La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 93. fejezet

93. fejezet

(Alice szemszöge)

Már alig vártam, hogy visszaérjek a ruhákkal Marcushoz. Határozottan tetszett az új stílus, amit kialakítottam a vezetőnek. Azt hiszem, hogy tökéletesen illeni fognak a ruhák hozzá. Bár ez hamarosan kiderül, hiszen már itt is vagyok a várnál.

-          Szia, na hogy ment? – kérdezte Heather, amint kiszálltam az autóból.

-          Mi a baj? – húztam fel a szemöldököm.

-          Miért lenne baj – harapott az ajkába.

-          Azért, mert garbót viselt, te utálod, ha valami hozzáér a nyakadhoz, már persze Alecet kivéve. Szóval?

-          Meggondolatlan voltam – sóhajtott fel aggódva. – Én, túl közel mentem az újszülöttekhez, mert szerettem volna megnézni, hogy hogyan haladnak velük a fiúk, de az egyik lány megérezte az illatomat, és nem tudott ellenállni, meg akart támadni, de Alec használta rajta a képességét, és azután elzavart engem onnan. Remélem, hogy nem bántotta azt a lányt, és azt is remélem, hogy még szóba áll velem. Nem tudom, mit teszek, hogy lefújja az esküvőt, mert ilyen bután viselkedtem.

-          Ne butáskodj már, Heather – forgattam meg a szemeimet. – Alec egészen biztos, hogy nem haragszik rád, csupán csak megijedt, hogy bajod eshet.

-          Gondolod? Én biztosan nagyon haragudnék magamra, hogyha jobban átgondolom a dolgot – húzta el a száját.

-          Na, ezt a beszélgetést folytassuk út közben – kezdtem el adogatni a szatyrokat Heathernek, legalább egy kicsit elterelem a figyelmét.

-          Öhm… ez az ing rózsaszín? – nézett rám Heather megütközve.

-          Igen, rózsaszín. Nagyon divatos, és vadítóan néz ki egy sötét öltönnyel – vágtam rá azonnal.

-          Ma mégsem Marcusnak vásároltál? – tette fel a következő kérdését értetlenül.

-          Dehogynem, és ezt Marcusnak vásároltam, ahogy az összes többi ruhát is – mondtam büszkén. Mennyei ruhatárat hoztam össze nekik, legalábbis szerintem.

-          Oké, azért erre kíváncsi leszek – állapította meg vigyorogva.

-          Hallgass rabszolga, hozd a csomagokat, azután pedig menj, és vedd le ezt a garbót – adtam ki az utasítást nevetve.

-          Igenis, asszonyom – forgatta meg a szemeit ő is nevetve.

-          Helyes, ezt akartam hallani – mondtam elégedetten. – Na, menj, én pedig megyek Marcushoz. Egy óra múlva pedig a szobádban találkozunk – kacsintottam rá.

-          Oké – indult el azonnal a szobája felé. Én pedig Marcushoz, de hirtelen Alecbe ütköztem. Szó szerint, ugyanis fel is borított.

-          Oh, te jó ég – pattan fel rólam azonnal Alec. – Ne haragudj, nem akartalak letarolni – mondta, miközben felsegített, és összeszedte a szanaszét szóródott szatyraimat.

-          Köszönöm – vettem el tőle a holmikat. – Na és hová rohantál ennyire? – kérdeztem kíváncsian.

-          Heathert keresem – mondta tétován. – Azt hiszem, hogy túl erélyesen kiabáltam rá, és félreértette a dolgot, egyébként is nagyon érzékeny mostanában.

-          Hát, ami azt illeti valóban eléggé kiborult, hogy meg akart lesni titeket és veszélybe sodorta magát, és talán téged is. Egyébként most a szobátokban van – mutattam a lakosztályuk irányába.

-          Remek, akkor azonnal odamegyek – mondta Alec határozottan. – Köszönöm, Alice – nézett rám hálásan.

-          Nincs mit – vágtam rá. – Na menj, de csak finoman. Oh, és egy órátok van, azután berontok a szobába, és elrablom az arát.

-          Értettem – kuncogott fel.

