Liz Volturi - 33. fejezet

33. fejezet

(Liz szemszöge)

Egyszerűen nem voltam hajlandó elhinni, hogy ez tényleg velem és az apámmal történik. Azt sem voltam hajlandó elfogadni, hogy Alec képes így lefogni engem, amikor le akarok menni, és megakadályozni Félixet abban, amit csinál.

-          Liz, higgadj már le. Tele leszel lila foltokkal, ha ezt így folytatod tovább – tett le az ágyra Alec, majd azonnal fölém is lendült, és a csuklóimat a fejem fölött fogta le a kezeivel. – Nem akarok kárt tenni benned, egyetlen egy ujjal sem, de ehhez nyugton kell maradnod – nézett rám könyörgőn.

-          Nem fogok, érted? Azonnal eressz el – néztem dühösen a szemeibe.

-          Nem foglak elereszteni, mert akkor hülyeséget csinálnál – sziszegte az arcomba ingerülten.

-          Oh, csak akkor vagyok jó barátnő, amikor bólogatok, és hagyom, hogy azt tedd, amit csak akarsz? – próbáltam meg meglendíteni a lábamat, de Alec erősen tartotta.

-          Csak nem gondoltad, hogy még egyszer elkövetem ugyanazt a hibát? Legutóbb már megkaptam a magamét, ezúttal nem fogom hagyni, hogy könnyűszerrel elintézz – morgott fel halkan. Ez viszont nem dühös morgás volt, hanem valami dorombolásszerű hang.

-          Na nem, eszedbe se jusson semmi ilyesmi – morogtam rá ezúttal én. – Ez nem az a pillanat, amikor a hevességed izgatná a fantáziámat.

-          Valóban nem? – hajolt a nyakamra, hogy finoman harapdálni kezdje.

-          Alec, azonnal hagyd abba – rivalltam rá.

-          Csak szeretném elterelni a figyelmedet a problémákról – súgta a fülembe ártatlanul.

-          Én viszont most nem akarom, hogy eltereld a figyelmemet, úgyhogy állj le most azonnal – löktem meg a vállait, mire végre hajlandó volt legördülni rólam.

-          Makacs egy nőszemély vagy – forgatta meg a szemeit.

-          Te pedig nem igazán vagy tekintettel a jelenlegi érzelmi állapotomra. Nem mindenre nyújt megoldást az, amivel mindent meg akarsz oldani – mondtam határozottan.

-          Renata szerint a legjobb dolog, amit csak egy pár tehet. Amikor jóban vannak egymással, amikor összevesztek, amikor kibékülnek, amikor veszekednek. A szex minden helyzetre nyújt megoldást – kacsintott rám.

-          Neked sem kéne ennyit beszélgetned a barátnőnkkel. Attól tartok, hogy Renata egyszerűen csak nagyon, de nagyon szereti élvezni az életet, mindegy, hogy mi a kiváltó oka – sóhajtottam dühösen, és még folytatni akartam a felháborodásomat, amikor hirtelen kopogtak az ajtón.

-          Szabad – vágtam rá azonnal, mielőtt Alec még bármit is tehetett volna.

-          Most már lejöhettek – jelent meg Esme arca a nyitott ajtóban. – Ne aggódj, Liz, nem hagytam, hogy Félix túl messzire menjen – mondta gyengéden.

-          Egyáltalán nem kellett volna hagyni, hogy ez megtörténjen – sétáltam el mellette dühösen. Tudom, hogy számára ez valamilyen szinten elégtétel lehetett, ahogy Carlisle számára is, de akkor sem tetszett, hogy Esme, aki mindig gyengéd és lágy még csak nem is tiltakozott velem együtt.

-          Liz – kapta el a karomat Alec. – Nem gondolod, hogy ez kissé durva volt? – kérdezte idegesen. – Esme ennél jóval több rosszat kapott ettől az embertől, most mégis a védelmére kelt, hogy Félix ne okozzon benne tartósabb károkat.

-          Mindenki szerint ő az ártatlanság megteremtője, most mégsem akadályozta meg valaki fájdalmát. Nem lehet, hogy félreismeritek? – sziszegtem vissza.

-          Ezt a stílust most betudom az apád közelségének, és idióta nevelési elveinek, mert ez nem te vagy. Az a lány, akit én megismertem nem ostoba, vagy kegyetlen – vágott vissza, majd elsétált mellettem.

