Liz Volturi - 40. fejezet

40. fejezet

KELLEMES HÉTVÉGÉT, ÉS SOK MIKULÁST MINDENKINEK! PUSZI, DRUSILLA
 

(Liz szemszöge)

Fantasztikus volt a közös fürdő, és én nagyon büszke voltam Alecre, mert határozottan nagy fejlődésen ment át az önuralma velem kapcsolatban. Egyetlen rossz szavam sem lehet rá, hiszen tényleg tökéletesen megállta a helyét. Bár az még mindig furcsa egy kicsit, hogy szinte meztelenül fekszünk egymás mellett a takaróba bugyolálva. Még akkor is, hogyha így aludtam el az éjjel.

-          Liz, ha így folytatod, akkor inkább hozok neked egy hálóinget – sóhajtott fel Alec.

-          Mit csináltam? – néztem fel rá kérdőn.

-          Olyan feszélyezettnek érezlek, és ez nem tetszik – válaszolta azonnal.

-          Nem, én csak még nem szoktam hozzá, hogy így láthat bárki, de meg akarom szokni veled – simítottam végig az arcán.

-          Na, végre – vigyorodott el.

-          Mi az? – kérdeztem mosolyogva.

-          Eddig azon gondolkoztam, hogy hogyan bűvöljem le a kezed, ami görcsösen takarta a látványt, amire vágytam – kacsintott rám.

-          Te kis alattomos – nevettem fel hangosan, amikor lenéztem a fedetlen kebleimre.

-          Nem is vagyok alattomos, csak férfi vagyok, ennyi, semmi több – fordított hirtelen a hátamra, és rögtön fölém is gördült. Én pedig hangosan felnevettem.

-          Tetszik az új éned – állapítottam meg vigyorogva.

-          Miféle új énem? – nézett rám értetlenül.

-          Amelyik kevésbé karót nyelt, mint akit megismertem – mondtam pimaszul.

-          Bagoly mondja, Ms. Evenson – forgatta meg a szemeit.

-          Ms. Evenson? Akkor mostantól szólítsalak Mr. Volturinak? – kérdeztem kíváncsian.

-          Dehogy, az Alec jobban hangzik, amikor sóhajtozol – nyomott gyors csókot a számra.

-          Én is jobban szeretem a Lizt, ha már itt tartunk – vágtam vissza finoman.

-          Rendben, megegyezhetünk benne, hogy megmaradunk a keresztneveknél – biccentett, majd a keze kalandozni kezdett a testemen, ami nekem megint csak nagyon tetszett.

-          Ezt meg tudnám szokni – tekertem a lábaimat a dereka köré, hogy még közelebb húzzam magamhoz. Tetszett ez a lassú nyugodt tempó, ahogy felfedeztük egymást. Nem akartam elsietni semmit.

-          Nekem sincs okom panaszra – lehelte a nyakamra, majd finoman beleharapott, de vigyázott rá, hogy ne sértse fel a bőrömet.

-          Gerlicék, Esme szeretne találkozni a lányával, valami fontos dolog miatt, és gondoltam inkább szólok nektek, mert a néha kiszűrődő hangokból ítélve el vagytok foglalva, végre – hallottuk meg Félix vigyorgós hangját. Lehet, hogy nem láttam őt most, de ismertem már az arckifejezését. Pontosan tudtam, hogy majd szétreped az arca, úgy vigyorog.

-          Félix, tűnj innen, és ne hallgatózz a szobánknál, mert egy hétre megfosztalak a hallásodtól – kiabált ki Alec kissé ingerülten.

-          Ugyan már, akinek nincs kivel jól érezni magát, az próbál hallgatózni, hogy másoktól megkapja a szükséges pluszt – kiabáltam ki Félixnek.

-          Hoppá, a kislánynak nagy lett a szája, akkor már eljutottatok valameddig, éppen ideje volt – vágott vissza Félix azonnal. – Na és mondd csak, kislány. Alecben megvan a szükséges plusz? Vagy, Alecnek megvan a szükséges plusz? Vagy idáig még azért nem mentetek el? Bár azt valószínűleg hallotta volna az egész kastély – incselkedett tovább. A fenébe, azt hiszem, hogy ezt a csatát most ő nyerte, mert éreztem, hogy egyre vörösebb lesz az arcom. – Na, hol a nagy hangod, Liz?

-          Nagy fába vájtam a fejszém, igaz? – haraptam az ajkamba.

