Liz Volturi - 9. fejezet

9. fejezet

(Liz szemszöge)

Nem tudom, hogy miért, de furcsa izgalom kerített a hatalmába, ahogy egyre közeledtünk a nagyterem felé, ahol először jártam, amikor Alec és én megérkeztünk. Valahogy volt valami ebben a hatalmas kétszárnyú ajtóban, ami lenyűgözött, de egyben félelmet is keltett bennem. Ahogy egyre közeledtünk, úgy még vámpírhallás nélkül is megütötték a fülemet a lelkes társalgás zajai, és egy kedves, bár idegen férfihang, aki valamin jóízűen felkacagott.

-          Ki is pontosan ez a Carlisle? – súgtam Alec fülébe a kérdést.

-          Carlisle egy vegetáriánus vámpírcsalád megalapítója. Eleinte nem voltak túl jóban a Mesterekkel, mert furcsának találták őt, mint ahogy minden vámpír, de valahogy aztán mégis jóban lettek. Talán az sokat segített, hogy Carlisle egy nagyon érdekes vámpír. Nem csak, hogy nem fogyaszt emberi vért, hanem minden nap egy kórház sürgősségi osztályán dolgozik, ahol egyre jobban kifejlesztette az önuralmát, mára már pedig egyáltalán nem is vágyik az emberi vérre – mesélte Alec.

-          Oh, és akkor mivel táplálkozik? – kérdeztem kíváncsian.

-          Állatok vérével – vágta rá Alec, mintha ennek tökéletesen egyértelműnek kellett volna lennie. Lehetne valami csodavámpír is, aki kifejlesztett valami ennél is forradalmibb módszert.

-          Oh, Carlisle, nézd, már itt is van a vendégünk – mondta Aro lelkesen, amint kitárult előttünk az ajtó. – Kivételes szépség, még annak ellenére is, hogy még ember – állapította meg. Mire én elpirultam, a szőke férfi pedig, gondolom Carlisle azonnal rám kapta a tekintetét.

-          Eddigi életem során csak egyszer láttam még ennél szebbet – nézett rám megbabonázva. Rendben, akkor most nagyon jó lenne, ha mindenki levenné rólam a szemeit, és visszaterelődne a beszélgetés arra a dologra, amiről éppen folyt, mert nagyon nem szeretek a figyelem középpontjában lenni.

-          Te Carlisle, mindig diplomatikus, és lovagias, annyira tudtam, hogy ezt fogod mondani – nevetett fel Aro.

-          Na persze, és véletlenül sem azért tudtad, hogy mit fogok mondani, mert az egyik kezed a vállamon van éppen – forgatta meg a szemét a Carlisle nevű férfi. Amikor pedig újra rám nézett, akkor megláttam a szembetűnő különbséget közte és a többi vámpír között a teremben. A szemei, nem vörösen izzottak, hanem aranybarna színben pompáztak, és ez olyan szinten tette meleggé és kedvessé a tekintetét, hogy engem is teljesen megbabonázott. Feltételeztem, hogy ő is pontosan ugyanolyan halálos lehet, mint itt bárki a teremben, de ő ezekkel a szemekkel, és ezzel a kedves, odaadó tekintettel egy cseppet sem hatott félelmetesnek.

-          Túlságosan jól ismersz – nevetett fel Aro.

-          Nos, ez nem meglepő, tekintve, hogy egy ideig még itt is éltem nálatok – vágta rá a férfi. – Viszont hálás lennék, ha illendően bemutatnál a hölgynek – fűzte még hozzá.

-          Oh, természetesen, elnézésedet kérem – bólintott Aro azonnal. – Kedves Elizabeth, az úr Carlisle Cullen a családunk egy régi barátja, aki azért jött, hogy megismerkedjen veled, és egy kicsit megismertessen téged az alternatív lehetőségekkel, mert úgy hallom a testőreimtől, hogy a legnagyobb félelmed, hogy nem akarsz embereket ölni. Gondoltam, hogy ezen ne múljék a döntésed – mosolygott rám azzal a furcsa mosolyával. Ilyenkor ugyan kedvesnek látszott, de mintha egy cseppnyi gonoszságot is láttam volna a tekintetében. Különös tekintet. Furcsa egy fickó. – Kedves Carlisle, a kisasszony Elizabeth, és Alec véletlenül találkozott vele egy sikátorban, amikor vadászott.

-          Vadászott és életben hagyta? – lepődött meg Carlisle.