-          Ugyanezt én is elmondhatnám rólad – vágtam vissza azonnal, és én is elindultam a földszint felé. A lépcsőn Carlisle sétált felfelé velem szemben, de a megszokottól eltérően most nem mosolygott rám, sőt, kerülte a pillantásom, amennyire csak lehetett. – Elláttad? – kérdeztem utána, hogy egy kicsit megtörjem a házban beállt nyomasztó csendet.

-          Az apádat el – biccentett majd tovább ment. – A feleségemet pedig most fogom – fűzte még hozzá, majd tovább sétált. Oh, a fenébe is, talán tényleg túl szigorú voltam Esméhez figyelembe véve a múltban történt eseményeket.

-          Én… - kezdtem volna bele, de már becsukódott Carlisle mögött az ajtó. - Mindegy, majd később beszélek vele – motyogtam magam elé, majd tovább indultam a földszint felé. Amikor leértem azonnal megláttam apát, akinek a bal karja fel volt kötözve, és a csuklója begipszelve. A jelek szerint Félix tényleg kíméletes volt, ha ezt lehet annak nevezni. Mindenesetre nem tett apában tartós károkat, és ezért egy kicsit hálás voltam neki.

-          Elisabeth – nyújtotta felém apa az ép karját. Én pedig gondolkodás nélkül odasiettem, és hozzábújtam meleg testéhez.

-          Jól vagy? – néztem rá fel néhány pillanattal később.

-          A körülményekhez képest jól – nézett dühösen Félix felé. – Beszéljük meg a jövődet, kicsim. Szeretném, hogyha velem maradnál, majd keresünk neked másik vőlegényt, csak ne menj el ezekkel a lényekkel. Még a végén bántanak téged is.

-          Elmondod, amit szeretnénk tudni? – kérdeztem tőle bizonytalanul.

-          Hidd el, ez olyasmi, amit nem feltétlenül kell tudnod. A lényeg, hogy te a kislányom vagy, és erre a szavamat adom – simított végig az arcomon.

-          Te ezt most komolyan beveszed? – forgatta meg a szemeit Renata.

-          Miért hazudna nekem egy ilyen kérdésben? – néztem kérdőn barátnőm felé.

-          Manipulálni próbál téged, hát nem látod? – mutatott apámra dühösen. – Ha tudnád, hogy hányszor csináltam ezt már én is férfiak kedvéért, akik azt akarták hinni, hogy szerelmes fruska vagyok. Ez csak a színjáték része.

-          Renata, kérlek, hagyd, hogy megbeszéljem ezt a dolgot az apámmal – néztem rá kérlelőn.

-          Ahogy gondolod, de nyugodtan elhiheted nekem, hogy ez a helyzet – rántotta meg a vállát, majd kisétált a helyiségből.

-          Apa, el kell mondanod nekem. Ígérem, hogy figyelmesen végighallgatlak, de tudnom kell, hogy ki az anyám, és miért nincs tisztességes születési anyakönyvi kivonatom – néztem a szemébe komolyan. – Főzök egy teát, ahogy régen, és leülünk beszélgetni, mit szólsz?

-          Jól hangzik, kicsim – mosolygott rám. Mire én elindultam a konyhai eszközök felé, apa pedig kényelmesen elhelyezkedett az asztalnál. Minden olyan volt, mint régen, azzal a különbséggel, hogy Alec árnyékként követett minket, ami jelen pillanatban eléggé zavart.

-          Szóval, hogyan botlottál ebbe a különös csoportba, akikkel hazajöttél? – kérdezte apa kíváncsian.

-          Puszta véletlen volt – vágtam rá azonnal. – El akartam menekülni a vőlegényem elől, és új életet kezdeni, amikor belebotlottam Alecbe.

-          Nem teljesen így történt – vágott közbe Alec.

-          Alec – néztem rá mérgesen, de egyáltalán nem érdekelte a figyelmeztető tekintetem.

-          A lánya, ha éppenséggel tudni szeretné, akkor meg akarta öletni magát egy sikátorban. Inkább, minthogy férjhez menjen a maga által választott szörnyeteghez, vagy egy perccel is tovább olyan házban maradjon, ahonnan csak el akarják árverezni – mondta olyan nyugodtan, mintha csak az időjárásról kezdett volna el csevegni.

-          Kicsim, ugye ez nem igaz? – nézett rám apa döbbenten.

