Liz Volturi - 52. fejezet

52. fejezet

KEDVES OLVASÓIM! ELŐRE IS ELNÉZÉST, DE JÖVŐ HÉTEN SAJNOS NEM LESZ FRISS, MERT A HÉT NAGY RÉSZÉBEN NEM LESZEK ITTHON. JÖVŐ HÉT UTÁNI HÉTEN VISZONT TERMÉSZETESEN MEGY TOVÁBB A TÖRTÉNET A SZOKOTT ÜTEMBEN. ADDIG IS MINDENKINEK KELLEMES OLVASÁST, ÉS JÓ HÉTVÉGÉT :D PUSZI, DRUSILLA

 (Alec szemszöge)

Már nagyon kíváncsi voltam Liz legújabb gyönyörű szettjére, és magamban már az este hátralévő részéről ábrándoztam, amikor a sors elém tárta a tökéletes vacsorámat. Egy férfi állt a sikátorban, a kezében késsel, és több, mint valószínű, hogy áldozatra várt, akit kirabolhat, vagy megölhet. Látszik rajta, hogy nem fog hiányozni senkinek, úgyhogy nyugodtan eltűntethetem feltűnés nélkül. Így nem kell amiatt sem aggódnom, hogy különösebben nyomozna utána valaki. Mert azért annyira nem vagyunk messze Volterra határától, és nem szeretném a családom kellemetlen helyzetbe hozni. Egyszerűen csak besétálok a sikátorba, hagyom magam elkapni, eszem, és már megyek is vissza Lizhez. Remek terv. Talán még beszerzek valahol egy kis gyümölcsöt, hátha kedvesem még megkívánja az éjszaka, vagy este folyamán. Mindenekelőtt besétálok ebbe a „csapdába”, hogy megvacsorázzak.

-          Állj, pénzt, és ékszereket a földre – ugrott elém rögtön a férfi. Pontosan úgy, ahogy számítottam is rá. Ezt már szeretem. Nem kellett sokáig várnom, hogy összeszedje a bátorságát, és elém ugorjon.

-          Na és ugyan miért adnám át az értékeimet? – vontam fel a szemöldököm. Kíváncsi voltam, hogy mégis mennyire lehet bátor.

-          Azért mert, ha nem adod át őket, akkor többé nem mész haza – vágta rá határozottan. Tehát már nem kezdő. Egy pillanatra sem remegett meg a keze a késsel, és nem is bizonytalanodott el.

-          Sajnálatos módon, itt csak egyetlen ember van, aki nem megy többé haza, az pedig te leszel – csavartam ki a kést a kezéből egy hirtelen mozdulattal, majd azonnal a nyakára vetettem magam, és mohón inni kezdtem. Nem telt bele sok időbe, és már végeztem is az áldozatommal, aki élettelenül hullott a földre. Nem sokat bajlódtam a testével, egyszerűen betettem az egyik közeli sikátorba, hogy ne ott találják meg, ahol az eset történt, és indultam is tovább, hátha találok még egy kis desszertet, hogy biztosra menjek. Még véletlenül sem akartam megkockáztatni, hogy ne igyak eleget, és a végén Liznek essen baja.

-          Alec – hallottam meg hirtelen a nevemet. Halk volt, de kétségbeesett. Mintha Liz lett volna. Á, biztosan csak képzelődöm, hiszen ott hagytam a biztonságos hotelszobában. – ALEC – ütötte meg újra a fülemet a hangja, de ezúttal már sikoly volt, nem pedig kétségbeesett suttogás. Azonnal felugrottam a tetőre, és egyikről a másikra ugorva rohantam a szálloda felé. Mi a fene történhetett, és miért nem tesz a szálloda személyzete semmit, ha egy hölgy bajban van? Ugyanis nem hiszem, hogy Liz sikoltott volna, ha minden rendben lenne. Még jó, hogy a vámpíroknak nagyon jó a hallása. Nem törődtem az illemmel, és semmivel, csak rohantam fel az emeletre, ahol a szobánk volt, és azonnal kivágtam az ajtót. Liz az ágyra szorítva feküdt, rajta egy ismeretlen férfi volt, és a hálóinge félig már le volt szakítva a testéről. Azonnal bevágtam az ajtót magam mögött, és ráfordítottam a kulcsot, hogy ne legyenek szemtanuk, majd letéptem azt a szemetet Liz testéről, és a torkánál fogva a falhoz szorítottam.

