Liz Volturi - 14. fejezet

14. fejezet

(Liz szemszöge)

Olyan halkan settenkedtem az erdőben, amilyen halkan csak képes voltam rá, és már vagy egy perce bujkáltam elégedetten, amikor hirtelen Alec elkapott hátulról, és diadalittasan felnevetett.

-          Megvagy – suttogta a fülembe. – Tehát, milyen jutalmat is kapok a teljesítményemért?

-          Nos, azt még nem találtam ki, de valahogy csak kedvet kellett csinálnom neked egy kis játékhoz. Vagy talán magadtól is utánam jöttél volna? – fordultam felé.

-          Valószínűleg magamtól is utánad eredtem volna, de tény, hogy így sokkal szórakoztatóbb volt – kacsintott rám.

-          Nocsak, szóval korod ellenére szeretsz játszani – vigyorodtam el.

-          Hé, nálam nem számít, hogy hány éves vagyok, mert úgysem változom – vágta rá kissé sértetten.

-          Oh, tehát, ha én most bohókás lány vagyok, akkor mindig is az maradok, miután átváltozom? – néztem rá kíváncsian.

-          Erre minden esély megvan, bár azért valamilyen szinten tudunk változni – mondta elégedetten. – Nézz csak Renata barátnődre, amióta itt vagy rá sem lehet ismerni. Sosem barátkozott igazán még senkivel, de te valahogy mégis elvarázsoltad.

-          Nem igazán tudom, hogy mit tettem, nekem legalábbis nem tűnt fel, hogy valami miatt meg kellett volna kedvelnie – tártam szét a karjaimat.

-          Szerintem tetszik neki a megzabolázatlan lényed. Annak ellenére, hogy mindent elkövettek, hogy szófogadó kishölgyet neveljenek belőled, mégis megszöktél otthonról.

-          Csak azért, mert egy szörnyeteghez akartak hozzáadni. Hogyha normális férfi lett volna, akkor valószínűleg szó nélkül tettem volna a kötelességemet – vágtam rá.

-          Ez esetben talán mégis hálásnak kell lennem az apádnak, hogy hozzá akart kényszeríteni ahhoz az alakhoz, különben nem találkoztunk volna – mondta komolyan.

-          Nos, én személy szerint mindig is hittem a sors erejében – mosolyodtam el. – Ennek így kellett történnie – mondtam határozottan.

-          Na és, ha én akaratod ellenére is meg foglak harapni, hogyha eljön az idő? Akkor annak is úgy kell történnie? – kérdezte kíváncsian. Majd elsimította a hajamat a nyakamtól.

-          Annak nem örülnék, de azt hiszem, hogy kénytelen lennék elfogadni – válaszoltam halkan.

-          Na és, ha most harapnálak meg? – hajolt a nyakamra. – Hogyha úgy történne meg, hogy te is akarod, nem pedig a kapott idő végeztével? – nyomott gyengéd csókot az ütőeremre.

-          Alec, ne – toltam el magamtól egy kicsit a fejét, amikor a szemfogával karcolgatni kezdte a bőröm.

-          Miért utasítasz vissza engem? – kérdezte csalódottan. – Szeretném, ha az enyém lennél, de csak akkor, hogyha te is akarod, természetesen. Az akaratod ellenére nem szeretném megtenni.

-          Nem szeretnéd, de megtennéd, ha szükséges lenne? – kérdeztem kíváncsian.

-          Hogyha az kell ahhoz, hogy élj, akkor igen, meg fogom tenni – mondta határozottan. – Utána viszont természetesen távol tartom magam tőled, hogyha ezt szeretnéd.

-          Miért tennéd meg ezt értem? – kérdeztem értetlenül. – Mármint, képes lennél rá, hogy távol tartsd magad tőlem azért, mert akaratom ellenére tettél valamit?

-          Természetesen – vágta rá egyértelműen. – Sosem tennék ezen az egy dolgon kívül semmit sem az akaratod ellenére. Ezt is csak azért, hogy ne veszítselek el.

-          Ha távol tartod magad tőlem, akkor ugyanúgy elvesztettél – állapítottam meg.

