Liz Volturi - 57. fejezet

57. fejezet

 (Liz szemszöge)

A kellemes fürdőm után az események nagyon gyorsan peregtek. Rose felöltöztetett, majd megcsinálta a hajamat, ami káprázatos lett, és egy nagyon halvány kis sminket is kaptam, hogy még csinosabb legyek a randin. Közben Alec már tűkön ülve járta a köröket a nappaliban. Elég furcsa volt ez az egész helyzet, de meg kell mondjam, hogy imponált nekem, hogy Alec ennyire türelmetlenül szeretne már kettesben lenni velem, és elvinni vacsorázni. Már csak azt nem értettem, hogy miben különbözik ez az este a többitől. Azért nem először fordul már elő velem ilyen. Általában csak akkor ideges valamennyire, hogyha valamilyen meglepetést tartogat. Talán most is erről van szó. Biztosan valami meglepetésben lesz részem.

-          Készen vagy – mosolygott rám Rosalie elégedetten. Amin nekem is muszáj volt elmosolyodnom. Végre megtudhatom, hogy mi az a hatalmas meglepetés, amire Alec ennyire készül.

-          Akkor megyek is – pattantam fel a székről, majd egy puszit nyomtam Rose arcára hálám jeléül. – Nektek is jó mulatást – fordultam vissza még az ajtóból.

-          Ó, hidd el, meglesz – kacsintott rám. Én pedig azonnal belepirultam, hiszen őt és Emmettet ismerne nyilvánvaló, hogy hogyan fog végződni az este kettejük számára.

-          Ezt mindjárt gondoltam – kuncogtam fel, majd kinyitottam az ajtót, és azonnal szembe találtam magam Alec mosolyával.

-          Hát kész vagy, végre – sóhajtott fel. – Káprázatosan nézel ki – fűzte még hozzá.

-          Te sem panaszkodhatsz – mondtam lesütött szemekkel.

-          Tanuld meg elfogadni, hogyha bókolnak neked, kicsim – nyúlt finoman az állam alá, majd felemelte a fejemet, hogy a szemébe nézzek.

-          Szeretem a bókokat, és már egészen jól kezelem is őket, csak tőled jövök zavarba ilyenkor – mondtam komolyan.

-          Nos, ezt pedig én veszem bóknak – mondta halkan nevetve.

-          Veheted is – bólintottam rá azonnal.

-          Mehetünk, kisasszony? – nyújtotta felém a karját.

-          Igen – karoltam bele azonnal. – Már nagyon kíváncsi vagyok, hogy mire készülsz – fűztem még hozzá. Mire Alec egy pillanatra megfeszült.

-          Miből gondolod, hogy valamire készülök? – kérdezte halkan.

-          Abból, ahogy izgulsz emiatt, az este miatt – vágtam rá azonnal.

-          Hm… kiismertél – vigyorodott el.

-          Ez rád is igaz, senki nem ismer engem úgy, mint te – mosolyodtam el én is.

-          Akkor talán tényleg annyira összeillünk, ahogy mondják – állapította meg.

-          Azt hiszem, hogy mondanak valamit – egyeztem bele lelkesen.

-          Helyes, ezt jó tudni – nyomott gyors csókot a kézfejemre. Majd betessékelt az étterem ajtaján, ahová közben megérkeztünk. Az asztalon már eleve várt minket egy üveg pezsgő, és két pohár, úgyhogy kérdőn néztem Alec felé. Pezsgőt még nem rendelt ezelőtt előre. Bort néha igen, de ünnepi italt még nem. Ez különös.

-          Alec, mi folyik itt? – vontam fel a szemöldököm.

-          Elhoztam a kedvesemet vacsorázni – húzta ki nekem a széket kissé feszengve.

-          Oké – ültem le a helyemre, bár továbbra is furcsálltam a dolgot, majd a lélegzetem is elakadt, amikor hirtelen letérdelt elém, és egy apró bársonydobozt húzott elő a zsebéből. – Alec – sóhajtottam fel döbbenten.

-          Még ne mondj semmit – tette az ujját a számra. – Tudom, hogy még alig ismerjük egymást, és nemrég találkoztunk. Tudom, hogy nem vagyok tökéletes. Azt is tudom, hogy van némi gondod az emberekhez való hozzáállásommal. Az viszont biztos, hogy soha senkit nem szerettem még úgy, mint téged, és veled szeretném megosztani az életemet. Annyit ígérhetek, hogy megpróbálok egy kicsit változni, hogy méltó lehessek hozzád. Megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel?

-          Boldogan – vágtam rá a könnyeimtől párás tekintettel. – Viszont van valami – fűztem még hozzá.

-          Mi lenne az? – kérdezte boldog mosollyal az arcán.

