La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 107. fejezet

107. fejezet

(Bella szemszöge)

A legújabb unokám is gyönyörű lett, ahogy az összes többi is. Sőt, remélhetőleg egyszer még többen is lesznek. Két hét telt el a kis Ed megszületése óta, és Anthony már másfél hete elvitte a családját innen, érthető okokból, de végre mi is utánuk utazunk. Most, hogy Heather és Alec is visszatért, és Georginával is tökéletesen rendeződött a kapcsolatunk azt hiszem, hogy nincs miért aggódnunk, és teljesen nyugodtan hazamehetünk Forksba. Már csak Jenny az, akire várunk. Marcustól már elbúcsúztunk, ahogy a többi itteni barátunktól is.

-          Hol van, Jenny, talán meggondolta magát? – fordultam kíváncsian Edward felé.

-          Nem, már úton van ide, hallom a gondolatait – válaszolta mosolyogva. – Nagyon izgatott, hogy milyen lehet Forks, és az új otthona. Reméli, hogy nem egy ilyen „ódivatú kastély”, hogy szó szerint idézzem.

-          Nos, ezt nem lehet mondani rá, azt hiszem – mondtam kuncogva. Emlékszem, hogy én is anno mit vártam. Hát egyáltalán nem egy napfényes és modern házat, az egyszer biztos.

-          Nem, szerintem sem – válaszolta szerelmem. – Beszéltél Anthonyval, hogy jövünk? – kérdezte Edward.

-          Igen, a biztonság kedvéért Nathalie és kicsi Ed nem jönnek egy ideig a közelünkbe, de mi természetesen átmehetünk hozzájuk. A farkasok pedig készenlétben állnak minden eshetőségre, de ha Jenny támadni is akarna, akkor sem bántják komolyan, csak megállítják. A fiúk elmagyarázták a helyzetet.

-          Na és milyenek voltak a reakciók? – kérdezte Carlisle. – Ez azért meglehetősen kényes szituáció lesz.

-          Nem lesz semmi gond, Jenny nagyon erős, és határozott, képes lesz rá, hogy megálljon. Csak egy kis időre van még szüksége a teljes átálláshoz – vágott közbe Jasper.

-          Tudom, hogy a húgodnak tekinted őt, ahogy mi is, de azért jobb az elővigyázatosság – állapította meg Emmett komolyan. Bár ritka, de ilyet is tud.

-          Ne szaladjunk ennyire előre, első körben Carlisle és én felvisszük őt a hegyekbe, ahol biztonságosabb. Két-három hétig ott leszünk, és majd utána próbáljuk ki az önuralmát, de még messze az emberektől, hogy éppen csak érezze őket – mondta Esme anyai féltéssel a hangjában. – Még mindig nagyon új neki ez az egész, de majd beleszokik.

-          Itt vagyok, nagyon sokat kellett rám várnotok? Csak elbúcsúztam a többiektől – jelent meg Jenny a hatalmas bőröndjével.

-          Dehogy, még csak most értünk ide mi is – vágta rá Esme azonnal.

-          Ez kedves hazugság volt, Esme, de nem hallottam más lépteket, úgyhogy attól tartok rám vártatok – harapott az ajkába.

-          Ha tudod, akkor miért kérdezted? – vigyorodott el Alice.

-          Öhm… udvariasságból. Ez így szokás, nem? – mosolygott rá Alice-re.

-          Amint képes leszel emberek közé menni, át kell alakítanunk a ruhatáradat, Jenny – nézett végig Alice a legújabb húgán.

-          Miért, mi a gond a viseletemmel? – nézett végig magán Jenny is.

-          Kék farmer, sárga tornacipő, és fekete póló, piros blézerrel? Kicsit sok a szín, nem gondolod?

-          Ez nézőpont kérdése – rántotta meg a vállát Jenny. – Nekem tetszik.

-          Szoknyát nem szoktál hordani?

-          Na nem, én nem kedvelem a túl divatos viseleteket. A tanulás fontosabb, mint az, hogy mi van rajtam – mondta ellentmondást nem tűrve.

-          Na tessék, újabb stréber van a családban – nevetett fel Emmett. – Ez valami új járvány?

