Liz Volturi - 37. fejezet

37. fejezet

(Liz szemszöge)

Nagyon furcsán éreztem magam, tekintve, hogy kiderült végre az igazság, amit eltitkoltak előlem egész eddigi életemben. Hatalmába kerített a gondolat, hogy elveszítettem egy részem az édesapámmal együtt, de valami mást viszont visszakaptam, hiszen megtudtam, hogy Esme az anyukám. Sajnos azonban gyakorlatilag nem éreztem magam gazdagabbnak egy kicsivel sem. Sőt, ha lehet, akkor szegényebb lettem, hiszen a hitem, miszerint az apám őszintén szeret engem, és csak jót akar nekem teljes egészében szertefoszlott. Ha egy idegen gyermek életben maradt volna, akkor engem, a saját vérét gondolkodás nélkül odaadott volna egy másik családnak. Ha rajta múlt volna, akkor sosem tudtam volna meg, hogy ő az apám, hanem egyszerűen az apósomként lett volna jelen az életemben.

-          Kicsim? – szakított ki Esme a gondolataimból.

-          Szeretnék egy kicsit egyedül lenni, ha nem bánod – sóhajtottam fel.

-          Ahogy gondolod, de szerintem, ha beszélsz róla, akkor jobban fogod érezni magad – ajánlotta a lehetőséget.

-          Őszintén szólva, nem tudom, hogy most mit gondoljak, vagy mit érezzek – nyögtem fel. – Én mindig azt hittem, hogy apa a szigorú, és furcsa valójában szeret engem, de ez most teljesen szertefoszlott. Kiderült, hogy akit szerető apának hittem, az az ember valójában egy vadállat – tőrt ki belőlem.

-          Kicsim, az apád szeret téged, ebben biztos vagyok – mondta gyengéden.

-          Kedves, hogy vigasztalni próbálsz, de ezt te magad sem gondolod komolyan – mosolyodtam el keserűen. – Veled sem bánt éppen úriemberként, anya.

-          Nézd, az apád tudta, hogy én nem igazán akartam hozzámenni, igazából csak az apám kényszerített rá. Talán ez is közrejátszott abban, hogy nem igazán sikerült jól a kapcsolatunk – gondolkodott el.

-          Látod, te ilyen vagy, mindig – kuncogtam fel.

-          Milyen? – nézett rám döbbenten.

-          Még most is próbálod őt megvédeni, hogy felmenthesd a tettei alól, de valljuk be, ha ő téged akart és végül sikerült is téged megszereznie, akkor nem lett volna sokkal logikusabb lépés, hogy megpróbálja meghódítani a szíved? A bonbon és a virágcsokor vonzóbb egy nő számára, mint a bántalmazás és az erőszak – húztam el a számat. – Alec is szépen próbál engem becserkészni, pedig igazából én már régen beadnám a derekam, mert érzem, és látom, hogy tényleg szeret engem. Életem eddigi legromantikusabb pillanata volt, hogy miután meglátott, mégsem akart elfogyasztani vacsorára. Mi ez, ha nem szerelem első látásra? – mosolyodtam el boldogan. – Legalábbis, ha egy nem vegetáriánus vámpírt veszünk alapul.

-          Na és te is így érzel iránta? – kérdezte anya kíváncsian.

-          Én, még sosem voltam szerelmes, de ha Alec a közelemben van, akkor úgy érzem, hogy forr a vérem, a testem szinte a föld fölött lebeg, a lelkem szárnyal, és minden érintése különös bizsergést okoz a testemben – soroltam fel izgatottan az eddig megtapasztalt csodákat.

-          Akkor lehet, hogy eddig még nem voltál szerelmes, drágám, de most határozottan az vagy – mosolygott rám.

-          Te nem akartad, apát… úgy értem, nem volt benned semmi… hogy is mondjam bosszúvágy? – kérdeztem idegesen. Lehet, hogy a többieknek lesz igaza, és apa még gondot fog okozni nekünk.