-          Miért hiszi azt mindenki, hogy képtelen vagyok a kontrollra? – forgatta meg a szemeit Alec. – Ha akarok, akkor akármikor le tudok állni vadászat közben. Elég idős vámpír vagyok már hozzá.

-          Bocsánat, csupán annyit szerettem volna mondani, hogy jellemzően nem szoktál finomkodni az áldozattal – javította ki magát Carlisle.

-          Rendszerint nem is, de az énekesem mégiscsak különleges, nem gondolod? – vágott vissza Alec finoman.

-          Oh, szóval a kisasszony az énekesed – mosolyodott el Carlisle. – Így már érthető. Eddigi kutatásaim alapján arra a következtetésre jutottam, hogy egy vámpírból az énekese kétféle reakciót válthat ki. Vagy kibírhatatlan vérszomjat, vagy pedig a védelmezés ösztönét. Úgy látszik, hogy belőled a védelmezést váltotta ki a hölgy.

-          Liz – javítottam ki. – Egyszerűen csak, Liz.

-          Rendben van, Liz. Te pedig kérlek, hogy hívj csak Carlisle-nak – mosolygott rám kedvesen.

-          Rendben, Carlisle – biccentettem én is.

-          Nos, Aro úgy tájékoztatott, hogy szükséged lenne orvosi ellátásra – csapott bele a közepébe.

-          Nem hiszem, hogy szükséges lenne, de köszönöm, hogy mindenki így aggódik értem – utasítottam vissza finoman. Nem kéne nagyobb feneket keríteni ennek az egész apró balesetnek, mint amennyit feltétlenül muszáj.

-          Kérlek, Liz, engem megnyugtatna, ha megengednéd, hogy megvizsgáljon. Carlisle a legjobb orvos, akit csak felkérhetünk – nézett rám Alec könyörgő tekintettel.

-          Jól van, legyen – sóhajtottam fel. Nem tudom, hogy Alec miért stresszel ennyire ezen az apróságon, de ha ez megnyugtatja, akkor inkább essünk túl rajta, bár nem igazán szeretem az orvosokat.

-          Akkor, Aro, lennél szíves a rendelkezésünkre bocsátani az itt berendezett vizsgálószobát? – nézett kérdőn felé.

-          Természetesen, Demetri már előkészítette – bólintott Aro azonnal.

-          Ez esetben, Liz – nyújtotta felém a karját. Oh, egy úriember, ez tetszik.

-          Köszönöm – karoltam bele mosolyogva. Azt hiszem, hogy kedvelem, de azért még lesz egy nagy beszélgetésünk. Azért is egyeztem bele a vizsgálatba, mert így legalább távol, vagy legalábbis távolabb leszünk a kíváncsi fülektől. Nem kellett túl sokat mennünk, és már meg is érkeztünk a rendelőhöz, amiről eddig nem is tudtam. Carlisle pedig azonnal be is csukta mögöttünk az ajtót. – Szóval azért küldtek, hogy meggyőz engem a vámpírság szépségeiről? – vontam fel azonnal a szemöldököm.

-          Igazából azért jöttem el, mert Alec nagyon kétségbeesett üzenetet küldött, hogy megsebesített egy lányt, aki fontos neki, bár ezt természetesen megkért, hogy ne mondjam el, de szerintem jogod van tudni, hogy mi a helyzet – vágta rá egyértelműen. Hohó, őszinte, ez tetszik. – Tehát, szeretném megkérdezni, hogy hol sérültél meg, és ellátni, ha lehet – fűzte még hozzá.

-          Na, de nem Aro hívott? – néztem rá kíváncsian. Hibádzik egy kicsikét a történet.

-          Az, hogy gyakorlatilag Aro hívott ide, az okon nem változtat – állapította meg. Majd a szekrényből kivett egy nagyobb fekete táskát.

-          Ennyi? Azért jöttél el idáig, hogy megvizsgálj? – tátottam el a számat.

-          Öhm… mi másért kellett volna még jönnöm? – nézett rám kíváncsian.

-          Hogy te is besegíts a meggyőzésembe arról, hogy vámpírnak lenni milyen jó dolog – vigyorodtam el. Alec tényleg mindent bevet, hogy átváltoztathasson. Azt hiszem, hogy ez számomra nagyon is hízelgő.

-          Nos, ezt nem kérték tőlem, mivel tudják, hogy én egészséges embert soha nem változtatnék át – vágta rá határozottan.

