Liz Volturi - 35. fejezet

35. fejezet

(Alec szemszöge)

Miután beszéltem Carlisle-jal nem akartam már sokáig itt maradni. Minél előbb túlesünk az induláson annál jobb. Talán Liznek is jobb lenne, ha minél előbb odaérünk az új otthonába, vagyis haza. Azt hiszem, hogy Carlisle akár igent mond a kérésemre, akár nemet, akkor is az lesz a legjobb, hogyha minél előbb visszaérünk.

-          Alec? – tette a kezét a vállamra Esme.

-          Igen? – néztem rá kíváncsian.

-          Hidd el, hogy pontosan tudom, hogy mit érzel, és azt is tudom, hogy jót akarsz Liznek, és nekem is, de arra is megkérlek, hogy ne használd fel hozzá Carlisle-t. Nem bírná el a lelkiismerete – nézett rám kérlelően.

-          Szóval elmondta – bólintottam. – Számítottam rá, hogy így lesz – mosolyodtam el halványan.

-          Ne ítéld el őt ezért – ült le mellém. – Carlisle, mint tudod, nagyon is hithű orvos, és mindketten tudjuk, hogy az, amit te kértél tőle az esküje ellen való. Így érthető, hogy attól kér segítséget, aki soha nem adná tovább senkinek az információt. Ne aggódj, tőlem soha senki nem tudja meg, még akkor sem, ha valami csoda folytán meg is történik, csupán annyit kérek, hogy ne erőltesd rá Carlisle-ra a dolgot.

-          Attól félsz, hogy komolyan fontolóra veszi a dolgot? – néztem rá gyengéden. Tudom, hogy csakis attól tart, hogy Carlisle emiatt elveszítheti önmagát, de nem hiszem, hogy ez valaha is megtörténhet, hiszen ismerem már őt régóta, és csakis akkor tenné meg ezt a lépést a kedvemért, ha biztos benne, hogy fel tudja dolgozni az ezzel járó lelki vonzatot is.

-          Igen, attól félek, hogy miattam és Liz miatt talán megtenné, pedig erre egyáltalán semmi szükség. Az élet megold mindent szépen a maga útján, nincs rá szükség, hogy Carlisle belekeveredjen a múltamba, a múltunkba ennél jobban – mondta ellentmondást nem tűrve. – Én már túlléptem, új életet kezdtem, és most, hogy tudom, hogy még egy lányom is van, még kevésbé érdekel, hogy Charles mit tett, vagy mit mondott. Szeretném, ha hazavinnénk a lányomat az új otthonába Volterrába, és te elfelejtetnéd vele, hogy mi történt itt – nézett komolyan a szemembe. – Carlisle és én pedig mindenben segítünk.

-          Hogy lehet, hogy egyáltalán nincs benned hajlam, hogy elintézd ezt a szemetet azért, amit veled tett? – néztem rá hitetlenül. Hiszen ez az ember többször bántalmazta, hazudott neki a gyermekükről, emiatt öngyilkos akart lenni, és még mindig nem tépte le a fejét. Ezt komolyan mondom, nem hiszem el.

-          Dehogy nincs – legyintett Esme. – Nem emlékszel, hogy Carlisle-nak kellett visszafognia?

-          Akkor most miért nem teszel mégsem semmit? – kérdeztem kíváncsian.

-          Azért, mert volt időm átgondolni a dolgot. A lányom most tudta meg, hogy az apja egész életében hazudott neki, ráadásul egy brutális vadállat a látszat ellenére. Szerinted arra van szüksége ezután, hogy még én is kikeljek magamból? – simított végig lágyan az arcomon. – Alec, a lányom bálványoz téged, és én boldog vagyok, hogy téged választott, mert te egy békés, mindig őszinte, és erős férfi vagy. Tudom, hogy most az indulat hozta ki belőled, hogy megkérd Carlisle-t, hogy túladagolja Charlest a fájdalomcsillapítóval, de ha ezt Liz valaha is megtudná, hogy te voltál az, aki elindította a folyamatot, én pedig hagytam, akkor talán mindketten elveszítenénk őt.