-          Nem, mert akkor egy örökkévalóság áll majd a rendelkezésemre, hogy valahogy megbékítsem a szívedet az irányomba. Így még lehet reményem, de ha elvesztelek végleg, akkor nem lesz mit tenni – sóhajtott fel.

-          Még, hogy nem vagy romantikus, és odaadó – forgattam meg a szemeimet.

-          Sosem mondtam, hogy nem vagyok az, csak azt mondtam, hogy nem jellemző rám a dolog – állapította meg komolyan.

-          Szerintem pedig jellemzőbb rád, mint gondolnád – haraptam az ajkamba.

-          Szerintem inkább tárgyaljunk arról, hogy mi a jutalmam, amiért gyorsan elkaptalak – villantak meg a szemei.

-          Nagyon hajtasz erre a jutalomra – kuncogtam fel. Na nem, mintha nem imponálna nekem a dolog.

-          A jutalom mindig jó dolog, úgyhogy szeretném megkapni, és egyébként is kíváncsi vagyok, hogy mi lesz az a jutalom – mondta határozottan.

-          Honnan tudhatnám, hiszen hirtelen ötlet volt téged így a nyomomba csábítani – vigyorodtam el gonoszan.

-          Oh, tehát semmi meglepetés – húzta el a száját. – Akkor mit szólnál egy vacsorához kettesben? Vagy egy színházhoz?

-          Sajnos, attól félek, hogy nincs rá keretem, hogy meghívjalak – haraptam az ajkamba. – Pedig jó ötlet lenne. Mármint a színház. A te esetedben a vacsorát is nehézkesen oldanám meg – néztem rá furcsállva. Vagy talán arra gondolt, hogy vacsora, mármint belőlem? Inkább rákérdezek. – Vagy úgy értetted, hogy belőlem? – nyeltem egy nagyot.

-          Csábító ajánlat – nevetett fel. – Viszont úgy gondoltam, hogy mivel nem kaptalak el időben, vagyis egy percen belül, így én hívnálak meg téged, a jutalmam pedig az üdítő társaságod lenne – mondta csillogó szemekkel.

-          Oh, hát mégsem halt még ki a lovagiasság – mondtam meghatottan, és éreztem, ahogy fülig pirulok.

-          Te tényleg azt hitted, hogy a véredet akarom, amikor a vacsora ajánlatomat tettem? – kuncogott fel.

-          Miért? Mi mást gondolhattam volna? – kérdeztem kissé zavarban. – Azt hittem, hogy nekem kell jutalmat adnom neked.

-          Számomra már önmagában az is jutalom, hogy jól érzed magad velem, és eljössz velem vacsorázni, és színházba is – mondta őszintén.

-          Hidd el, hogy számomra is legalább akkora megtiszteltetés – vágtam rá azonnal. Micsoda férfi. Kár, hogy ma már nem így nevelik az emberek a fiaikat. Imádom ezt az udvarias, és gyengéd hozzáállást a női nemhez.

-          Ezt mindig öröm hallani a szádból, Liz – emelte meg a fejem az államnál fogva, majd finoman magához húzott, és minden eddiginél szenvedélyesebben kezdett csókolni, ami meglepő módon semmilyen zavart, vagy félelmet nem váltott ki belőlem, csakis színtiszta vágyat. Az ölelés most egy kicsit sem volt fájdalmas. Tökéletes volt. Gyengéd, de mégis határozott. A csókja pedig olyan intenzív, hogyha nem tartott volna erősen, akkor biztosan összecsuklanak alattam a lábaim. Egyszerűen nem találtam rá szavakat. Hirtelen valami keményet éreztem a hátamnál, amitől felsikkantottam. Hogy került mögém valami, vagy valaki? - Fájdalmat okoztam? – szakadt el tőlem Alec egy pillanatra, és aggódta enyhített az ölelésén.

-          Nem, csak nem vettem észre, hogy elindultunk, és meglepett, hogy valami van mögöttem – pillantottam hátra a vállam fölött. Egy fához voltam préselődve.

