Liz Volturi - 26. fejezet

26. fejezet

Kedves Olvasóim! A következő fejezetet ismét két hét múlva tudom hozni, mert a jövő héten nem leszek itthon. Addig is jó olvasást Mindenkinek, és használjátok ki még ezt a kis nyarat! Puszi, Drusilla

(Liz szemszöge)

Nagyon, de nagyon jó érzés volt, hogy Alec és én kibékültünk, hiszen nagyon nem szerettem haragban lenni vele. Ráadásul ebben az egész kuszaságban, ami kialakult körülöttem az egyetlen biztos pont az életemben Alec, akiről pontosan tudom, hogy mennyire szeret engem. Viszont a küldetés miatt eléggé aggódom, mert nem akarom, hogy megváltozzon bármi is a múltamban. Nagyon szeretném, ha az apám tényleg az apám maradna, és bármennyire is kedvelem Esmét, azt hiszem, hogy nem akarom még véletlenül sem megtudni, hogy esetleg ő hagyott el engem. Bár jelen állás szerint ez hihetetlen, hiszen ő maga is ezt mondja. Mindenesetre tényleg nagyon hasonlítunk egymásra.

-          Jól vagy? – simított végig óvatosan a csuklómon.

-          Persze, rendben leszek. Néhány nap, és egy kis jegelés, és jobb lesz, mint régen – legyintettem. – Igazán semmiség.

-          Kicsim, tudom, hogy fáj, hiszen láttam az előbb, amikor Carlisle visszatette a helyére, ne próbálj átverni – csóválta meg a fejét.

-          Alec, tényleg csak amiatt aggódsz, hogy ember vagyok, és veszélybe kerülhetek? – kérdeztem kíváncsian. – Ha nem lenne veszélyes, akkor magaddal vinnél minden kérdés nélkül?

-          Természetesen – bólintott rá azonnal.

-          Akkor essünk túl rajta – dőltem el az ágyon kissé remegve, majd megszorítottam a kezét, és magam felé húztam.

-          Tessék? – nézett rám értetlenül. – Min kellene túlesnünk?

-          Az átváltozáson – nyeltem egy nagyot. – Csak essünk túl rajta gyorsan – fordítottam oldalra a fejemet, hogy felkínáljam a nyakam. Ő pedig egyre közelebb hajolt hozzám. Én pedig összeszorítottam a szemem, és felkészültem a fájdalomra, amiről mindenki beszélt az átváltozása kapcsán. Alec finoman megpuszilta a nyakamat, gondolom a harapás helyét, de aztán hirtelen elhúzódott.

-          Még nem vagy kész rá, kicsim, és nem akarom, hogy dühből történjen. Az átváltozás önmagában is elég nehéz, nem kell, hogy még felfokozott idegállapotban is legyél. Megoldjuk a küldetést, majd mindenki nagyon figyel rád, és nem lesz semmi baj. Még majdnem hátravan az egész éved, hogy ember legyél, úgyhogy szerintem nem kellene elsietned – húzott fel ülőhelyzetbe, majd gyengéden magához ölelt.

-          Ha átváltoztatsz, akkor nem kell aggódnod miattam, mert akkor én is erős leszek – néztem rá komolyan.

-          Liz, amikor átváltoztatlak, akkor nem tudsz azonnal küldetésre, és emberek közé menni, mert egy ideig veszélyessé válsz – simított végig az arcomon gyengéden. – Megoldjuk úgy is, hogy ember vagy. Emiatt nem kell aggódnod. Majd nem mozdulsz el mellőlem, és én viszlek. Csak azt kell megígérned, hogy mindig a közelemben maradsz, nem mész el mellőlem, és akkor meg tudlak védeni.

-          Úgy fogok rád tapadni, mint a legmakacsabb pióca – ígértem meg azonnal.

-          Akkor nem lesz baj – nevetett fel. – Vicces, hogy pont egy piócát választottál példának, végül is, ők is vérszívók.

-          Ebbe bele se gondoltam – nevettem fel. Most, hogy így mondja tényleg elég mókás hasonlat.

-          Gyere, menjünk vissza a nagyterembe, már várnak ránk – kapott a karjaiba.

-          Nem a lábam sérült meg – állapítottam meg mosolyogva, de azért a mellkasához bújtam.

