Liz Volturi - 3. fejezet

3. fejezet

SZIASZTOK! REMÉLEM, HOGY TETSZENI FOG A FEJI. JÖVŐ HÉTEN BEINDULNAK AZ ESEMÉNYEK :D PUSZI, DRUSILLA

(Liz szemszöge)

Nagyon furcsa napom volt, az egyszer biztos. Reggel még otthon ébredtem, azzal a határozott szándékkal, hogy majd apa megért és felbontja az eljegyzésem azzal a félőrülttel. Erre még majdnem engem pofoztak fel megint. Elhatározom, hogy végleges megoldást találok a problémámra, erre kit sodor az utamba a sors? Egy vámpírt, aki ahelyett, hogy kiszívta volna az összes véremet megkönyörült rajtam, és el akar vinni a családjához, sőt, még vámpírrá is akar változtatni, ami azt kell, hogy mondjam, még imponál is nekem, de valahogy mégis félelemmel tölt el. Hiszen én csak egy lány vagyok, aki imádja az embereket, leszámítva persze néhányat. Most pedig őket egyem? A saját fajtámat? Mármint, persze, akkor már nem lesznek a saját fajtám, de azért mégis. Egész biztos, hogy sok olyan jó ember él a földön, mint a dadusom. Mondjuk egy olyan nőt, mint az anyám biztosan szívesen megennék. Sőt, talán egy olyan embert is, mint az apám, és a volt vőlegényem.

-          Jól van, kisasszony? – törte meg a gondolataimat Alec hangja.

-          Hát persze, mi baj lenne? – kérdeztem meglepetten.

-          Már több, mint egy órája odabent van. Csak azt hittem, hogy elaludt – állapította meg. Nahát, csak nem aggódik miattam? Ez nagyon kedves tőle. Sokkal gondoskodóbb jelenség, mint hittem. Legalábbis úgy érzem. Ami pedig még inkább izgalmassá teszi a dolgot, hogy szerintem neki sincs fogalma se arról, hogy mennyire tud vigyázni valakire. Bár megkockáztatom, hogy rá se nagyon vigyáztak ezelőtt, és ami férfiben nagyon ritka, valószínűleg még nem sok nő fordult meg az ágyában.

-          Nem alszom, de most már fáradt vagyok, úgyhogy hamarosan megyek – válaszoltam azonnal.

-          Rendben – vágta rá azonnal. – Akkor kimegyek, amíg nem szól, hogy elkészült – mormolta zavartan.

-          Csupán öt percet kérek – vágtam rá. Annyi idő bőven elég lesz, hogy felvegyem a hálóruhát, és alaposan körbetakarózzak az ágyban.

-          Csak nyugodtan, Liz – mondta kedvesen. Milyen bizsergető, ahogy kimondja a nevem. Csak azt tudnám, hogy ugyan miért akarok bízni benne, hiszen ő egy ragadozó. Vagy talán a lányok mindig a veszélyt keresik a férfiakban, és a tiltott dolgokat, ahogy a dadus mondta? Mindig azt mondta, hogy a lányok a rosszfiúkhoz vonzódnak, de mégis a jófiúkhoz mennek feleségül. Akkor még nem értettem ezt a nyakatekert elméletet, de azt hiszem, hogy most már minden világossá vált a számomra. Legalábbis nagyjából.

-          Köszönöm – szóltam ki hálásan.

-          Igazán nincs mit – jött azonnal a válasz.

-          Azt hittem, hogy kint várakozik – állapítottam meg kuncogva.

-          Már kint voltam, de elég jó a hallásom – válaszolta konokul. Nem is gondoltam volna, hogy a vámpírok ilyen mókás lények. Legalábbis nekem nagyon tetszik a stílusa.

-          Most már tényleg menjen, vagy nem jövök ki – forgattam meg a szemeimet.

-          Jól van, már itt sem vagyok – sóhajtott fel hangosan. Én pedig, amint meghallottam az ablak újabb kinyitásának hangját kiszálltam a kádból, és belebújtam a törölközőbe, azután pedig a jó meleg hálóingbe. Nagyon kellemes tapintása volt az anyagnak, bár egy kicsit kihívónak találtam a dekoltázsát. Mindenesetre kidugtam a fejem az ajtón, és kíváncsian kikémleltem. Alec tényleg nem volt szobában, úgyhogy az ágyhoz szaladtam, és bevackoltam magam a takaró alá.

