Liz Volturi - 25. fejezet

25. fejezet

Kedves Olvasóim! Jövő héten nem tudok friss fejezetet hozni, mert nem leszek itthon, de a következő héten jön a friss fejezet :) Puszi, Drusilla

(Liz szemszöge)

Fogalmam sem volt, hogy milyen indokokkal fogom megmenteni az apám életét, de abban biztos voltam, hogy meg fogom menteni valahogyan. Aro nem dönthet helyettem, ahogy Esme életéről sem döntött ezelőtt. Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy az legyen az egyetlen megoldás, hogy majd a Volturi feje azt tesz a családommal, amit csak akar. Egyébként is, mi a fenét képzelt magáról Jane? Már éppen kezdtem reménykedni, hogy közöttünk gyűlölet helyett még lehet valami normális kapcsolat is, erre elárulja a testvérét, és engem is, ahogy lehetősége nyílik rá. Egyszerűen nem hiszen el, hogy már kezdtem bizakodni vele kapcsolatban. Vagy lehet, hogy ez csak egy trükk volt?

-          Kicsim, minden rendben? – kérdezte Alec aggódva, amikor letett a földre.

-          Nem mondhatnám – válaszoltam feszülten. – Valahogy egyáltalán nem így képzeltem el a közös hetünket.

-          Nos, ami azt illeti, nekem sem ez volt a kifejezetten tervem, de most már így alakult. Majd bepótoljuk a kellemes kikapcsolódásunkat, ha beszéltünk a Mesterrel – mondta gyengéden. Na persze, engem eltávolítanak gyorsan az útból, az apámat pedig néhány testőr megöli, ahogy Aro parancsolja. Úgysem tudom meg soha, hiszen nem hagyhatom el Volterra várát, vagy megölnek engem is. – Liz, úgy érzem, hogy most nem bízol bennem – nézett rám kérdőn.

-          Benned megbízom, de a Mesteredben nem, ne haragudj, de ez az igazság – mondtam határozottan. – Még alig ismerem, és egyáltalán nem örülök neki, hogy a mi ügyünkbe, vagyis az én ügyembe bele akarja ártani magát egy rakás vámpír. Nincs jogotok ítélkezni az apám felett, ehhez csakis nekem lehet jogom – mondtam dühösen.

-          Szerintem, hogyha elmondod ezt a Mesternek, akkor ő is be fogja látni – mondta Renata gyengéden, de most valahogy nem voltam biztos benne, hogy komolyan is gondolja. Aro nekem eddig is elég önfejűnek tűnt, és nem hiszem, hogy most változtatja meg a nézeteit egy törékeny kis ember kedvéért.

-          Ne találgassunk, inkább menjünk be – ajánlotta Alec a lehetőséget.

-          Nos, az kétségkívül célravezetőbb lenne – bólintottam rá én magam is.

-          Mester – hajolt meg Renata és Alec egyszerre, ahogy beértünk.

-          Nem teheted ezt – mondtam határozottan, még mielőtt bárki is megállíthatott volna a véleményem kinyilatkoztatásában.

-          Már megbocsáss, de mi vagyunk a Volturi, azt teszünk, amit csak akarunk – vágta rá durván Caius. Nahát, vajon miért nem lep meg, hogy megint ő köt belém?

-          Liz – szólt rám Alec halkan.

-          Nem, Alec, nem fogok hallgatni. Az apám ellen készültök – morogtam rá. Hogy a fenébe képzelik, hogy azt tehetnek, amit csak akarnak.

-          Pont ez a probléma, kedvesem – lépett elém Aro békülékenyen. – Könnyen lehet, hogy nem is az apád, csak azt hazudta neked – mondta komolyan.

-          Lehetséges, hogy nem a vérszerinti apám, amire megjegyzem, egyelőre nincs bizonyíték, de akkor is ő nevelt fel, és mindig mindent megadott nekem, amire szükségem volt – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-          Jane? – pillantott Caius Alec testvérére, aztán pedig rám.

-          Mester, kérem… - kezdett bele Jane félve. Te jó ég, talán azon gondolkodik, hogy ellentmondjon Caius parancsára?

-          Jane – csattant fel Caius.

-          Fivérem, szerintem nincs szükség az erőszakra – mondta Aro békülékenyen.

-          Az egyik testőr ellentmondott nekem. Itt az ideje megnevelni őket. Vigyétek le az alagsorba, az egyik cellába – mutatott Jane-re dühösen.