-          Tudom, de jobb, ha hozzászoksz, mert mi nem utazunk normál módon – mondta vigyorogva.

-          Igen, valami rémlik arról, hogy hogyan hoztál el engem idáig – kuncogtam fel.  – Azért a terembe a saját lábamon szeretnék bemenni, hogy lássák, hogy semmi bajom.

-          Rendben, ahogy szeretnéd – állt meg az ajtó előtt, és óvatosan a lábaimra állított, majd kinyitotta előttem a hatalmas ajtót, én pedig besétáltam, hogy folytassuk azt, amit elkezdtünk.

-          Á, Liz, remek – mosolygott rám Aro azonnal. – Örülünk, hogy nem súlyos a sérülésed. Carlisle barátom azt mondja, hogy ez az apró kis közjáték nem akadályoz téged semmiben, és gyorsan meg fog gyógyulni, úgyhogy, ha gondolod, akkor folytathatjuk a megbeszélést – ajánlotta Aro.

-          Hálás lennék érte, ha folytatnánk, Mester – mondtam lágyan. Úgy vettem észre, hogy Aro nagyon is szereti, hogyha nyeregben érezheti magát, úgyhogy úgy kell vele viselkednem, hogy az neki tökéletesen megfeleljen.

-          Milyen jól hangzik a szádból, gyermekem – mosolyodott el szélesen. – Tehát Caius javaslata alapján a küldetést Alec, Renata, Félix, és te végeznétek el.

-          Én is velük megyek – szólalt meg hirtelen Esme.

-          Na, de kicsim – nézett rá Carlisle döbbenten. – Liz nem lehet a te…

-          Én is tudom – vágott Carlisle szavába zavartan Esme. – Viszont jogom van tudni, hogy az én bántalmazásom mellett még mást is terrorizált-e – nézett a férjére határozottan.

-          Drágám, ő azt hiszi, hogy meghaltál – próbálkozott Carlisle tovább. – Ráadásul még ilyen hosszú idő után is felzaklat még csak a volt férjed említése is. Szerintem bőven elég, ha megvárjuk, hogy mit tudnak meg a testőrök.

-          Ebből nem engedhetek, Carlisle – mondta Esme határozottan. – Majd nem mutatkozom meg előtte. Elég, ha csak külső szemlélőként vagyok jelen, de a saját szememmel kell látnom, és a fülemmel hallanom.

-          Rendben, kicsim, ha neked ez ennyire fontos, akkor legyen, de én is veled megyek – mondta ellentmondást nem tűrve.

-          Nos, úgy látom, hogy ma a hölgyek napja van – állapította meg Aro.

-          Van, amikor felesleges vitatkozni velük – simított végig Esme karján védelmezően. Vajon Alec és én is ilyenek leszünk néhány évtized múlva? Remélem, hogy igen, mert még csak rájuk nézni is öröm.

-          Szükségetek van ránk? – kérdezte Edward hirtelen.

-          Nem hiszem – rázta meg a fejét Carlisle. – Ha túlságosan sokan vagyunk, akkor csak feltűnést keltünk.

-          Szívesen vendégül látunk benneteket, amíg visszaérnek a küldetésből, és természetesen még utána is – ajánlotta Marcus azonnal. – Mint tudjátok a lakosztályaitok mindig készen állnak a fogadásotokra.

-          Köszönjük – biccentett Edward, majd Emmett és Rosalie is meghajtotta magátegy pillanatra.

-          Mikor indulunk? – kérdeztem hirtelen. Minél előbb szeretném megtudni az igazságot.

-          Jane, mindjárt visszaér. Elküldtem ételért, hogy ne éhesen indulj útnak, és utána, már mehettek is – vágta rá Aro azonnal.

-          Ez nagyon figyelmes, Mester, köszönöm – mondtam mosolyogva. Egy nagyon picit tényleg megéheztem.

-          Nincs mit – biccentett Aro. – Hogy teljesen őszinte legyek Caius ötlete volt – pillantott a testvérére. Tessék? Caius hozatott nekem ételt? Hűha, valami nagyon jó dolgot tehettem, hogy hirtelen ennyire kezd megenyhülni az irányomba.

-          Ez esetben, köszönöm, Mester – fordultam most az említett felé.

