Liz Volturi - 38. fejezet

38. fejezet

(Alec szemszöge)

Már alig vártam, hogy hazaérjünk, és biztonságba helyezhessen Lizt a lakosztályunkban, amíg lábadozik az agyrázkódásból. Majd megkérem a Mestert, hogy Esme és Carlisle kapja meg a mellettünk levő lakosztályt, hogy Liz anyukája is segíthesse a gyógyulás folyamatát, mind testileg, mind pedig lelkileg. Azt hiszem, hogy most kedvesemnek pontosan erre lesz szüksége.

-          Alec, furcsán érzem magam – nyögött fel Liz. – Nagyon nehezek kezdenek lenni a végtagjaim, és leragad a szemem, pedig elég sokat aludtam.

-          Ez még biztosan utóhatás lesz, az agyrázkódásod miatt lehet – válaszoltam gyengéden.

-          Nem, Alec, ez nem olyan fáradtság. Ez most olyan, ami éppen le akar teríteni engem a szó szoros értelmében – tiltakozott Liz.

-          Ne aggódj emiatt, kedves, csak aludj egy kicsit, és amikor legközelebb felébredsz, akkor már a saját ágyunkban találod magad – nyomtam gyors puszit a szájára.

-          Ugye, nem adtál be nekem semmit az akaratom ellenére? – kérdezte szigorúan.

-          Semmi olyasmit, ami árthatna neked – bólintottam rá.

-          Tehát volt valami a teámban – forgatta meg a szemeit.

-          Csak egy nagyon-nagyon enyhe altató, az is csak azért, mert Carlisle szerint gyorsabban regenerálódsz, hogyha pihensz, amennyit csak lehet. Egyébként pedig neked is jobb, ha végigalszod ezt a hosszú utat – mondtam neki nyugtatóan.

-          Alec, nem beszéltük meg, hogy mindent megbeszélünk? – kérdezte ásítva.

-          Nagyon bűnbánó vagyok, és leszek, ígérem – kacsintottam rá.

-          Ezt nem fogod egy viccel elintézni – morogta halkan, de a következő pillanatban már aludt is.

-          Gondoljátok, hogy ez jó ötlet volt? – kérdezte Esme rosszallóan. – Nem ártana neki néha ébren is lenni, hogy legyőzze a problémáit, és rendezze az érzéseit.

-          Emiatt ne aggódj, kedvesem – válaszolta Carlisle gyengéden. – Liznek is jobb így az út alatt, ha pedig visszaérünk Volterra határain belül, akkor már nem lesz szükség efféle módszerekre, hogy kényelmesebbé tegyük számára a helyzetet. Addigra már a fején lévő seb sem fog lüktetni, mert helyrejön annyira, hogy ne fájjon többé. Nem engedném Alecnek, hogy nyugtassa, ha nem tartanám én magam is ajánlatosnak.

-          Rendben van, Carlisle. Hogyha te mondod, akkor biztosan így a legjobb a lányomnak, vagyis a lányunknak.

-          Nem akartam így mondani, nehogy megbántsalak, de örülnék, ha lehetne a mi lányunk – mosolyodott el Carlisle.

-          Ugyan, drágám, hiszen minden gyermekünk a miénk – vágta rá Esme boldogan.

-          Köszönöm – válaszolta férje boldogan. Öröm volt nézni őket. Már csak az tetézheti majd a boldogságukat, hogyha Liz is így fog érezni egyszer Carlisle esetében. Ő sokkal jobb apja lesz, mint a valódi édesapja bármikor is.

-          Nem zavarnám meg a családi összeborulást, de egy kicsit jobban is figyelhetnétek a környezetetekre, mert semmi pillanat alatt becserkésztünk titeket Demetrivel – jelent meg húgom mellettem.

-          Jane, hát ti mit kerestek itt? – kérdeztem döbbenten.

