Liz Volturi - 32. fejezet

32. fejezet

(Liz szemszöge)

Nagyon különös érzés volt megint itt lenni. Nem mentem el régen, de mégis, furcsa volt újra látni az otthonomat, ami egyébként sokat választott ezalatt a rövid idő alatt. A kedvenc kanapém eltűnt, amin mindig varrogattam, és olvastam. A balerinás kép sem volt már a falon, amit annyira szerettem. Ahogy a cipőim is eltűntek. Mintha apa ki akart volna űzni a gondolataiból és az emlékeiből is.

-          A ház olyan, mintha nem is léteztem volna – nyeltem egy nagyot.

-          Tessék, kicsim? – nézett rám meglepetten Alec.

-          Egyik dolgom sincs itt lent, semmi, ami az enyém volt – pillantottam körbe a nappalin. – Olyan, mintha az apám ki akarta volna törölni a létezésem. Elég gyorsan feladta az utánam való kutatást, nem igaz? – néztem szomorúan kedvesemre.

-          Nem biztos, hogy ez történt, Liz – vetette ellen azonnal. – Talán csak a hiányod jobban fájt neki, amíg látta a sok holmidat.

-          Aranyos, hogy vigasztalni próbálsz – mosolyogtam rá.

-          Kik maguk? – jelent meg hirtelen apa egy puskával a kezében. Alec pedig azonnal maga mögé rántott, hogy megvédjen az esetleges támadástól.

-          Én vagyok az, apa – kukucskáltam ki a morgó Alec mögül.

-          Kislányom, te élsz? – engedte le a fegyvert azonnal. Majd le is tette maga mellé, és a karját kitárta felém. – Hol voltál eddig? Már mindenhol kerestettelek a városban.

-          Elszöktem – válaszoltam halkan, és ki akartam lépni Alec mögül, hogy odamenjek apámhoz, de nem hagyta nekem.

-          Nem bízom benne – mondta idegesen.

-          Miért szöktél el? – engedte le a karjait apám, amikor látta, hogy nem fogok eljutni a karjaiba.

-          A vőlegényem nem bizonyult jó választásnak, és te nem akartad megváltoztatni a döntésedet.

-          Eljött hozzám, és elmondta, hogy mi történt, és hogy elvesztette a fejét, még egy hatalmas csokrot is hozott neked, és édességet, hogy a bocsánatodért könyörögjön, de téged már nem talált itt – válaszolta apám.

-          Na és, ha bocsánatot kért volna, akkor rendben van? Miután összeházasodtam volna vele, akkor minden verés után hozott volna lábadozó virágot és csokoládét? – kérdeztem kissé dühösen.

-          Az arisztokrácia nő tagja van, neked nem kell döntéseket hoznod, hanem a férjedért kell élned – keményedett meg apám hangja.

-          Ennyi idő után is a régi lemezt fújod, Charles? – lépett elő Esme az árnyékból, ahová eddig elbújt.

-          Te meghaltál, ez lehetetlen – hőkölt hátra apa azonnal. – Leugrottál a szikláról, hiszen láttam a testedet, amikor behozták a kórházba – jelentette ki elhűlve.

-          Nem a kórházba vitték, hanem egyenesen a halottasházba – javította ki Carlisle.

-          Természetesen, hiszen halott volt – bólintott rá apám azonnal.

-          Nem, még nem voltam halott – mondta Esme komolyan.

-          Igen, azt én is látom – biccentett apa. – Hogyan lehetséges ez? Hiszen az orvos azt mondta, hogy nincs remény.

-          Az most teljesen mindegy, nem emiatt jöttünk el hozzád – mondta Esme határozottan.

-          Látom, te is még mindig szeretsz ellenkezni – húzódott félelmetes vigyorra apám ajka. Én pedig megijedtem a tekintetétől. Egészen biztos vagyok benne, hogy még soha nem láttam ekkora kegyetlenséget fellángolni a szemében. Vajon miért nem szerette soha Esmét, hiszen olyan kedves, és odaadó teremtmény. – Mennyire lettél bátor ezalatt az idő alatt? – lépett egyet Esme felé apám, mire Carlisle azonnal maga mögé húzta a feleségét. Nem mintha kárt tudott volna tenni benne az apám, de Esme ettől függetlenül remegni kezdett, ahogy közelített felé.

-          Egy lépést ne merészeljen közelebb lépni a feleségemhez – morgott rá Carlisle, a tekintete pedig nem sok jót ígért.

-          Tudtommal ő még az én feleségem – vágta rá apa. – Hiszen nem váltunk el.