-          Szívesen, Liz – viszonozta a gesztusomat. Jézusom, semmi ember, vagy halandó, vagy vacsora, egyszerűen csak a nevemen szólított. Ez már valami. Egyszerűen szavakat sem találok a kialakult helyzetre. Vagy Jane őt is megkínozta, vagy Arónak sikerült rá hatnia.

-          Itt vagyok – jelent meg Jane az ajtóban egy nagy szatyor étellel.

-          Öhm… vendégeket várunk? – néztem a hatalmas csomagra.

-          Fogalmam sem volt róla, hogy mit szeretsz – húzta el a száját.

-          Nagyjából mindent, de sebaj, legfeljebb magunkkal visszük az útra, amit nem bírok megenni. Még jó is, hogy többet hoztál – mosolyogtam rá hálásan. Mire csak egy meglepett arckifejezés volt a válasz.

-          Semmi düh, hogy hidegen kell majd elfogyasztanod valamit? – vonta fel a szemöldökét.

-          Ennyire hárpiának nézek ki? – néztem Alecre kíváncsian.

-          Nem, kicsim – húzott magához, majd lágy csókot nyomott a számra. – Jane nincs hozzászokva, hogy valaki nem haragszik rá folyamatosan bármiért, amit csinál.

-          Nem értem – ráncoltam össze a homlokom.

-          A szüleink, és az emberek mindig haragudtak ránk, már csak a létezésünk miatt is, és ezt Jane a mai napig nem tudta feldolgozni, ami látszik a viselkedésén is – suttogta halkan a fülembe.

-          Oh, így már értem – bólintottam rá. – Köszönöm, Jane – sétáltam oda hozzá, majd elvettem a szatyrot tőle, de azt láttam, hogy nagyon figyelt, nehogy hozzáérjek közben.

-          Nincs mit – lépett két lépést hátrébb tőlem. Ezt most nem igazán értem, de inkább ráhagyom, és majd egyszer talán tényleg jó barátok lehetünk egymással. Már az is nagy nyitás volt az irányomba, hogy nem kínzott meg, amikor Caius azt kérte. Ha visszajöttünk, akkor talán újra megpróbálhatok nyitni felé. Vagy talán még most is belefér egy kis próbálkozás?

-          Sajnálom, hogy elmaradt a találkozónk, de remélem, hogyha visszajöttünk, akkor bepótolhatjuk – ajánlottam a lehetőséget, de csak puhatolózva, hogy ő dönthesse el, hogy tényleg szeretné-e.

-          Lesz rá elég időnk még ezután – bólintott rá.

-          Remek – mosolyodtam el. Tehát nem zárkózott el semmi elől, ami velem kapcsolatos, és ennek kimondhatatlanul örültem.

-          Akkor menj, Liz, és egyél a szobádban nyugodtan, majd csomagold össze azt, amire szükséged van, addig a társaiddal megbeszéljük az utatok pontos menetét – mondta Aro határozottan.

-          Akkor én vissza is vonulok – bólintottam, majd elindultam a kijárat felé, amit Félix azonnal készségesen kinyitott előttem. – Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan.

-          Nincs mit – kacsintott rám. Gondolom megint azért, hogy felhúzza Alecet, mert amióta itt vagyok, ki akarja hívni egy kis „testedzésre”, ahogy ő fogalmaz, de Alec nem akarja, mert a képessége miatt úgyis ő fog nyerni, mint mindig.

-          Félix – forgatta meg a szemeit Alec.

-          Mi van? Hozzá sem értem a kis kedvesedhez – állapította meg vigyorogva.

-          Már megmondtam, hogy nem – mondta kedvesem határozottan. – Semmi szükség rá, hogy megint én nyerjek, aztán kerülj néhány hétig.

-          Eljön még az én időm, igaz cicám? – villantotta megint rám a vigyorát.

-          Erre most inkább nem reagálok, mert ismerlek már titeket – csóváltam meg a fejem, majd amennyire csak tudtam, kecsesen, és elegánsan vonultam ki a teremből, mert pontosan tudtam, hogy mindenki engem néz, csak azt nem tudtam, hogy miért…

-          Liz – termett mellettem Renata egy pillanat alatt.

-          Jézusom, a szívbajt hoztad rám – sikkantottam fel. Az ennivalóm pedig kis híján kiesett a kezemből.