-          Ne – szaladtam a lány elé, aki megvédett engem. Ha minden jól megy, akkor egyszer rokonok leszünk, és én nem akartam, hogy miattam bajba kerüljön. Talán nem is direkt árult el minket. – Kérlek, Jane, inkább tedd meg. Nem haragszom rád meg érte – fogtam meg a kezét óvatosan. Ő pedig döbbenten pillantott rám.

-          Te most komolyan meg akarsz óvni engem egy büntetéstől? – nézett rám teljesen elhűlve. – Nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez – harapott az ajkába.

-          Akkor kezdj el hozzászokni – szorítottam meg a kezét egy pillanatra.

-          Nocsak, hölgyeim – csillantak fel Aro szemei. – Micsoda kellemes meglepetés. Ezek szerint mindenkinek használt a kis kirándulás – mondta elégedetten. – Gyermekem, ne aggódj, senki sem fogja bántani sem Jane-t, sem pedig téged, erre én magam adom a szavam – ígérte komolyan. – Viszont cserébe egyezzünk meg a kivizsgálás kapcsán.

-          Miféle kivizsgálás? – néztem rá értetlenül.

-          Szeretnénk megtudni, hogy mi a közöd Charles Evensonhoz. Nem csak kíváncsiságból. Mindenki látja, hogy mennyire hasonlítasz Esme Cullenhez – mondta Aro teljesen komolyan.

-          Ez biztosan véletlen, hiszen én sosem ismertem Mrs. Cullent – motyogtam halkan. – Hallottam róla történeteket, de fogalmam sem volt, hogy volt némi köze az apámhoz. Ami azt illeti, ez a tény engem is sokkolt.

-          Tehát, te magad is szeretnéd kideríteni az igazságot – szögezte le Aro.

-          Ezt a tényt eddig sem tagadtam – bólintottam rá.

-          Akkor mi lenne, ha együtt kitalálnánk a tervet, hogy mi legyen. Akár te is részt vehetsz benne, hogyha ennyire bízol abban az emberben – ajánlotta a lehetőséget.

-          Aro, ezt most nem fogom hagyni. Annyira nem fontos nekünk ez az ember – szólt közbe Caius azonnal.

-          Fontosabb, mint néhány nappal ezelőtt – szólt bele a beszélgetésbe Marcus is. – Alec és a leány már szorosan összekötötték az életüket. Már nem tudod szétválasztani őket.

-          Oh, dehogynem, hiszen a lány még ember – forgatta meg a szemeit Caius.

-          Nem hagyhatjuk, hogy Alec elveszítse a leendő társát – mondta Aro határozottan. – Liz is része lesz a klánnak, így van beleszólása abba, hogy mi történjen, főleg mert az ő emberi családjáról van szó.

-          Azt hittem, hogy elvileg lehetséges, hogy nem is az ő családja – állapította meg Caius.

-          Ez egyrészt még nem bizonyított tény, másrészt pedig a család nem csak vérszerinti lehet. Úgy tudom, hogy ti is egy család vagytok, mégsem rokona mindenki mindenkinek, nem igaz? – néztem komolyan Caiusra.

-          Nos, legalább valami, amiben végre egyetértünk – mosolygott. Ami azt illeti ez a kedves gesztus annyira félelmetes volt, hogy még tovább vitatkozni is elfelejtettem. – Még a végén kezdek hinni benne, hogy hű tagja lehetsz a klánnak.

-          Talán, ha adnál egy esélyt, akkor bebizonyíthatnám, hogy az lehetek – ajánlottam a lehetőséget.

-          Nos, lássuk csak – gondolkodott el Caius. – A küldetésre szerintem menjen Alec, ha már ő kezdett bele, Renata, és mondjuk Félix – nézett Aróra határozottan. – Na meg persze a leendő tagunk, hogy kideríthesse a múltját.

-          Mester az út veszélyes lehet, Liz pedig még ember – tiltakozott Alec azonnal.

-          Vállalom – vágtam rá azonnal. Talán ezzel közelebb kerülhetek egy kicsit a család legmogorvábbnak tűnő tagjához, és még ki is deríthetem, hogy mi történt velem a múltban. Hol a helyem valójában.

-          Nem, nem vállalod – csattant rám Jane is.

-          Ezt nem ti fogjátok eldönteni – sziszegtem a fogam között.

-          Ez nagyon veszélyes, ha vadásznunk kell, vagy ha megtámadnak minket, akkor gondot okozhat, hogy ember – próbált Alec észérvekkel meggyőzni mindenkit, de engem inkább csak bosszantott, hogy nem tart engem méltónak egy küldetéshez. Attól, hogy ember vagyok, még lehetek gyors, intelligens, és okos. Vagyok olyan ügyes, hogy ne kapjon el senki.