-          Jól vagy? – fordultam Liz felé aggódva.

-          Igen, most már jól – bólintott rá könnyes szemekkel.

-          Ki a fene maga, és hogy jutott be? – fordultam vissza a férfi felé, és egy kicsit engedtem a szorításon, hogy tudjon beszélni.

-          Elisabeth vőlegénye vagyok, és hazaviszem a menyasszonyomat, hogy feleségül vegyem az apjával kötött egyezség értelmében – válaszolta a ficsúr azonnal. Oh, szóval ő az a bizonyos, aki miatt Liz a sikátorba menekült. Na, de hogyan talált meg minket?

-          Ha egy kicsit ismerné a hölgyet, akkor tudná, hogy nem szereti, ha a teljes nevén szólítják. A neve, Liz – mondtam ellentmondást nem tűrve. – Egyébként pedig maga nem viszi őt innen sehová, ugyanis most már az én társam, és egyszer az én feleségem lesz.

-          A neve Elisabeth Evenson, tehát így illik szólítani, egyébként pedig semmi köze hozzá, mert ha tetszik magának, ha nem, hazajön velem, és kimondja az igent az oltárnál – mondta határozottan. Elég bátor ahhoz képest, hogy én szorítom a torkát, és nem fordítva. – Nem érdekel, ha maga már megkapta, nem fogom hagyni, hogy egy ilyen kis csitri faképnél hagyjon, amikor már mindenhol bejelentettük az esküvőt. Magammal viszem, és az asszonyommá teszem. Nem fog hülyét csinálni belőlem egy ilyen kis szajha, aki nekem ártatlannak próbálja kiadni magát, de magával hentereg ebben a hotelben.

-          Nem tudom, hogy hol tanulta ezt a modort, de abban biztos lehet, hogy több hölgy életét nem fogja megkeseríteni – morogtam rá. – Egyébként pedig, ha tudni akarja, akkor Liz még természetesen ártatlan – szorítottam rá egy kicsit jobban a torkára. Eljátszunk egy kicsit, mielőtt kiszívom az összes vérét, lassan, hogy minél tovább fájjon neki.  

-          Akkor legalább magában volt eddig tisztesség, ha a lányban egy szemernyi tartás sincs. Úgy van, ahogy az apja mondta. A lánya az anyjára ütött a nevelése ellenére is – villantak a szemei Liz felé. Na jó, most untam meg ezt a fickót. Még van képe ilyeneket mondani a világ két legtisztább hölgyéről? Még arra sem méltó, hogy táplálkozzam belőle. Inkább csak összetöröm itt-ott, és ledobom a tetőről, hogy öngyilkosságnak tűnjön.

-          Egyedül jött? – kérdeztem rá a biztonság kedvéért.

-          Természetesen – vágta rá azonnal. – Nem kell a közönség ahhoz, amit Elisabeth kapni fog tőlem. Jogom van megnevelni a menyasszonyomat, hogy időben engedelmességet tanuljon.

-          Nos, azt magam is láttam – morogtam fel. Bár azt nem értem, hogy miért nem próbálta meg előbb elhurcolni, és azután megerőszakolni. Egyáltalán miért vetette rá magát, hogyha feleségül akarja venni? Akkor úgyis megkapta volna. Valószínűleg csak olyan alak, aki azt hiszi, hogy övé a világ, és ez feljogosítja mindenre. Még hogy megnevelni?

-          Már megbocsásson, de én úgy tudom, hogy az ember a menyasszonyát szeretni szokta, félteni és óvni, nem pedig bántalmazni – mondtam dühösen.

-          A társadalmi pozícióm javításáért van szükségem erre a csinos pofira és a jó családjára, semmi több – rántotta meg a vállát, már amennyire képes volt rá a szorult helyzetében.