-          Dehogy – súgta vigyorogva. – Fáj a tény, hogy én hangosabb nyögéseket tudok kicsikarni a kedvesemből, mint te Renatából, igaz? – kérdezte Alec és a szemében furcsa fény csillant.

-          Vicces vagy, Alec, de erre még gyakorolnotok kell a kiscicáddal – vágott vissza Félix. – Legközelebb még jobban fogok igyekezni, hogy ti is hallhassátok milyen egy vérbeli profi.

-          El ne szállj magadtól, nagyfiú – csatlakozott Renata hangja a beszélgetéshez. – Mindenesetre próbálkozni mindig lehet – fűzte még hozzá pajkosan. – Mondjuk, ma éjjel megint megpróbálhatsz hangos sikolyokat kicsalni belőlem. Meglátjuk, hogy mire mész.

-          Hm… szeretem a kihívásokat – vágta rá Félix. Jesszus, két nimfomániás. Mondjuk Renata esetében ez eddig sem volt kérdés.

-          Akkor ezt vedd annak, de most már lassan bemennék Lizhez, hoztam neki egy kényelmes ruhát, hogy Esmével tudjanak sétálni egy kicsit az erdőben. Legalábbis Esme ezt tervezte, ha nincs ellenedre. Már a piknikkosár is készen áll a számodra – mondta barátnőm lelkesen.

-          Jól hangzik, egy perc, és jöhetsz – mondtam mosolyogva. Majd átkaroltam Alec nyakát, és megpróbáltam egy minél szenvedélyesebb csókban részesíteni, már ami tőlem telik, legalábbis. – Innen folytatjuk – suttogtam a fülébe a csók után pihegve.

-          Szavadon foglak – villantak meg a szemei. Majd egy szempillantás alatt eltűnt rólam, a következő másodpercben pedig már tartotta is nekem a köntösöm, hogy belebújhassak.

-          Köszönöm – pattantam fel, majd hagytam, hogy rám adja a ruhadarabot, nagyjából egy másodperccel később pedig Renata már bent is volt a szobában egy gyönyörű, hímzett ruhával, ami tényleg kényelmes szabásúnak tűnt.

-          Sziasztok – vigyorodott barátnőm. – Sajnálom, hogy meg kellett zavarnunk az idillt, de végül is, erre még lesz egy örökkévalóságotok, de Esme már csak néhány hétig van itt.

-          Semmi gond, Renata – válaszolta Alec. – Tudom, hogy nem sajátíthatom ki örökre Lizt – fűzte még hozzá. – Még akkor sem, hogyha legszívesebben elrabolnám, és többé el sem engedném.

-          Eszedbe ne jusson lelépni vele, a legjobb barátnőm – mondta barátnőm felháborodva.

-          Az érzés kölcsönös – vágtam rá boldogan.

-          Magukra hagyom a hölgyeket, és elmegyek, megkeresem a húgomat – mondta immár teljesen felöltözve. Hogy vett magára minden ruhát néhány pillanat alatt? Mondjuk vámpír, úgyhogy végső soron nem csoda, hogy ilyen gyorsan felkapkodta magára a ruháit. Na, ezt a készülődési idő rövidülést értékelni fogom, ha átváltoztam, ez biztos.

-          Üdvözlöm, Jane-t – mondtam mosolyogva. – Mondd meg neki, légy szíves, hogy nagyon köszönjük a szabad heted – fűztem még hozzá.

-          Mindenképpen átadom – nyomott gyors puszit a számra. Majd kisüvített a szobánkból.

-          Na  gyere, segítek felöltözni – terítette le a ruhát az ágyra Renata. Majd a szekrényhez lépett, hogy kivegyen nekem egy garnitúra fehérneműt.

-          Öhm… Félix, megtennéd, hogy kimész, és becsukod magad mögött az ajtót? – vontam fel a szemöldököm.

-          Milyen kár, pedig próbáltam észrevétlen maradni – forgatta meg a szemeit. – Hát persze, hogy kimegyek, te lökött nőszemély – nevetett fel, majd ő is távozott a szobából.

-          Oké, most már készülődhetünk – bontottam ki magamon a köntöst.

-          Nocsak, nincs rajtad hálóing – vigyorodott el barátnőm.

-          Semmi olyasmi nem történt, amire gondolsz – vágtam rá azonnal.

-          Én nem gondoltam semmire – kuncogott fel. – Ezek szerint te viszont igen – mondta konokul.

-          Talán – haraptam az ajkamba.