-          A Mester aggódott értetek, illetve főleg a lány, vagyis Liz egészségi állapotáért, és utánatok küldött, de úgy látom, hogy minden rendben, habár, ha jó látom, akkor megsérült szegény – siklott Jane pillantása Liz bekötött fejére. – Mi történt?

-          Az apja egy vadállat, az történt – morogtam fel.

-          Remélem, hogy lassan öltétek meg, jó sok fájdalommal – villantak meg Jane szemei. – Kár, hogy nem voltam ott én is, hogy egy kicsit megkínozzam.

-          Nem öltük meg őt, Jane – sóhajtottam fel.

-          Hogyan? De hát…

-          A Mester meghagyta nekem, hogy ebben a kérdésben csakis Lizre hagyatkozhatunk, mert az ő családja, az ő élete – mondtam határozottan.

-          Bosszantóak az emberi érzések – sóhajtott fel Jane. – Nem fáraszt téged a sok érzelem, ami mostanában előtör a tökéletesen elszigetelt kis világunkban?

-          Furcsa érzés megint érezni, de egyáltalán nem mondanám, hogy rossz – vallottam be őszintén. – Miért, te mit érzel? – kérdeztem kíváncsian.

-          Én nem érzek semmit, ettől lesz a világ biztonságos a számomra – vágta rá azonnal.

-          Jane, te is tudod, hogy ezzel csak áltatod magad – csóváltam meg a fejem. – Te is érzed, hogy visszatérnek belénk az érzések, az érzelmek, amiket olyan jól elástunk.

-          Szeretnének felszínre törni, de én nem fogom hagyni – mondta dühösen. – Neked meg kell tenned, hogyha szeretnéd a pároddá tenni, de nekem jó egyedül, ahogy eddig is.

-          Nem vagy egyedül, húgom. Soha nem is voltál, és soha nem is leszel – néztem rá komolyan, és próbáltam a pillantásomba minden szeretetemet is beletenni, hátha ez egy kicsit elkezdi megtörni a jeget.

-          Tudod, hogy az egyedült nem rád értettem – forgatta meg a szemeit.

-          Előbb vagy utóbb a Mester ki fog házasítani téged is, ezt te is tudod. Mindenkinek párt akar az életébe, hogy legyen mivel kikapcsolódnunk, és ne fásuljunk be – állapítottam meg. Ez köztudott tény volt, legalábbis Aro testőreinek körében.

-          A Mester pontosan tudja, hogy én nagyon jól kikapcsolódom a színházi előadásokkal, amire eljárok, úgyhogy nincs szükségem egy férfira, aki parancsolgat nekem – vágta rá azonnal.

-          Miből gondolod, hogy bárki is parancsolgatni akarna neked? – kérdeztem döbbenten.

-          Látok elég párt a színházban. A nők páváskodnak, a férfiak döngetik a mellüket, ha pedig valaki más, azt meg sem akarják ismerni, egyszerűen kiközösítik, vagy megölik, ilyen szinten semmi nem változott azóta, hogy mi emberek voltunk.

-          Ha megtalálod a párodat, akihez majd férjhez mész, majd akkor mondom, hogy „Én megmondtam” – vigyorogtam rá.

-          Csak győzd kivárni – forgatta meg a szemeit Jane, majd kinyitotta az alagút ajtaját, ami Volterra várának belsejébe vezet minket.

-          Újra itthon – mosolyodtam el, amikor beléptünk az ismerős folyosóra.

-          Nocsak, ne mondd, hogy itthon ülő leszel? Eddig imádtál küldetésre járni – vonta fel a szemöldökét húgom.

-          Ez a küldetés most egyáltalán nem nyújtott semmilyen örömöt, néhány apróságot leszámítva az úton – csóváltam meg a fejem. – Nehéz teljesíteni a parancsot, amikor egy kicsit sem értek egyet vele.