-          Ezek szerint, ha másra koncentrálsz, akkor nem is zavar annyira a sebességem – vigyorodott el. Majd megragadta a bal lábam és a csípőjére rántotta, és újra csókolni kezdett. Igazán tetszett a közelsége, és elképesztő érzéseket váltott ki belőlem, de amikor megéreztem a vágyát odalent, azért csak elkapott a kislányos félelem, és egyébként sem hiszem, hogy ilyen gyorsan kellene haladnia a kapcsolatunknak.

-          Alec, mit művelsz? – szakadtam el tőle, amikor a ruhám hátuljánál kezdett babrálni az egyik kezével.

-          Mégis, minek látszik? – mosolygott rám.

-          Ezt én még nem szeretném – motyogtam halkan. Most biztosan nagyon dühös lesz, és olyasmiket fog a fejemhez vágni, hogy akkor miért nem állítottam le már régen, és micsoda egy hülye liba vagyok, de még akkor sem vagyok készen erre a lépésre. Egyébként sem akarom magam odaadni senkinek az esküvő előtt. Egy hölgy ártatlanul áll az oltár elé.

-          Hé, nem is akartam elmenni a végsőkig – emelte fel a fejem, hogy a szemébe nézzek. – Én csak, gondoltam, gyakorolhatnánk – húzta kisfiús mosolyra a száját. - Mármint, természetesen ésszerű határokon belül. Te azt hitted, hogy itt fogok neked esni egy erdő kellős közepén? – kérdezte döbbenten.

-          Bevallom, hogy minden jel erre utalt – vágtam rá, és éreztem, hogy úgy elpirulok, mint egy főtt rák.

-          Attól, hogy egy kicsit hevesebb voltam, még nem foglak leteperni a földre – kuncogott fel.

-          Férfi vagy – rántottam meg a vállam.

-          Oh, meddig fog tartani nekem, míg végre meggyőzlek, hogy nem minden férfi olyan, mint a volt vőlegényed, és az apád – forgatta meg a szemeit. – Talán el kéne egy kicsit beszélgetnünk velük, hogy megtanulják a jó modort.

-          Isten ments, nem akarom látni azt az alakot soha többé. Az apám pedig jól meglesz nélkülem is – néztem a szemeibe riadtan.

-          Nyugalom, Liz, én csak vicceltem – simított végig az arcomon.

-          Akkor jó – fújtam ki az eddig bent tartott levegőt. – Szóval van humorod – kuncogtam fel, de a nevetés közbeni mozgástól fel is sóhajtottam, mert Alec kemény testrésze épp a legjobb helyen nyomódott hozzám a mozdulattól. Alec pedig halkan felmorgott, majd lefogta a csípőm, hogy egy helyben maradjon.

-          Nos, humorom biztosan van, valamilyen szinten. Viszont most mindkettőnk érdekében hátrébb lépek egy lépést – fejtette le finoman a lábamat a csípőjéről. Majd egy leheletnyit hátrébb húzódott tőlem.

-          Azért túl messzire ne menj – kaptam el a karját. – Szeretem a közelséged – vallottam be, majd éreztem, ahogy elpirulok.

-          Ez az érzés mindenképpen kölcsönös – vigyorodott el. – Azt hiszem, hogy ennek ékes bizonyítékától még egy kis ideig szenvedhetek – nyelt egy nagyot.

-          Sajnálom – bukott ki belőlem.

-          Nehogy emiatt bocsánatot kérj – csóválta meg a fejét. – Ezek az érzések még azt hiszem, hogy mind a kettőnknek elég újak, és különösek, de ugyanakkor nagyon jók is.

-          Igen, én is ezt hiszem – haraptam az ajkamba. Be kellett vallanom magamnak, hogy még én magam is érzem a bizsergést a testem központjában.

-          Mi lenne, ha felkeresnénk a szállásunkat, hogy kényelmesen pihenj – ajánlotta a lehetőséget.

-          Azt hittem, hogy vacsorázni, és színházba megyünk – kérdeztem meglepetten.

-          Elmehetünk holnap is, látom rajtad, hogy fáradt vagy – mondta gyengéd hangon.

-          Te mindent észreveszel? – néztem rá morcosan. Talán egy kicsit fáradt vagyok, de azért elmentem volna vele randevúra, nagyon is szívesen. Úgysem volt még igazi randevúm, sajnálom, hogy elszalasztjuk az elsőt, amiatt, mert fáradékony kis ember vagyok.