-          Oh, de betegeket át szoktál változtatni? – ültem fel a vizsgálóasztalra kíváncsian.

-          Nos, a családom több tagját is én változtattam át – mosolyodott el.

-          Miért pont azokat, akiket? – kérdeztem kíváncsian. – Gondolom volt valami oka, nem csak úgy bizsergett a fogad, hogy igen, ő az, akire eddig vártam.

-          Nem, természetesen nem csak úgy bizsergett a fogam, ahogy te fogalmaztál. Az első, akit átváltoztattam a fiam, Edward. Az édesanyjával spanyolnáthában haldoklott, és az anyukája megsejtette, hogy más vagyok, és megesketett, hogy bármi áron megmentem a fiát. Én pedig mivel megígértem, és magányos is voltam egyedül, megtettem, amire kért. A feleségem Esme, öngyilkos akart lenni, mert elvesztette a gyermekét, és a férje kegyetlen ember, vele már egyszer találkoztam korábban, és mindig is vágytam rá. Valami hozzákötött, amint megláttam, így nem engedhettem, hogy meghaljon.

-          Gondolom, hogy ő sem volt közömbös, ha már a feleséged – vigyorodtam el.

-          Nem, legnagyobb örömömre kiderült, hogy ő sem volt közömbös irántam – mosolyodott el Carlisle is. – A második gyerekünk Rosalie, akit egy sikátorban találtam meg. Haldoklott, én pedig úgy gondoltam, hogy nem érdemel ilyen véget. A harmadik gyerekünket pedig Rosalie hozta haza, és megkért, hogy mentsem meg. Emmett medvetámadás áldozata lett, és mivel Rose hozzá kötődött első pillanattól kezdve, ezért megtettem. Azóta ők már egy pár – mesélte büszkén. – A családom tagjai mind okkal lettek vámpírok, mint láthatod.

-          Na és te miért? – kérdeztem kíváncsian.

-          Én nem kifejezetten okkal – húzta el a száját. – Engem egyszerűen megharaptak. Rosszkor voltam, rossz helyen, ha úgy tetszik – sóhajtott fel.

-          Értem – bólintottam, majd elgondolkodtam a hallottakon.

-          Hahó, Liz – lengette meg a kezét a szemem előtt.

-          Tessék? Bocsánat, elgondolkodtam – ráztam meg a fejem.

-          Semmi gond, csak azt mondtam, hogy esetleg megejthetnénk azt a vizsgálatot. Tehát, hogyan sérültél meg, és hol?

-          Öhm… Alec nincs mindig tisztában az erejével, ez csak egy apró baleset volt – pirultam el.

-          Oh, nem tudtam, hogy már ilyen komolyak a dolgok közöttetek – nézett rám meglepetten.

-          Igazából csak egy csók volt, és egy ölelés, csak kicsit erősebben sikerült, mint szerette volna – rántottam meg a vállam.

-          Azért én szívesen megnéznélek, talán tudok adni valamit, hogy minél gyorsabban meggyógyulj – ajánlotta kedvesen.

-          Jól van – bólintottam rá. Majd elkezdtem kioldani a ruhámat, és szabaddá tettem a kérdéses felületeket.

-          Uh, ez nem túl szép – szisszent fel Carlisle.

-          Nem olyan vészes, mint amilyennek kinéz, komolyan – néztem mélyen a szemébe.

-          Majd meglátjuk, dőlj hátra, kérlek – nézett rám gyengéd tekintettel. Én pedig azonnal engedelmeskedtem.

-          Úgy látom, hogy csak apró felületi sérülések, kivéve egyet – tette rá kezét egy sérülésre a bordáimnál.

-          Hé – kaptam el a kezét. – Óvatosan.

-          Még alig értem hozzá – állapította meg Carlisle.

-          Mennyire súlyos? – sóhajtottam fel.

-          Van egy olyan érzésem, hogy füllentettél azzal kapcsolatban, hogy mennyire fáj – nézett rám rosszallóan.

-          A többi nem fáj, és ha nem nyúlok hozzá, akkor ez sem fáj – mondtam határozottan.

-          Liz, ez egy nagy zúzódás. Szerencséd, hogy nem tört el – kezdett el a táskájában matatni Carlisle azonnal. – Ezzel kend be, naponta kétszer. Nagyon erős hatóanyagok vannak benne, úgyhogy csak óvatosan. Az első alkalommal, vagyis most megmutatom, hogy hogyan és mennyit – tett a kezére egy keveset, és nagyon óvatosan elkezdte bemasszírozni a lila felületbe.