-          Ezt majd később megbeszéljük, most inkább induljunk, mert a magángépünk, már vár – mondta Carlisle kedvesen. – Nem, mintha elszállna nélkülünk, de a felszállópályát csak bizonyos ideig biztosítják.

-          Persze, menjünk – bólintottunk rá mindannyian. Én személy szerint már alig vártam, hogy otthon legyünk. Az út nem volt túlságosan hosszú, amíg a reptérre értünk, és a gép is azonnal felszállhatott. Természetesen ember nem vezethette, így nagyon jó hír volt, hogy Jasper jártas volt a repülés terén. Mindig meg tudott lepni azzal, hogy mennyire sok dolgot tud nem csak a világ dolgairól, és a vámpírokról, meg a hadviselésről, hanem általában majdnem mindenről. Amikor pedig rákérdezek, hogy honnan, mindig csak annyi rá a válasz, hogy sokat olvas.

-          Várod már, hogy hazaérjünk? – simított végig Edward a karomon, amikor már az autónkban ültünk, és ő már La Push felé száguldott, hogy minél előbb meglátogassuk a fiúnkat és a családját.

-          Nem is hiszed, hogy mennyire – vágtam rá azonnal.

-          Azért talán egy kicsit sejtem – mondta izgatottan.

-          Mitől vagy ilyen izgatott? – kérdeztem meglepetten.

-          A kis Ed olyan, mintha egy kis darabot visszakaptam volna a szüleimből. Nagyon hasonlít rájuk.

-          Azt hittem, hogy rád hasonlít nagyon – vetettem ellen.

-          Nos, mivel én a szüleimre hasonlítok, így természetesen rám is hasonlít – vágta rá lelkesen. – Na és persze a többi unokánkat is szeretném már látni. Kíváncsi vagyok, hogy Marie és Tim bejutott-e abba a két iskolába, amire úgy áhítoztak. Már hetek óta keményen készültek a felvételire.

-          Egészen biztos vagyok benne, hogy minden gond nélkül sikerült mindkettőjüknek – vágtam rá azonnal.

-          Furcsa, hogy milyen hamar kirepülnek – sóhajtott fel Edward. – Anthony is ilyen gyorsan kirepült anno a családi fészekből? – kérdezte hirtelen.

-          Anthony sosem hagyta el La Pusht. A rezervátumi iskolába járt, aztán megtanulta, hogy milyen alfának lenni, ahogy a testvérei.

-          Akkor honnan tett szert ilyen mértékű orvosi ismeretekre? – kérdezte kíváncsian.

-          Imádott olvasni, és mindig is érdekelte az orvostudomány, és a biológia, így rengeteg könyvet vettem neki, amiből tanulhatott. Viszont most nagyon örül neki, hogy Marie tanulni vágyik. Emily inkább a falkát fogja választani, legalábbis most Anthony így érzi.

-          Döntésekről jut eszembe, ti már választottatok valamit a jövőre nézve? – nézett rám Edward kérdőn.

-          Mire is gondolsz pontosan? – húztam össze a szemöldököm.

-          Helyre, hogy hová költözzünk – vágta rá egyértelműen.

-          Beszéltem erről Esmével, és szerinte bármelyik házatok mellé két nap alatt felépítünk egy másikat, és be is rendezzük, így nem annyira kötött, hogy hová menjünk – mondtam mosolyogva.

-          Ez egy remek ötlet, én nem is gondoltam rá, de Esme persze igen – lepődött meg Edward.

-          Végül is ő ért a házakhoz, nem? – nevettem fel.

-          Dehogynem, természetesen ő ért hozzájuk – egyezett bele Edward azonnal. Majd leparkolt a Black ház előtt.

-          Már vártunk – jelent meg Anthony azonnal.

-          Na és mi a helyzet? Mesélj el mindent. Marie bejutott az iskolába? Eddy hogy van? – néztem rá csillogó szemekkel. – Na és Timothy, ugye ő is bejutott?