-          Hé, ne csüggedj, holnap elmegyünk vacsorázni, és színházba – simított végig az arcomon. – Megígérem, ha te is megígéred, hogy nem leszel csalódott a nap hátralevő részében, és kiélvezed a kirándulásunkat.

-          Rendben, megegyeztünk – mosolyogtam rá.

-          Helyes, pontosan ezt akartam hallani – mondta elégedetten. – Akkor gyere, menjünk, hogy kényelmesen tudj pihenni – vette fel a hátizsákot, majd a karjaiba kapott.

-          Mi lesz a kis táborunkkal? – néztem vissza. Mindent itt fogunk hagyni? Na és, ha valaki ellopja, vagy egy állat tönkreteszi?

-          Ne aggódj miatta – rántotta meg a vállát Alec. – Emberek erre nem járnak. Az állatok számára pedig nem túl csábító az illatunk, mert pontosan tudják, hogy veszélyesek vagyunk.

-          Tudják? – lepődtem meg.

-          Tudod, ők megérzik a veszélyt már nagyon messziről, és annak ellenére tartanak tőlünk, hogy mi nem is állati vérrel táplálkozunk – magyarázta a helyzetet.

-          Végül is van olyan, aki tényleg veszélyt jelent rájuk – rántottam meg a vállam.

-          Tudod, inkább az a lényeg, hogy mi vámpírok csúcsragadozók vagyunk – húzta ki magát büszkén.

-          Csúcsragadozók, és kicsit egoisták – forgattam meg a szemeimet nevetve.

-          A tények, azok tények. Jelenleg mi vagyunk a csúcsragadozók a földön, hacsak te nem tudsz nálunk erősebb lényekről – nézett rám kérdőn.

-          Én rólatok is azt hittem, hogy csak mese vagytok, amivel a fiatal lányokat ijesztgetik, hogy ne menjenek ki sötétedés után – mondtam komolyan.

-          Na és sosem álmodoztál örök fiatalságról, és elképesztő erőről? – kérdezte reménykedve. – Te magad is egy mese részévé válhatnál.

-          Ügyes próbálkozás, de még egy kicsit inkább ember maradok. Kihasználom az időt, amit kaptam még az emberi mivoltra – mondtam határozottan.

-          Na és, ha lejárt az idő? – kérdezte aggódva.

-          Azt hiszem, hogy lejárt az idő, akkor bár egy kicsit félve, de belevágok az ismeretlenbe, egy feltétellel – néztem rá komolyan.

-          Bármit kérhetsz – mosolyodott el szélesen.

-          Senki már nem változtathat át engem, csakis te – mondtam komolyan. – Nem akarom, hogy egy számomra idegen, vagy esetleg Aro. Téged szeretnélek.

-          Boldogan megteszem, de ehhez ismerned kell a kockázatokat is – nézett mélyen a szemembe.

-          Miféle kockázatokat? – kérdeztem döbbenten. Mitől lenne nagyobb kockázat, hogyha ő változtat át, mintha más.

-          Tudod, hogy te vagy az énekesem – mondta határozottan.

-          Igen, mondtad már, de még mindig nem értem – néztem rá értetlenül.

-          A véred mindennél csábítóbb a számomra, és ezért a kockázat. Lehet, hogy megízlelem, és nem leszek képes megállni, pedig csak egy apró harapást kellene ejtenem rajtad.

-          Én emiatt egyáltalán nem izgulok – legyintettem. Na jó, talán egy kicsit, de nem nagyon.

-          Pedig ez veszélyes, nekem elhiheted – sóhajtott fel.

-          Nézd, ha bántani akartál volna, akkor már megtetted volna, de még mindig itt vagyok, nem igaz? – mosolyogtam rá nyugtatóan. – Én őszintén hiszem, hogy nem lesz semmi baj. Most viszont vigyél a szállásunkra, vagy itt helyben elalszom – ásítottam egy nagyot.

-          Rendben, már megyünk is – mosolygott rám, majd futásnak eredt a szálloda felé…