Liz Volturi - 12. fejezet

12. fejezet

Kellemes hosszú hétvégét Mindenkinek! Na és persze jó olvasást. Remélem, hogy tetszeni fog :D Puszi, Drusilla

(Liz szemszöge)

Már alig vártam, hogy odaérjünk a kis piknik színhelyére, de ettől függetlenül nagyon is élveztem az erdő szépségeit. Már olyan régen jutottam ki a falak közül, hogy szinte elfelejtettem milyen csodálatos is sütkérezni a napon. Bár lenne nálam egy napozáshoz alkalmasabb holmi. Bár így is élvezetes lesz ez a kirándulás, ez egészen biztos.

-          Liz, min gondolkozol ennyire? – térített vissza Alec a gondolataimból.

-          Oh, bocsánat, én csak élvezem a napfényt – mosolyogtam rá. – Már nagyon hiányzott egy kis friss levegő.

-          A Mester azt mondta, hogy kísérettel kijöhetsz, bármikor. Ha ennyire élvezed, akkor megbeszélem Renata-val a beosztásunkat, és így vagy én, vagy pedig ő mindig ki tud jönni veled, akárhányszor csak szeretnéd – ajánlotta kedvesen.

-          Ez nagyon figyelmes tőled, Alec – mosolyogtam rá hálásan.

-          Nem tesz semmit, hiszen ki törődjön veled, ha nem mi? – mosolygott rám kápráztatóan.

-          Ne csináld ezt – haraptam az ajkamba.

-          Mit tettem? – lepődött meg.

-          Amikor így mosolyogsz rám, akkor elgyengül a lábam – vallottam be kissé zavarban.

-          Oh, tényleg? – ismételte meg a mosolyt, én pedig úgy éreztem egy pillanatra, hogy menten összeesem. – A mindenit, még soha egy lányra sem voltam ilyen hatással – vigyorodott el. – Ez nagyon hízelgő.

-          Számodra valóban – húztam el a számat.

-          Hogy érted ezt? – kérdezte kíváncsian.

-          A legtöbb, amit én eddig az apámból, vagy a volt vőlegényemből kihoztam az az agresszivitás volt – motyogtam szégyenkezve. Ez egy cseppet sem hízelgő tulajdonság.

-          Liz, ez egyáltalán nem így van – simított végig a karomon. – Belőlem sem agresszivitást hoztál ki, hanem sokkal inkább védelmezési ösztönt. Még én sem éreztem soha ehhez hasonlót. Még soha nem vágytam rá, hogy bárkit is megvédelmezzek, legalábbis előtted.

-          Na és a húgodat? – kérdeztem meglepetten.

-          A húgom sosem volt az a fajta lány, aki segítségre szorult volna. Sőt, még meg is sértődik, hogyha esetleg valaki hölgyként szeretne bánni vele – vallotta be őszintén. – Tudod, azt hiszem, hogy ő is rendelkezik kellő mennyiségű fóbiával.

-          Ezt hogy érted? – néztem rá morcosan.

-          Tudod, nekünk is nehéz életünk volt, így nem kevés fóbia boldog tulajdonosai vagyunk – húzta el a száját.

-          Oh, tehát szeretnéd, hogyha jobb hangulatom lenne azért, mert nekem megvannak a magam kis problémái? – néztem rá kíváncsian.

-          Nos, gondoltam, ha te mesélsz, akkor én is mesélek – ajánlotta a lehetőséget.

-          Ez nem is rossz ötlet – bólintottam rá.

-          Oké, akkor te is kérdezel egyet, aztán én is kérdezek egyet – mondta elégedetten. – Szóval, miért nem imádott egy ilyen gyönyörű lányt az édesapja? A tenyerén kellett volna hordoznia.

-          Nos, nem igazán szeretek erről beszélni – hajtottam le a fejem. – Sajnos, túlságosan egyszerű az indok. Állítólag nagyon, de nagyon hasonlítok az édesanyámra, és apám emiatt sosem tudott fájdalom nélkül rám nézni. Hiába próbáltam meg mindent, hogy a kedvében járjak, egyszerűen alig várta, hogy megszabaduljon tőlem. Ne érts félre, ő jó ember, de az is tény, hogy amint elég nagy lettem, bentlakásos iskolába küldött, azután pedig amint hazaértem, mint tanult, ifjú nő, már közölte is, hogy megvan a vőlegényem. A dadusom volt az egyetlen, akire valaha is támaszkodhattam. Barátaim pedig nem nagyon voltak soha, mert én vagyok a „szajha lánya”, ahogy a pletykákban mindig hallottam. Azt hiszem, hogy az édesanyám tehet arról, ami apámból lett, és arról is, hogy nem tettem szert barátokra.

