Liz Volturi - 27. fejezet

27. fejezet

(Alec szemszöge)

Gyengéden a karjaimba kaptam Lizt, és alaposan betakargattam egy takaróval mielőtt kisétáltam volna a szobánkból. Renata pedig volt olyan kedves, hogy elvállalta, hogy szállítja szerelmem csomagját. Hogyha jól tudunk haladni, akkor alig két nap alatt odaérünk. Aro parancsa szerint először csak megfigyeljük Liz apját, hogy egyedül él-e, és ha igen, akkor nyugodtan lecsaphatunk rá, és kikérdezhetjük. Kivételesen örültem volna, hogyha Jane is velünk tart, mert neki nem okozott volna gondot bántalmazni a férfit, ha a helyzet megkívánja, de talán finoman kéne bánnunk inkább vele, hiszen mégiscsak szereti őt Liz, akármit is tett. Attól tartok, hogy én még jobban aggódom Liz apja miatt, mint maga a lánya, hiszen mi lesz, hogyha olyasmi derül ki, amit kedvesem nem akarna tudni.

-          Alec? – kérdezte Liz ásítva.

-          Igen, kicsim? – néztem rá mosolyogva.

-          Mi aggaszt téged? – nézett rám kíváncsian.

-          Az, hogy, amit majd otthon találsz az nem fog tetszeni neked – vallottam be őszintén. Nem szeretném, hogyha olyan dolgok kerülnének felszínre, amik jobb lenne, ha rejtve maradnának. Nem hiába kezdtem el egyedül a kutatást. Hogyha az eredmény olyan lett volna, akkor inkább megtartottam volna az információt magamnak, és elhallgattattam volna kedvesem apját, hogy tőle se tudhasson meg soha semmit.

-          Ha tetszeni fog, ha nem, jobb lesz, ha megtudom az igazságot – mosolygott rám biztatóan. – Ne aggódj emiatt – simított végig az arcomon. – Örülök, hogy kutattál utánam, mert így legalább tényleg megtudhatom az igazságot mindenről. Talán még azt is meg fogom tudni, hogy ki az igazi édesanyám. Apa soha nem volt hajlandó róla túl sokat mesélni. Bár, ha mindent egybevetünk, akkor könnyen lehet, hogy tényleg egy éji pillangó, vagy éji pillangó volt.

-          Liz, nekem nem számít, hogy kik a szüleid. Én téged szeretlek, a családi hátteredtől teljesen függetlenül – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-          Én is szeretlek téged - mosolyodott el boldogan. Nagyon remélem, hogy tényleg boldoggá tudom tenni őt, ez az egyetlen vágyam.

-          Most már pihenj, alig tudod nyitva tartani a szemeidet – simítottam végig a szeme alatt húzódó karikákon. – Mindjárt elindulunk, és csak reggel fogunk megállni megint, addig észrevétlenül suhanhatunk át a városokon is. Reggeli időben felkeltelek.

-          Megígéred? – ásított egy újabb hatalmasat.

-          Igen, ígérem, emiatt nem kell aggódnod. Csak pihenj. Örülnék, hogyha kipihenten érnénk oda az apádhoz, hogy tiszta fejjel tudj tőle kérdezni – mondtam gyengéden.

-          Ez egy elég bölcs gondolatnak tűnik – mosolyodott el szerelmem.

-          Nos, igyekszem tiszta fejjel gondolkodni kettőnk helyett is – loptam tőle egy gyors csókot. Alig tudtam betelni ezzel a lánnyal, és kezdtem magam azon kapni, hogy sokkal jobban vágyom az egész lényére, és a testére, mint a vérére. Különös, eddig nem ismert érzéseket ébresztett fel bennem a kapcsolatunk.

-          Jól vagy, Alec? – kérdezte Carlisle mellénk állva.

-          Miért ne lennék jól, Carlisle? – néztem rá értetlenül.

-          Furcsán viselkedsz, amióta Liz a közeledben van – állapította meg mosolyogva.

-          Talán nem tetszik, hogy valaki közel került hozzám? – kérdeztem kíváncsian.

-          Pont, hogy nagyon is tetszik – mondta vigyorogva. – Határozottan tetszik, hogy ennyire törődsz ezzel a lánnyal, de félek, hogy a barátomnak más miatt is felkeltette az érdeklődését.

-          Ezzel arra célzol, hogy Liz csak a képessége miatt érdekli Arót? – kérdeztem vissza kíváncsian.

