Liz Volturi - 10. fejezet

10. fejezet

(Liz szemszöge)

Az idő hihetetlenül gyorsan telik, amikor tudod, hogy valami be fog következni az életedben. Már eltelt több, mint egy hét, amióta itt vagyok, pedig én komolyan még csak fel sem fogtam, hogy az idő így elrepül mellettem. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy Carlisle éppen búcsúzik, mert indul haza a családjához. Rengetegszer látogattam meg őt az elmúlt egy hét alatt, és egyszerűen rajongtam érte. Mármint nem úgy természetesen, mint egy férfi iránt, hanem inkább, mint egy pótapa iránt, vagy mint egy zseniális elme iránt, mert Carlisle tagadhatatlanul az volt. Sosem gondoltam volna életem során, hogy van olyan ember a földön, akinek tényleg, szó szerint mindenre van válasza. Márpedig akármit is kérdeztem a vámpírsággal kapcsolatban, Carlisle egyszerűen mindenre tudott válaszolni.

-          Ég veled, Liz – ölelt magához óvatosan.

-          Örülök, hogy megismerhettelek – mosolyogtam rá, miután elengedett.

-          Remélem, hogy még találkozunk – nézett rám kérdőn.

-          Még nem tudom, de sokat segítettél – haraptam az ajkamba.

-          Tudom, hogy nehéz a döntés, de én több érvet már tudok felhozni a vámpírság mellett, vagy ellen – simított végig a karomon. Alec pedig halkan felmorgott mellettem. – Fiam, ezt te sem gondoltad komolyan – vonta fel a szemöldökét Carlisle.

-          Elnézést – szűrte a fogai között Alec.

-          Semmi gond, azt hiszem, hogy ez egy teljesen természetes reakció egy férfi vámpírtól. Félted a területed – legyintett békülékenyen. – Ez egy nagyon ösztönös viselkedés egy vámpír férfitól, és ne haragudj, hogy ezt mondom, de örülök, hogy te is eljutottál idáig valakivel – veregette meg a vállát.

-          Igen, azt hiszem, hogy én is örülök neki – vigyorodott el.

-          Viszlát, barátaim – fordult most a három vezető, és testőreik felé.

-          Örülünk, hogy itt voltál, Carlisle – mondta Aro mosolyogva.

-          Ha szükség lenne még rám, akkor hívjatok nyugodtan – biccentett. Majd szép nyugodtan, emberi tempóban indult el a kijárat felé. Neki velem ellentétben volt egy olyan nagyszerű joga, hogy elhagyhatta a kastélyt. Én viszont már nagyon kezdtem magam fogolynak érezni, akármekkora nagy is volt Volterra vára.

-          Mi a gond, kedvesem? – kérdezte Aro hirtelen.

-          Semmi – ráztam meg a fejem azonnal.

-          Megengeded? – suhant elém egy szempillantás alatt. Én pedig gondolkozás nélkül csúsztattam bele a kezemet a tenyerébe, majd felsóhajtottam. – Oh, szóval csak ennyi a gond – nézett rám Aro vigyorogva. Hűha, ez elég félelmetesen néz ki. Mármint nem természetes reakció tőle. – Alec, kérlek, vidd el a vendégünket kirándulni holnap. Akár sátorban tölthetitek az éjszakát is, ha a hölgynek van kedve.

-          Hiszen, én azt hittem…

-          Liz, te komolyan azt gondoltad, hogy egy éven át ki sem teheted a lábad a kastélyból? – nézett rám nevetve.

-          A ti foglyotok vagyok, logikusnak tűnt – rántottam meg a vállam.

-          Kérlek, hidd el, hogy nem a foglyunk vagy, hanem a vendégünk – szorította meg egy kicsit a kezemet.

-          Öhm… a vendég szabadon távozhat, amikor jónak látja – haraptam az ajkamba.

-          Akkor fogalmazzunk úgy, hogy te egy speciális vendég vagy – helyesbített Aro.

-          Értem – bólintottam rá. – Szóval nem zavarna titeket, ha ez a speciális vendég hetente néhány alkalommal kimenne várost nézni, vagy esetleg kirándulni?