-          Az eskü úgy szólt, hogy „amíg a halál el nem választ”, úgyhogy már nem a felesége – mondta Carlisle kissé higgadtabban.

-          Ne szórakozzon velem, hiszen ott áll maga mögött. Láthatóan nem halott – mondta apa határozottan.

-          Klinikailag halott – vetette ellen Alec, aki eddig meg sem szólalt.

-          Ki ez a ficsúr? – nézett rám apám dühösen. – Miatta mentél el? Na és mit akar az jelenteni, hogy klinikailag halott?

-          Nem, én miattad és az általad választott vőlegény miatt mentem el – vágtam rá, majd kiléptem Alec mögül, ami kedvesemnek határozottan nem tetszett, mert azonnal visszahúzott a háta mögé. – Nyugalom, engem nem fog bántani – simítottam végig Alec hátán gyengéden.

-          Én ebben nem lennék biztos a helyedben – mormolta nekem halkan. – Nem tetszik, ahogy rád néz.

-          Tulajdonképpen mit keresnek itt? – kérdezte apa kíváncsian.

-          Szeretnénk megtudni néhány dolgot a múltból, amire csakis maga tudhatja a választ – tornyosult apám fölé Félix. A puskát pedig egy gyors mozdulattal kettétörte egy kézzel, így apám fegyver nélkül maradt.

-          Nem hiszem, hogy idegeneknek köze lenne bármihez is a családommal, vagy velem kapcsolatban – vágta rá apa.

-          Mivel ez a két nő most már hozzánk tartozik, ezért nagyon is közünk van hozzá – vágta rá Renata azonnal.

-          Ez a két nő sokkal inkább tartozik még hozzám. Hiszen a lányom és a feleségem – vágta rá dacosan.

-          Ez így nem fog menni, Alec – nézett Félix kedvesemre. Mire Alec felemelte a kezét, és valami köd kezdett szállni apám felé, aki a falig hátrált, de ott elkapta őt a képesség, amivel szerelmem bírt.

-          Nem látok, mit művelt velem? – kezdett el kétségbeesetten hadonászni apa. Én pedig elszaladtam Alec mellett, hogy segítsek rajta, de Félix elkapott mielőtt még odaérhettem volna.

-          Hagyd abba – kiabáltam Alecnek. – Félix, eressz el – tapostam rá a lábára teljes erőmből, bár ez sajnos meg sem kottyant neki.

-          Próbáljuk meg újra – mondta Alec rólam tudomást sem véve. – Békés szándékkal jöttünk beszélgetni, de ha nem működik együtt, akkor lehet máshogy is. Lenne szíves együttműködni, hogy mielőbb távozhassunk, és békén hagyhassuk egymást?

-          Ez a dolog nem tartozik másra csak rám, Esmére, és Elisabeth-re.

-          Jobban szereti, ha Liznek szólítják – morgott fel Alec. – Ha ismerné a lányát, akkor tudná, hogy mire van szüksége.

-          Ne oktass ki kölyök, a lányom jól nevelt, de a lázadó vér sajnos belőle is kiütközik, de ő még nevelhető szerencsére – mondta apa határozottan.

-          Ki az a lázadó nő, akit az anyámnak nevezhetek? – kérdeztem kíváncsian.

-          Már megmondtam, hogy egy senki volt, aki elhagyott téged és engem is – vágta rá azonnal.

-          Tudtommal nem volt másik feleséged, legalábbis akkoriban, amikor én a feleséged voltam – mondta Esme Carlisle mögül kilesve.

-          Hivatalosan ugyan nem, de már akkor is szerettem szórakozni a hölgyekkel teli házakban, ha érted mire gondolok kedvesem. Sajnos te nem voltál éppen kielégítő – fűzte még hozzá. Mire Carlisle arca megkeményedett, és olyan morgás tört fel belőle, hogy reflexből bújtam Alechez még jobban.

-          Ne törődj vele, Carlisle – simított végig a karján Esme gyengéden.

-          Még, hogy ne törődjek vele? Hiszen sérteget téged – mondta dühösen.

-          Na mi van, csak nem szereztél valakit, aki szereti a húzódozó nőcskéket? – vigyorodott el apám.

-          Ki vagy te? – kérdeztem elhűlve. Ezt az ember szeretem a világon a legjobban már tizenhét éve? Azt az embert, aki minden kétséget kizáróan tényleg kegyetlenül bánt a feleségével?

-          Az apád vagyok, és azt mondom, hogy hozzámész a York fiúhoz, mert ez szolgálja a biztos jövőt – mondta ellentmondást nem tűrve.