-          Nézd, ha belegondolsz, akkor mi is sokáig kerestük a mentséget a szüleink számára – simított végig Jane a karomon. – Liz majd túlteszi magát az apján. Mondjuk, ha a fickónak van egy csepp esze, akkor nem is fogja megpróbálni megtalálni – fűzte még hozzá.

-          Sajnos nem vagyok benne biztos, hogy annak a férfinak túl sok esze lenne. Irányításmániában szenved, amit mindenkire ki akar terjeszteni, akinek bármi köze is van hozzá.

-          Nos, ez a férfiaknál gyakori probléma – kuncogott fel Jane.

-          Te kuncogtál? – kérdeztem vigyorogva.

-          Micsoda? Dehogy – vágta rá azonnal.

-          De bizony, hogy kuncogtál – mondtam boldogan. – Jane, gyerekkorunk óta nem hallottam tőled ezt a hangot.

-          Pedig szoktam néha ilyet, ha a színházban vicces a darab, és jól adják elő a színészek – mondta nemtörődöm módon, mintha ennek nem lenne semmi jelentősége. Én viszont pontosan tudtam, hogy ennek nagyon is nagy súlya van. Ez is bizonyítja, hogy kezdi kinyitni a vastag falba vésett apró ajtót, ami az érzelmeket illeti. – Most mit nézel rajtam? – kérdezte idegesen.

-          Jane a köpeny alatt nem fekete a felsőd – állapítottam meg, pedig amióta vámpírok vagyunk nem hajlandó csak feketében járni.

-          Renata vette nekem ezt a ruhadarabot ajándékba, nem illene megsértenem azzal, hogy soha nem veszem fel – sóhajtott fel.

-          Mindenre van kész válaszod, ami alátámasztja a megközelíthetetlenséged, igaz? – állapítottam meg kissé csalódottan.

-          Így van – bólintott rá. – Viszont neked úgy látom, hogy minden válaszra van egy újabb kérdésed, így a végén még túl sokat fogunk beszélgetni, és megunjuk egymást – mondta kicsit szúrósan. - Maradjunk annyiban, hogyha békén hagysz, legalábbis egyelőre, akkor én is békén hagylak titeket – ajánlotta a lehetőséget. – Sőt, tetézem az ajánlatom még annyival is, hogy megpróbálom megismerni a választottad előítéletek, és megjegyzések nélkül, amit ugye már el is kezdtem még az utazásotok előtt.

-          Úgy gondolom, hogy ebben megegyezhetünk – vágtam rá azonnal. Ez az ajánlat jobb, mint amilyenről Jane esetében bármikor is álmodhattam volna, úgyhogy gyorsan meg kell ragadni az esélyt, amit kaptam.

-          Remek, akkor vidd a kedvesed a szobátokba, én pedig szólok a Mesternek, hogy tíz perc múlva a nagyteremben leszel – biccentett húgom. Majd szinte menekülve indult el a másik irányba. Oké, elkönyvelem magamban, hogy lassabban kell becserkésznem a hugicámat, mert ő nem képes a gyors változásokat kezelni.

-          Alec? – hallottam meg Liz bizonytalan hangját.

-          Igen? – néztem rá kérdőn.

-          Mikor érünk haza? – kérdezte kicsit még kábán.

-          Már itthon vagyunk, kicsim – kuncogtam fel halkan. Milyen kis kótyagos ébredés után, egyszerűen imádom.  

-          Fürdő, most azonnal – sóhajtott fel.

-          Rendben, még egy kicsit pihengess, amíg beszélek a Mesterrel, de utána azonnal készítek neked egy fürdőt, és hagyom, hogy addig áztasd magad, ameddig csak szeretnéd. Akár órákon át is.

-          Hm… ez jól hangzik – csillantak fel a szemei.

-          Még szép, hogy jól hangzik – csóváltam meg a fejem. Pontosan tudom, hogy mennyire imádja. Erre még ilyen rövid idő alatt is rájöttem.