-          Mióta vagy a lelkiismeretem? – csóváltam meg a fejem. – Bölcsebb vagy mindenkinél, akit csak ismerek. Talán neked is kéne egy trónus a mesterek termében – néztem rá a lehető legmélyebb tisztelettel. Micsoda nő. Komolyan mondom, tényleg túltesz mindenkin, akit ismerek.

-          Azt erősen kétlem – kuncogott fel. – Tudod, én nem lennék képes rá, hogy embereket irányítsak, vagyis vámpírokat – mondta határozottan.

-          Sokkal több van benned, Esme, mint amit kívülről bárki is láthatna – szorítottam meg a kezét.

-          Én nem hiszem ezt, Alec, de mindenképpen megtisztelő, hogy ilyet hallok a te szádból – mosolygott rám angyalian.

-          Alec – nyögött fel Liz.

-          Látod, felébredve is te vagy az első gondolata – mondta Esme meghatottan. – Menj hozzá, siess – fűzte még hozzá. Én pedig azonnal felpattantam, és a kedvesemhez siettem.

-          Liz? – ültem le mellé az ágyra óvatosan. – Hogy vagy? – kérdeztem aggódva.

-          Nem túl jól, még mindig nagyon fáj a fejem – emelte az egyik kezét a homlokához, de gyorsan elkaptam.

-          Ne bántsd, Carlisle tett rá friss kötést – nyomtam puszit a kézfejére.

-          Mekkorát ütött az apám? Vagy használt valami tárgyat, amivel jól oda lehet sózni? – teltek meg a szemei könnyel.

-          Hé, ne sírj – simítottam végig óvatosan az arcán azonnal. – Nem tette szándékosan. Szerencsétlen helyen álltál, és amikor megszédültél beverted a fejed az egyik szekrény sarkába. Azért lett súlyos a sérülés, nem az ütés erejétől – magyaráztam halkan. Talán ez a tény egy kicsit megnyugtatja afelől, hogy az apja nem akarta ennyire súlyosan megsebesíteni.

-          Alec, készen vagyunk, ha ti is – lépett be Renata a szobába. – Örülök, hogy felébredtél, Liz – mosolygott rá kedvesen, mire halványan Liz is elmosolyodott.

-          Mire vagytok kész? – nézett rám kíváncsian szerelmem.

-          Az indulásra – válaszoltam azonnal. – Hazamegyünk – mosolyogtam rá.

-          Na és az apám? – kérdezte idegesen. – Ugye nem?

-          Nem, bár megérdemelné – morogtam fel. Legszívesebben most azonnal letépném a fejét, de türelmes leszek, és hagyom, hogy Volterrában megismerje Jane hatalmát. Azt hiszem, hogy az majd egy kicsit helyre teszi.

-          Akkor most mi lesz vele? – kérdezte idegesen.

-          Arra gondoltuk, hogy magunkkal visszük, hogy még legyen alkalmunk kérdezni tőle, ha a helyzet megkívánja – mondtam komolyan.

-          Várj, ha magunkkal visszük Volterrába, akkor csak két lehetőség lesz a számára, igaz? – harapott az ajkába.

-          Ahogy mondod, vámpír lesz, vagy meghal – bólintottam rá. – Bár nem tervezzük, hogy elvisszük odáig – fűztem még hozzá. – Történhet vele baleset is az erdőben, ahonnan bekerül a kórházba, és senki nem fog hinni neki, hiszen téged nem látott rajta kívül senki. A köpeny eltakart téged az emberek szeme elöl, amikor idejöttünk.

-          Akkor be fogják zárni egy elmegyógyintézetbe – kezdett el zihálni.

-          Hé, neked most nem szabad felizgatnod magad, nyugodj meg, kérlek – feküdtem fel mellé az ágyra, és magamhoz öleltem. – Nyugodj meg.

-          Milyen lehetőség van még? – nézett fel rám már kissé higgadtabban.

-          Nem nagyon van más lehetőség – válaszoltam azonnal.

-          Alec, azt mondtad, hogy nem fogjátok bántani az apámat, hacsak nem végszükség, és én akármit is tett, akkor sem akarom, hogy meghaljon, vagy őrültek házába kerüljön – mondta határozottan.