-          Nos, nem tudom pontosan, hogy mennyit tudsz rólam, de soha nem voltam egy vérengző típus a létezésem során, és nem is most akarom elkezdeni. Én lezártam magamban az életemnek azt a szakaszát, amiben Charles volt a férjem. Viszont nagyon boldog vagyok, hogy kiderült, hogy van egy gyönyörű lányom – simított végig gyengéden az arcomon. – Ez bármikor emlékeztet engem arra, hogy mégsem volt hiába az az idő, amit Charles feleségeként kellett eltöltenem.

-          Tényleg így gondolod? – kérdeztem hitetlenkedve.

-          Igen, tökéletesen így gondolom – bólintott rá. – Te bárhol, és bármikor, bármennyi szenvedést megérnél nekem – nézett rám komolyan. – A kislányom vagy, és nálad nem lehet fontosabb számomra senki és semmi, legfeljebb csak egyenrangú veled, hidd el.

-          Köszönöm – bújtam a karjaiba, amilyen gyorsan csak tudtam. Majd éreztem, hogy az eddig visszatartott könnyeim elerednek. Lehet, hogy az apám egy szörnyeteg, én még így is szeretem őt valamilyen szinten, viszont az anyám, mint kiderült egy igazi kincs, olyan ajándék, akit soha nem fogok kiengedni a kezeim közül.

-          Liz – hallottam meg Alec halk hangját. – Öhm… csak szólni akartam, hogy hozok neked teavizet a patakból – fordult is vissza azonnal, ahogy meglátott engem és Esmét összeölelkezve.

-          Nem zavarsz, Alec – mondta Esme gyengéden.

-          Nem is, de tényleg csak ennyit akartam – süvített el, amin muszáj volt elmosolyodnom. Kedves volt tőle, hogy kettesben akart hagyni engem anyával, és engedni, hogy ő vigasztaljon meg engem.

-          Alec menekül előled – nevettem fel hirtelen.

-          Csak udvarias akart lenni – legyintett Esme.

-          Az is lehet, de az is lehet, hogy udvariasság helyett inkább csak fél, hogy mi lesz most, hogy már neked kell megfelelnie. Eddig az apám számára csak egy idegen volt, és az is marad, téged viszont szeret és tisztel.

-          Pontosan ezért nincs miért aggódnom, és neki sem kell aggódnia – vágta rá anya azonnal.

-          Ezek szerint nem ellenzed a döntésemet? – néztem fel rá kíváncsian.

-          Nos, attól talán egy picit félek, hogy milyen lesz neked az átváltozásod után Volterrában, de biztos vagyok benne, hogy képes leszel megbirkózni a dologgal, akárhogy is döntesz a táplálkozást illetően – mondta határozottan.

-          Úgy érted, hogy téged még az sem zavarna, ha az emberi vért választanám? – lepődtem meg.

-          Kicsim, én sosem ítélnélek el téged. Volterra minden lakóját is elfogadtam, és Carlisle barátai között is olyan sokan vannak, akik nem a vegetáriánus életmódunk hívei. Ezt mindenkinek saját magának kell eldöntenie – simított végig a hajamon. Szerettem, amikor ezt csinálta. A dadusom is mindig így bánt velem, amikor valami nyomta a lelkem.

-          Készen van a teád – dugta be a fejét Alec az ajtón. – Még nem is ettél? – kérdezte rosszallóan.

-          Mindjárt eszek – vágtam rá azonnal.

-          Magatokra hagylak egy kicsit titeket – ajánlotta Esme, majd egy szempillantás alatt eltűnt a sátorból.

-          Oké, ti most tényleg menekültök egymás elől? – néztem kérdőn Alecre.

-          Ugyan miért menekülnék Esme elől, vagy fordítva? – kérdezte értetlenül.

-          Nos, gondoltam, most, hogy már tudjuk, hogy Esme az anyukám, talán feszélyezve érzed magad emiatt, vagy nem is tudom – haraptam az ajkamba.

-          Én örülök, hogy megtaláltuk az anyukádat, hiszen tudom, hogy mennyire fontos volt ez a számodra – ült le mellém.

-          Az apámat viszont nem szívesen ismerted meg – jegyeztem meg halkan.

-          Szerintem ez az a téma, amit nem kell nagyon erőltetnünk – nyelt egy nagyot. – Ne haragudj meg érte, de elég csak rá gondolnom, és legszívesebben visszamennék, hogy elintézzem egyszer, s mindenkorra.

