La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 59. fejezet

 

Will baba

59. fejezet

(Emily szemszöge)

Annyira imádtam Willt. Igazán helyes, és mókás kisbaba. Akárhányszor vicces arcot vágtam neki azonnal kacagni kezdett, azután pedig ő is ugyanúgy vicces fejeket kezdett csinálni, amin én nevettem. Szuper volt a humorérzéke, egészen hasonlított Emmett bácsiéra. Kíváncsi vagyok, hogy milyen színű farkas lesz, ha majd eljön az ideje. Fura nekem, hogy én vagyok az egyetlen fehér színű. Hátha ő is fehér lesz. Azt mondják, hogy én különleges vagyok, mert fehér a bundám, de nem érzem magam másnak, mint a többi farkas, és ezért elég furcsa, hogy engem fejedelmiként kezelnek. Hogyha ketten lennénk, akkor letennének erről a furcsa elméletről, és az nagyon jó lenne.

-          Kicsim, nem vagy még álmos? – kérdezte nagypapi.

-          Nem, még nem vagyok álmos – ráztam meg a fejem. – Tényleg elutaztok Volterrába? – kérdeztem az ajkamba harapva.

-          Hát te ezt kitől hallottad? – hökkent meg azonnal.

-          Ne haragudj, meg. Nem akartam hallgatózni, csak úgy sikerült – néztem rá bűnbánóan. – Éppen Marcus és te beszélgettetek, hogy mikor kell indulnotok. Ugye nem száz évre akar maga mellé, hanem csak egy kis időre? – néztem rá kíváncsi tekintettel.

-          Nem, csupán néhány hétről, esetleg egy hónapról lehet szó, nem lesz hosszú idő – ígérte komolyan.

-          Az jó – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. – Na és mi lesz, hogyha visszajöttetek? – kérdeztem kíváncsian.

-          Mi lenne, kincsem? Akkor folytatjuk az életünket ugyanúgy, ahogy eddig volt – vágta rá azonnal.

-          Na és mi lesz azzal, hogy lassan gyanakodni kezdenek rátok az emberek? – kérdeztem fülig pirulva. Úgy tűnik, hogy mostanában sportot űzök a hallgatózásból. Ezt momentán egy Emmett és Rose közötti beszélgetésből tudom.

-          Édesem, nem vagy te túl kíváncsi mindenre? – húzta fel a szemöldökét Edward.

-          Igaz, hogy el kell utaznotok majd? Na és akkor mi lesz a nagy családunkkal? Szét fogunk válni? – kedztem el rágcsálni a szám szélét.

-          Találunk megoldás, ne aggódj, kincsem. Nem akarom elhagyni La Pusht, és a nagymamátokat sem, de…

-          De a családodat sem, tudom – bólintottam rá. – Nehéz ügy az biztos, de azt is tudom, hogy nehéz lenne elsütni, hogy egy ekkora család együtt él, s költözködik egyfolytában – mondtam komolyan.

-          Ráadásul az alfák nem hagyhatják el La Push területét, hiszen, akkor ki lenne a vezető a farkasok között? Nem hagyhatja senki cserben a törzset – gondolkodott el nagyapa is.

-          Mennyi idő van még, amíg gyanakodni kezdenek? – kérdeztem kíváncsian.

-          Hát, legfeljebb két év lehet hátra. Annál több egészen biztosan nem – vágta rá határozottan.

-          Az nagyon kevés idő – szusszantottam fel.

-          Tudom, hogy kevés idő, kicsim, de nem leplezhetjük le magunkat. Hiszen te is tudod, hogy azt tiltják a törvényeink, sőt a farkasok törvényei is. Nem tehetjük meg, hogy feltűnést keltünk, bármennyire is fáj majd a megoldás, amit kitalálunk – húzott az ölébe gyengéden. Én pedig azonnal belecsimpaszkodtam a nyakába.

-          Nem jó ez így – mondtam határozottan.

-          Hé, nálunk az elválás sosem szól örökre – simogatta meg a hajamat. – Vannak periódusok, amelyek nem vidámak a létezésünk során, de mindig, hallod, mindig visszatérünk ide, arra a helyre, ami az igazi otthonunk – mondta biztatóan.

-          Gondolom, hogy anya, apa, Marie és én itt maradunk, igaz? – kérdeztem kíváncsian.

-          Ez egészen biztos – bólintott rá azonnal. – Nektek itt van az életetek. Itt biztonságban vagytok, a családotok másik felével, akik nem tartanak titeket furcsának, vagy abnormálisnak.

