge)

Miután hazaértünk teljes gőzzel elkezdtük a Black Wolf felújítását. Phoebe lett az egyik leglelkesebb segítségem. Ő felügyelte a gyermekrészleg tökéletesítését. Ugyanis arra gondoltam, hogy ha már éttermet nyitunk, akkor lehetne gyermekbarát a hely. Szeretnék kialakítani egy játszósarkot, ahol ebéd, vagy vacsora utána a gyerekek játszhatnak egymással, amíg a szüleik esetleg beszélgetnek, vagy isznak egy pohár bort. Esme tökéletesen egyetértett a tervvel, és a többiek sem kifogásolták a dolgot. Phoebe pedig egyenesen az egekben van már csak a gondolattól is. Alig várja, hogy minden nap új játszópajtásai legyenek az étteremben.

-          Szerintem legyen zöld, mami – mondta komolyan, legalább tíz perc gondolkodás után. Éppen a gyerekevőeszközök kiválasztásán dolgozott. – A zöld azért jó, mert az se nem fiús, se nem lányos, szerintem ez egy szép, semleges szín. Jobb, mintha rózsaszín és kék lenne.

-          Rendben van, kincsem, akkor a zöldet rendelem meg – egyeztem bele azonnal. - Na és melyik szék tetszett, meg melyik asztal? – kérdeztem kíváncsian.

-          A háttámlás szék kényelmesebb volt, az asztalok közül pedig a kicsit magasabbat szeretném, mert azon sokkal kényelmesebben lehet enni, és jobb rajta rajzolni is – mondta komolyan.

-          Nagyszerű, kicsim, nagyon ügyes voltál – mondtam neki büszkén.

-          Még nem végeztem. Az abroszokat még nem válogattam ki, és a ceruzákat, meg zsírkrétákat sem teszteltem. Nagyon sok dolgom van még.

-          Azért egy fagyira hátha jut időnk a szomszéd cukrászdában – ajánlottam a lehetőséget.

-          Hm… mogyoró és vanília? – nyalta meg a száját Phoebe.

-          Rögtön két gombócot? – kuncogtam fel.

-          A fagyi két gombócnál kezdődik, kérdezd csak meg apától. Ő mindig ezt szokta mondani nekem – vigyorodott el.

-          Na szép, erről majd még beszélek apáddal – villantak meg a szemeim.

-          Ajaj, ne áruld el neki, hogy kicsúszott – kapta a kis kezeit a szája elé. Phoebe tudta, hogy én mindig csak egy gombócot szoktam neki venni, és tejszínhabot, de az apja ezek szerint kettőt szokott venni, a megállapodásunk ellenére.

-          Nem árullak el, ha te sem árulod el apádnak, hogy ma kivételesen én is veszek neked két gombócot – ajánlottam alkut pöttöm lányomnak.

-          Ez egy nagyon jó ajánlat – rázott velem kezet lelkesen.

-          Igen, szerintem is – kacsintottam rá.

-          Sziasztok – lépett be Rose egy hatalmas adag függönnyel a kezében.

-          Köri – tapsikolt Phoebe azonnal. – Jössz fagyizni?

-          Átkísérlek titeket, persze, aztán majd megnézzük a mintákat. Szerintem világos függönyök kellenének, és hozzá sötét, talán bordó árnyalatú sötétítő függönyök.

-          Hm… ez jól hangzik, nekem tetszik az ötlet – gondolkoztam el. A világos függönyök jó kontrasztot nyújtanának a sötétebb falakhoz, de a sötétítőfüggönyök kompenzálnák. Ez jó lesz, az biztos.

-          Én nem tudom, nem kéne a függönynek is színesnek lenni, hogyha már minden színes? – kérdezte Phoebe elgondolkodva.

-          Igazi kis lakberendező – kuncogtunk fel Rose-zal együtt.

-          Kipróbáljuk, és ha nem jó, akkor még mindig lehet más színű a függöny – ajánlottam a lehetőséget kislányomnak.

-          Hát jól van, de majd meglátjátok, hogy nekem lesz igazam – mondta teljes meggyőződéssel.

-          Honnan a lakberendezői véna? – vonta fel a szemöldökét Rose.

-          Hát tőlem – jelent meg Esme is mosolyogva. – Meghoztam a terveket a gyereksarokhoz, és a bárpulthoz – tette le a papírokat az asztalra.

-          Most nem dolgozunk, hanem pihenünk, anya azt mondta – kezdett duzzogni Phoebe.

-          Oh, bocsánat – lepődött meg Esme. – Na és hogyan pihenünk? – kérdezte mosolyogva az unokáját.

-          Két gombóc fagyival – vágta rá Phoebe teljesen egyértelműen.

-          Rendben, akkor két gombóc fagyi rendel. A vendégeim vagytok lányok – bólintott rá fogadott anyám.

-          Köszönjük – vágtuk rá egyszerre lányommal együtt.

-          Én addig felteszek egy-két függönyt, hogy lássuk melyik színösszeállítás lesz jó, és hoztam néhány karnist is – ajánlotta fel Rose.

-          Biztos nem jössz velünk? – kérdeztem meglepetten.

-          Nem, menjetek csak. Én nem igazán szeretem a cukrászdákat – mondta Rose határozottan.

-          Öhm… rendben – bólintottam rá. Bár nem igazán értettem, hogy mi a baj egy egyszerű cukrászdával, de ha nem, hát nem.

-          Akkor gyerünk – sétált ki az ajtón Esme, mi pedig követtük.

-          Esme? – fordultam felé kíváncsian, amikor Phoebe már a fagylaltját majszolta.

-          Igen, drágám? – pillantott rám azonnal.

-          Miért utálja Rose a cukrászdákat? – kérdeztem kíváncsian. - Mindig elhúzza a száját, amikor belépünk egybe, aztán látva Phoebe lelkesedését elmúlik a rossz érzése, de látom rajta.

-          Ismered a történetét? – kérdezte Esme.

-          Az emberi életéről? – kérdeztem vissza.

-          Igen – bólintott rá.

-          Igen, elmesélte, hogy hogyan lett vámpír – bólintottam rá. – Azért is mentett meg engem. Nem volt képes otthagyni a hideg kövön, magatehetetlenül.

-          Nos, akkor tudod ki az Royce – folytatta Esme, én pedig bólintottam. – Royce Rose kedvenc cukrászdájában kérte meg a kezét.

-          Oh, szegénykém – sóhajtottam fel. – Ezt nem tudtam. Biztosan nagyon rossz emlék ez a számára.

-          Inkább csak fájdalmas – szorította meg a kezem Esme. – Ne szólj neki, hogy elmondtam.

-          Dehogy – ígértem meg azonnal.

-          Megettem – kuncogott Phoebe mire mindketten odanéztünk rá.

-          Te jó ég, kincsem. Hát te hogy nézel ki? – néztem végig a csupa maszatos arcán, és ruháján.

-          Anyu, a fagyi olvad, úgyhogy nem tehetek róla – jelentette ki komolyan.

-          Semmi gond, van az étteremben a táskámban váltás ruha – mondtam nevetve. – Ismerlek már, bogárkám.

-          Héj, mindig nem eszem le magam – tiltakozott azonnal.

-          Mindig nem, csak olyankor, amikor fagylaltozol – kacsintottam rá.

-          Na jó, elismerem. Fagyizáskor kicsit telhetetlen vagyok – sóhajtott fel széttárt karokkal – mi pedig csak őszintén felnevettünk Esmével. Hihetetlen szövege van ennek a kis csöppségnek…