-          Akkor adjunk neki lehetőséget, hogy megint tönkretehessen egy nőt, vagy akár többet is, hiszen gazdag mintapolgár, biztosan bárki fennakad a hálóján, hogy legyen kit kínoznia – mondtam szarkasztikusan. Miért erőlteti Liz ennyire, hogy hagyjuk életben ezt a szörnyet? Rosszabb ember létére, mint némelyik vámpír, az ég szerelmére.

-          Ki vagy te, és mit csináltál az én kedvesemmel? – nézett rám Liz megütközve.

-          Vámpír vagyok, Liz, ráadásul szerelmes – mondtam határozottan. – Ne várd el tőlem, hogy jópofát vágok egy ilyen döntéshez, amit most meghoztál.

-          Miféle döntéshez? – kérdezte értetlenül.

-          Éppen most utaltál rá tökéletesen nyilvánvalóan, hogy mi megyünk, most azonnal, de az apádat itt hagyjuk, méghozzá élve – morogtam fel. – Ráadásul annak tudatában, hogy Aro parancsot adott, hogy te dönts ebben a kérdésben.

-          Akkor kénytelen leszel tiszteletben tartani a döntésemet – vágta rá mérgesen. – Indulunk, méghozzá most – mondta ellentmondást nem tűrve.

-          Ahogy kívánod – biccentettem, majd felpattantam mellőle, és kisétáltam a szobából.

-          Most meg hová mész? – kiáltott utánam kétségbeesve.

-          Előkészítem az indulást – szóltam vissza, majd lementem Félix és Renata mellé. – Félix, üsd ki, de úgy, hogy elmenjen balesetnek, mintha a lépcsőn zuhant volna le, én most valószínűleg megölném – mutattam Liz apjára. Ő pedig azonnal leütötte. – Carlisle, kérlek, tüntesd el róla a kötéseket, és az ápolás nyomait, hogy hiteles legyen a baleset.

-          Alec, keresni fogja Lizt és Esmét, ez rossz ötlet – mondta Renata komolyan. – Ha gondolod, akkor elintézem – ajánlotta lehetőséget.

-          Nem, a Mester világos parancsot adott – vágtam rá. – Ez Liz döntése.

-          Ahogy kívánod – nézett rám idegesen. – Te is tudod, hogy ezzel még nincs vége.

-          Tudom – szusszantottam fel. – Renata, ezt most hagyjuk, kérlek – néztem rá kérlelőn.

-          Legyen hát – rántotta meg a vállát. – Ha itt az idő, úgyis közlöm majd veled, hogy én megmondtam.

-          Igen, tudom – forgattam meg a szemeimet. – Általában nem mulasztod el, hogy közöld az emberekkel, ha tévednek.

-          Hé, nyugi, haver – tette a kezemre a vállát Félix. – A nők néha furcsán viselkednek, szokj hozzá, most pedig menj vissza Lizhez, és légy vele megértő, mert elég baja van rajtad kívül is – nézett komolyan a szemembe.

-          Oké, igazatok van – vettem egy mély levegőt. – Elintézitek ezt?

-          Emiatt ne aggódj – bólintott rá Carlisle, és legnagyobb megdöbbenésemre egy injekciós tűt vett elő. – Nem az, amit gondolsz, ez csak elintézi, hogy még aludjon néhány órát, hogy elég messzire jussunk. Nem akarom túladagolni – mondta határozottan. – A karjait és lábát így anélkül be tudom állítani olyan helyzetbe, ahogy eltörtek, hogy nem fog felébredni rá.

-          Remek – néztem rá elismerően.

-          Nyomokat jól tudok már eltüntetni – rántotta meg a vállát.

-          Én sajnálom, hogy ilyesmire akartalak kérni – mondtam komolyan. Esmének igaza van, nem lett volna tisztességes Carlisle-t belerángatni ennél jobban.

-          A szomorú az, hogy ha úgy alakult volna, akkor igent mondtam volna neked – húzta el a száját. – Ez az ember olyan dolgokat hoz ki belőlem, amitől megijedek – fűzte még hozzá. – Minél előbb távol leszünk a közeléből, azt hiszem, hogy annál előbb visszakapja mindenki önmagát.

-          Ebben maximálisan egyetértünk – bólintottam rá azonnal.

-          Menj vissza Lizhez, amíg ezt elintézem. Eléggé kiborult, miután úgy ott hagytad, Esme felment hozzá – nézett rám kicsit rosszallóan.