-          Sajnálom, hogy neked gondot okoz, hogy ember vagyok – álltam elé, majd akkora pofont kevertem le neki meggondolatlanul, hogy már csak a reccsenést hallottam, aztán pedig a fájdalmat éreztem, ami végigsugárzott rajtam.

-          Liz, hát sosem tanulod meg, hogy ne pofozkodj a Volturi klán tagjaival, mert akkor mindig vihetlek magammal a vizsgálószobába? – kuncogott fel Carlisle. Mögötte pedig ott álltak még négyen. – Ő itt a feleségem, Esme – vonta magához kedvesét. – Az első fiúnk Edward. A lányunk Rosalie, és a párja Emmett – mutatott be mindenkit. Az én szememet azonban csakis az az arc kötötte le, amely minden reggel visszanéz rám a tükörből. Esme és én tényleg nagyon hasonlítunk. – Gondolom nem azért hívtál minket Aro, mert tudtad, hogy ebben a szent pillanatban fogja Liz felpofozni a párját – állapította meg Carlisle.

-          Valóban nem ez volt az oka, barátom – bólintott rá Aro. – Viszont, ha már itt vagy, és megkérhetünk, akkor lásd el Liz kezét, és utána folytatjuk ezt a beszélgetést – ajánlotta kedvesen.

-          Szerintem pedig nincs mit megbeszélnünk a továbbiakban – vágtam rá azonnal. Majd elindultam Carlisle felé. – Én is megyek a csapattal, ahogy azt a Mester megmondta – néztem jelentőségteljesen Caius szemeibe, aki erre elmosolyodott. Na, még a végén képes leszek egy hullámhosszra kerülni ezzel a vámpírral is.

-          Ez még nem lefutott ügy, Liz – szólt utánam Alec, majd visszafordult a többiekhez. Na, remek, ennyit a romantikus idillről és a gyakorlásról, amit már átbeszéltünk, de akkor sem fogom hagyni, hogy bárki is irányítson. Ebben a kérdésben most csakis nekem lehet jogom dönteni. Ez nem képezheti vita tárgyát.

-          Jól érzed magad? – szakított ki egy lágy hang a gondolkodásból. Észre sem vettem, hogy már a vizsgálóasztalon ülök. Mikor jutottunk el idáig? Mintha kiesett volna az elmúlt néhány perc.

-          Jelenleg sajnos még én sem tudom megmondani, hogy pontosan hogy érzem magam, de te leszel az első, aki megtudja, hogyha én már tudom – sóhajtottam fel.

-          Hűha, ez aztán nyakatekert mondat – kuncogott Carlisle.

-          Szegényke alaposan össze lehet zavarodva – mosolygott rám Esme. Milyen gyönyörű, és kedves felesége van Carlisle-nak. Úgy tűnik a pletykák egyáltalán nem hazudtak.

-          Na és te nem vagy? – csúszott ki a számon hirtelen.

-          Miért lennék? – kérdezett vissza értetlenül. – Hiszen Aro azt mondta, hogy a te múltadról van szó, amikor felhívott minket. A te múltad kiderítésében kéri a segítségünket.

-          Tehát nem mondta el, hogy ki az apám – sóhajtottam fel.

-          Miért lenne az érdekes, gyermekem? – simította meg a karomat. Micsoda gyengéd érintés. Olyan ereje van, amivel egy mozdulattal kettétörhetné bármelyik csontomat, mégis ösztönösen úgy ér hozzám, mintha pillangók sétálnának a karomon.

-          Akkor azt hiszem, hogy hosszú beszélgetés elé nézünk, miután Carlisle ellátta a karomat – motyogtam halkan.

-          Ellátom a karodat, de nem lesz kellemes, mert vissza kell tennem a helyére a csuklódat. Nem is akarom tudni, hogy mit követett el Alec, hogy ekkorát odasóztál neki. Még jó, hogy el nem törted, mert akkor sokkal nehezebb lenne a gyógyulási folyamat, és jóval fájdalmasabb is.

-          Megérdemelte, hidd el – morogtam magam elé.

-          Nem kétlem, hogy nagyon megbántott, de azt nem hiszem, hogy szándékosan követte volna el ellened a vétket – rótt meg Carlisle finoman. – Drágám, megfognád Lizt, hogy ne tudjon ugrálni, amikor a helyére teszem a csuklóját?

-          Hát persze, de nem kéne neki adni egy kis fájdalomcsillapítót? – kérdezte Esme aggódva.

-          Jobban jár, ha nem adok neki – mondta Carlisle. – Szükségem lesz rá, hogy érezze, hogy a helyén van-e. Ha nem érez semmit, akkor nem tud pontos válaszokat adni.