-          Na végre, kezdesz ellazulni, ezt értékelem. Jobban áll neked, mint a görcsösség – bújtatott bele a ruhába, miután felvettem a fehérneműt.

-          Oh, ez kényelmes – állapítottam meg meglepetten. A ruháim általában csípőig szűkek voltak, de ez a mell alatt bővülő fazon kifejezetten tetszett. Kaptam benne levegőt rendesen. Egy kicsit olyan érzés volt, mintha meztelen lennék, de jó értelemben.

-          Ez az új divat mostanában – mondta lelkesen. – Magamnak is vettem néhány holmit. Majd elmehetünk együtt vásárolni, ha lesz kedved.

-          Oh, örömmel. Mindig is szerettem a boltokat – csillantak fel a szemeim.

-          Helyes, mert én is – mondta széles mosollyal az arcán. – Csak soha nem volt senki innen, aki szívesen velem tartott volna vásárolni.

-          Liz, bejöhetek? – hallottuk meg Esme hangját.

-          Hát persze – vágtam rá azonnal. Az anyukám bármikor bejöhet hozzám, kivéve persze, ha Alec és én nem vagyunk éppen szalonképesek.

-          Sziasztok – lépett be mosolyogva. – Hogy vagy, Liz? Carlisle azt mondta, hogy ad még neked fájdalomcsillapítót, hogyha szükségét érzed.

-          Nem, köszönöm, most már jól vagyok – vágtam rá azonnal. Nem akarok több gyógyszert. Sosem kedveltem őket.

-          Ez nagyon jó hír – mosolyodott el Esme boldogan.

-          Én, azt hiszem, hogy most magatokra hagylak benneteket – mondta Renata, majd gyorsan kislisszolt, mielőtt még tiltakozhattunk volna.

-          Gondoltam, sétálhatnánk egyet az erdőben, olyan szép az idő – ajánlotta a lehetőséget anya.

-          Remek ötlet, anya – indultam el az ajtó felé, ő pedig követett engem. – Várjunk csak – álltam meg hirtelen.

-          Mi a baj? – kérdezte meglepetten.

-          Nekem nem szabad elhagynom a kastélyt felügyelet nélkül – mondtam szemlesütve.

-          Aro tud róla, úgyhogy emiatt ne aggódj – vágta rá Esme azonnal. – Ismerem már a Volturi vezetők szabályait, úgyhogy elkértelek tőle a délutánra.

-          Oh, ez nagyon jó hír. Szeretek kint lenni a szabadban – mondtam boldogan. – Jó lenne, ha többször lenne lehetőségem sétákat tenni az erdőben.

-          Na és miért ne lenne rá lehetőséged? – kérdezte anya kíváncsian.

-          Nem mehetek ki egyedül – húztam el a számat. – Azt hiszem, hogy mivel még nem változtam át, így attól tartanak, hogy megpróbálnék megszökni.

-          Ne beszélj butaságokat, drágám. Biztos vagyok benne, hogy nem ez az oka – legyintett Esme. – Akkor már inkább azért aggódnak, hogy nehogy bajod essen. Sok új tagja van a Volturi családnak mostanában, és ők még nem mind tudnak uralkodni magukon. Nem lenne túl jó, hogyha összefutnál velük, mert nagyon jó illatod van.

-          Ne használjak parfümöt? – kuncogtam fel.

-          Te is tudod, hogy hogyan értettem – kuncogott fel Esme is.

-          Sziasztok – jelent meg egy bronz hajú fiú. Hogy is hívják? Oh, Edward. – Elkészült a piknikkosár, amit Liznek kértél – adott át anya kezébe egy kisebb méretű kosarat.

-          Köszönöm, drágám – mondta Esme hálásan, és reflexszerűen simított végig a fiú arcán. Milyen figyelmes, és kedves mozdulat. Vajon Esme mindig ilyen?

-          Igen, ő mindig ilyen – mosolygott rám Edward. – Örülök, hogy újra látlak, Liz – fűzte még hozzá. – Vagyis, Ms. Evenson.

-          A Liz tökéletes lesz – vágtam rá azonnal.

-          Rendben, én Edward vagyok - nyújtotta felém a kezét. Amikor pedig a tenyerébe csúsztattam a kezemet nem finoman megrázta, hanem kezet csókolt nekem.

-          Micsoda úriember – állapítottam meg. – Hány éves is vagy? – kérdeztem kíváncsian.

-          Annyira még nem vészes a valós korom se – vigyorodott el.

-          Vagyis? – kérdeztem rá még egyszer.

-          Még nem vagyok negyven – kuncogott fel.