-          Sajnálom, ha dühös vagyok, de nem fér a fejembe, hogy hogyan lehet ennyire naiv – szusszantottam fel. Most nagyon, de nagyon nem értek egyet a kedvesemmel az apja kérdésében.

-          Alec, a nők, máshogy reagálnak sok dologra. Az érzelmeik vezérlik őket, sokkal inkább, mint az agyuk. Ráadásul Liz Esme lánya, mint kiderült, ezért nem vagyok meglepve, hogy egyáltalán nem jut eszébe gyilkosság – mondta nyugtatóan. – A kedvesed egy lágy, és érzékeny teremtés, mint a feleségem. Úgyhogy kezdd el megtanulni őt elfogadni, és így szeretni, még akkor is, hogyha nem értesz vele egyet mindenben, amit a szíve diktál. Rosszul esik neki, ha amiatt ítéled el, amit érez a szerettei iránt.

-          Akkor ne mondjam meg neki a véleményem, nehogy megbántódjon? – kérdeztem döbbenten.

-          Dehogynem – rázta meg a fejét Carlisle. – Mondd el a véleményed, de ezen túlmenően hallgasd meg az ő álláspontját is. Egy kapcsolat erre alapul. Úgyhogy most menj vissza a szobába, és légy türelmes.

-          Jól van, rendben, igazad van – fújtam ki hosszan a levegőt a tüdőmből, hogy megnyugodjak egy kicsit.

-          Még szép, hogy igazam van – biccentett. Majd beadta az injekciót Liz apjának, de nem a karjába.

-          Carlisle, mit…

-          Nyugalom, itt is van véna, és így senkinek sem fog feltűnni, hogy nyugtatót kapott – vágta rá mielőtt még befejezhettem volna a kérdést.

-          Oké, te vagy az orvos – emeltem fel a kezeimet védekezően. – Egyébként Liz milyen állapotban van? Kibírja az utazást?

-          Nincs komolyabb baja – válaszolta azonnal. – Szüksége lesz néhány napra, amíg az agyrázkódása teljesen helyrejön, de nem lesz vészes. Még előfordulhat majd szédülés, esetleg hányinger, de nemsokára kutya baja sem lesz, legalábbis testileg.

-          Az érzelmi részét majd mi megoldjuk. Az igazi családja – mondtam határozottan.

-          Úgy legyen – mosolyodott el Carlisle. Majd gondosan rendezgetni kezdte Charles végtagjait, és közben a kötésektől is megszabadította. – Belső sérülést nem okoztatok, úgyhogy nincs szüksége sürgősségi ellátásra, viszont egy vágást ejtek oda, ahol Félix leütötte. Így a duzzanat közepén felszakadt bőrt elkönyvelik majd annak, hogy beverte a fejét az egyik lépcső sarkába – magyarázta, halkan. Majd el is végezte a beavatkozást. – Nincs itt dolgod, Alec, menj vissza Lizhez nyugodtan, és készüljetek az induláshoz, mert már csak negyven percünk van napfelkeltéig – mondta ellentmondást nem tűrve.

-          Jól van, már itt sem vagyok – indultam meg az emelet felé emberi tempóban, mert fogalmam sem volt, hogy hogyan kezdjek bele a mondanivalómba. Eddig még soha nem kerültem ilyen helyzetbe. Nem akartam megbántani Lizt, de dühös is voltam rá azért, ahogyan ebben a helyzetben gondolkodik. Nem tudtam igazán hová tenni ezt a kettősséget, ami bennem volt most. – Liz – léptem be csendesen a szobába.

-          Alszik – nézett rám Esme azonnal, miközben lánya haját simogatta. – Ne haragudj, hogy ezt mondom, de nem igazán sikerült megfogadnod a tanácsomat Lizzel kapcsolatban – állapította meg.

-          Oké, elismerem, hogy hülye voltam, és nagyon sajnálom. Ha felébredt, akkor majd bocsánatot kérek tőle is, de most muszáj lesz elindulnunk, ha készen vagytok, mert mindjárt felkel a nap.

-          Mehetünk, már mindent összecsomagoltam – vágta rá Esme azonnal.

-          Akkor indulás – léptem az ágy mellé, majd finoman a karjaimba emeltem kedvesemet, nehogy felébredjen…