-          Nem, csak szerettem volna furmányosan kihúzni belőled, hogy van-e képessége Liznek? Aro nagyon titkolta a dolgot – kuncogott fel. – Arón pedig látszik, hogy Liz fontosabb neki, mint egy átlag testőr. Látszik rajta, hogy tetszik neki, hogy boldognak lát téged, és szeretné, hogyha te és Jane nyitnátok végre a világ felé – mondta büszkén.

-          Te is úgy látod, hogy a Mester változóban van? – vontam fel a szemöldököm.

-          Igen, és mindez csakis az előnyére válik – mondta Carlisle határozottan. – Aro eddig sem volt rossz, de Liz valahogy kihozza belőle a védelmezés ösztönét.

-          Na és Esme hogy van? – kérdeztem kissé aggódva. Látszott rajta, hogy eléggé feszeng, amikor elindultunk. – Biztos benne, hogy ő is jelen akar lenni, amikor kikérdezzük a volt férjét?

-          Esme szeretné tudni, hogy mi történt valójában, mert Liz felbukkanása, hogy is mondjam, előhozta belőle a régi emlékeket. Amikor először tartotta a kezében a kisbabáját, és még fogalma sem volt, hogy utoljára teheti ezt meg. Mire odaérünk, addigra megnyugszik, vagy legalábbis nagyon remélem, hogy addigra képes lesz tiszta fejjel gondolkodni – sóhajtott fel.

-          Igen, Liz hasonló cipőben jár – bólintottam rá kissé idegesen. – Nagyon tiszteli az apját, még annak ellenére is, hogy mindenféle idióta fóbiákat nevelt belé.

-          Miféle fóbiákra gondolsz? – kérdezte Carlisle kíváncsian.

-          Nem fürödhet túl sokáig, nem aludhat túl sokáig, nem ehet túl sokat, nem lehet egy pillanatig sem görnyedt…

-          Na és mindig, minden körülmények között szót kell fogadnia a férjének, méghozzá első szóra – fejezte be Carlisle helyettem a mondatot. – Akkor Liz lelkét sem becsülte sokkal többre, mint Esme lelkét – mondta határozottan.

-          Hogy érted? – kérdeztem kíváncsian. Nagyjából hallottam, hogy mi történt Esmével, de a teljes történetét még soha nem volt alkalmam megismerni. Annyit tudtam, hogy a férje kegyetlen volt, és a gyermeke meghalt.

-          Esmét a férje számtalanszor bántalmazta, mert úgy gondolta, hogy ő, mint a ház ura bármit megtehet. Gondolom valami hasonló ficsúr várt volna szegény Lizre is, hogyha otthon marad – dühödött fel Carlisle. Te jó ég, még soha életemben nem láttam őt ennyire vámpírnak. Ő mindig megtartotta a hidegvérét, és soha még csak nem is morgott, de most mégis megtette.

-          Nyugi, Liznek volt annyi esze, hogy eljöjjön, még akkor is, ha nem a legokosabb módon menekült, Esme pedig már tökéletes biztonságban van veled – mondtam nyugtatóan.

-          Lehet, hogy mégsem volt jó ötlet veletek jönnöm – sóhajtott fel kissé megnyugodva. – Ha meglátom azt az embert, akkor nem tudom, hogy képes leszek-e tartani magam.

-          Képes leszel, mert sosem akarnád, hogy Esme agresszívnek lásson téged – mondtam teljes meggyőződéssel. Carlisle soha nem lenne képes megijeszteni Esmét, vagy akár csak egyetlen egy szóval is bántani. Ezt a tényt igazán tudja minden egyes vámpír a földön.

-          Látott már elég rosszat az első férjétől, tőlem sosem fog – mondta ellentmondást nem tűrve.

-          Na ugye, ezért vagyok biztos benne, hogy nincs miért aggódni – vágtam rá mosolyogva. Carlisle már csak Carlisle marad, ha akarna, sem tudna megváltozni soha, és pontosan ez teszi őt ennyire különlegessé.  

-          Alec, lassan hajnalodik, szerintem álljunk meg az erdő mélyén, hogy nehogy emberekbe ütközzünk – javasolta Renata.

-          Rendben, akkor felállítom a sátrat Liznek, hogy nyugodtan tudjon pihenni, aztán felkeltem, hogy egyen valamit – mondtam határozottan.

-          Nyugi, a sátrat csak bízd ide – legyintett Félix, majd néhány másodperc alatt felállította a kis hajlékot kedvesemnek, én pedig óvatosan letettem, nehogy felébredjen. Esme pedig azonnal ráterített egy jó meleg pokrócot.