-          Na és te és nagymami? – kérdeztem kissé félve.

-          Nem tudom – rázta meg a fejét nagyapa. – Erről még nem beszéltünk a nagymamáddal – sóhajtott fel kissé gondterhelten. – Tudod, Bella már több, mint ötven éve itt él, La Push elrejti őt, és nem is nagyon vágyott ki innen soha, de most nem tudom, hogy mit érez. Még az is lehet, hogy szeretné megtartani az itteni életét, és maradni. Vagy talán szeretne velem jönni, és a többiekkel. Ez még egy olyan kérdés, amit meg kell beszélnünk egymással. Tudod, nem szeretnék nélküle dönteni, de azt sem szeretném, hogyha elveszítenénk egymást újra több évtizedre – magyarázta szomorúan. – Bár mi nem vagyunk farkasok, és nincs nálunk bevésődés, de akit szeretünk, azt mi is egy életen át szeretjük, vagyis inkább egy létezésen át. Mindenképpen olyan megoldást szeretnék, amiben együtt leszünk Bellával addig, amíg vissza nem költözhetünk ide ismét.

-          Ezt tökéletesen meg tudom érteni – nyomtam puszit az arcára. – Biztosan megtaláljátok a tökéletes megoldást – mondtam határozottan.

-          Édes vagy, kincsem – ölelt magához finoman egy kis időre, majd puszit nyomott az arcomra, és az ölébe véve engem elindult velem az ágy felé.

-          Még nem is fürödtem – fontam össze a karjaimat panaszosan.

-          Nekem úgy rémlik, hogy együtt pancsoltál a kis farkasoddal – állapította meg.

-          Öhm… nincs rajtam pizsama – próbálkoztam újra.

-          Emily, neked is szükséged van egy kis alvásra. Lefektetlek szépen ide, azután pedig idehúzom hozzád a kiságyat, hogy közel lehess Willhez. Jó lesz így?

-          Ez egy igencsak csábító ajánlat, de akkor is ragaszkodom a pizsimhez – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-          Nők – nevetett fel Edward.

-          Tudod, nagypapi, megszoksz, vagy megszöksz, de a mi igényeink nem változnak – néztem rá határozottan.

-          Erre már magamtól is rájöhettem volna – forgatta meg a szemeit nevetve. – Na gyere, a táskádban lesz a pizsama, amire annyira vágysz – dobott a vállára finoman. Én pedig nevetve sikongattam a vállán, és lelkesen próbáltam lemászni, de sehogy nem sikerült. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve átváltoztam, és a bundám azonnal kicsúszott nagyapa kezei közül. Én pedig nevetve szaladtam be az ágy alá. – Szóval most fogócskázunk? – kérdezte nagypapi, majd belesett az ágy alá, én pedig igenlően rávakkantottam. – Jól van, akkor menekülj, te kis farkas – csúszott be az ágy alá. Én pedig azonnal kifutottam onnan. – Úgyis elkaplak – vágta rá kuncogva.

-          Majd, ha fagy – gondoltam nevetve, majd újabb búvóhely után kutattam.

-          Akkor már fagy is – kapta el hirtelen a farkincámat vámpír sebességgel, majd óvatosan felkapott engem. – Nem úszod meg a fürdést és az alvást – csikizte meg a pocakomat. Én pedig hangosan hahotázni kezdtem.

-          Elééég – sikoltoztam fulladozva a nevetéstől.

-          Mi folyik itt? – jelent meg a nagymami is.

-          Csak egy kicsit móresre tanítom ezt a játékos kis farkast – válaszolta Edward azonnal, és tovább csiklandozta a hasamat.

-          Ennek a pimasz kis farkasnak már rég ágyban lenne a helye – állapította meg a nagyi.

-          Akkor át is adom, hátha rád hallgat – kacsintott Bellára a nagypapi.

-          Nos, akkor ide vele – nyújtotta ki értem a kezét. Nagyapa pedig finoman átdobott a nagymami kitartott kezeibe.

-          Hékás, nem vagyok zsák – morogtam a nagypapira finoman.

-          Na, mi történt? – lepődött meg a nagyi.

-          Az unokánk azt üzeni, hogy nem sószsák – nevetett fel Edward hangosan.

-          Nocsak, akkor cukroszsák lenne? – kérdezte nagyi nevetve. Én pedig bosszúból végignyaltam az alkarját.