-          Azért remélem, hogy nem lesz nagyon vészes – sóhajtott fel Esme aggódva. Micsoda anya lehetett volna belőle. Annyira sajnálom, hogy szegény elvesztette a kisfiát. Vajon tényleg az apám felesége volt? Le kell majd ülnöm vele beszélgetni. Ezt nem hagyhatjuk annyiban. Tudnom kell, hogy mi van a múltamban pontosan, és azt is, hogy Esmének mi köze volt valójában az apámhoz, vagy esetleg mit tud róla, amit én nem.

-          Vigyázni fogok rá – nyomott gyors csókot Esme szájára Carlise, majd visszatért a kezemhez. Micsoda szerelem. Istenem, bár nekem is ilyen lenne néhány év múlva a kapcsolat Alec és köztem. – Kérlek, fogd meg a vállát, hogy ne tudjon elmozdulni közben.

-          Rendben – szorított le Esme finoman.

-          Akkor, háromra – nézett rám Carlisle kedvesen.

-          Háromra – bólintottam.

-          Egy, kettő… - aztán a három lemaradt, mert már csak a reccsenést hallottam, ahogy minden a helyére kerül, és a fájdalmat, ami belehasított a csuklómba.

-          Hová lett a három? – nyögtem fel könnyes szemmel.

-          Így nem készültél a fájdalomra, és gyorsabban túlestél rajta – mosolygott rám bocsánatkérően. – Gyorsan sínbe teszem, és bekötöm. Azután már mehetünk is vissza – mondta nyugtatóan. Majd gyengéden megfogta a csuklómat, és nekikezdet a bekötözésének. Esme pedig finoman simogatta a hajamat, ahogy kislánykoromban a dadusom. Ettől a sok figyelemtől, és kedvességtől pedig olyan zokogó roham tört rám, amit nem tudtam visszafojtani magamban. – Fáj még valahol, Liz? – állt meg Carlisle keze azonnal.

-          Nem – ráztam meg a fejem még mindig sírva.

-          Nyugalom, kicsikém, majd minden megoldódik. Most ne törődj a gondokkal, csak szépen sorban. Egyik dolog a másik után – ölelt magához Esme. Én pedig boldogan bújtam a hűvös testéhez. Lehet, hogy a vámpírok teste hideg, de engem mégis melegség járt át Esme egész lényétől. Annyira ösztönösen vigyázott rám. Őszintén sajnáltam érte, hogy el kellett veszítenie a kisbabáját. Biztos vagyok benne, hogy csodálatos anya lett volna belőle, hogyha lehetősége nyílt volna rá az élete során.

-          Mi a helyzet? – dugta be a fejét Alec váratlanul az ajtón, de nem akartam, hogy így lásson, úgyhogy inkább elbújtam Esme haja alatt. – Liz – hallottam meg Alec hangját már sokkal közelebbről.

-          Menj most ki, kérlek. Nem akarom, hogy így láss – szipogtam halkan.

-          Kicsim, beszéljük meg. Tudom, hogy ez az egész az én hibám volt. Jane még meg is kínzott nem sokkal azután, hogy eljöttetek, mert ekkora tuskó voltam veled – mondta kissé hitetlenül.

-          Hogy mi? – néztem fel Esme haja mögül. Jane, miattam kínozta meg? Megvédett engem?

-          A húgom valamiért kezd megkedvelni téged – fűzte hozzá vigyorogva. – Már előre félek, hogy mi mindenben fogtok ti dönteni helyettem, de tetszik a helyzet – kuncogott fel. – Kérlek, bocsáss meg, tudom, hogy hibáztam, de megígérem, hogy többé nem fordul elő. Mindig meg fogom hallgatni a véleményed, és együtt döntünk – ígérte komolyan.

-          Kész is vagyunk – mosolygott ránk Carlisle. – Magatokra is hagyunk egy kicsit benneteket – fogta meg Esme kezét, majd kisétáltak az ajtón.

-          Szóval megbocsátasz? – kérdezte Alec kissé feszülten.

-          Megbocsátok, ha többé nem oktatsz ki engem nyilvánosan – morogtam halkan.

-          Rendben, türtőztetem magam – ígérte meg komolyan. – Te viszont egy kicsit próbálj meg kevésbé tűzről pattant lenni, ha a Mesterekkel beszélünk – kérte lágyan.

-          Jól van, megígérem – bólintottam rá.

-          Akkor szent a béke? – simított ki egy tincset az arcomból.

-          Igen, szent a béke – bólintottam rá, majd bizonyítva a szavaimat lágyan meg is csókoltam…