-          Most már visszajöhet – suttogtam magam elé, és vártam. Kíváncsi voltam, hogy ilyen halk hangot is meghall-e a remek hallásával.

-          Mint mondtam, hölgyem, nagyon jó a hallásom – jelent meg hirtelen az ágy mellett, de annyira váratlanul ért, hogy kicsit hátrarettentem, és már majdnem le is zuhantam az ágyról, de Alec egy szempillantás alatt mögöttem termett, elkapott és gyengéden visszafektetett az ágyra.

-          A mindenit – szaladt ki a számon. – Köszönöm – biccentettem, és éreztem, ahogy fülig vörösödöm.

-          Nagyon szívesen, ha már összeráztam a kisasszonyt ez a legkevesebb – mondta mosolyogva, amitől megint elpirultam. – Hm… furcsa reakciókat váltok ki Önből, Liz – húzta össze a szemöldökét.

-          Ugyan, csak kipirultam a víztől – haraptam az ajkamba.

-          Már egy ideje kijött a fürdőszobából – vetette ellen.

-          Fáradt vagyok, ha nem haragszik, akkor aludnék egyet – motyogtam szemlesütve. – Gondolom Ön is fáradt már.

-          Én nem alszom – válaszolta azonnal.

-          Nem alszik? – kérdeztem döbbenten.

-          Nem, én nem szoktam – rázta meg a fejét.

-          Akkor hogyan pihen? – kérdeztem kíváncsian.

-          Mindig ilyen sokat kérdez? – villantotta ki a szemfogait mosolygás közben.

-          Mindig ilyen keveset válaszol? – kérdeztem vissza.

-          Ezt igennek veszem – nyögött fel.

-          Most miért? Kíváncsi természet vagyok – vágtam be a durcit. Közben viszont hatalmas ásítás csúszott ki a számon, így sajnos kevésbé volt hatásos a mondanivaló.

-          Most inkább aludjon, és holnap reggeli közben majd mindent elmesélek, amire kíváncsi – ajánlotta a lehetőséget.

-          Megígéri? – nyújtottam felé a kezem.  

-          Igen, a szavamat adom – fogadta el a kezem azonnal.

-          Nahát, milyen hideg – kerekedtek ki a szemeim. – Minden vámpír… - kezdtem volna bele, de egy hirtelen mozdulattal befogta a számat.

-          Igen, minden vámpír ilyen hideg, mindig, de azt hiszem, hogy volt egy megállapodás, ami szerint pihen egy kicsit, mert holnap nagyon hosszú napja lesz – mondta ellentmondást nem tűrve. Én pedig jobb híján megadóan bólintottam. – Helyes. Akkor jó éjszakát.

-          Jó éjt – húztam fel a nyakamig a takarót, és néhány pillanattal később már aludtam is.

(Alec szemszöge)

Nagyon furcsa ez a lány, furcsább, mint bármelyik vámpír, vagy ember, akivel eddigi életem során találkoztam. Félnie kellene tőlem, hiszen a természetem, és a képességem is tekintélyt parancsoló. Ez a lány felborítja az évtizedek óta fenntartott érzéketlenségemet. Pedig egyáltalán nem véletlen, hogy úgy döntöttem, hogy a húgomon kívül mindenkit kizárok. Mégis, nagyon kedvelem, pedig nem is ismerem. Csak annyit tudok róla, hogy egy fiatal lány, akinek nehéz élete volt, és ezelől menekül, és folyamatosan kíváncsiskodik. A maga módján azonban végtelenül elragadó. Talán jobb lenne, ha nem vinném haza, vagy, ha valahogy át tudnám verni Aro gondolatait, mintha megöltem volna a lányt, és elrejthetném. Vagy talán, ha most megharapom, és elszaladok vele az erdőbe, megvárom, amíg átváltozik, és hazaviszem magammal, akkor biztosan boldogan befogadja mindenki a családba. Igen, ez nagyon jó ötlet. Bár, ha jobban belegondolok, akkor azt kell, hogy mondjam Liz a legkevésbé sem örülne ennek, hiszen ő maga mondta, hogy nem szeretne embereket ölni. Habár, ezt úgyis elfelejtené, hiszen, amint újszülött lesz a szomja olyan magasra csap, hogy nem érdekli semmi más, csak és kizárólag a vér. Minél több vér.

