Kötelékek - 11. fejezet

11. fejezet

(Jenna szemszöge)

Elég furcsa volt végighallgatni a kis örömünnepet, amit a család Renesmee számára szervezett, de néhány dolog azonnal világossá vált a számomra. Az első és talán legfontosabb tény, hogy Nessie a család számára a legfontosabb dolog a világon. Ami azt illeti, nagyon is tetszett az a parti, amit rendeztek a születésnapjára. Még rémlik, hogy anno apa és anya is mindig igyekezett a kedvemben járni, amikor közelgett a nagy nap az életemben. Sosem szalasztották el csodálatosan megünnepelni az életem eme fontos napját, és őszintén mondhatom, hogy soha nem szenvedtem hiányt semmiben sem. Talán nem is olyan rossz ez a család, mint amilyennek hittem. Hiszen gonosz lények képesek lennének ilyen nagy szeretetben nevelni egy gyermeket? Vagy ez csak egy műsor része, amit nekem szántak azért, hogy megbízzak bennük? Bár ezt erősen kétlem, hiszen hallottam a történeteket, amik Belláról, Edwardról, és Nessie-ről szóltak. Igazán és őszintén szeretik egymást és a lányukat, és a családjuk is képes lett volna meghalni értük, ahogy még több vámpír is megtette volna ugyanezt. Ez szinte egészen biztos. Akkor viszont nem mondhatom azt, hogy mindenben hazudnak, és egy szemernyi jóérzés sincs bennük. Láttam ma a kis ablakon keresztül, hogy mennyire imádják mindannyian azt a kislányt, hogy mennyi vérfarkas szereti őket, holott ők az alapvető ellenségeink. Vajon Maria mi mindenben hazudott nekem? Vagy mi mindenben tévedett? Annyi biztos, hogy valaki története több ponton is hibázik, vagy éppen mindkét történet hibázik, amit hallottam. Több lehetőség merül fel, de csakis egy igazság lehet.

-          Helló, csajszi, hiányoztam? – jelent meg Emmett hatalmas vigyorral az arcán.

-          Az attól függ, hogy minek köszönhetem a látogatásod – állapítottam meg nevetve. – Valahogy éreztem, hogy hamarosan újra látni foglak.

-          Na és vajon miből gondoltad ezt? Biztosan azért, mert nem is gondoltál olyasmire, hogy esti mese nélkül itt hagynálak – ült vissza a székbe, ahol igen sok időt töltött az utóbbi egy napban.

-          Miért nem ünnepled tovább az unokahúgodat? – kérdeztem kíváncsian.

-          Azért, mert az unokahugicám éppen alszik, tudod ő csak félig vámpír, és így vannak emberi szükségletei is – rántotta meg a vállát Emmett. – Ilyenkor jellemzően megpróbálunk csendben maradni, hogy nyugodtan pihenhessen.

-          Oh, értem. Tehát a kis Renesmee mégiscsak sebezhetőbb, mint amilyennek mondják – vigyorodtam el. Akkor van a családnak gyenge pontja, mégpedig Nessie.

-          Még csak meg se forduljon az okos kis fejecskédben, hogy az unokahúgommal kapcsolatban bármi rosszat forralj, mert azt egészen biztosan nem éled túl. Nem csak az én családom fog üldözni és megölni, hanem a komplett farkas falka, és még jó néhány vámpír barátunkkal is meggyűlik majd a bajod. Szóval, lényeg a lényeg, hogy talán Nessie sebezhetőbb, mint mi, de ha bántod, akkor nem sok fog maradni belőled, ez egészen biztos – mondta ingerülten.

-          Nyugi, Emmett, mi okom lenne bántani az unokahúgod? Hiszen nem ő a célpont – tártam szét a karomat.

-          Valóban nem, a célpont, mint tudjuk a húgom, ami megint csak nem a legjobb jövőt veti fel a számodra – bólintott rá Emmett.

-          Most tényleg csak azért jöttél le ide, hogy bosszants? – kérdeztem a szemeimet forgatva.

-          Nem, azért jöttem ide, hogy elmondjam, hogy az imádott nővéred, aki minden bizonnyal borzasztóan aggódik érted, már úton van ide – mondta vigyorogva.

-          Ezt meg honnan tudhatnád? – kérdeztem döbbenten.