-          A tiédet, vagy az enyémet? – kérdeztem dühösen.

-          Liz, tudod, hogy szeretlek, soha nem akarnék neked rosszat – folytatta lágyabb hangon.

-          Hagyja már abba, és válaszoljon a kérdésekre. A magyarázkodásra és ármánykodásra nem vagyunk kíváncsiak – mondta Alec határozottan.

-          Adja vissza a látásomat, aztán leülhetünk a nappaliban és megbeszélhetjük a dolgokat – ajánlotta a lehetőséget.

-          Már épp itt volt az ideje – állapította meg Alec, majd visszahúzta magához a bénító ködét. Én pedig elindultam a nappali kanapéja felé, hogy leüljek a többiek pedig követtek apámmal együtt. Apa mellém akart ülni, de egy morgással, és a fogai kivillantásával Alec elintézte, hogy ne tudjon hozzám túl közel helyet foglalni. – Nem bízom benne – suttogta halkan a fülembe, majd birtoklóan magához húzott.

-          Engedje el a lányomat – mondta apa ingerülten. – Csak remélni merem, hogy egy ujjal sem mert hozzányúlni, mert úgy már senkinek sem fog kelleni.

-          Most piaci áruként rólam beszélsz? – vontam fel a szemöldököm. Miért nem tett közszemlére, hogy az vehessen meg, aki a legtöbbet ad neki értem? Tényleg ilyen ember az apám?

-          Természetesen nem, de mindketten tudjuk, hogy itt gyorsan híre megy, ha elveszíted az ártatlanságodat idő előtt – nézett most rám. Nem értem, egyszer lágy és kedves, aztán pedig nyers és kegyetlen. Amíg csak mi ketten voltunk, meg a dadus, addig tudtam, hogy mire számítsak apával kapcsolatban, de most már fogalmam sincs, hogy mi folyik itt.

-          A lánya még mindig ártatlan, természetesen. Nem vagyok vadember, alig ismer még – mondta Alec. – Azért jöttünk, hogy megtudjuk, hogy ki Liz valódi édesanyja, úgyhogy ne is húzzuk egymás idejét, ha megkapjuk a válaszokat a kérdéseinkre, akkor már itt sem vagyunk.

-          Nem fogják elvinni a lányomat – csattant fel apa.

-          A lánya hozzánk tartozik, és haza fogjuk vinni magunkkal – mondta Renata kemény hangon. – Mielőtt pedig azt mondaná, hogy ez emberrablás, akkor elárulom, hogy a lánya önként csatlakozott hozzánk, hogy megmeneküljön innen – fűzte még hozzá.

-          A lányom csak pillanatnyi bizonytalanságban szenved, de tudja, hogy jó akarok neki, és ha kell, akkor erőszakkal fogom megvédeni a maguk fajtától – mondta az apám dühösen.

-          Térjünk vissza a tárgyhoz – állapította meg Alec komolyan. – Azért jöttünk, mert Liz születésének körülményei igencsak érdekesek. Pontosabban olyan, mintha Liz nem is létezne. Nincs tisztes születési anyakönyvi kivonat, vagy kórházi feljegyzés róla. Semmi, ami bizonyítaná az apa, és az anya kilétét. Szeretnénk, ha ezt megmagyarázná. Nem csak én, hanem Liz is tudni szeretné.

-          Honnan fértek hozzá azokhoz az iratokhoz? – kezdett el üvölteni az apám. – Semmiféle joguk nincs hozzá, hogy turkáljanak más életében.

-          Van hozzá jogunk, hogyha a helyzet megkívánja – vágta rá Félix.

-          Apa, én szeretném tudni, hogy mi ez az egész – néztem rá kérdőn. A fiúk morgolódásával sajnos félek, nem jutunk előrébb.

-          Ez olyasmi, amiről nem kell tudnod. Legyen elég annyi, hogy a szavamat adom arra, hogy az apád vagyok – nézett rám komolyan.

-          Akkor miért nincs normális születési anyakönyvi kivonatom? – tettem fel a következő kérdést.

-          Az csak egy darab papír – legyintett apa.

-          Vagy el akart titkolni valamit, és lefizette a kórházi dolgozókat. Legalábbis néhányat közülük – állapította meg Carlisle. – Mivel viszont elismeri, hogy Liz a lánya minden gondolkodás nélkül, akkor csakis az anya kilétét akarhatta eltitkolni ezzel az egésszel.

-          Hálás lennék, ha nem próbálna meg elemezgetni – forgatta meg a szemeit apa.