-          Hagyj békén, apa, nem akarok hozzámenni, sosem leszek a felesége – kezdett el beszélni álmában. A hangja pedig egyre idegesebb lett. – Nem fogok, eressz el – mondta dühösen.

-          Hé, nyugalom – súgtam a fülébe, miközben végigsimítottam az arcát. – Senkihez sem kell hozzámennie – folytattam halkan.  – Aludjon nyugodtan, Liz.

Nahát, megnyugtatja a hangom, ezt nem is gondoltam volna. Hogy lehetséges, hogy ilyen jó hatással vagyok rá? Talán nem is fél tőlem? Azt hiszem, hogy nem szeretném, hogyha félne tőlem. Sőt, szeretném, hogyha megkedvelne. Márpedig, hogyha megtenném, hogy átváltoztatom az akarata ellenére, akkor attól tartok, hogy nem kedvelne többé. Jobb lesz, ha meghagyom neki ezt a döntést, még akkor is, hogyha ezzel a halálát kockáztatom. Talán a Mester megértő lesz, ha megtudja, hogy szeretném idővel átváltoztatni. Talán pár év múlva hajlandó lesz tényleg átváltozni…

Még soha nem éreztem ilyen rövidnek az éjszakát. Egyszerűen nem tudtam betelni Liz látványával, pedig semmit nem láttam belőle, hiszen a nyakáig húzta a takarót, és fázósan kucorgott az ágyon, amit nem igazán értettem, hiszen ekkora takaróba bújva csak nem lehetett annyira hideg.

-          Becsukná az ablakot? – koccantak össze hajnalban a fogai.

-          Te jó ég, milyen figyelmetlen voltam – pattantam fel azonnal, és becsuktam az ablakot, amit természetesen én felejtettem nyitva. – Elnézést kérek, hölgyem.

-          Semmi gond, eddig nem is éreztem, csak amióta ébredezek – válaszolta halkan, és csukott szemmel.

-          Észre sem vettem, hogy mikor kezdett el ébredezni. Viszont egy dolog a mentségemre szól. A ruháit lecseréltem egy jobbra – mondtam büszkén. Mire a szemei kipattantak.

-          Hogyan? – kérdezte döbbenten. – Ez a ruha gyönyörű – nézett rám hálásan.

-          Mondjuk úgy, hogy amíg aludt, gyorsan elszaladtam és kölcsönöztem egy ruhát – vigyorodtam el.

-          Kölcsönözte? – vonta fel a szemöldökét.

-          Hát persze – bólintottam rá.

-          Na és mennyi kárt tett a kölcsönzőben?

-          Mondjuk úgy, hogy busásan megfizettem az árát a ruhának is, és a kárnak is, úgyhogy nem fogják érezni ennek a ruhadarabnak a hiányát – ígértem meg.

-          Akkor én most bemegyek a fürdőbe, és rendbe hozom magam, aztán pedig felöltözöm – kúszott ki az ágyból a takarót maga köré tekerve. – Megtenné majd, hogy befűzi a fűzőm?

-          Biztosan jó ötlet ez? – húztam el a számat. – A legutóbbi találkozásom a fűzőjével meglehetősen, hogy is mondjam, végleges volt.

-          Lehet, viszont a fehérnemű túlélte, úgyhogy gyorsan fejlődik – mondta biztatóan. – Egyedül pedig nem tudom megoldani a dolgot, úgyhogy mindenképpen segítségre szorulnék.

-          Rendben van, szóljon, hogyha elkészült, és azonnal megyek – egyeztem bele.

-          Köszönöm – mosolyodott el hálásan. – Oh, és egy kis reggeliért is hálás lennék – fűzte hozzá elpirulva.

-          Intézkedem – kuncogtam fel. Persze, az emberi szükségletek. Gondolhattam volna rá, hogy éhes.

-          Igazán hálás vagyok érte – mosolygott rám. Majd egy szempillantás alatt eltűnt a fürdőszobában.