-          Tim még nem kapott választ, a jövő héten jön az értesítő, de úgy érzi, hogy meglesz. Marie ma kapta meg a levelét, őt felvették. Ed pedig nagyon jól van. Próbálgatja a forgolódást, de nem még azért nem mindig sikerül neki – válaszolta meg fiam minden kérdésemet. – Egyébként pedig, igen, ti is hiányoztatok nekünk – fűzte még hozzá. Majd szorosan magához vont. Én pedig boldogan bújtam bele az ölelésébe. – Apa – nyújtotta a kezét Edward felé, amikor engem elengedett.

-          Szia, fiam – biccentett kedvesem mosolyogva. Majd egy hirtelen mozdulattal magához rántotta Anthony, és csak amolyan férfiasan megveregette a vállát.

-          Gyertek, menjünk be – invitált be minket az otthonukba, pontosabban az otthonunkba, hiszen nem is olyan régen ez a ház még az én otthonom is volt. Sőt, nagyon sokáig az volt. Furcsa volt visszajönni ide, már elég régen nem jártam itt, de minden pontosan ugyanolyan volt, mint eddig.

-          Nosztalgia? – ölelt magához Edward.

-          Ami azt illeti, nagyon is – bólintottam rá. – Mégiscsak ötven évet töltöttem el itt, és az otthonom volt.

-          Hosszú idő – biccentett Edward. – Hosszabb, mint amennyit még egyszer képes lennék elviselni nélküled.

-          Soha többé nem kell elviselnünk egymás nélkül ilyen hosszú időt – vágtam rá azonnal.

-          Sziasztok – jelent meg Nathalie Eddel a kezében, aki azonnal lelkesen kacarászni kezdett, amikor meglátott minket.

-          Szia Nathalie, szia Pöttöm – nyújtottam felé a kezeimet. Ő pedig azonnal a tenyerembe csúsztatta apró kis kezecskéit. – Megengeded? – pillantottam Nathalie-ra.

-          Természetesen, de lehet, hogy veszélyben van a felsőd, mert… - kezdett bele Nath, de nem kellett befejeznie, mert Ed már le is büfizett. – Elnézést – nézett rám bocsánatkérően.

-          Ugyan már, ne is törődj vele – legyintettem azonnal. – Most kimegyünk a fürdőbe, és rendbe hozzuk ezt a kis balesetet – indultam meg Eddel a fürdőszoba felé.

-          Helló – jelent meg az ajtóban Prue, és Sam, mögöttük pedig az Uley család. – Meglátogathatjuk a kis rosszcsontot?

-          Gyertek be, hát persze – vágta Anthony. – Úgyis olyan ritkán jártok erre mostanában – fűzte még hozzá.

-          Sam mostanában egy kicsit gyorsabban fejlődik, és próbálunk lépést tartani velem mindenben – mondta Prue büszkén. – Szeretném, hogyha nagyon okos kis felnőtt válna belőle.

-          Ehhez kétség sem férhet – vágta rá Anthony azonnal. Majd beszélgetésbe elegyedett a fogadott húgával, én pedig addig kimentem Ed társaságában, hogy megtisztítsam a felsőm…

(Jasper szemszöge)

Természetesen én is szerettem volna Jenny-vel tartani Carlisle és Esme társaságában, de semmiképpen sem szerettem volna, hogyha zavarban érzi magát miattam, ezért csak visszafogtam magam, és itthon maradtam. Nem tudom, hogy miért érzi magát Jenny ennyire feszélyezve, hogyha én is ott vagyok, amikor vadászik. Mindenesetre ki kell derítenem. Remélem, hogy nem vont le téves következtetéseket a törődésem miatt.

-          Hahó, min gondolkozol ennyire? – lengette meg a kezét előttem Alice.

-          Semmin – vágtam rá azonnal. Nem szerettem volna, hogyha még csak esélye is van annak, hogy félreérti a helyzetet. Mármint Jenny-vel kapcsolatban.

-          Dehogynem, látom, hogy törted a fejed – mondta szerelmem morcosan. Hát igen, túlságosan is jól ismer. Bár volt időnk kiismerni egymást, azt egyszer biztos.

-          Na jó, Jenny néha furcsa érzéseket táplál, amikor vadászni megy, és én is ott vagyok – mondtam elgondolkodva.

-          Hogy érted, hogy furcsa érzéseket? – huppant le mellém Alice.