-          Nem kéne nekem is mennem? – kérdezte, amikor letettem az ágyra.

-          Teljesen felesleges. A jelentést hárman is le tudjuk adni, és beszélhetsz a Mesterekkel, hogyha kipihented magad. Jane elmondja nekik, hogy megsérültél.

-          Jaj, ne, akkor Caius megint elkönyveli magában, hogy csak egy gyenge kis ember vagyok, és a talán hangyányi szimpátiája is elveszik, amit elértem eddig – pattantak fel a szemei kétségbeesetten.

-          Ne beszélj butaságokat, ilyesmiről szó sem lesz, hidd el – nyomtam vissza az ágyra. – Hamarosan visszajövök – nyomtam puszit a szájára. – Kérlek, maradj itt, és nem viccelek, ha nem talállak itt, akkor súlyos következményei lesznek.

-          Talán megbüntetsz? – vonta fel a szemöldökét.

-          De meg ám, méghozzá nem is akárhogy – vágtam rá fenyegetően. Bár arról fogalmam sincs, hogy hogyan kéne „megbüntetnem”. Majd kitalálom, amíg visszasétálok a lakosztályunkba a megbeszélés után.

-          Ezt kifejtenéd bővebben? – villantak meg a szemei.

-          Te ledér nőszemély, miből gondolod, hogy tetszeni a büntetés? – kuncogtam fel.

-          Onnan tudom, mert ténylegesen sosem lennél képes bántani, és ezt te is pontosan tudod, tehát a büntetés ebből következően nem lesz rossz a számomra – rántotta meg a vállát.

-          Okos lány – biccentettem.

-          Értékelem, hogy értékeled az intelligenciát. Tudod a mai férfiakra ez nem túl jellemző – állapította meg.

-          Az emberek sok dolgot nem értékelnek, amit kellene – vágtam rá azonnal. – Most azonban tényleg megyek. Nemsokára visszajövök. Legyél itt – intettem meg játékosan.

-          Jól van, nyugi, nem tervezem a szökésemet – forgatta meg a szemeit.

-          Na azért – indultam el elégedetten a nagyterem felé. Mikor odaértem a Mesterek már ott ültek, és a többiek is csak rám vártak.

-          Mester – léptem Aro elé, aki azonnal megfogta a kezemet, hogy megnézze mi is történt valójában az utunk során.

-          Hm… nagyon erős képesség van benne kibontakozóban – állapította meg a nomádokkal való találkozásunkat illetően. – Sajnálattal látom, hogy Liz nem döntött okosan az apját illetően – nézett rám komoran miután elengedte a kezem.

-          Mester, Liz egy nagyon érzelmes ember, és…

-          Nincs semmi baj azzal, hogy vannak érzései, de azt hiszem, hogy mindannyian tudjuk, hogy az ember keresni fogja, ahogy Esmét is, és ez veszélyt jelenthet a számunkra – vágott a szavamba Aro. – Mindazonáltal én adtam a parancsot, hogy Liz maga döntsön, ezért elfogadom a döntését.

-          Aro, ezt te sem gondolod komolyan. Az ember nem maradhat életben – vágott közbe azonnal Caius. Tudtam, hogy ebből még vita lehet a Mesterek között. Caius mindent nagyon komolyan vesz a titok biztonsága érdekében.

-          Senki nem fog hinni neki, hogyha elmondja egyáltalán valakinek, hogy találkozott a halott a feleségével, és az eltűnt lányával, ha megengedi, Mester – vágott közbe Renata.

-          Na és, ha nem hisz neki senki, ő akkor is veszélyt jelenthet, elég, ha egyvalaki gyanút fog a történeteiből, hogy valami nem stimmel – vetette ellen Caius azonnal.