-          Ez természetes – vágtam rá azonnal. Azután pedig el akartam indulni a konyha felé, de amint kinyitottam az ajtót megtaláltam a még gőzölgő rántottát és egy kanna teát, két csészével. Nahát, milyen figyelmes a fogadós asszony. – Már meg is jött a reggelije – mondtam, ahogy kilépett a fürdőszobából.

-          Fantasztikus az illata – sóhajtott fel vágyakozva.

-          Jöjjön, és egyen, utána pedig befűzöm a ruháját – ajánlottam a lehetőséget.

-          Az remek lesz – ült le azonnal a székre, és már neki is esett a reggelinek.

-          Oh, bocsánat. Nagyon mohón eszem, igaz? – kérdezte megilletődve nagyjából a fél tányér eltüntetése után.

-          Egy kicsit, bár nekem mindig is tetszett, amikor egy nő tudja, hogy mit akar – állapítottam meg elégedetten. Heidi-t is imádom nézni, amikor szétmarcangol egy-egy torkot. Bár tény, hogy Elizabeth nem pont ugyanolyan, hiszen csak egy rántottát pusztít éppen el, de nagyon érzékien csinálja.

-          Nos, azért ez talán túlzás, hiszen ez csak egy rántotta – nézett rám furcsállóan.

-          Tudom, de valahogy mégis tetszik – mondtam, mire elpirult. Már megint. Nem tudom, hogy valaha bárki is bókolt-e ennek a lánynak. Bár az is lehet, hogy csak a béna bókjaim ilyen arcpirítóak? Még soha nem próbáltam bókolni egy lánynak sem, legalábbis eddigi életem során.

-          Ez elképesztően finom volt – dőlt hátra elégedetten a székben.

-          Jöjjön, kisasszony – nyújtottam felé a kezem, amit készségesen elfogadott. – Befűzöm, hogy elindulhassunk.

-          Még mindig magával akar vinni? – kérdezte bizonytalanul.

-          Természetesen – vágtam rá azonnal. – Nagyon hálás lennék, hogyha egy kicsit elgondolkodna az ajánlatomon, és az örök élet mellett döntene. Nem olyan rossz, mint amennyire emberi szem elsőnek hiszi.

-          Önnel hogyan történt? – kérdezte kíváncsian.

-          Nekem nem volt választásom. Haldokoltam, és a Mester megmentett – válaszoltam őszintén.

-          Beteg volt? – tette fel a következő kérdést.

-          Remélem, hogy egyszer Ön is annyi kérdésemre fog válaszolni, amennyire én válaszolok – forgattam meg a szemeimet.

-          Nem voltam beteg, egyszerűen csak más voltam, hogy úgy mondjam – húztam el a számat.

-          Más? – vonta fel a szemöldökét.

-          Igen, volt egy bizonyos fajta tehetségem, amit akkoriban mindenki boszorkányságnak hitt, és ezért halálra ítéltek – vallottam be.

-          A normálist általában túlértékelik. Az egyetlen lányt, akivel jó barátságban voltam apa eltiltotta tőlem, mert más nézeteket vallott, mint a „rendes családok” mutatott idézőjeleket a kezeivel.

-          Ezt hogy érti?

-          Úgy döntött, hogy nem gazdag férjhez megy feleségül, ezért természetesen azonnal kiszorult a társaságból – forgatta meg a szemeit. – Gyűlölöm az ehhez hasonló negatív megkülönböztetéseket.

-          Akkor a kevesek közé tartozik, Liz. Erre mindenképpen legyen büszke – mondtam elismerően. Nagyon kevesen vannak a világon, akik nem ragaszkodnak a szokványoshoz.

-          Nos, mindig öröm rokonlélekkel találkozni, Alec – nézett rám ellenállhatatlanul.

-          Jöjjön, kisasszony, befűzöm a ruháját, rendezem a számlát, és már mehetünk is – kezdtem el finoman meghúzni a vékony zsineget a ruhája hátán.

-          Ennyire sietős Önnek a korai halálom? – kérdezte rosszallóan.

-          Az semmiképpen sem sietős – ráztam meg a fejem. – Viszont alig várom, hogy bemutathassam a családomnak, és meggyőzzem őket róla, hogy velünk maradhasson…