-          Zavarban érzi magát, és én nem tudom, hogy mit mondtam, vagy tettem, ami feszélyezi őt a vadászatban, hogyha jelen vagyok – magyaráztam a helyzetet.

-          Oh, ti férfiak – forgatta meg a szemeit szerelmem. – Bármibe lefogadom, hogy attól félsz, hogy beléd szeretett – kuncogott Alice.

-          Na és te ezt ilyen félvállról veszed? – húztam össze a szemöldököm.

-          Egyáltalán nem veszem félvállról, és amit az előbb mondtam, az csak a te elméleted – csóválta meg a fejét kedvesem. – Arra nem is gondoltál, hogy esetleg szegényke azért van zavarban, mert te indítottad el ezen az úton, és szeretne neked tökéletesen megfelelni. Szerintem egyfajta példakép, vagy legjobb bátyus lettél, és ennek semmi köze a szerelemhez, vagy bármi máshoz. Segítettél rajta, amikor el volt veszve, és azzal szeretné viszonozni a szívességet, hogy minden tekintetben tökéletesen helytállt az új életében, aminek te is a része lettél.

-          Hm… ez egy nagyon jó kis elméletnek tűnik – gondolkodtam el. Végül is, ez a verzió is tökéletesen megmagyarázza Jenny furcsa érzéseit, és sokkal jobban tetszik nekem is ez az alternatíva, mint a saját magam által gyártott elméletem.

-          Igazán köszönöm, bár a családban én a látnok vagyok, nem pedig az érzelmekre figyelő személy, de megtiszteltetés, hogy egyszer jobban elemeztem ki a helyzetet nálad – mondta pimasz mosollyal az arcán.

-          Ön most kötözködik velem, Mrs. Whitlock Hale? – néztem rá széles mosollyal az arcomon.

-          Talán csak egy egészen kicsit – rántotta meg a vállát, mintha misem lenne természetesebb.

-          Nem félsz a következményektől? – villantottam rá a szemeimet. – Ugyanis csak ketten vagyunk a házban jelenleg, és megmondom őszintén, hogy ez a felső nem tökéletes, talán segítenünk kéne rajta, emlékszem, hogy egyszer már láttam rajtad – fogtam meg a top alsó szegélyét.

-          Na nem, arról szó sem lehet. Ez a kedvenc toppom, úgyhogy ezt háromszor is fel fogom venni, mielőtt kiselejtezem, úgyhogy nincs tépkelődés – csapott rá finoman a kezemre.

-          Nocsak, Alice-nek ennyire tetszik egy felső? – döbbentem meg. Az esetek nagyjából száz százalékában leselejtezi azt, ami rajta volt már egyszer, de ezt háromszor is fel szeretné venni. Különös.

-          Van rá okom, hogy szeressem – simított végig a könnyű anyagon.

-          Várjunk csak, ezt tőlem kaptad – jutott eszembe hirtelen. Egyszer, amikor elrángattak a lányok vásárolni magukkal, akkor láttam meg egy kirakatban, és rögtön Alice jutott róla az eszembe, ezért megvettem neki, pedig elképesztően drága volt, ahhoz képest, hogy mennyi anyagot tartalmaz.

-          Igen, ezt tőled kaptam – bólintott rá. – Ezért is imádom annyira. Egyébként nagyon jó ízlésed van, sűrűbben is megmutathatnád a tehetséged ruhavásárlási fronton.

-          Ezt inkább meghagyom neked, Alice. Végül is, te vagy a divatguru a családban, én csak annyit tudok a divatról, amennyi óhatatlanul rám ragad, amikor nagy ritkán veletek megyünk – mondtam határozottan. – Bár neked máskor is szívesen vásárolok, ha tetszik.

-          Nagyon, de nagyon tetszik – csillantak fel Alice szemei. – Ez a felső értékesebb bármelyik másik ruhadarabomnál.

-          Szeretlek, te boltkóros – nyomtam gyengéd csókot a szájára.

-          Én is szeretlek – bújt az ölelésembe. Én pedig boldogan kaptam fel, és száguldottam vele a szobánkig. Végül is, miért ne használnánk ki, hogy a miénk a ház…