-          Nem kell, hogy változz miattam semmiben. Így szeretlek, ahogy vagy – mondtam ellentmondást nem tűrve. Mire halkan felnevetett, és az ujjamra húzta az egyszerű, de mégis tökéletes gyűrűt. Mindig is ilyenre vágytam. Az apám által választott vőlegényem hatalmas gyémántot ajándékozott nekem, de az egy kicsit sem nőtt a szívemhez, és ott is hagytam a házban, amikor elszöktem. Viszont ez az apró gyűrű, amit csak egy szépen kimunkált vérvörös rubin díszített egyszerűen káprázatos volt. – Ez csodálatos – vizsgáltam meg egy pillanatra közelebbről is az eljegyzési gyűrűmet. Majd hagytam, hogy Alec gyengéden megcsókoljon. Mire hatalmas tapsvihar tört ki az étteremben.

-          Reméltem, hogy tetszeni fog. Úgy gondoltam, hogy ez a darab illik hozzád – simított végig a gyűrűn, és az ujjaimon.

-          Azt hiszem, hogy te is alaposan kiismertél engem – állapítottam meg komolyan.

-          Akkor ünnepelünk? – bökött a pezsgő felé a fejével. Én pedig lelkesen bólintottam. Alec pedig töltött mindkettőnk poharába, majd miután egymáshoz koccintottunk a poharainkat legnagyobb meglepetésemre ő is belekortyolt. Nem tudtam hová tenni ezt a pillanatot, úgyhogy csak kikerekedett szemekkel néztem rá. – Csukd be a szád, kicsim, mielőtt feltűnést keltenél – suttogta halkan.

-          Azt hittem, hogy neked az ilyesmi borzalmas – súgtam vissza.

-          Nem mondanám, hogy számomra van élvezeti értéke, de nem gondolod, hogy nem fogok koccintani a menyasszonyommal, ahogy azt illik? – kacsintott rám. – Egyébként is gyanús lenne, ha én nem ittam volna egy kortyot.

-          Jogos – bólintottam rá.

-          Mit vacsoráznál, kicsim? – kérdezte kíváncsian.

-          Nekem tökéletes lesz a hal és a sült krumpli, mint itt mindig – vágtam rá azonnal. Remekül készítik itt ezt az egyszerű, de mégis nagyszerű ételt.

-          Hihetetlen, hogy nem tudod megunni – nevetett fel Alec.

-          Ami jó, az jó, miért változtatnék, hogyha mehetek biztosra is? – rántottam meg a vállam.

-          Ez is igaz – biccentett kedvesem, vagyis a vőlegényem. Végre egy olyan igazi férfi, akit én választottam, és aki engem választott. Mindig is csak erre vágytam, semmi többre. Nekem nem számított a pénz soha, csak azt akartam, hogy szeressem azt, akihez majd hozzámegyek, és ez a vágyam most teljesül is. A vacsorám nagyon gyorsan elkészült, én pedig jóízűen falatoztam, majd ittam még egy pohárral a mennyei pezsgőből, amit Alec választott nekünk. Vagyis, gondolom, hogy segítettek neki, mert nem hiszem, hogy mostanában ivott volna pezsgőt. Az sem biztos, hogy valaha ivott egyáltalán. Jaj, egyszer majd jobban át kell beszélnünk a múltját. Az emberi életét. – Fáradt vagy? – kérdezte lágyan, amikor felsegített a székből miután fizetett.

-          Nem mondhatnám – ráztam meg a fejem. – Kellemesen pihentem délután, és mivel állandóan azzal nyaggattok, hogy pihenjek, amióta volt az a furcsa rémálmom, amire én nem is emlékszem, így nem igen lehetek fáradt.

-          Csak aggódtunk miattad – nyomott gyengéd csókot a számra.

-          Tudom, és fordított helyzetben én is biztosan így tennék – simítottam végig az arcán.

-          Szóval, mivel nem vagy fáradt, ezért lenne itt még egy meglepetés – indult el velem a hajók felé. Én pedig kíváncsian kémleltem körbe. Talán van ilyen későn is hajókirándulás, és oda megyünk? – Hunyd be a szemed – állt meg egy pillanatra.

-          Alec – néztem rá nyűgösen.

-          Tudom, hogy végtelenül kíváncsi vagy, de kérlek, tedd, amit mondok – kérlelt szelíden.

-          Hát jól van – sóhajtottam fel, és engedelmesen behunytam a szemem.

-          Remek – mondta elégedetten, és a következő pillanatban felkapott a karjaiba.

-          Mit csinálsz? – sikkantottam fel, és kapaszkodót keresve belecsimpaszkodtam a nyakába.

-          Most már semmit, pont ez volt a cél – kuncogta el magát.