-          Kérlek, ne mondd el nekik, Alec nem tudhatja meg, hogy nagyobb sérülést okozott – néztem rá könyörgőn.

-          Mint az orvosod, természetesen betartom a titoktartási kötelezettségemet, de mint a barátod, szerintem jobb lenne, hogyha Alec pontosan tudná, hogy meddig mehet el.

-          Egyenlőre nem szeretném, hogyha visszarettenne a barátságunktól emiatt az apró baleset miatt – mondtam komolyan.

-          Ahogy óhajtod, de ha legközelebb ilyen történik, akkor azonnal szólj neki, ha bármi kellemetlen – nézett rám komolyan. - Áll az alku? – nyújtotta felém a kezét, én pedig azonnal elfogadtam az ajánlatát.  

-          Igen, részemről rendben – bólintottam mosolyogva.

-          Helyes – nézett rám elégedett mosollyal az arcán.

-          Egyébként meddig maradsz? Mesélhetnél nekem még erről a vegetáriánus életmódról, hogyha van kedved, vagy természetesen, ha nem vagyok nagyon indiszkrét – haraptam az ajkamba.

-          Néhány napig tudok maradni. A feleségem éppen most utazott el egy megnyitóra, elkészült a legújabb gyermekotthon, amit építettet. Rosalie és Emmett romantikáznak. Edward pedig úgy döntött, hogy továbbképzi magát jogból. Úgyhogy lett néhány szabad napom. A kórházban is kivettem egy hét szabadságot, mert már úgyis régen voltam szabadságon, és gyanús lenne, hogyha sosem lennék „fáradt” – mutatott kis idézőjeleket a fáradt szónál.

-          Remek – mosolyodtam el boldogan. – Nagyon sok kérdésem van.

-          Na és, nekem is lehetnek cserébe kérdéseim?

-          Természetesen – bólintottam rá azonnal. – Ez így fair.

-          Akkor fel is tenném az elsőt – kezdett bele. – Megértem, hogy nem akarsz embereket bántani, de tényleg összesen ennyi gondod van az átváltozással? Na és mi a képességed? Ne haragudj, hogy ilyen nyíltan kíváncsiskodom, de ami azt illeti, a barátom valamit meglátott benned.

-          Fogalmam sincs semmilyen különleges képességről – tártam szét a karjaimat. – Én, egyszerűen csak én vagyok.

-          Most viszont én jövök – csillantak fel a szemeim.

-          Csak tessék – kuncogott fel Carlisle. – Tetszik a lelkesedésed, emlékeztetsz saját magamra – állapította meg.

-          Nos, ezt bóknak veszem – mosolyodtam el. – Megkérdezhetem, hogy miért mondtad azt Arónak, hogy „Eddigi életed során még csak egyszer láttál ilyen szépet?”. Nem egészen értettem a dolgot.

-          Meglepő módon nagyon hasonlítasz a feleségemre. A szív alakú arcod, a gyengéd tekinteted, a gesztenye fürtjeid. Megdöbbentő hasonlóság, pedig nem lehettek rokonok. Mivel pedig számomra ő a legszebb a világon ezért ne haragudj, de téged kénytelen vagyok a második helyre sorolni – nézett rám bocsánatkérő mosollyal.

-          Azt hiszem, hogy ezt még meg tudom bocsátani – vágtam rá nagyvonalúan.

-          Hahó, mi a helyzet? – kopogtatott be Alec. – Bejöhetek?

-          Gyere csak nyugodtan – válaszoltam azonnal. Legalább egy kicsit megnyugszik végre.

-          Mit gondolsz, Carlisle, mennyire bántottam Lizt? – jött felénk azonnal aggódva.

-          Nem súlyosak a sérülései, nem kell aggódnod emiatt – mondta Carlisle mosolyogva. Pont úgy adta el, ahogy kértem.

-          Remek – sóhajtott fel Alec megkönnyebbülten. – Heidi előkészítette a szokásos lakosztályod Carlisle.

-          Köszönöm, akkor igénybe is venném. Ha szeretnél még beszélgetni, Liz, akkor Alec tudja, hogy hol talál – mosolygott rám. – Ezzel kend be a foltokat, ahogy mutattam.

-          Rendben – bólintottam rá azonnal.

-          Köszönöm, Carlisle – szólt utána még Alec. – Gyere, Renata még mindig türelmesen vár téged – kapott a karjaiba óvatosan, majd elindult velem a szobája felé…