-          Charles, Liz az én lányom? – szólalt meg hirtelen Esme.

-          Neked fiad volt, aki meghalt, de ezt te is tudod – vágta rá azonnal. Talán túl gyorsan is.

-          Nem, fogalmam sincs, csak azt tudom, amit te mondtál nekem, de így visszagondolva, akár hazudhattál is – gondolkodott el Esme. – Ráadásul tudtommal nekünk volt fiúnk, nem pedig csak nekem.

-          Neked fiad volt, nekem lányom van, így igazságos – bökte oda apa.

-          Ezt hogyan kellene értenem? – kérdezett vissza Esme döbbenten.

-          Teljesen mindegy, a lényeg, hogy te úgy döntöttél, hogy inkább a halált választod, mint engem, úgyhogy semmi közöd hozzá, még akkor sem, ha valahogy túlélted – mondta apa, miközben a szemei szikrákat szórtak.

-          Te magad mondtad, hogy milyen haszontalan vagyok, hogy még a gyermekünket sem tudtam életben tartani. Azt mondtad, hogy az én hibám, pedig én mindig mindent megtettem azért, hogy elégedett legyél, és soha nem bántottam volna a kisbabánkat, a kisbabámat – csattant fel Esme. – Miért is akartam volna tovább élni, vagy veled maradni? Egyáltalán hozzád sem akartam menni.

-          Úgy érzem, hogy Mr. Evenson igencsak terelni próbálja az eredeti témát – állapította meg Renata.

-          Igen, szerintem is – bólintott rá Félix. – Nem jöhetnének az agresszívabb módszerek, hogy megtudjuk, amit szeretnénk?

-          Nem – kiáltottam fel. – Nem fogjátok bántani előttem az apámat. El fogja mondani, amit tudni akarunk – néztem rá könyörgőn. Tényleg más volt, mint amilyennek egész életemben hittem, de azért nem akartam, hogy bántsák őt, hiszen mégiscsak az apám.

-          Nem igen van más mondanivalóm azon kívül, amit elmondtam. Az urak távozhatnak, és a hölgy is. Esme, te maradsz, mert még mindig a feleségem vagy, te pedig a lányom vagy, Elisabeth, tehát egyértelmű, hogy itt a helyed. Legalább a család újra teljes lesz.

-          Alec, nincs értelme a normális társalgásnak, csináljuk úgy, ahogy én szoktam – forgatta meg a szemeit Félix. – Ha finomkodunk, akkor ebben az életben nem húzunk ki belőle semmi információt, és tudunk az éj leple alatt távozni, legfeljebb csak vele együtt.

-          Tekintettel kell lennünk Lizre is – mondta kedvesem, mire kissé megnyugodva kifújtam az addig bent tartott levegőt.

-          Alec, tudod, hogy mi a protokoll ilyen esetekben, még Liz kedvéért sem tehetünk kivételt, mert te is látod, hogy nem fogunk haladni, ha a beszélgetés így folytatódik.

-          Carlisle, képes leszel ellátni? – nézett rá kíváncsian szerelmem.

-          Még vele kapcsolatban is tart az orvosi esküm – biccentett azonnal.

-          Mi? – néztem Carlisle felé döbbenten. – Nem hagyhatod, hogy bármit…

-          Nem fog beszélni, Liz, mi pedig tudni akarjuk az információkat, még akkor is, ha nem vagyok ennek a híve – vágott a szavamba bűnbánó arccal.

-          Jobb lesz, ha te nem leszel itt – kapott fel hirtelen Alec, majd az emelet felé indult velem.

-          Ne, nem bánthatjátok. Alec, azt mondtad, hogy Aro megparancsolta neked, hogy bármelyik kérésemet teljesítened kell a küldetés alatt – próbáltam meg bedobni az aduászt velük szemben.

-          Kicsim, az nem vonatkozik a kihallgatási módszereinkre, és Félix nem fog tartós károkat okozni az apádban. Éppen csak annyit, hogy megeredjen a nyelve – mondta határozottan. A következő pillanatban pedig már hallottam is, ahogy apám felkiált fájdalmában, én pedig összerezzentem, és most legszívesebben megfojtottam volna az új családom tagjait.

-          Még nem tudom, hogy hogyan, de ezt még megkeserülitek – kezdtem el rúgni és kapálózni Alec karjaiban, hátha ki tudok szabadulni, hogy visszamehessek segíteni az apámnak. Akármilyen megtévedt lélek is, azért ezt biztosan nem érdemli meg…