-          Helyes – biccentettem. Majd egy szempillantás alatt eltűntem Marcus szobája felé. Amint az ajtóhoz értem bekopogtattam.

-          Szabad – jött azonnal a válasz. Én pedig rögtön benyitottam.

-          Te jó ég, nem gondoltam, hogy azonnal lecseréled az egész szekrényemet – kerekedtek ki Marcus szemei.

-          Hogy érted? Hiszen ez csak néhány szatyor – néztem rá kérdőn.

-          Nos, az én szekrényemet nem nehéz megtölteni – mutatott egy apró, egyajtós szekrénykére a sarokban.

-          Most ugye viccelsz? Az ott egy törölközős szekrény, nem pedig egy gardrób – mutattam én is a pici szekrénynek látszó tárgyra.

-          Hét ruha bőven elég. Hetente kimosatom őket. Nem vagyok a felesleges glancolás híve.

-          Itt nagyobb a baj, mint hittem – sóhajtottam fel gondterhelten. – Nem érzed még át a divatban rejlő lehetőségeket.

-          Nos, mivel túlnyomórészt szakadt ruhás, és cipő nélküli nomádok tévednek be hozzánk nem volt túl logikus egy komplett ruhatárat fenntartani hozzájuk – rántotta meg a vállát.

-          Lehet, hogy régebben nem volt logika benne, hogy túlzásba vidd az öltözködést, de most, a mai helyzetben, amikor te vagy az egyedüli vezető, és híre ment, hogy igazságos vagy, és nem gyilkolsz ok nélkül, nos, azt hiszem, hogy számíthatsz látogatókra a közel jövőben, méghozzá nem is kevésre. A társadalmunknak szüksége van rád, és mégsem állhatsz ki akármiben elénk – mondtam ellentmondást nem tűrve. Egy vezető nézzen ki úgy, és viselkedjen is úgy, ahogy egy vezetőhöz illik.

-          Nos, igazad lehet, Alice – mondta elgondolkodva. – Lássuk, mint hoztál nekem – mutatott a szatyrokra. Én pedig lelkesen az ágyára tettem az összes szatyrot, és elkezdtem kipakolni az összeállításokat, amik szerintem megfelelőek lesznek a számára.

-          Na nem, soha, nem csinálok bohócot magamból – tiltakozott azonnal, ahogy meglátta a halvány rózsaszín inget.

-          Miért? Ez most nagyon-nagyon divatos a férfiak körében, ráadásul ez majdnem fehér, és csak icipici rózsaszínes árnyalat van benne.

-          Nem, Alice – mondta Marcus határozottan. – A világoskék, és a zöld is maradhat, de ennek mennie kell.

-          De hát – tiltakoztam volna.

-          Nem, sajnálom, de én ezt nem veszem fel – mondta Marcus ellentmondást nem tűrve.

-          Jól van, akkor visszaviszem, és hozok helyette egy vöröset – húztam el a számat.

-          Na látod, az ellen nem lesz semmilyen kifogásom – bólintott rá Marcus.

-          A többi azért tetszik? – kérdeztem bizonytalanul.

-          Igen, Alice, a fekete, a hajszálcsíkos, a sötétkék, és a világosbarna öltöny tökéletes, a hozzá illő ingekkel és nyakkendőkkel együtt, egyedül a rózsaszín inggel nem vagyok kibékülve.

-          Rendben, de hidd el, hogy meg fogod bánni – mondtam határozottan. – Akkor maradj itt, mindjárt hozom a többi holmidat is a hétköznapokra, csak nem tudtam mindent egyszerre felhozni a kocsiból.

-          Tessék? Ez nem az összes holmi? – nézett rám döbbenten.

-          Természetesen nem – vágtam rá egyértelműen. – Ezek itt az elegáns alkalmakra szánt öltözeteid voltak. A lazább, egyszerű napokra szánt viseletek még hátravannak.

-          Rendben, akkor itt várok – adta meg magát Marcus azonnal. Helyes, szeretem az ilyen engedelmes alanyokat. Néhány perccel később pedig már vissza is értem a többi szatyrommal. – Hm… farmer? Szerinted ez jó ötlet?