-          Na és, akkor a jómódú és gazdag vőlegényed, hogyhogy téged akart? – kérdezte kíváncsian.

-          Na látod, ez egy nagyon jó kérdés. Azt hiszem, hogy azért, mert a szépségem fontosabb volt neki, mint a múltam – ajánlottam a lehetőséget. – Viszont ez már két kérdés volt, úgyhogy most én is kettőt kérdezhetek – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-          Rendben van, kérdezz kettőt – bólintott rá Alec engedelmesen.

-          Rendben, tehát első kérdés – gondolkodtam el. – Inkább családtagnak érzed itt magad, vagy inkább egy testőrnek, akinek végeznie kell a feladatát? – néztem rá kérdőn.

-          Úgy gondolom, hogy egyszerre lehetek itt családtag és testőr. Pontosan ez a jó benne. Azt hiszem, hogy a helyzetem mindkét része ajándék – mondta mosolyogva.

-          Na és nem bánod, hogy a fél életedet azzal töltöd, hogy egy trón mögött állsz, és vigyázol egy vámpírra, aki biztosan megoldaná a védelmét máshogy is?

-          Annak a vámpírnak köszönhetem, hogy még létezem egyáltalán, és a húgom is. Azt hiszem, hogy még megtiszteltetésnek is érzem, hogy vigyázhatok rá – vágta rá egyértelműen.

-          Hm… talán félreismerem ezt az Aro nevű vámpírt, de Caius biztosan nem lesz a szívem csücske – sóhajtottam fel. – Mi volt tőle ez a hatalmas dühkitörés? Tényleg ennyire zavaró tényező egy ember egy ekkora palotában? – gondolkodtam el.

-          Nos, ez egy nagyon jó kérdés, de annyi biztos, hogy Caius valamiért el akar távolítani téged a kastélyból. Legalábbis, amíg ember vagy, de a valós okot nem tudom – magyarázta őszintén. – Caius normál esetben nem érdeklődik egy ember iránt, legfeljebb, hogyha fel van tálalva, de te valamiért más vagy még a számára is, pedig hidd el, hogy ez nagyon nagy szó.

-          Nagyon jó? Azt akarja, hogy záros határidőn belül kurtizán, vagy vámpír legyek, de az sem izgatja, ha éppen halott leszek. Ez szerinted jó? – kérdeztem feldúltan.

-          Igen, mert ez azt jelenti, hogy felfigyelt rád – vágta rá egyértelműen. – Hidd el, még nem ismered őt, de nála ez határozottan jót jelent.

-          Én nem hiszem, de szerintem kár ezen vitatkozni. Hagyjuk ezt a dolgot, egyébként is végre megjöttünk – mosolyodtam el boldogan, amikor megláttam a gyönyörű tisztást, és rajta a szállásunkat. Most nem érdekelt semmilyen gond, csakis mi voltunk itt, és a béke, ami körbeölelte ezt az apró földi mennyországot.

-          Úgy látom, hogy tetszik – állapította meg Alec elégedetten.

-          Az nem kifejezés. Ez az első igazi, hogy is mondjam, közös kiruccanásom egy férfival – vigyorodott el.

-          Oh, tehát ez az első igazi randid? De hát a vőlegényed?

-          Ő soha nem hívott meg randevúzni. Nem szervezett cukrászdát, színházat, vagy bármilyen közös szórakozást. Egyszerűen csak elfogadta a tényt, hogy az övé vagyok, és ennyi. Úgy volt vele, hogy most már kár udvarolni, hiszen így is, úgy is a felesége leszek. Nem kell a körítés, ahogy ő fogalmazott – húztam el a számat.

-          Hát ez igazán kedves – forgatta meg a szemeit. – Még jó, hogy nem vágott fel valamelyik asztalra, azzal a felkiáltással, hogyha hozzámész, akkor úgyis mindegy, hogy mikor lesz a nászéjszakátok – morgott fel hangosan.