-          Nem tudom, hogy rémlik-e, de elkoboztuk a telefonodat – kuncogott fel. – Nem mellékesen pedig Alice figyeli Maria minden döntését, és pontosan három óra múlva fog megérkezni.

-          Az nem lehet, ennél sokkal jobban bízik bennem – mondtam határozottan.

-          Valóban? – vonta fel a szemöldökét Emmett. – Te még mindig azt hiszed, hogy bárkiben is bízik a nővérkéd? – kérdezte idegesen.

-          Megegyeztem vele, hogy akkor jön utánam, hogyha nem jelentkezem legalább hetente, és annyi idő még nem telt el – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-          Oké, még mindig elfogult vagy – forgatta meg a szemeit. – Semmi gond, egyszer majd elmúlik ez a vakság, amivel próbálod magadat nyugtatni, legalábbis egyelőre.

-          Mi lenne, hogyha végre békén hagynál? – kérdeztem nagyot sóhajtva. Semmi kedvem most ehhez a sehová sem vezető hülyeséghez, amivel Emmett próbál engem idegesíteni.

-          Ahogy akarod, végül is nemsokára lesz jobb társaságod is annál, mint amilyen én vagyok. A nővéreddel majd jobban érzitek magatokat. Úgyis elég sok megbeszélnivalótok van, nem igaz? – tárta szét a karját. – Hiszen a történetek, amiket elmeséltem csak jelentenek valamit, nem igaz?

-          Talán csak Maria tévedett néhány dologban, esetleg valaki olyan mesélt neki rólatok, aki nem ismerte pontosan a történetet. Viszont soha nem fogok reális képet kapni, hogyha mindenki csak ködösíti a történteket, magamnak kell kiderítenem, hogy mi is történt valójában – mondtam komolyan. Egyedül csak én tudom az igazságot a szüleim haláláról, egyszerűen csak nem emlékszem. Ha Mariának bármi köze is van hozzá, akkor azzal csakis én lehetek tisztában. Emlékeznem kell, méghozzá minél előbb.

-          Lenne erre is egy javaslatom – jelent meg hirtelen a bátyám.

-          Nocsak, szóba állsz velem? – lepődtem meg.

-          Szóba állok veled, hála Alice-nek, és segíteni szeretnék…

-          Hadd találjam ki, hála Alice-nek – forgattam meg a szemeimet.

-          Nem, nem hagytad befejezni a mondatot, azt mondta volna, hogy segíteni szeretnék, mert a húgom vagy, és hiszem, hogy nagyon is kedves lány vagy, csak félrevezettek – mondta határozottan. – Tehát, ha befejezed a feleségemre tett megjegyzéseidet, és hajlandó vagy visszaemlékezni a múltadra, akkor ajánlok egy lehetőséget, hogy együtt megtudjuk, hogy mi történt akkor éjjel.

-          Komolyan gondolod? – néztem rá kérdőn.

-          Még soha életemben nem gondoltam semmi sem ennyire komolyan. Nem is lehet kérdés, hogy ki kell derítenünk az igazságot, méghozzá együtt – bólintott rá bátyám.

-          Na és mikor akarsz indulni? – kérdeztem kíváncsian.

-          Amint elfogtuk Mariát, és Alice biztonságban lesz a család többi tagjával együtt – vágta rá azonnal. – Emmett, egyébként érted jöttem. Alice szerintem negyed órán belül ideérnek.

-          Jól van, akkor elfoglalom a helyemet – biccentett Emmett, majd amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan távozott is.

-          Miért nem engedsz el? Jó túsz lehetnék – ajánlottam a lehetőséget.

-          Eszem ágában sincs – rázta meg a fejét Jasper. – Túlságosan is jól kitanított téged, hiszen kijátszottad Alice képességét, sőt még Edwardot is. Itt is túsz vagy, és nem kell még rád is figyelnem – mondta egyszerűen.

-          Jó stratéga, ahogy Maria megmondta – mosolyodtam el.