-          Tudom – sóhajtottam fel. – Nagyon sajnálom, hogy ilyen nehéz eset vagyok.

-          Nem, te nem tehetsz róla, sajnos, vagy nem sajnos még meg is értelek – húzta el a száját Alec.

-          Miről beszélsz? – kérdeztem döbbenten.

-          Tudod, Jane és én is mindig próbáltuk megvédeni a szüleinket. Próbáltuk igazolni, hogy azért bántanak minket, mert tényleg mi vagyunk a rosszak, mi vagyunk a gonoszak, de ahogy telt az idő kezdtünk rájönni, hogy nem vagyunk gonoszak, csak mások vagyunk. Aztán amikor kis híján megölt minket a saját családunk, és az ismerőseink, akkor valami megfordult bennünk. Már nem azt éreztük, hogy velünk van a baj, hanem azt, hogy eddig is csak áldozatok voltunk. Eldöntöttük, hogy ez soha többé nem lesz így. Jane azóta ilyen, amilyen. Nem bízik senkiben és semmiben rajtam, és a Mestereken kívül. Talán te most elkezdted megtörni a jeget.

-          Én, nagyon sajnálom azt, ami veletek történt – öleltem magamhoz. – Így már érthető, hogy miért lettetek ilyen zárkózottak, és hogy Jane miért fél minden kapcsolattól.

-          Most ki vígasztal kit? – kuncogott fel Alec.

-          Mit szólnál, ha nem döntenénk el, hanem egyszerűen csak segítenénk egymáson lelkileg? – ajánlottam a lehetőséget.

-          Jó ötlet – mosolygott rám. – Na és mi derítene jobb kedvre? – húzott az ölébe finoman, majd gyengéden simogatni kezdte a combomat.

-          Nem tudom – vigyorodtam el pajkosan, legalábbis annak szántam, és még jobban hozzábújtam.

-          Tudod, hogy én minek örülnék? – suttogta a fülembe.

-          Minek? – csillantak fel a szemeim. Reméltem, hogy kiharcolok egy kis figyelem elterelést Alec módra.

-          Annak, hogyha végre rendesen ennél – tömött egy falat sajtot a számba.

-          Csaló – kuncogtam, miközben enni kezdtem.

-          Miért? Mégis miben reménykedtél? – vigyorgott rám elégedetten.

-          A világon semmiben, de azt elárulhatom, hogy ezért bosszúból mostanában nem veszem fel egyik hálóinget sem, amit Renata vett nekem – mondtam gonosz mosollyal az arcomon.

-          Tudod mit? – kérdezte Alec.

-          Mit? – néztem rá győzelemittas arckifejezéssel.

-          Nem is szeretném, ha viselnéd azokat a hálóingeket, amiket Renata vett neked, de az lenne a legjobb, hogyha a saját hálóingeidet is kidobnád – kacsintott rám.

-          Alec – takartam el a kezeimmel az arcomat, mert éreztem, hogy lángba borul az egész testem, nemhogy az arcom. Hogy mondhat ilyet?

-          Sajnálom, ha nem tetszik a válasz, pedig én csak az igazságot mondtam – húzta el a kezeimet az arcom elöl, majd egy szempillantás alatt a hátamra döntött, és fölém gördült.

-          Alec, bárki megláthat minket, ráadásul itt még a fáknak is füle van – suttogtam halkan. Nem szeretném, hogyha mindenki fültanúja lenne annak, ami itt történik éppen.

-          Majd csendben leszünk, egyébként pedig be van zárva a sátor, így csak kettesben vagyunk – villantak meg a szemei, majd a hátamnál kezdett kutakodni, egészen addig, még meg nem találta a ruhám hátán a fűző masniját, és egy laza mozdulattal ki is oldotta, majd gyors kezei elkezdték meglazítani a ruhadarabot.

-          Nem hiszem, hogy alkalmas lenne erre a hely – tiltakoztam halkan.

-          Miért? Legutóbb is tetszett, amikor puha pokrócok vettek körül, na és persze én – kacsintott rám.

-          Valóban, csakhogy akkor nem volt tőlünk mindössze néhány méter távolságra az anyám, és a legjobb barátaink – tiltakoztam halkan.