-          Össze lesz zavarodva, Félix legalábbis agyrázkódást okozott neki, amikor leütötte – szólt közbe Carlisle. – Megvan rá az esély, hogy még ő maga is el fogja hinni, hogy leesett a lépcsőn, és álmodta az egészet, amíg eszméletlen volt. Ezt orvosilag is alá tudják támasztani. Úgy fogják elkönyvelni, hogy a tudatalattija játszott vele.

-          Ez működhet Liz és Esme esetében, de Alec, Félix, Renata és a te megjelenésedet hogyan fogja alátámasztani a tudatalattijával egy orvos?

-          Az engem, és Alecet nagyon könnyen, ez szimpla féltékenység tudat alatt, egyfajta területféltés, vagy a gyász miatt kialakult tévképzet, egy pszichológus gyorsan elkönyveli ezt a fajta félelmet. Félix és Renata pedig másféle félelmek kivetülése lesz, hogy gyorsan lezártnak tekintsék a problémát – válaszolta Carlisle komolyan. – Ismerem a mai pszichológusok logikáját. Két dologban szoktak reménykedni a látszatorvosok. Az egyik lehetőség, hogy hosszú terápiára járatják a beteget, ami jól kifizetődő a számukra, a másik pedig, hogy elmegyógyintézetbe küldik, hogy ott vegyék fel utánuk a pénzt. Komoly szakember a mostani viszonylatban sajnos kevés van.  

-          Reméljük, hogy igazad lesz – biccentett Caius. – Mindenesetre szeretném, ha mindenki figyelne, hátha suttognak valamit az emberek, és egy hónap múlva szeretném, ha valaki ellenőrizné Charles Evenson hollétét, és állapotát – mondta ellentmondást nem tűrve.

-          Szerintem ez remek gondolat – bólintott rá Aro is. – Ebben megegyezhetünk.

-          Viszont, ha az emberrel baj lesz, akkor nem érdekel, hogy Lizhez tartozik, és ráküldöm az egyik testőrömet, nem fogom hagyni, hogy veszélyeztessen minket, még egy új tag kedvéért sem. Megértetted, Alec? Mondd meg a párodnak, hogy még egyszer nem kíméljük meg az apja életét még az ő kedvéért sem.

-          Rendben van, megmondom neki – hajoltam meg előtte. Én személy szerint már most elintéztem volna, úgyhogy nem lesz nagy veszteség, Liz pedig majd elfelejti.

-          Jól van, akkor végeztünk is – biccentett a Mester. – Oh, jut eszembe, Esme, engedd meg, hogy gratuláljak megtalált leányodhoz. Nagyon különleges teremtés – lépett Esme elé, és megszorította a kezét. – Természetesen örömmel látunk benneteket, ameddig csak szeretnétek – fűzte még hozzá.

-          Köszönjük – mosolyodott el Esme. – Éppen meg akartalak kérni, hogy esetleg még néhány hétig elszállásolnátok-e.

-          Ez csak természetes, kedvesem – vágta rá azonnal.

-          Ha végeztünk visszamennék a könyveimhez – állt fel Marcus. Mint mindig, most sem vitte túlzásba a kommunikációt.

-          Én pedig éppen kutatást végzek a könyvtárban, elmehettek – bocsátott el minket Caius is.

-          Mester, tehetek érted még valamit? – kérdeztem meg Arót, már nagyon szerettem volna visszamenni Lizhez.

-          Nem, köszönöm – rázta meg a fejét Aro. – Menj vissza a kedvesedhez. A következő egy hétben nem leszel beosztva, Jane átvállalt tőled mindent – fűzte még hozzá.

-          Jane? – néztem rá döbbenten.

-          Hagyjuk, csak menj – legyintett, és halványan rám mosolygott.

-          Köszönöm – siklottam hozzá, és gyors puszit nyomtam az arcára, mielőtt még tiltakozhatott volna.

-          Szívesen, csak ne nyálazz már – törölte meg az arcát látványosan, de a szemei azért csillogtak. Úgyhogy elégedetten vigyorogva indultam vissza kedvesemhez…