-          Nem lesz melege? Hiszen már takaróba is be volt takarva – néztem rá kérdőn.

-          Hűvös a hajnal, ha pedig mégis melege van, akkor majd lerúgja magáról – mosolygott rám gyengéden. Hogy volt képes bárki is valaha bántani ezt a gyengéd teremtést? Ő az egyetlen vámpír, akit még Jane sem lenne hajlandó megkínozni soha, semmilyen körülmények között, pedig az nagyon nagy szó. Na nem mintha valaha is bárki erre kérte volna.

-          Kedvesem, még visszafordulhatunk – ölelte magához Esmét Carlisle. – Látom rajtad, hogy egyáltalán nem vagy biztos benne, hogy akarod ezt – simított végig a hátán gyengéden. Nem akartam meglesni ezt a belsőséges pillanatot, de be kell vallanom, hogy mindig is nagyon szerettem nézni őket. Annyira finoman bántak egymással, és ahogy tudták, hogy mit érez a másik csupán egy mozdulatból, vagy egy sóhajból. Hihetetlenül ösztönző volt rám a szerelmük mindig is. A volterrai férfiak is szerették asszonyaikat, de ilyet évszázadok alatt sem láttam egyik pártól se otthon. Ez a különös kötelék, ami összekötötte őket hiányzott a kastély párjaiból. Vajon valaha Liz és én is ilyen pár lehetünk? Nagyon boldog lennék, ha effajta elválaszthatatlan kötelék alakulna ki közöttünk. Bár, a Mester azt mondta, hogy most már túl erős a kapocs köztünk ahhoz, hogy elválasszanak. Talán mi is különleges pár lehetünk idővel.

-          Ne, Carlisle. Jól vagyok – próbált meg Esme mosolyt erőltetni az arcára.

-          Nem, kicsim, erős vagy, de nem vagy jól – simított végig az arcán Carlisle.

-          Jelenleg pont elég, hogy erős vagyok, mert bármit is titkolt el előlem Charles most ki fogom deríteni – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

-          Tudom, hogy szeretnéd, hogy kiderüljön, hogy Liz a lányod, de mind a ketten tudjuk, hogy neked kisfiad volt – mondta Carlisle szomorú hangon.

-          Na és, ha hazudott nekem? Nem az lett volna az első eset. Talán ikreink voltak, és ő megtartotta magának a kislányunkat. Nézz csak rá, szinte a másom. Egy ember sem hasonlít ok nélkül egy másikra ilyen szinten – mosolygott Esme alvó kedvesemre. 

-          Én csak attól félek, hogy túlságosan belelovalod magad valamibe, amire egyelőre nincs bizonyíték, és utána nagyot fogsz csalódni, ha esetleg kiderül, hogy mégsem volt igazad – mondta Carlisle teljes meggyőződéssel.

-          Képes vagyok elviselni a csalódást is, Carlisle, de úgy érzem, hogy igazam lesz Lizzel kapcsolatban – mondta Esme határozottan.

-          Úgy legyen, kedvesem. Remélem, hogy neked lesz igazad – egyezett bele Carlisle, de pontosan tudtam, hogy mennyire aggódik a felesége miatt. Esmében felcsillant a remény egy gyermekre, és ezért bármit képes lenne megtenni, még azt is, hogy szembenézzen a volt férjével, akármennyire is retteg tőle.

-          Alec? – sóhajtotta Liz a takarók alól.

-          Igen, kicsim? – termettem mellette azonnal.

-          Megálltunk – állapította meg halkan.

-          Igen, mert hajnalodik. Nappal pihenni fogunk, és éjjel utazunk – mondtam neki lágyan. – Aludj csak, van időd pihenni bőven.

-          Miattam kellett megállni? Csak kolonc vagyok a nyakadon, igaz? – nézett rám bűnbánó szemekkel.

-          Ne beszélj butaságokat, Liz – kuncogtam fel. – Nappal egyébként sem utazhatnánk a saját tempónkban, úgyhogy mi ilyenkor szoktunk pihenni, ha úgy tetszik. Egyáltalán nem vagy kolonc, és soha nem is leszel – mondtam komolyan.

-          Ezek szerint nem bánod, hogy miattam kaptál egy extra küldetést, amikor még szinte haza sem értél az előzőből? – nézett rám hatalmas szemekkel.

-          Ha neked segíthetek, az nem küldetés, hanem jutalom – válaszoltam azonnal.

-          Jó válasz – mosolyodott el boldogan. – Egész ügyes vagy, ahhoz képest, hogy szerinted nem is értesz a nők nyelvén.