-          Felügyelet mellett, egész nyugodtan elhagyhatod a palotát bármikor – mondta határozottan.

-          Na és felügyelet nélkül azért nem, mert nem bíztok bennem? – kérdeztem kíváncsian.

-          Nem, felügyelt nélkül azért nem, mert bajod eshet. Volterra sem biztonságosabb, mint bármelyik város. Itt is vannak sikátorok – mondta határozottan Aro. – Nem fogunk elveszíteni egy ilyen kincset, mint amilyen te vagy – mondta ellentmondást nem tűrve.

-          Egyébként is, hova menekülnél, ember? – szólalt fel végül Caius is. – Az apád számára már rég halott vagy, nincs hová menned, hacsak nem tervezed a hátadon keresni a kenyeret, mert akkor az éji pillangók nagyon szívesen maguk közé engedek. Talán kipróbálhatnánk néhány hétre, hogy hogy boldogul egyedül a nagyvilágban – vigyorodott el.

-          Előbb halnék, mintsem a testemet áruljam – vágtam rá gondolkodás nélkül. Mi a fenét képzel magáról ez az alak?  Néha a legszívesebb felpofoznám.

-          Oh, tehát elborzaszt téged az egyik legősibb mesterség, amit a nők már olyan régóta gyakorolnak? Talán kérj tanácsot a barátnődtől, Renata maga is éji pillangó volt egy ideig – vigyorgott a testőrre. Gondolom zavarba akarta hozni őt, de ő állta a tekintetét.

-          Ha nem lettem volna éji pillangó, akkor sosem figyeltek volna fel rám, Mester – rántotta meg a vállát barátnőm. – Egyébként is, ritka élvezetes munka, de ezt egy férfi sohasem tapasztalhatja meg – fűzte még hozzá pimaszul, mire Caius arcáról lehervadt az idióta vigyor. Én pedig elmosolyodtam. Renata mindig is remekül játszotta az érzéketlenséget. Erre már rájöttem ilyen rövid idő leforgása alatt is. Viszont, én ismerem már, és látom a szemében, hogy előttem viszont zavarba jött, hogy eddig nem szólt erről, pedig mindent átbeszéltünk az életünkről. Csakhogy azt még nem tudta, hogy engem egyáltalán nem érdekel, hogy hogyan kereste meg az élelemre valót, amíg ember volt.

-          Attól tartok, hogy az ember elég rossz hatással van Renata viselkedésére, jobb lenne, hogyha eltiltanánk őket egymástól – állapította meg Caius.

-          Na, de fivérem, kicsim túlságosan is szigorú vagy a lányokhoz, nem gondolod? – nézett rá Aro meglepetten.

-          Csodálkozol, hogy mindenki ingerültebb? Egész nap terjeng a vére illata a palotában, csak arra jó, hogy szomjas legyen tőle mindenki. Miért kell várnunk az átváltoztatásával. Ne ringasd abba a hitbe, hogy egyáltalán lehet választása arról, hogy meghal, vagy átváltozik. Úgyis megfogja valaki harapni, ha más nem, akkor Alec, kevesebb, mint egy év múlva, mert biztosan nem fogja hagyni, hogy egyszerűen felszolgáljuk vacsorának ezt a lányt – dörrent megint Caius hangja.

-          Liz időt kért tőlem a döntésre, és én beleegyeztem, úgyhogy szerintem zárjuk le a vitát. Egyébként is mi ütött beléd mostanában?

-          A lány, ő a probléma a kastélyban – vágta rá azonnal. – Már többen megváltoztak miatta – mondta határozottan, majd elviharzott.

-          Miattam? – lepődtem meg. Nekem nem tűnt fel, hogy bárki is máshogyan viselkedne azóta, hogy itt vagyok. Jane mindig látványosan gyilkos tekintettel mered rám, és ha kettesben maradnánk, akkor biztosan elintézne gondolkodás nélkül. A legtöbben teljesen érdektelenek az irányomba, legfeljebb legszívesebben megennének, ha tehetnék. Akivel jóban vagyok, az természetesen Alec, Renata, Félix és Demetri. Minden ugyanolyan, mint amilyen eddig volt. Ez a férfi őrült, ebben egyre inkább biztos vagyok.  – Kéne értenem, hogy mi volt ez az egész? – fordultam Alec felé.