-          Hirtelen döntöttem, nem gondoltam át – próbáltam menteni a menthetőt.

-          Órák óta a sikátorban vártad a veszted – mondta Alec kissé dühösen.

-          Magunkra hagynál, kérlek? – néztem rá komolyan.

-          Az nem megoldás, ha mindketten elhallgatjátok egymás elől az igazságot – vágta rá, de azért kisétált a szobából.

-          Gyere, kicsim, most megszökhetünk előlük, gyorsan – termett mellettem apa, és már húzott is az ablak felé.

-          Eszem ágában sincs megszökni, nem fognak bántani, téged sem, mert nem hagyom nekik – ráztam meg a fejem.

-          Kicsim, az előbb se volt különösebb beleszólásod a dolgokba – bökött apa a karja felé a fejével.

-          Az egyedi esett volt, még egyszer nem fog megtörténni – mondtam határozottan.

-          Azt mondtam, hogy most elmegyünk innen, hogy biztonságban tudjalak téged is, és magamat is – ragadta meg a karomat. – Indíts – fűzte még hozzá.

-          Nem megyek, amíg nem tisztáztunk mindent, amit szeretnék – mondtam ellentmondást nem tűrve. – Nem fogsz irányítani. Kezdem azt hinni, hogy Renata igazat mondott a manipulációdról. Tehát ülj le, mindjárt kész a tea, és hallgatom a történetet a születésemről – mondtam ellentmondást nem tűrve. A következő pillanatban pedig akkora pofon landolt az arcomon, hogy szó szerint a fal adta a másikat. Előttem pedig teljesen elsötétül a világ...

-          Liz – hallottam meg Carlisle halk hangját. – Hallasz engem?

-          Igen – nyitottam ki a szememet. – Fáj a fejem – kaptam a karomat a fájó részre, ami be volt kötözve.

-          Nem csodálom, kaptál egy jó kis agyrázkódást a kedves apukádtól. Szerencséje, hogy még él. Nem volt könnyű Alecet visszafogni, de szerencsére Esmét sosem bántaná, úgyhogy az apád egy lábtöréssel megúszta – mondta ingerülten. – Egyébként Esme aggódik érted, de nem akart bejönni, mert tudja, hogy haragszol rá – fűzte még hozzá, és tudtam, hogy a haragja most némiképpen felém is irányul, ami tökéletesen jogos volt, sajnos.

-          Sajnálom, ahogy reagáltam, és Esmétől is elnézést fogok kérni – sóhajtottam fel.

-          Nem haragszunk rád, Liz. Csak annyit kérünk, hogy egy kicsit kevésbé bízz meg az édesapádban, mert nem olyan, amilyennek mutatja magát. Azt hiszem, hogy ez nyilvánvalóvá vált azután a hatalmas ütés után, amit kaptál. Legalább még egy hétig látszani fog a keze nyoma az arcodon.

-          Csak azért nem értem, hogy Alec hogy-hogy nem ért oda időben, hogy megakadályozza – sóhajtottam fel. – Vagy talán nem is akarta.

-          Alec eltörte apád egyik lábát, amikor meglátta, hogy mit tett. Ez azt hiszem, hogy sokat elárul valakiről, aki fizikailag még sosem bántalmazott másokat. Ő általában csak használja a képességét, és kivárja, amíg Félix végez. Egyébként pedig Edward, a fiam odaért volna, mert gondolatolvasó, és tudta volna, hogy apád mire készül, de Alec nem az. Ő bízott abban, amiben te, hogy téged sosem bántana az apád, a jelek szerint azonban mindketten tévedtetek.

-          Igen, sajnos úgy tűnik, hogy ez így van – bólintottam rá. – Felkelhetek, hogy folytassuk a kikérdezést?

-          Felkelhetsz, a többiek már csak ránk várnak – bólintott Carlisle.

-          Majd én viszem – jelent meg hirtelen Alec. Majd egy szempillantás alap felkapott, és gyengéden magához ölelt. Nekem pedig azonnal sírhatnékom támadt, de visszaszorítottam a könnyeimet. – Sírd csak ki magad nyugodtan – nyomott puszit a homlokomra, amikor meglátta a remegő ajkamat.

-          Nem, majd utána – ráztam meg a fejem. – Tudjuk meg azt, amiért jöttünk, és menjünk haza – mondtam határozottan.