-          Így ni, most már neked is fürödni kell velem – gondoltam elégedetten.

-          Emily azt üzeni, hogy most már fürödhetsz vele te is – tolmácsolta nagyapa.

-          Igen, én is azt hiszem, hogy így lesz -  bólintott rá nagymami. – Te addig készülj elő szépen az esti meséhez – suhantunk be a fürdőbe.

-          Mit szeretnétek hallani? – kérdezett utánunk a nagypapa.

-          A Csipkerózsikát – kiáltottam ki.

-          Rendben – válaszolta a nagypapa azonnal.

-          Most már magunk vagyunk, úgyhogy nyugodtan visszaváltozhatsz – simított végig a bundámon a nagymami. Én pedig azonnal visszaváltoztam. – Milyen habfürdő legyen a vízben?

-          Barackos, az a kedvencem – vágtam rá azonnal.

-          Rendben – bólintott rá, majd öntött egy kupaknyi habfürdőt a vízbe. Néhány perccel később pedig már mindketten a kádben ültünk, és fröcsköltük egymást. Nem sokkal később pedid már az egész fürdőszoba vízben úszott, de ez minket egyáltalán nem zavart. Miután pedig alaposan kiáztattam magam, a nagymama becsavart egy finom, puha törölközőbe száradni, és néhány pillanat alatt felmosta a vizet, amit sikerült kipacsálnunk. – Na gyere, szépségem, menjünk, a nagyapa már vár ránk – kapott a karjába miután ő is felvett egy hálóinget a köntöse helyett.

-          Már azt hittem, hogy sosem jöttök – mosolygott ránk nagyapa azonnal, ahogy kiléptünk az ajtón. – Már majdnem én aludtam el a mesére, amit kértél – vágott nagyon komoly arcot.

-          Te nem is tudsz aludni – vágtam rá nevetve.

-          Hát, ettől a mesétől talán még én is el tudnék aludni – kacsintott rám nagyapa.

-          Nem, te majd meséled, és én fogok elaludni rá – húztam ki magam határozottan. Majd ráugrottam az ágyra, és tovább kezdtem ugrálni, olyan erősen, hogy majdnem felpattant még Edward is.

-          Emily te mit művelsz? – nevetett fel nagyapa.

-          Leborítalak az ágyról – jelent meg elszánt vigyor az arcomon.

-          Ahhoz még nőnöd kell egy kicsit – kapta ki alólam a lábam óvatosan, hogy a párnára essek.

-          Na jó, akkor talán néhány év múlva megpróbáljuk újra – mondtam határozottan.

-          Részemről rendben, de most gyere, itt az ideje, hogy elmeséljem neked Csipkerózsika történetét – paskolta meg a mellkasát. Én pedig azonnal a mellkasára húzódtam, és kényelmesen elhelyezkedtem, ahogy a nagyi is a másik oldalon. – Na, akkor neki is kezdhetünk. Csak legyetek jó kislányok – kacsintott ránk nagyapa. – Egyszer volt, hol nem volt… - kezdett bele, de nagyon tovább nem is jutottam el, mert szinte azonnal elnyomott az álom. Talán már tényleg elég későre járt az idő.

(Bella szemszöge)

Egyszerűen megbabonázva néztem, ahogy Emily Edward mellkasára húzta magát, és szinte azonnal elaludt. Annyira aranyosak voltak együtt. Ha csak elképzelem, hogy Anthony kiskorában ugyanígy bújt volna hozzá a szívemet egyszerűen elönti a melegség.

-          Már el is aludt – suttogta mosolyogva szerelmem.

-          Igen, én is így látom – bólintottam rá. – Már nagyon fáradt volt, hiszen egész nap pörgött.

-          Igen, talán egy kicsit túlpörgött – kuncogott Edward. – Bár ezt nem is csodálom. Én is mindig túl voltam pörögve régen, amikor belopóztam hozzád éjszaka – simított végig a karomon.

-          Mégis kérdés nélkül tűntél el az életemből – sóhajtottam halkan.

-          Tudom, és azt is tudom, hogy az volt életem legnagyobb hibája – mondta szomorúan. – Ha kapnék még egy esélyt, hogy ismét döntsek, akkor biztosan nem hagynálak egyedül.

-          De nincs még egy esély, nem igaz? – mosolyodtam el kissé keserűen.

-          Csak az vígasztal, hogy megbocsátottál nekem, és még a fiúnk is. Ennél többet nem is kívánhatnék – mondta határozottan.