-          Alec, nem lehetne, hogy csak kidobd a szobánkból? – kérdezte Liz halkan. – Én erre nem vagyok kíváncsi – motyogta halkan. Oh, szegény, Liz. Teljesen megfeledkeztem róla, hogy mennyire megijedhetett.

-          Azt hiszem, hogy elnézést kellene kérnie a hölgytől azért, ami az előbb történt – fordítottam Liz felé a férfit.

-          Én ezt máshogy gondolom – vágta rá azonnal. Én pedig egy laza mozdulattal eltörtem a bal karját. Nem kiáltott fel, csak összeszorította a száját, és fájdalmasan felnyögött. Hm… legalább a férfiúi méltóságára próbál vigyázni.

-          Erre semmi szükség – nézett rám Liz könyörgőn.

-          Próbáljuk újra – ajánlottam a lehetőséget. – Kérjen elnézést a hölgytől – fogtam meg a másik karját.

-          Alec, erre semmi szükség – mondta Liz rémülten. – Mi értelme lenne, ha teljesen összetörnéd a csontjait? Engedd el az útjára, és vigyél haza, ahol nem talál meg – mondta komolyan.

-          Nem gondolod, hogy el fogom engedni? – villantak meg a szemeim.

-          Dehogynem – bólintott rá azonnal.

-          Keresni fog téged – vetettem ellent.

-          Megtalálni viszont nem fog – vágta rá. – Engedd el, kérlek – próbálta meg gyengédebb hangnemben. – Gazdag családból származik, keresni fogják, hogyha eltűnik.

-          Jól van, kiviszem, és elengedem – dobtam a férfit a vállamra. – Itt várj – adtam ki az utasítást, majd a hátsó lépcsőn keresztül felvittem a tetőre.

-          Sejtettem, hogy nem fog szó szerint elengedni – bólintott a férfi.

-          Nos, úgy tűnik, hogy okosabb, mint amilyennek hittem – állapítottam meg. – Kár, hogy hölgyeket bántalmaz, ha nem tenné, akkor akár még kedvelhetnénk is egymást.

-          Nem hiszem, hogy valaha is kedvelnénk egymást, mindenesetre már vártam, hogy mikor maradunk valahol kettesben. Így nyugodtan megtehetem ezt – vett elő egy pisztolyt a kabátja zsebéből.

-          Azzal nem sokra fog menni ellenem – villantak meg a szemeim. Ő viszont csak elmosolyodott, és meghúzta a ravaszt. A golyó azonban visszapattant rólam, amivel igencsak sikerült meglepnem az ellenfelemet.

-          Hogy lehetséges ez? – nézett az átlőtt kabátomra, majd a pisztolyára. – Vaktöltényt adtak?

-          Nem, csak rajtam nem fog a golyó – mosolyodtam el. Majd egy kisebb taszítással letessékeltem a szálloda tetejéről.

-          Uramisten – sikoltott fel mögöttem Liz.

-          Megmondtam, hogy maradj, ahol vagy – kaptam a karomba, majd visszasiettem vele a szobánkba.

-          Tegyél le. Most azonnal eressz el – sikoltotta, amikor beértünk a szobába. Én pedig engedelmesen letettem az ágyra, majd leültem a távolabb lévő asztalhoz. Mit ne mondjak, nem pont így terveztem az estét. – Meggyilkoltad, szemrebbenés nélkül – suttogta maga elé.

-          Megsérültél? – engedtem el a fülem mellett a megállapítást.

-          Nem – vágta rá azonnal. – Meggyilkoltad – mondta megint.

-          Vámpír vagyok, Liz – forgattam meg a szemeimet. – Az életem velejárója, hogy olykor egy-egy ember eltűnik, aki az utamba kerül.

-          Őt nem táplálkozási céllal ölted meg – nyelt egy nagyot. – Most mit fogunk csinálni? Keresni fogják.

-          Meg is találják. Sajnos szörnyű balesetet szenvedett, előfordul néha az ilyesmi – rántottam meg a vállam. Vajon miért van így kiakadva azért, mert megöltem azt, aki meg akarta erőszakolni, és tönkre akarta tenni az életét? – Egyébként pedig, ha nem vetted volna észre, nem volt éppen józan. Egyszerűen azt fogják hinni, hogy részegen leesett a tetőről.