-          Oké, következő kérdés – váltottam témát. – Most én jövök, igaz? – kérdeztem mosolyogva.

-          Jöhetsz te, mert nagyon kíváncsi vagy – kuncogott fel.

-          Sok barátnőd volt már? – kérdeztem kíváncsian.

-          Nem mondhatnám – rázta meg a fejét. – Az az igazság, hogy eddig még sosem mutattam különösebb érdeklődést a hölgyek irányába.

-          Inni belőlük szeretsz jobban, nem igaz? – kérdeztem kíváncsian. – Aznap este is lányra vadásztál, amikor találkoztunk.

-          Nos, ami azt illeti, igen. Egy lánynak sokkal kecsesebb, és kívánatosabb a nyaka, és a teste, és szerintem az íze is sokkal jobb. Viszont most én jövök, te most kettőt is kérdezhettél – intett komolyan.

-          Jól van, cserébe te is kettőt kérdezhetsz – adtam meg magam.

-          Semmilyen emléked nincs az édesanyádról? – nézett rám komolyan. – Egy fénykép, vagy bármi?

-          Nincs, apa mindent elégetett, miután elhagyott minket, de miért fontos ez?

-          Nem találod furcsának, hogy egy anya elhagyja az apró kisbabáját? Ez nem jellemző túl sok emberre.

-          Miért kételkednék abban, amit apám mondott nekem? – néztem rá morcosan. Az apám jó ember a maga módján. Csak megkeseredett a csalódás miatt. Ebben egészen biztos vagyok.

-          Nem tudom, talán nem mondta el a teljes igazságot, amiért az édesanyád elhagyott titeket. Talán az övék is csak érdekházasság volt, ahogy a tiéd is egyértelműen az lett volna, és anyád nem bírta tovább. Sosem akartad kideríteni, hogy valójában ki volt az édesanyád?

-          Nem kerestem, mert nem akartam fájdalmat okozni sem az apámnak, sem pedig saját magamnak – vágtam rá azonnal. – Megkérhetlek, hogy váltsunk témát? – haraptam az ajkamba.

-          Rendben, ha ennyire nem akarsz róla beszélni – mondta kissé csalódottan. – Pedig talán sok mindent megtudnál az életedről, hogyha megtalálnánk őt.

-          Nem akarom megtalálni azt, aki elhagyott engem. A témát pedig lezártam – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-          Miért maradtál a Volturi tagja? Sosem akartál világot látni? – váltottam inkább témát. Nem igazán akartam foglalkozni a múltammal, hiszen már úgyis mindegy. Ami volt az elmúlt.

-          Tiszteletből és hálából, leginkább. Aro megmentett engem és a húgomat a csőcselék haragjától, így az volt a logikus döntés, hogy itt maradunk vele, és megtesszük érte, amit csak tudunk. Ráadásul itt senki sem fél tőlünk, és nem akarnak bántani minket. Ez tényleg egy család, csak a külső szemlélő nem érti ezt meg, aki nem lát a dolgok mélyére. Világot pedig látok bőven egy-egy küldetés alkalmával. Az én életem itt tökéletes és gondtalan – mondta átszellemülten.

-          Miért akartak benneteket megölni, mármint az emberek?

-          Mármint a szüleink, és a barátaik, meg az egész falu? – kérdezte ironikusan.

-          Igen – bólintottam rá kissé döbbenten. A szüleik voltak a legfőbb kiváltói annak, hogy bántani akarták őket?

-          Egyszerű, mások voltunk, mint az átlag, akit a világ befogad magába. Már emberként is megvolt a képességünk bizonyos formában, ezért féltek tőlünk – rántotta meg a vállát. – Bár azt hiszem, hogy ez most már teljesen mindegy. A lényeg, hogy most már boldog vagyok itt, és a húgom is elégedett az életével. Maradjunk annyiban, hogy itt jó nekünk, az igazi családunknál pedig nem volt az.

-          Tehát azt mondod, hogy a te családod boldogan befogad bárkit, aki csak szeretné?

-          Nos, amióta én itt vagyok, azóta mindenkit befogadott, aki hozzánk akart tartozni – vágta rá azonnal.

-          Tehát engem is boldogan befogadnak majd, hogyha átváltoztam? – néztem rá komolyan.