-          Hé, mikor tanultál meg így kuncogni? A mindig komoly testőr úr, amint huncut hangokat ad ki.

-          Ez is a te hibád, elloptad a szívemmel együtt a komolyságomat is – vágta rá játékosan.

-          Öröm ezt hallani – vigyorodtam el.  – Bár, ha őszinte akarok lenni, akkor te is elcsented a szívemet, amit egyáltalán nem bánok. Sőt bármikor boldogan neked adnám.

-          Bőven elég, hogy egyszer nekem adtad – vágta rá azonnal. – Itt vagyunk – állított óvatosan a talpamra. – Most már kinyithatod a szemed – mondta lelkesen. Én pedig azonnal megtettem, mert már nagyon kíváncsi voltam, hogy mi lehet az a nagy meglepetés.

-          Ez a hajó gyönyörű – mondtam elámulva. – Elmegyünk kirándulni valamikor? – kérdeztem izgatottan.

-          Én inkább arra gondoltam, hogy elvisszük most, és eltöltünk rajta egy kellemes éjszakát – simított végig a hátamon sejtelmesen.

-          Hogyan vinnénk el? – néztem rá értetlenül, de biztos, hogy valami nagyon nyilvánvalót nem vettem észre, mert hangosan felnevetett.

-          Úgy, kicsim, hogy ez a hajó a miénk. Nekünk vettem – mondta még mindig nevetve. – Reméltem, hogy a nevéből elég nyilvánvaló lesz, de úgy tűnik, hogy neked még nem tűnt fel.

-          Jézusom – nyögtem fel, ahogy megnéztem a hajó nevét. „Elisabeth”. Rólam nevezte el ezt a csodálatos kis vízszántót, ahogy kislánykoromban mindig neveztem a hajókat.

-          Na mit szólsz? Elvisszük kipróbálni? – kérdezte izgatottan.

-          Mindenképpen – vágtam rá gondolkodás nélkül.

-          Helyes, reméltem, hogy ezt mondod – mondta elégedetten, majd nevetve vetett a vállára, és elindult velem a hajó felé…

(Esme szemszöge)

Nem szerettem hazudni a lányomnak, de azt hiszem, hogy ez a kis füllentés, vagy információ elhallgatás jobb lesz neki. Végül is nem hazudtam, mert Carlisle és én már vadásztunk, azután pedig tényleg kirándultunk is egy kicsit. Viszont most itt vagyunk Londonban egy sötét sikátorban, és fogalmam sincs, hogy mit keresünk itt egyáltalán.

-          Carlisle, szerintem ez paranoia – sóhajtottam fel, miután már egy órája ácsorogtunk itt. – Annyi sikátor van a világon, nem hiszem, hogy Liz pont ezt látta volna álmában, és Edward is csak véletlenül járt erre. Ráadásul hogyan is álmodhatott volna Liz erről, amikor még sosem járt itt – hoztam fel az érveimet. Aggódtam a lányomért természetesen, de nem igazán hittem benne, hogy erről a helyről szólt a rémálma.

-          Nem tudom, kicsim, de jobb, hogyha elővigyázatosak vagyunk – simított végig az arcomon. – Edward biztos benne, hogy ezt a sikátort látta Liz álmában.

-          Rendben, Edward nem szokott tévedni, ezt elismerem, de mégis hogyan magyarázod ezt?

-          Talán Liz képessége erősödik, ahogy múlik az idő, és lehet, hogy odáig megy már, hogy lát foszlányokat abból, ami történhet vele. Így előfordulhat az is, hogy egyfajta kábulatban volt, és nem a nyugtató miatt nem tudtuk felébreszteni, hanem azért, mert látnia kellett valamit.

-          Nem emlékszik az álmára – vágtam rá azonnal.

-          Tudom, és ez még csak egy kezdetleges elmélet a részemről, de azért szeretnék megbizonyosodni a dologról – mondta szerelmem határozottan.

-          Nem kéne inkább fognunk Lizt, és messzire elutaznunk innen? – néztem rá félve. – Nem akarom, hogy még több sokk érje a lányunkat. Mostanában így is elég sok mindenen kellett keresztül mennie.

-          Biztos vagyok benne, hogy volt jelentősége az álmának, de ha úgy érzed, hogy ne kutassunk tovább, és inkább menjünk el innen, és vissza se jöjjünk, akkor természetesen ezt is megértem. Viszont, ha mindenképpen meg kell történnie annak, ami történt az álmában, akkor jobb, hogyha minél előbb túlesünk rajta. Azt te sem gondolhatod komolyan, hogy egy örökkévalóságon át elkerülheti Londont, miután így megszerette – mondta kedvesem komolyan, és sajnos ezzel az érvvel nem igazán tudtam vitába szállni. Liz nagyon is jól érezte magát itt, még annak ellenére is, hogy nem olyan szép az időjárás, mint Toscana csodálatos vidékén.