-          Neked ennyi egy ember élete? – kérdezte megrökönyödve.

-          Úgy rémlik, hogy legutóbb nem voltál így kiakadva, amikor a sikátorban elintéztem azt a férfit – vontam fel a szemöldököm. – Talán mégis volt némi érdeklődésed a vőlegényed iránt? – kérdeztem vádlón.

-          A sikátorbeli férfi bűnöző volt, és nem ismertem a családját. Az ő édesanyja össze fog omlani, ha megtudja, hogy mi történt a fiával. Nagyon kedves asszony, őt mindig is szerettem, még akkor is, ha a fiát nem – mondta határozottan.

-          Ez a vita tökéletesen parttalan – nyögtem fel. Azt hittem, hogy hálás lesz nekem, amiért megmentettem ettől az alaktól. Ki érti a nőket?

-          Én is úgy látom – bólintott rá Liz.

-          Alec, sajnálom – hallottam meg húgom hangját, majd kecsesen belibbent az ablakon Demetrivel a nyomában.

-          Remek, még közönségünk is van – forgattam meg a szemeimet. – Hogy kerülsz ide?

-          Még a küldetés része – vágta rá húgom azonnal.

-          Hogy érted? – fordultam felé értetlenül.

-          Három férfi indult el, három irányba, de mind ide jöttek, hogy kutassanak Liz után. Az apja bérelte fel őket, aki még mindig kórházban fekszik. Kettőt már elintéztünk, de úgy tűnik, hogy a harmadikkal kellett volna kezdenünk. Ha Demetri és én tudtuk volna, akkor soha…

-          Nem a ti hibátok – dörzsöltem meg a halántékomat. – Egyszerre nem tud két vámpír három embert lekövetni és elintézni.

-          Több háttérmunkát kellett volna végeznem, és akkor nem jutott volna el idáig – legyintett húgom dühösen.

-          Hagyjuk ezt, Jane – szusszantottam idegesen. – Most már mindegy. Ami megtörtént, az megtörtént.

-          Az apám él? – kérdezte Liz azonnal a húgomtól.

-          Életben van, mert a Mester úgy rendelkezett, hogy próbáljuk meg megoldani az ügyet anélkül, hogy bántanánk, még akkor is, ha esetleg köze van hozzá – válaszolta Jane azonnal. – Megjegyzem, hogy ezt leginkább Alecnek köszönheted és Esmének. Én nem sokat gondolkodtam volna a megoldáson, és csírájában elfojtottam volna a pletykákat.

-          Hála az égnek – sóhajtott fel megkönnyebbülten.

-          Demetri, hazavinnéd Lizt? – fordultam felé kérdőn.

-          Miért? – kérdezte döbbenten.

-          Liz most nem nagyon kedvel engem, mert megöltem egy embert, nem táplálkozási célból, úgyhogy jobb lenne, ha elvinnéd. Nekem még vadásznom kell. Nem volt időm rá rendesen – adtam magyarázatot a kérdésre. – Ha végeztem utánatok megyek, vagy megyünk. Jane, velem tartasz? – néztem rá kérdőn.

-          Hát persze – bólintott rá azonnal, de közben furcsán méregetett. Na remek, nem fogom megúszni a beszélgetést, pedig benne bíztam igazán. Ő sosem beszél túl sokat.

-          Jól van, ha így gondoljátok – kezdte el kapkodni a pillantását köztem és Liz között. – Öhm… elbúcsúztok, mielőtt indulunk? – kérdezte bizonytalanul. Vártam, hogy Liz tegyen felém egy lépést, egy apró jelet, hogy hozzám akar érni, de habozott.

-          Csak vidd, és kérd meg Carlisle-t, hogy vizsgálja meg. Majdnem elkéstem. Szerintem szerzett néhány zúzódást – bocsátottam el őket. Nem mintha parancsolhatnék Demetrinek, de hálás voltan neki, hogy most nem kezdett vitába szállni velem.