-          Miért? Szerintem te is nyugodtan viselhetsz farmert – rántottam meg a vállam. – A fekete köpennyel például szerintem kifejezetten jól néz ki.

-          Hát jól van, végül is te vagy az új divatdiktátorunk – egyezett bele végre a dologba. Már határozottan itt volt az ideje.

-          Remek, akkor most kipakoljuk a régi ruháidat abból a törölközős szekrényből, és bepakoljuk az új ruhákat.

-          Várj, Alice – szólt rám, amikor már a szekrény előtt álltam.

-          Igen? – fordultam vissza felé kíváncsian.

-          Mit szólnál, ha még megbíználak egy új, rendes gardrób megvásárlásával is? Volna kedved esetleg? – kérdezte mosolyogva.

-          Ami azt illeti, nagyon szívesen – vidultam fel azonnal. Pedig azt hittem, hogy nem is tetszenek neki a ruhák, amiket vettem, erre most nagyobb szekrényt szeretne. Hát mégiscsak sikerült. Olyan boldog vagyok.

-          Hallasz engem, Alice?

-          Bocsánat, elbambultam – kértem elnézést azonnal.

-          Igen, azt észrevettem – mondta gyengéd hangon. – Talán túl sokat vártunk el tőled rövid idő alatt. Ha gondolod, akkor nyugodtan pihenj néhány napot, és utána folytatjuk az új ruhatárat és bútorokat – ajánlotta kedvesen.

-          Dehogyis, csak örülök, hogy eddig mindenki elégedett – mondtam boldogan.

-          Rendben – biccentett Marcus.

-          Na és mit szerettél volna mondani? – kérdeztem kíváncsian.

-          Csak annyit, hogy olyan szekrényt keress nekem, ami illik a szoba kissé régies stílusához, kérlek – mutatott körbe a helyiségen.

-          Természetesen – bólintottam rá azonnal. Hiszen ez valóban fontos dolog volt. A szoba hangulatához illő szekrényt pedig már tudom is, hogy hol fogok találni. – Akkor én megyek is.

-          Jól van, és Alice – szólt még utánam mielőtt kiértem volna az ajtón.

-          Igen?

-          Nagyon szép munkát végeztél, nem csoda, hogy a híred megelőzött – mondta mosolyogva.

-          Köszönöm – húztam ki magam elégedetten. Hát tényleg tetszik nekik, amit csinálok. Oh, hogy imádok itt lenni. Persze hiányoznak a többiek, de itt igazán szükség volt rám, hogy elvezessem őket a mai divat világába…

(Bella szemszöge)

Már a repülőn ültünk, amikor elgondolkodtam rajta, hogy tulajdonképpen miért is veszekedtünk Edwarddal ilyen agresszíven Georginán, amikor mi nem igazán szoktunk ilyet tenni. Mondhatni egyáltalán nem jellemző ránk az ilyen szintű agresszió és elvadulás. Lehetséges, hogy volt rá valami okunk, ami tudatalatti probléma a kapcsolatunkban, vagy talán valaki késztetett bennünket erre? Valami nem stimmelt ezzel a dologgal, és ezt nemcsak én éreztem, hanem Angela és Brian is.

-          Min gondolkozol, kicsim? – szakított ki Edward a gondolataimból.

-          Azt hiszem, hogy nem ok nélkül veszekedtünk még otthon – mondtam határozottan.

-          Hát persze, hogy nem ok nélkül. Aggódom érted és attól tartok, hogy kicsit túlreagáltam a dolgot. Ez határozottan nyomos érv, legalábbis szerintem. Ez a nő megkínzott téged, méghozzá nem is akárhogyan, így természetes, hogy nem bírod elviselni a környezetedben, csak nem akarom, hogy a köztetek lévő feszültség miatt te húzd a rövidebbet – mondta kedvesem komolyan.

-          Nem, Edward. Persze, igazad van velünk kapcsolatban, de egyáltalán nem erre gondoltam. Hanem arra, hogy valaki talán kiprovokálta ezt a veszekedést, vagy nekünk vannak mélyen, bennünk rejlő sérelmeink, amik próbálnak valahogy kitörni, amikor lehetőséget látnak a helyzet megoldására – mondtam el a saját elméletem.