-          Bocsánat, nem akartam rád ijeszteni – simított végig a hátamon. – Mély levegő, semmi gond, csak én vagyok az.

-          Igen, most már jól vagyok – mosolyogtam rá kedvesen. Tudom, hogy nem direkt csinálta. – Mit szeretnél? Gondolom nem ok nélkül jöttél utánam.

-          Igazából Alec kért meg rá, hogy segítsek neked csomagolni, mert fél kézzel biztosan nehezebben menne, de egyébként is alig vártam, hogy végre kettesben legyünk – kezdett bele lelkesen.

-          Oh, valóban? Na és miért szerettél volna kettesben lenni velem? – kérdeztem kíváncsian.

-          Mintha nem tudnád – kuncogott fel. – Úgy láttam, hogy a csinos hálóingek elnyerték Alec tetszését – vigyorodott el kápráztatóan.

-          Renata, nem történt a világon semmi – haraptam az ajkamba.

-          Ahogy elpirultál, az máris valami – mondta mindentudóan.

-          Ez még túl korai lett volna mindkettőnknek – mondtam határozottan.

-          Nem is gondoltam, hogy önfeledten egymásnak estetek az első adandó alkalommal – forgatta meg a szemeit. – Viszont úgy látom rajtatok, hogy valami mégiscsak történt.

-          Nos, egy kicsit tovább jutottunk, és szeretnénk fejleszteni a kapcsolatunkat, de más nem történt – sütöttem le a szemeimet.

-           Meg kell tanulnod a barátnőddel nyíltan beszélgetni, kislány – kacsintott rám. – Nekem nagyon jó kis napjaim voltak – mondta lelkesen. – Ami azt illeti nem is gondoltam volna, hogy vannak ilyen jó kis pasik az új testőrök között, bár még nem volt alkalmam mindegyiket letesztelni. Ha nem lennél monogám, akkor ajánlanék neked egy-két kiváló szinglit.

-          Renata, te jobb vagy ennél – csóváltam meg a fejem.

-          Nem, drágám, én lehetnék jobb ennél, de ahelyett, hogy jó kislány vagyok, inkább kiélvezem az életem minden percét. Majd te is rákapsz, hogyha Alec és te kipróbáljátok, hogy milyen – mondta határozottan.

-          Én már annak is nagyon örülök, hogy egyenlőre úgy látszik, hogy haladtam valamit Jane-nel és a jelek szerint Caius is kezd megenyhülni az irányomba. Alec és köztem pedig nem lesz semmi gond. Csak legyünk túl ezen a dolgon az apámmal. El sem tudom képzelni, hogy talán hazudott nekem.

-          Egyáltalán nem biztos, hogy hazudott neked, Liz – legyintett Renata, de láttam rajta, hogy nem gondolja komolyan.

-          Renata, te sem hiszel benne, hogy az apám jó ember, igaz? – kérdeztem elhúzva a számat. Sajnos el kell ismernem, hogy minden jel arra utal, hogy nem nekem lesz igazam az apámmal kapcsolatban, de azért amíg nincs bizonyíték, addig én reménykedem, hogy mégiscsak nekem lesz igazam.

-          Egyél, Liz, mert ki fog hűlni az étel, addig én összecsomagolok neked – mondta barátnőm gyengéden.

-          Nagyon kedves vagy, köszönöm – pillantottam rá hálásan. Majd leültem a székre, és kinyitottam a tésztás dobozt, de csak piszkáltam az ételt. Valahogy nem voltam éhes.

-          Hé, gondolj arra, hogy ezt a vacsorát maga Jane hozta neked, önként. Úgyhogy tessék nekiesni. Energiára egyébként is szükséged lesz, mert ez a küldetés, amit elvállaltál nem lesz sétagalopp, de Alec, és én, na és persze Félix is végig melletted leszünk. Esme és Carlisle pedig szintén, úgyhogy minden rendben lesz – ölelt magához egy pillanatra.

-          Köszönöm – sóhajtottam fel. Majd újult erővel estem neki az ételnek. Néhány perc alatt el is fogyasztottam, közben pedig Renata becsomagolt nekem.

-          Ha készen állsz, kicsim, akkor lassan indulhatunk – lépett be Alec a szobánkba.

-          Készen állok – pattantam fel azonnal. Minél előbb megtudjuk az igazságot annál jobb lesz...