-          Oké – vonta fel a szemöldökét Demetri, de azért a karjaiba kapta Lizt a takaróval együtt, majd gyorsan körbenézett, és miután biztonságosnak ítélte a helyzetet kiugrott az ablakon, át a másik tetőre.

-          Alec, ez most talán egy kicsit durva volt – állapította meg Jane halkan.

-          Micsoda? Az, hogy nem hagytam, hogy megerőszakolják, vagy az, hogy megöltem a támadóját? – néztem húgomra dühösen.

-          Az, hogy nem hagytál neki időt, hogy lehiggadjon, hanem eldobtad, mint egy darab rongyot – vágta rá húgom.

-          Miről beszélsz? – néztem rá hitetlenkedve.

-          Az eszedbe sem jutott, hogy minket kérj meg a távozásra, és te maradj itt vele, hogy megbeszéljétek? – kérdezte kíváncsian.

-          Megbeszélem vele később, de most nem jutottunk volna előbbre – mondtam határozottan.

-          Jól van, te tudod – emelte fel a kezeit Jane. – Csak azt mondtam, hogy most még utána mehetünk – fűzte még hozzá.

-          Utána megyünk, ha lehiggadtam, és nem akarok mindent széttépni, ami az utamba kerül – morogtam fel. – Egyébként mióta értesz egyet jobban Lizzel, mint velem?

-          Bár nem sűrűn mutatom ki, de én is nő vagyok, és valaha én is éreztem így, ha emlékszel még rá – csattant fel dühösen. – Én sem akartam elfogadni a végsőkig, hogy a szüleink olyanok amilyenek. Aztán túljutottam rajta, és rájöttem, hogy csak hinni akartam, hogy szeretnek minket. Liz is rá fog jönni, hogy ki az, akinek igazán fontos – lépett elém komolyan. – Most pedig olyat fogok tenni, amitől mindketten ódzkodni fogunk, de én biztos, hogy jobban, mint te – harapott az ajkába, majd egy bizonytalan mozdulattal a derekamra fonta a karjait, és magához ölelt. Először nagyon váratlan volt a gesztus, de néhány pillanat alatt rájöttem, hogy milyen jól esik, és szorosan magamhoz öleltem én is őt. Még nagyjából egy perce sem álltunk így, de Jane máris mocorogni kezdett.

-          Adj még egy percet, kérlek, ez megnyugtat – motyogtam a hajába.

-          Oké – bújt vissza hozzám engedelmesen. Hm… pedig azt hittem, hogy minden idegszálával tiltakozni fog egy kis repeta ellen. – Tudod mit?

-          Mit? – kérdeztem immár mosolyogva.

-          Ez egészen kellemes – szippantott mélyet az illatomból. – Viszont, ha bárkinek is elmondod, letagadom – fűzte hozzá szigorúan.

-          Ne aggódj, tőlem senki sem fogja továbbra sem megtudni, hogy néha vannak érzéseid – ígértem meg azonnal.

-          Helyes, mert igazából nincsenek is, mint tudjuk – kuncogott fel. - Akkor menjünk vadászni? – húzódott el tőlem lassan.

-          Nem, igazából nem vagyok már szomjas, csak a dühömet akartam lecsillapítani veled, de sikeresen lenyugtattál, azt hiszem. Viszont, hogyha te szeretnél inni, akkor veled megyek.

-          Holnap jön a szállítmány, addig ráérek – mondta határozottan. – Inkább menjünk haza, és beszéljétek meg mielőtt nagyobb gondok lesznek a dologból. Szerintem az előbbi helyzet félreérthető volt. Demetri sem tudta követni a dolgot.

-          Jó ötlet – vágtam rá azonnal. Igazából nem akartam így viselkedni Lizzel, de néha annyira nem értem az észjárását, hogy az valami hihetetlen. – Menjünk – nyújtottam a karomat húgom felé, aki azonnal belém karolt, és teljes nyugalommal elhagytuk a szállodád, mintha soha nem jártunk volna ott, miközben odakint már kint volt a rendőrség, és az orvos is Liz volt vőlegényének teste mellett…