-          Idősebbnek hittelek – gondolkodtam el. – Egyébként nem csak a lányok nem szeretik, hogyha a korukról kérdezik őket?

-          Nem akartalak zavarba hozni a ténnyel, hogy akár az apád is lehetnék – állapította meg.

-          Hidd el, hogy nem zavar. Tudom, hogy Alec és Jane mikor született, tehát egyáltalán nincs veled kapcsolatban egy cseppnyi zavarom sem a korodat illetően – mondtam határozottan.

-          Jogos – nevetett fel Edward. – Most magatokra hagylak titeket, mert megígértem Arónak, hogy segítek neki egy-két ügyben. Sokan jönnek ma a Volturihoz, és én egyszerűbben ki tudom szűrni, hogyha valaki hazudik.

-          Menj csak – bólintott rá Esme. – Viszont nagyon vigyázz magadra. Tudom, hogy gyors vagy, de maradj a háttérben. Emlékszel, hogy legutóbb is megtámadták a vezetőket.

-          Tudok vigyázni magamra, emiatt ne aggódj. Ráadásul Jane is szolgálatban van most, úgyhogy nem lesz semmi gond – nyomott puszit anya arcára. Azután pedig, olyan gyorsan eltűnt, hogy követni se volt ideje a szememnek a sebességét.

-          Edward aztán gyors – állapítottam meg halkan.

-          Ő közöttünk a leggyorsabb – válaszolta Esme büszkén. – Tudod, miután azt hittem, hogy elvesztettem a kisbabámat, vagyis meghalt a kisfiú, és meg akartam ölni magam, azután pedig vámpírrá váltam Edward mindig nagyon odafigyelt rám. Megengedte nekem, hogy a fiamként tekintsek rá, és ezzel nagyon sokat enyhített a fájdalmon, amit éreztem. Természetesen Carlisle is nagyon sokat segített nekem a gyógyulásban. Ők ketten visszaadták az életkedvem. Újra lett értelme a létezésemnek. Bár Carlisle már emberkoromban is megdobogtatta a szívemet.

-          Ti ismertétek egymást? Akkor miért nem hozzá?

-          Nem mehettem férjhez hozzá, mert csak egyetlen egyszer találkoztunk, amikor ellátta a lábtörésem, de mire visszamentem, hogy levegyék rólam a gipszet már el is tűnt. Nem voltunk együtt tovább egy óránál, mégis olyan érzéseket keltett bennem már akkor, amiknek a létezéséről addig nem is tudtam – merengett el mosolyogva.

-          Sajnálom, hogy nem tudtál eleve hozzá feleségül menni – húztam el a számat. Lehet, hogy akkor én nem léteznék, de végül is, ha nem vagy, akkor nem is tudnál hiányozni senkinek.

-          Kicsim, mindig is örömmel fog eltölteni egész létezésemben, hogy van egy gyönyörű, okos lányom – simogatta meg a hajamat.

-          Na és az sem zavar téged, hogy vámpírt szeretek, és soha nem lesznek unokáid? – kérdeztem kissé bizonytalanul.

-          Igen, hallottam, hogy Rosalie járt nálad. Hidd el nekem, hogy nem akart rosszat. Ő csak másképpen látja a dolgokat, mint én, vagy te. Végső soron pedig, én magam is egy vámpírba szerettem bele életemben először, és vele vagyok boldog. Nekem teljesen mindegy, hogy ki, vagy mi a választottad, csak vigyázzon rád, bánjon veled rendesen, és akkor én boldog leszek. Alec pedig eddig úgy néz ki, hogy tökéletes választás a számodra. Már az is ajándék nekem, hogy visszakaphattalak téged – ölelt magához gyengéden.

-          Szeretlek, anya – csúszott ki a számon hirtelen. Mindig is erre vágytam, hogy ilyen megértő, és tökéletes anyukám legyen.

-          Én is szeretlek, kincsem. Mindig is szerettelek, még akkor is, hogyha nem tudtam, hogy létezel – válaszolta meghatottan. - Gyere, menjünk sétálni, mielőtt még sötét lesz, nem akarom, hogy megfázz odakint.

-          Hozok egy kardigánt – vettem fel a szék karfájáról a ruhadarabot. – Mehetünk.

-          Akkor induljunk – fogta meg a kezem Esme, és maga után húzott. – Megmutatom az itteni kedvenc helyemet, szerintem neked is tetszeni fog – mondta boldogan. Én pedig már alig vártam, hogy láthassam azt a helyet…