-          Ne törődj vele, Liz, néha furcsán viselkedik, de majd megbékél – válaszolt Alec helyett Aro. – Most inkább készülődjetek, hamarosan indulhattok kirándulni – mondta Aro mosolyogva, és ezzel az én arcomra is mosolyt csalt. Végre egy kis idő a friss levegőn. Azt hiszem, hogy ez most nagyon jól fog esni...

(Alec szemszöge)

Már mindent összepakoltam a mi kis utazásunkhoz. Pontosabban a Liznek szervezett kiránduláshoz. Több, mint egy nap kettesben. Végre kisajátíthatom magamnak egy kicsit. Már azóta erre várok, amióta hazahoztam magammal. Egyetlen egy dolgot sajnálok csak, az pedig az, hogy Liz nem nekem szólt, hogy mit szeretne csinálni. Hogyha tudtam volna, hogy szeretne egy kicsit napozni, és lazítani a friss levegőn, akkor már régen elvittem volna magammal. Kértem volna rá engedélyt, elég lett volna egy apró jel, hogy rájöjjek a problémára.

-          Kész vagy? – sietett ki izgatottan a fürdőből.

-          Igen, mindent bepakoltam – bólintottam rá.

-          Szendvicset is? – mosolyodott el.

-          Öhm… szendvicset? – kerekedtek ki a szemeim.

-          Tudod, ennyi időre kell inni- és ennivaló az emberi lényeknek – nézett rám gyengéden.

-          Nem felejtettem el – vigyorogtam pimaszul, majd felmutattam a telepakolt táskát.

-          Még egy doboz málna is? Na és alma, narancs? – csillantak fel a szemei.

-          Renata azt olvasta, hogy jót tesz neked, ha minél több gyümölcsöt eszel – mondta Alec komolyan.

-          Ez nagyon figyelmes, köszönöm – siettem oda hozzá, majd szorosan magamhoz öleltem.

-          Igazán nincs mit – öleltem vissza. Annyira aranyos volt ilyenkor. Szinte már gyermeki. – Liz, beszélnünk kell – sóhajtottam fel, majd leültem az ágyra és őt is magammal húztam.

-          Ajaj, ez veszélyesen hangzik – kerekedtek ki Liz szemei ijedten.

-          Szeretnélek megkérni, hogyha valamiben hiányt szenvedsz, akármiben, akkor szólj nekem. Ne kelljen kitalálnunk, hogy mi hiányzik az életedből. Én nagyon igyekszem, de nagyon régen voltam már ember, nem emlékszem pontosan, hogy mi mindenre volt szükségem akkoriban, ezért segítened kell.

-          Ugyan – legyintett. – Ha letelik az egy év, akkor már úgysem lesznek ilyen gondok, addig meg felesleges lenne csak miattam ugrálnotok állandóan.

-          Erről is szeretnék veled beszélni – bólintottam rá.

-          Hallgatlak – nézett rám kíváncsian.

-          Szeretném megtudni, hogy miért vívódsz ennyit a dolgot, miután már Carlisle is megerősített téged benne, hogy van más megoldás a táplálkozásra. Nem szükséges, hogy emberi véren élj. Aro maga mondta, hogy neked külön engedélyed lesz itt vadászni az erdőben, bármikor. Akkor mi a gond? Miért nem akarsz átváltozni? Miért nem akarsz egyszer majd a társam lenni? – tettem fel az összes engem nyomasztó kérdést.

-          Azért ezt egy kicsit pontosítsuk – kezdett bele. – A bizonytalanságom leginkább annak tudható be, hogy még nagyon fiatal vagyok. Hiszen még csak tizenhét éves múltam. Egy kicsit gyors ez a váltás, hogy vámpírrá változzak egy éven belül. Azt pedig végképp nem mondtam, hogy nem akarok a társad lenni, de azért valljuk be őszintén, bármikor találhatsz magadnak másik párt. Jobbat, szebbet, kedvesebbet. Na és akkor mit csinálok az örök életemmel? Azt sem látom be, hogy miért ne lehetnék a társad még egy ideig, akár emberként is – válaszolta elgondolkodva.