-          Tehát azt szeretnéd mondani, hogy az elterelő hadműveletemet tartsam magamban addig, amíg hazaérünk? – kérdezte kíváncsian. – Nagyobb biztonságban éreznéd magad, ha kettesben lennénk? – vonta fel a szemöldökét.

-          Nincs rá okom, hogy ne bízzak meg benned gondolkodás nélkül – bólintottam rá azonnal.

-          Lehet, hogy megbánod – harapott játékosan a nyakamba. Nocsak, ha már viccelődni is tud az elfogyasztásommal, akkor most már igencsak jól kell bírnia az illatomat. Gondoltam magamban, miközben oldalra fordítottam a fejem, hogy minél jobban hozzáférhessen.

-          Erősen kétlem, hogy bármit is megbánnék, ami veled kapcsolatos, sőt, te vagy a lehető legbiztosabb pont az életemben, és szeretném, ha ez így is maradna – mondtam határozottan.

-          Én és természetesen az édesanyád, akitől nem kéne, hogy elszakítsalak, mielőtt igazán egymásra találnátok – nyomott gyors puszit a számra. Majd felült, és engem is magával húzott. – Gyere, egyél, majd otthon folytatjuk azt, amit elkezdtünk a vízparton legutóbb – kacsintott rám. Nekem pedig reflexszerűen görcsbe rándult a gyomrom már csak a gondolatára is. Persze csakis jó értelemben. Bár lehet, hogy kívülről kissé rémültnek tűntem, mert Alec nagyon furcsán nézett rám. – Mármint, ne aggódj, nem úgy értettem, nem akarlak sürgetni, vagy ilyesmi – kezdett el szabadkozni.

-          Nem is feltételeznék rólad ilyesmit – kuncogtam fel. Majd öntöttem magamnak egy bögre teát, és elvettem még egy kis sajtot.

-          Megkérem Esmét, és Carlisle-t, hogy egy kis ideig maradjanak még a vendégeink, na és persze a többiek is. Legalább egy kicsit jobban megismerheted az anyukád új életét, és tőle sokat tanulhatsz a mi létezési formánkról is. Azt hiszem, hogy Carlisle minden kérdésedre jobban tud válaszolni, mint bármelyikünk.

-          Milyen kérdésem lehetne? Átváltozom nagyjából tizenegy hónap múlva, tudom, hogy fájdalmas lesz, és utána nagyon szomjas leszek – motyogtam két falat között.

-          Tudom, hogy a technikai részét már átbeszéltük, de az érzelmi része mindenkinél más és más – vetette ellen.

-          Te hogyan élted meg? – kérdeztem kíváncsian.

-          Én korántsem voltam olyan, mint te – vágta rá azonnal. – Én, nagyon örültem neki, hogy átváltozhattam, mert nem volt jó az életem, és a húgomnak sem, viszont vámpírként azonnal elfogadtak minket, téged viszont mindenki szeret. Renata és Félix teljesen ki fog borulni, amikor szenvedni fogsz, ahogy Demetri, és én is. Főleg én. Nem is beszélve akkor Esméről.

-          Csak három nap lesz, és utána miénk az örökkévalóság. Ez a kirándulás tökéletesen bebizonyította, hogy ez az, amit akarok, ha letelt az idő, amiben megegyeztünk, addig még élvezem az emberi dolgokat – mondtam ellenmondást nem tűrve.

-          Örülök, hogy elhatároztad magad – mosolygott rám boldogan. – Ezek szerint már megérte az utazásunk, bármennyire is csalódnod kellett, amit nagyon sajnálok.

-          Jól leszek, Alec – simítottam végig az arcán. – Ígérem.

-          Mi pedig majd mindenben segítünk – kukucskált be Renata a sátorba. – Esteledik, úgyhogy indulhatunk, és ha mindegy jól megy, akkor reggelre már haza is érhetünk – mondta lelkesen.

-          Akkor menjünk – ittam ki a bögrém gyorsan, majd felpattantam, és vártam, hogy Alec a karjaiba vegyen, amíg Félix egy szempillantás alatt lebontotta a sátrat, és már indultunk is tovább, hogy végre hazaérjünk, mert már végérvényesen is Volterra volt az én otthonom is…