-          Mitől vagy ennyire biztos az elméletedben? – kérdeztem kíváncsian.

-          Attól, hogy az a nyugtató mennyiség, amit kapott nagyjából egy óra alatt eltűnt a szervezetéből. Éppen csak egy kicsit kapott, hogy el tudjon aludni. Már a vérében sem tudtam kimutatni, miután felébredt. Nem én rontottam el az adagot – mondta idegesen.

-          Hé – öleltem magamhoz. – Senki nem gondolta, hogy te hibáztál, Carlisle. Nyilvánvaló volt számunkra, hogy valami más történt.

-          Az jó, mert én életemben először inogtam meg az adagot illetően, és átnéztem háromszor utána a készleteimet, hogy megbizonyosodjam róla, hogy nem én tévedtem. Egyszerűen, ha ember lennék szívrohamot kaptam volna, hogy én tettem ezt vele – szorított magához.

-          Carlisle, átnézted az adagokat, és jól emlékeztél a mennyiségre. Még soha életedben nem hibáztál, és nem most fogod elkezdeni. Lépj túl ezen, kérlek, mert minden rendben van, és képesek vagyunk rá vigyázni, amíg Alec át nem változtatja, utána pedig már pláne nem eshet baja.

-          Remélem – sóhajtott fel szerelmem. – Nem tudom, hogy mitévő lennék, hogyha elveszítenénk őt. Úgy sugárzol, mióta megtaláltuk, mint még soha ezelőtt. Örökké ezt akarom látni rajtad.

-          Drágám, én azóta sugárzok, hogy rám találtál, átváltoztattál és feleségül vettél – mosolyogtam a nyakába.

-          Csakugyan? – simított végig a combomon csábítóan, miközben felfelé húzta a szoknyámat. – Most kifejezetten örülök, hogy átöltöztél vadászat után, mert ez a szoknya remek lehetőségeket tartogat – állapodott meg mindkét keze a fenekemen, majd egy hirtelen mozdulattal elemelt a földről, így a lábaim azonnal kapaszkodót keresve a csípője köré fonódtak.

-          Carlisle? – néztem a szemébe döbbenten, és olyan vágyat láttam bennük, aminek nehéz volt ellenállni. – Tisztában vagy vele, hogy a nyílt utcán vagyunk egy belvárosi sikátorban? Fényes nappal? – nyögtem fel, ahogy a falhoz nyomott és félreérthetetlenül hozzám simult.

-          Tudom, hogy hol vagyunk, de nem érdekel – harapott finoman a fülcimpámba, majd megcsipkedte a fogaival a nyakam, amivel mindig sikerült elérnie, hogy elveszítsem a jól felépített önuralmamat. – Mit szólnál egy gyors kalandhoz itt és most? – kérdezte a nyakam kényeztetése közben. Én pedig halkan felkuncogtam. Imádtam, hogy még a legszenvedélyesebb pillanatában is képes arra gondolni, hogy tekintettel legyen a véleményemre. Igazából mindig is ilyen volt, mert félt, hogy megijeszt valamivel, de igazság szerint, ha volt férfi, akitől abszolút nem féltem soha, az pontosan ő volt. Bár abban nem voltam biztos, hogy ez feltétlenül jó ötlet, hiszen azért itt bárki megláthat, de tetszett ez a hevesség tőle. - Hallgatás beleegyezés – kuncogott fel, majd egy szempillantás alatt eltűnt rólam az alsónemű, a következő pillanatban pedig felnyögtem szerelmem heves rohamától.

-          Carlisle – sikkantottam fel, amikor még jobban fokozni kezdte a tempót.

-          Pszt… még meghallanak – suttogta a fülembe, majd betapasztotta a számat a sajátjával. Nem sokkal később pedig egyszerre feszültünk meg a ránk törő gyönyörtől. Mindig is imádtam vele lenni, de ez most egyszerűen elképesztő volt. Nem tudtam betelni a pillanat varázsával. Sokáig voltunk még így elégedetten összeölelkezve, mire Carlisle egy kicsit elhúzódott tőlem, hogy a szemembe nézhessen. – Jól vagy? – kérdezte kisfiús mosollyal az arcán.

-          Több, mint jól – kuncogtam fel. – Viszont még ne tegyél le, mert nem biztos, hogy a lábaim elbírnak – bújtam vissza hozzá.

-          Akár örökké is tartanálak így, ha ezt szeretnéd – vágta rá azonnal, én pedig boldog mosollyal az arcomon hajtottam a fejem a vállára…