-          Mivel hozzám tartozol, így egészen biztos, hogy igen, be fognak fogadni – bólintott rá azonnal.

-          Tehát nem csak a képességem miatt, igaz? – kérdeztem idegesen. Nem akarom, hogy itt is csak egy tárgy legyek, ha majd eljön az ideje, hogy döntsek az átváltozásom kapcsán.

-          Ne ringasd magad tévhitbe, kedvesem, Aro csakis a képességed miatt érdeklődik irántad. A bátyámat csak a tehetségek érdeklik, egy egyszerű lány nem izgatta volna fel a fantáziáját – jelent meg hirtelen Caius. Mögötte pedig ott állt Félix és egy másik tag, akit nem ismertem.

-          Te voltál az alagútban – állapítottam meg. – Te vagy a veszély, amit éreztem.

-          Mester, mégis miért jött utánunk? – kérdezte Alec döbbenten. – Na és miért nem éreztem az illatot?

-          A szél mögül jöttünk, ez egyszerű – vágta rá Félix.

-          Mester, valami gond van? – kérdezte Alec, de közben már maga mögé húzott. – Miért jöttek utánunk?

-          A lány miatt, természetesen – vágta rá azonnal. – Értékesnek tűnik, és a fivérem a saját testőrei közé akarja, természetesen, de úgy gondolom, hogy ezt a lányt, most én szeretném magam mellé. Valóban van benne valami, ami engem is megfogott.

-          Mester, ezt megbeszélhetjük akkor is, ha letelt az idő – ajánlotta Alec higgadtan.

-          Gondolod, hogy a testvérem nem fogja kiszúrni, hogy mit akarok? Minden áron meg akarja majd tartani őt magának. Viszont, ha itt és most megharapom, vagy az egyik testőröm harapja meg, akkor eleve hozzám tartozik, ezt te is tudod – mondta ellentmondást nem tűrve.

-          Na és én nem választhatok, ha eljön az idő? – kukucskáltam ki Alec mögül. – Választhatom Önt, Mester, ha akarja, csak ne bántsák Alecet – ajánlottam a lehetőséget.

-          Na és mi lesz a garancia? – kérdezte Caius kíváncsian.

-          A szavamat adom, és én mindig betartom a szavam – húztam ki magam büszkén, és megpróbáltam kilépni Alec háta mögül, de nem jártam sikerrel, mert szorosan tartott.

-          Nem fogja senki, semmire sem kényszeríteni őt, még az egyik Mester sem – mondta Alec félelmetes hangon. Én biztosan nem kezdenék ki vele.

-          Megmondtam, hogy a kötelék megszakíthatatlan közöttük már most – jelent meg Marcus is. – Eddig is nagyon erős volt, de most csak még erősebbé vált – mondta büszkén.

-          Látod, fivérem, én megmondtam, hogy kötődnek egymáshoz – jelent meg Aro is. – Ráadásul az ifjú hölgy tényleg érzi a veszélyt, ahogy mondtam, hiszen felfigyelt rád az alagútban, Alec szavai ellenére is.

-          Ha ez most valami idióta beavatási szertartás, akkor egyáltalán nem tartom szórakoztatónak – téptem ki magam Alec mögül. – Itt így szokás bánni a vendéggel? – kérdeztem dühösen.

-          Bocsáss meg, kedvesem, csak tisztázni akartam ezt a félreértést a testvéreimmel. Ugyanis Caius szerint te csak azért maradtál itt emberként, hogy legyen időd kitalálni, hogy hogyan szökhetsz meg. Nem hitte el, hogy már most kötődsz Alechez – nézett rám Aro mézes-mázosan.

-          Láttad a gondolataimat, és a várható jövőmet, csak el kellett volna mondanod neki – sétáltam elé dühösen, és már éppen lendítettem volna a kezem, hogy felpofozzam, amikor Alec hirtelen elkapott, és visszarántott maga mögé.

-          Nos, mi nem is zavarunk titeket tovább. Hagyjuk, hogy Liz megnyugodjon ezután a kis közjáték után. Oh, egy hét szabadságot kapsz Lizzel, Alec, már lefoglaltam nektek Volterra legjobb szállodájának, legnagyobb lakosztályát – mondta még Alec felé. Majd amilyen gyorsan csak jöttek, olyan gyorsan el is tűntek az erdő mélye felé…