-          Rendben – biccentett Alec. A következő pillanatban pedig már le is tett a nappali kanapéjára, az apámmal szembe.

-          Sajnálom, kicsim, csak a te érdekedben akartalak elvinni innen bármi áron – mondta apa bűnbánóan, de ezúttal nem akartam neki bedőlni. Elégszer ért már csalódás vele kapcsolatban ezalatt a rövid idő alatt.

-          Hagyjuk ezt, csak azt akarom hallani tőled, amiért jöttünk. Ki az anyám? – kérdeztem keményen. Mire apa meglepetten nézett rám. – Mást nem akarok tudni.

-          Hogy értetted azt, Charles, hogy nekem fiam volt, neked pedig lányod van? – kérdezte Esme meglepően kemény hangon, de apám csak dacosan felszegte az állát.

-          Alec? – nézett rá Félix határozottan. Mire elvesztettem a látásom a következő pillanatban, és azt hiszem, hogy a hallásom is.

-          Mit csinálsz? – kezdtem el hadonászni a karjaimmal, hogy valami támaszt találjak.

-          Semmi baj, csak nem akartuk, hogy halld, vagy lásd, hogy mi történik – simított végig a karomon, majd az érzékeim visszatértek.

-          Na még egyszer – kezdett bele Félix. – Esme kérdezett tőled valamit, amire jó lenne, ha válaszolnál – mondta határozottan.

-          Hosszú történet lenne – vágta rá apám azonnal.

-          Nekünk viszont szerencsére sok időnk van, és neked is van sok csontod, ami még nem teljesen ép – válaszolta Alec. – Viszont, ha válaszolsz a kérdésre, akkor megúszod további sérülések nélkül, és mi is elmegyünk hamarosan.

-          Válaszolj nekünk, apa. Már rájöhettél, hogy nem viccelnek – mondtam komolyan.

-          Jól van, már úgyis mindegy – sóhajtott fel apa. – Az anyád és én sosem jöttünk ki kellőképpen. Ő nem volt, hogy is mondjam, nem mutatott túlzott érdeklődést a vadság iránt, és ez engem nagyon frusztrált. Sosem voltam az a fajta ember, aki nagy szavakkal és romantikával akarta elcsábítani a hölgyeket.

-          Ezt csak megerősíteni tudom, de a lényegre, ha lehetne – vágott közbe Esme.

-          Az már mindenki tudja, hogy Esme a feleségem…

-          Csak volt – vágott közbe Carlisle.

-          Részletkérdés – forgatta meg a szemeit apa. – Szóval, amikor végre teherbe esett tőlem, nagyon megörültem, hiszen mindig is csak azért akartam megnősülni, hogy a vagyonom, majd egy napon a fiamra szálljon. Ezért is omlottam össze annyira, amikor a kisfiúnk meghalt néhány nappal a születése után, viszont, amit Esme nem tudott az az, hogy született egy gyönyörű kislányunk is.

-          Nem ikreink voltak, végig magamnál voltam a szülésnél, és csak egy kisbabánk született, hazudsz – vágott közbe Esme azonnal.

-          Az igazat, ha lehetne – szorította meg apa nyakát Félix.

-          Apa, a szavadat adtad rá, hogy a te lányod vagyok – néztem rá komolyan.

-          Ez így is van – bólintott rá apa azonnal.

-          Akkor áruld el végre, hogy ki az édesanyám, ha ezek szerint nem Esme – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-          Nem mondtam egy szóval sem, hogy nem Esme az édesanyád. Elég csak egymás mellett látni titeket, és mindenki rájön erre, úgyhogy félek, felesleges lenne ezt tagadnom – vallotta be apa végre, amit már mindannyian sejtettünk. A következő pillanatban pedig már Esme karjaiban találtam magam, én pedig boldogan öleltem őt vissza, hiszen jobb anyukát az ember keresve sem találhatna, ebben biztos voltam.

-          Kicsikém – simított végig gyengéden a hajamon. Én pedig próbáltam minél jobban belebújni az ölelésébe.

-          Várjunk egy percet – jutott eszembe hirtelen. – Ha én vagyok a ti lányotok, akkor ki volt a kisbaba, akiről Esme azt hitte, hogy a fiatok – néztem apámra kérdőn, és tudtam, hogy nem csak én, hanem a többiek is feszülten figyelnek, hogy fény derüljön az újabb titokra, amit az apám rejteget már több, mint tizenhét éve…