-          Erre van egy elég nyomós érvem – simítottam végig az oldalán, ahol eddig az a zúzódás éktelenkedett.

-          Alec, már megmondtam, hogy az csak egy apró baleset volt – forgatta meg a szemeit.

-          Neked talán igen, de én még soha életemben nem bántottam nőt. Nem akarom, hogy félj tőlem emiatt – vallottam be őszintén.

-          Alec, te bántottál engem, egyszerűen csak nem érezted az erőd, ennyi, zárjuk le ezt a dolgot. A folt is eltűnt, te is felejtsd el, ahogy én. Egyszerű – ajánlotta a lehetőséget.

-          Ezt sosem fogom elfelejteni, mert ha emlékszem rá, akkor legközelebb sokkal jobban tudok majd vigyázni, és koncentrálni.

-          Szerintem te túlságosan is görcsös vagy, hogyha porondra kerül a kettőnk viszonya – kuncogott fel.

-          Viszony? – vonta fel a szemöldökét Alec. – Én eddig a viszony szó jelentéséről mást hallottam. Nekünk nem hiszem, hogy viszonyunk lenne.

-          Talán még nem, de lehetne – kacsintottam rá.

-          Oké, mi ütött beléd? Te nem szoktál ilyen kacér lenni – nevettem fel.

-          Fogalmam sincs, de azt hiszem, hogy ez a kis kirándulásunk dobott fel ennyire – vigyorogtam rá. Mindig is imádtam a szabadban lenni. – Mit gondolsz, felvihetsz engem egy jó magas fára, hogy megnézhessem a vidéket? Azt olvastam az egyik könyvben, hogy Olaszország ezen része kiemelkedően szép – nézett rám izgatottan. – Még soha életemben nem utaztam ezelőtt, és nagyon szeretnék minél többet látni a világból, minél több ízt érezni a világ konyháiból. Ki szeretném élni magam, ahogy azt hiszem, minden fiatal.

-          Nos, ezen azt hiszem, hogy segíthetek – mosolyodtam el.

-          Ne bolondozz velem – szontyolodott el egy pillanatra. – Mindketten tudjuk, hogy ennél messzebbre nem fogok eljutni ebből a várból. Mármint, legfeljebb egy-két közeli helyre.

-          Hacsak nem hozom a világot a szobánkba – kacsintottam rá. Már meg is volt a tervem, hogy mindent megtudjon az egész világról, már csak kiviteleznem kell, bár rebben Renata is biztosan boldogan segít nekem.

-          Te meg miről beszélsz? – kérdezte értetlenül.

-          Majd meglátod – legyintettem. – Most viszont gyere, induljunk, mert tudok egy helyet, ahol a világ legszebb naplementéjét tudod megnézni – mondtam büszkén, majd felkaptam apró testét a karjaimba, és gyorsan, de azért óvatosan indultam el édes terhemmel a kis patak mellé, ahol már rég felállítottam a sátrat is.

-          Láttad ezt? – kapta fel a fejét Liz, amikor elsuhantam egy folyosó kereszteződésénél.

-          Nem, mit kellett volna látnom?

-          Láttam egy furcsa árnyat elsuhanni az előbb, arra – mutatta meg az irányt.

-          Biztosan csak az egyik testőr, aki küldetésre megy, ezeket a járatokat szoktuk használni napközben, hogy kijussunk a városból valamelyik erdőbe – magyaráztam halkan.

-          Biztos? Elég félelmetesen nézett ki – bújt jobban a mellkasomba.

-          Ne félj, vigyázok rád, itt senki nem fog bántani, soha, amíg én itt vagyok – ígértem határozottan.

-          Ebben sosem kételkednék – nyomott gyengéd puszit a nyakamra. Engem pedig teljesen letaglózott ez a határtalan bizalom. Így csak még jobban vártam, hogy végre kettesben lehessünk az előkészített kis szabadnapunkon…