-          Te most pimaszkodsz velem, Liz? – vigyorodtam el.

-          Talán egy egészen kicsikét – harapott az ajkába.

-          Ne rágcsáld így az ajkad, mert ilyenkor legszívesebben rád vetném magam – nyögtem fel halkan, hogy csak ő hallhassa meg.

-          Nocsak, tényleg? – borzongott meg jólesően, amikor a kezem a nyakára csúsztattam.

-          Az nem is kifejezés – sóhajtottam fel. Még életemben nem láttam ilyen kívánatos nőt, és amióta Renata tanácsokkal látja a helyzet csak egyre rosszabb lesz. Nem tudom, hogy hogyan fogom kibírni ezt a majdnem egész évet, amíg át nem változik. A legszívesebben most azonnal letépném róla az összes ruhát, hogy végre az enyém legyen. A személyisége, a teste, az illata, az egész lénye mágnesként vonz magához, én pedig szeretném elvenni azt, amit a sors nekem ajándékozott, de sosem bántanám őt, úgyhogy türelmesnek kell lennem, és az is leszek.

-          Akkor miért nem bújunk el valahol, hogy kivitelezhesd ezt a szándékod? – pirult el azonnal.

-          Azért, mert pontosan tudom, hogy még nem állsz készen egy ilyesfajta rohamra – mondtam komolyan.

-          Miért? A velem egykorú lányok már gyereket szülnek, vagy már szültek is – nézett rám értetlenül. Nos igen, ezt a témát eddig nem feszegettük, és én személy szerint egyelőre nem is szeretném, de tudnia kell, hogy mit vállal, ha átváltozik, hogy egy pár lehessünk. El fogok neki mondani mindent, hamarosan.

-          Liz, te most össze vagy zavarodva, ezt mindketten tudjuk – nyomtam gyengéd puszit a homlokára. – Azért vágysz ennyire a közelségemre, mert biztos pontnak érzel az életedben, amikor minden összeomlani látszik, amiben hittél.

-          Na és, nem te vagy a biztos pont? – kérdezte kíváncsian. – Vagy talán te is meg akarsz lepni valami olyasmivel, amire végképp nem számítok.

-          Emiatt ne aggódj, Liz. Én legfeljebb kellemes meglepetéseket szándékozok elkövetni ellened, de nem olyankor, amikor ilyen feldúlt vagy – válaszoltam mosolyogva.

-          Akkor legalább idebújsz hozzám, amíg alszom? Már úgy megszoktam, hogy együtt alszunk az esetek többségében, hogy nem is érzem igazán jól magam egyedül pihenés közben – nézett rám hatalmas boci szemekkel. Volt valaha vajon férfi, aki képes volt ellenállni ezeknek a szemeknek, és ennek a kétségbeesett arcnak?

-          Hát persze, de nem akarsz reggelizni valamit? – kérdeztem még mielőtt elhelyezkedtem volna mögötte, hogy átkaroljam.

-          Még nagyon korán van, és nem vagyok éhes – válaszolta ásítva, majd befészkelte magát a karjaim közé, és amennyire csak tudott hozzám simult.

-          Éhes nem, de fáradt igen? – kérdeztem halkan a fülébe suttogta.

-          Fáradt, igen – bólintott ásítva.

-          Akkor aludj, egy egész napod van rá, hogy kipihend magad – mondtam, majd finoman puszilgatni kezdtem a nyakát, és fokozatosan félresöpörtem a haját az útból.

-          Ha ezt csinálod, akkor nem fogok aludni – kuncogott fel halkan.

-          Csak nem tisztátalan gondolatok járnak abban az okos kis fejedben? – húztam végig a nyelvem óvatosan az ütőerén. Kíváncsi voltam, hogy meddig vagyok képes elmenni a nyakánál, ahol észveszejtő az illata. A jelek szerint sokkal jobban bírom, mint hittem.

-          Ha tudnád, hogy milyen gondolatok jártak a fejemben az előbb, akkor még talán te magad is elpirulnál tőlük – kuncogott fel halkan, de gyorsan sóhajtás lett belőle, amint visszatértem a nyaka csókolgatásához. Lehet, hogy az őrületbe fog kergetni ez a nő egy év alatt, de nincs semmi, ami boldogabbá tenne annál, minthogy hozzáérhetek, akkor és úgy, amikor csak akarok, még annak ellenére is, hogy ténylegesen még nem tehetem a magamévá, viszont ha így folytatjuk, akkor azt hiszem, hogy a gyakorlásban lassan haladhatunk majd tovább egymás megismerése felé…