-          Én biztos vagyok benne, hogy nekem nincsenek rejtett sérelmeim. Mit gondolsz, talán neked még vannak? – nézett rám kíváncsian.

-          Nem, én úgy érzem, hogy mindent megbeszéltünk, amit kellett – mondtam határozottan. Egyáltalán nem éreztem úgy, hogy bármiféle sérelem maradt volna bennem a múlt miatt.

-          Akkor talán csak az idegességem tehet róla – rántotta meg a vállát Edward. – Kérlek, ne haragudj rám.

-          Én nem haragszom, csak furcsának találom, hogy így egymásnak estünk – néztem mélyen a szemébe.

-          Elismerem, hogy nem szokványos, főleg nem tőlünk, de inkább felejtsük el – javasolta miközben végigsimított az arcomon. – Szeretlek.

-          Én is szeretlek – vágtam rá gondolkodás nélkül. Ez egészen biztos, hogy soha nem változott, és soha nem is fog változni.

-          Nocsak, a gerlicéink az Olaszországba tartó gépen? – jelent meg Georgina vigyorogva.

-          Van egy tippen, hogy miért veszekedtünk – húztam fel a számat azonnal.

-          Bella, csak nyugi – fogta meg a kezem Edward. – Mi járatban erre? – fordult vissza a perszóna felé.

-          Küldetésen voltam, és most tartok haza. Na de ti mit kerestek itt? Jöttök rontani a levegőt, már megint? Biztos a kis cukorborsó lagzijára, igaz? Oda ne rohanjak.

-          Nem jártál véletlenül Forks környékén is a küldetésed közben?

-          Nos, konkrétan nem, de elég közel haladtam el arrafelé ahhoz, hogy egy kicsit összevesszetek – kacsintott ránk, majd tovább sétált.

-          Kérlek, csak egy kicsit hadd öljem meg – néztem Edwardra könyörgőn.

-          Tudod, hogy nem bánthatjuk engedély nélkül. Bár szerintem Marcusnak akár meg is említhetjük a dolgot, hogy már megint rád szállt.

-          Vagyis megint ránk szállt – javítottam ki. – Na és mi van, hogyha megint Marcus akarja, hogy összetűzésbe kerüljek vele?

-          Szerintem Marcus a múltkor csakis azért tette ezt, hogy összezárhasson titeket egy kis időre, de azonnal beleolvasok Marcus gondolataiba, ahogy odaérünk.

-          Rendben, nekem ez így meg is felel – bólintottam rá.

-          Addig is ne törődjünk vele, szerintem – ajánlotta a lehetőséget.

-          Jó ötlet – vágtam rá gondolkodás nélkül.

-          Nocsak, még mindig milyen nagy az összhang – sétált visszafelé a szemeit forgatva.

-          Legalább közöttünk van. Veled még egy atka se tudna kijönni – mondtam idegesen.

-          Jaj, de frappáns, kár, hogy rólam lepereg – legyintett, majd tovább sétált. – Egyébként pedig szörnyen műhatást kelt ez a borzasztó kontaktlencse – fűztem még hozzá, hogy csak ő hallja.

-          Legalább nem arany, olyan szemszín nem is létezik – mosolygott vissza ránk negédesen.

-          Igazán, öhm… kedves lány? – húzta el a száját Angela. – Honnan szalajtották ezt a boszorkányt?

-          Ami azt illeti, nehéz élete volt, de ennyire szerintem nem kellene elvadultnak lennie még akkor sem – válaszoltam halkan. Elég, ha csak mi halljuk a beszélgetést, az pedig nem, akiről folyik a szó.

-          Csináljak belőle bolondot mindenki előtt? – vigyorodott el Brian.

-          Csábító az ajánlat, de ne hívjuk fel magunkra a figyelmet – vágott közbe Edward. Pedig én egészen biztosan hevesen bólogattam volna az ötletéhez. Brian néhány pillanat alatt lejárathatta volna ezt a szörnyeteget…