-          Boldog voltam a szívem mélyén, amikor visszajöttetek, csak magamnak sem vallottam be – válaszoltam őszintén. Akármennyire is haragudtam rá, és akármennyire is gyűlöltem őt, vagy legalábbis akartam gyűlölni, mégis vártam, hogy visszatérjen hozzám, és magyarázatot adjon mindenre.

-          Mi lesz ezután? – kérdezte idegesen.

-          Mire gondolsz? – lepődtem meg.

-          Tudod, egy-két év múlva el kell mennünk, nem maradhatunk itt miután elkezdenek gyanakodni ránk – nézett rám félve.

-          Hiszen nekünk már bejárásunk van La Push határain belülre – néztem rá komolyan.

-          Több, mint egy évszázada megvan már a családom. Sosem voltam távol tőlük huzamosabb ideig – harapott bele az ajkába.

-          Én sem hagytam el még a gyermekeimet soha – vágtam rá.

Majd hirtelen eszembe jutott a levél, amit Jacob hagyott nekem ott a háznál. Azt írta, hogy a gyerekek elég nagyok már, és ha eljön az idő, akkor menjek Edwarddal. Menjek a szívem után, mert mellette van az én igazi otthonom. Jacobnak általában igaza volt velem kapcsolatban, de képes lennék elhagyni La Pusht? Itt tudnám hagyni a gyerekeket? Vagy, ami a helyesebb kérdés. El tudnám engedni újra Edwardot? Képes lennék rá, hogy megint magányos éljen a gyermekeimmel? Bár azt sem nevezném igazi magánynak.  

-          Megértem, ha nem jössz velem – szakítottam félbe Edward a gondolataimat.

-          De igen, veled megyek – néztem rá határozottan.

-          Velem jössz? – lepődött meg őszintén.

-          Igen, veled megyek – mosolyogtam rá.

-          Szeretlek – csókolt meg szenvedélyesen.

Én pedig boldogan viszonoztam a csókját. A gyerekek jól meglesznek, és mindig tudni fogják, hogy hol vagyok, hogyha szükségük lenne ránk, de nem fogom még egyszer elengedni Edwardot. Még egyszer nem. Nekünk együtt kell maradnunk örökre.

-          Én is szeretlek – mosolyogtam rá, amikor elváltunk.

Abban a pillanatban pedig tudtam, és éreztem, hogy Jacobnak igaza volt. Mindig és mindenben igaza volt. Örökké hálás leszek neki mindenért, amíg csak meg nem szűnök létezni. Igaz barát volt. Az a fajta, aki mindig mindenkit előtérbe helyez, akit szeret, magával szemben. Köszönöm, Jake. Suttogtam gondolatban, és a lelkem mélyén tudtam, hogy hallja, amit mondok.  

-          Szerintem menjünk ki, és hagyjuk nyugodtan aluni a kis rosszsontot – suttogta a fülembe Edward.

-          Igen, ez jó ötlet – egyeztem bele azonnal. Emilynek pihennie kell, hiszen olyan pici még. Viszont hamarosan nagy farkas lesz, aki alkalmas lesz rá, hogy csodálatos vezető váljon belőle. Sőt… ennél még sokkal többre is képes lesz. Ő az a farkas, akire már olyan régóta várt a falka, és egy szép napon be fogja tölteni a megérdemelt helyét itt a törzsben, ez egészen biztos.

-          Eljössz velem a rétünkre? – kérdezte Edward lelkesen.

-          Hát persze, hogy elmegyek – vágtam rá boldogan. Addig jól ellesznek itt a többiek, hiszen Will már alszik, ahogy Emily is, úgyhogy nem hiszem, hogy szükség van itt ránk jelenleg.

-          Helyes, akkor már indulhatunk is – kapott hirtelen a hátára, mint régen, amikor még ember voltam. Ezen muszáj volt elmosolyodnom. Egy szempillantás alatt leugorhatnék a hátáról, ha akarnék, de végül is miért tenném? Inkább élvezem, hogy egy kicsit megint olyan érzésem támadt, mint régen. Mintha a szívem dübörögne a mellkasomban, az arcom elöntené a pír, Edward pedig azon vigyorogna, hogy megint milyen hatást gyakorolt rám. Remélem, hogy mindenki érzett már így a világon rajtam kívül. Mindenkinek éreznie kell azt az érzést, hogy az élet, minden viszontagsága ellenére, csak azért is szép…