-          Mindig is az voltam, már emberként is, úgyhogy ebből nem sok Maria érdeme – állapította meg. – Most viszont, ha megbocsátasz, mennem kell, de ne aggódj, nemsokára hozom a nővéredet, hiszen van mit megbeszélnetek – vigyorodott el. – Majd most kimutatja a foga fehérjét – mondta elégedetten, és szempillantás alatt eltűnt. Én pedig ott maradtam, és vártam, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége…

(Jasper szemszöge)

Akármennyire is bíztam Alice képességében, és örültem annak, hogy most már közöttünk van Zafrina és Senna is, akik segítenek, mégis aggódtam a feleségem, és a családom épségéért. Edward javaslatára Nessie-t már biztonságba helyeztük. A farkasok között nagyon is jó helyen lesz, amíg véget vetünk ennek az egésznek. Maria természeténél fogva mindig a leggyengébb láncszemet támadja meg egy-egy klánból, és őt túszul ejtve szerzi meg az egész klán hatalmát. Ezért is fogadta meg, hogy ő sosem fog szeretni senkit. Még szerencse, hogy senki sem ismeri nálam jobban őt. A húgomat is ezért szerezte meg magának, mert tudta, hogy ha van olyan lény, akit nem ölök meg Alice miatt gondolkodás nélkül az csakis egy szerettem lehet.

-          Jasper, minden rendben van? – simított végig szerelmem a karomon, ezzel kiszakítva a gondolataimból.

-          Igen, hát persze, kicsim – húztam magamhoz egy gyengéd csókra. – Merre járnak?

-          Már nagyon közel vannak – vágta rá azonnal. – Csupán néhány perc és már itt is lesznek.

-          Akkor itt az ideje, hogy elkapjuk végre azt a nőt, és egyszer, s mindenkorra elintézzük őket – indultam el az ajtó felé. – Zafrina a helyén van? – néztem kérdőn Sennára.

-          Természetesen – biccentett azonnal. – Amint elérik azt a határt, hogy a képessége már hasson rájuk, akkor azonnal megvakítja őket.

-          Nagyszerű – vágtam rá. – Az egyetlen, akivel még vakon is vigyázni kell az Maria, mert ő bekötött szemmel, az ösztöneire hallgatva is szokott küzdeni. Megtanulta a vakságot kezelni, de mivel így majd egyedül marad, ez sem okoz gondot, mert el tudom kapni. A többieket pedig ti kapjátok majd el – néztem körbe a családomon, akik egy emberként bólintottak, majd elindultak a helyükre.

-          Biztos vagy benne, hogy nekem itt kell maradnom? – kérdezte Alice bizonytalanul. – A képességem még jól jöhetne odakint. Tudom, hogy le lesznek fegyverezve a látásuk nélkül, de akkor is aggódom.

-          Te csak maradj itt, ahogy megbeszéltük – mondtam komolyan.

-          Jasper, te tanítottál meg mindenre, amit tudok, képes lennék akár én is elkapni – mondta morcosan.

-          Igen, ezt pontosan tudom, de a kedvemért maradj itt – nézett rám kérlelőn. – Rendben?

-          Jól van, de csakis azért, mert te szeretnéd – sóhajtott fel szerelmem megadóan.

-          Köszönöm – öleltem magamhoz apró testét elégedetten. – Ne aggódj, nem fog sokáig tartani, amíg elkapjuk őket – ígértem.

-          Úgy legyen – biccentett Alice. – Na menj, azért majd figyellek titeket, nehogy bármi is történhessen.

-          Nem fog semmi történni, de nyugodtan figyelj, mert akkor legalább nyugodtan fogsz várni – simítottam végig az arcán. Majd elindultam az erdő felé, ahonnan már hallottam is a kétségbeesett kiáltásokat, hogy elvesztették a látásukat.

-          Mindenki higgadjon le – mondta Maria komolyan. – Mindjárt elmúlik – fűzte még hozzá. – Sandra, a pajzsod, most – kiáltotta el magát Maria. – Mindenki visszakapta a látását? – kérdezte elégedetten. – Mert az enyém visszatért.

-          Rendben vagyunk – kiáltották a többiek.

-          Rendben bizony, így sokkal szórakoztatóbb lesz a buli – vágta rá Emmett. Majd már csak a sikolyt hallottam, ami az egyik támadónk végét jelentette. Sajnáltam a lányt, de sajnos mindenkit nem tudunk figyelni, és elkapni, óhatatlanul is lesznek áldozatok. Bár, ha rajtam múlik, akkor Maria élve nem távozik innen, ez az egy biztos.

-          Emmett, ne becsüld alá őket, furmányosabbak, mint gondoltuk volna – szóltam rá bátyámra. Azt hiszem, hogy itt az ideje, hogy elkezdjek vadászni, és le se álljak, amíg nem végeztünk ezzel az egésszel.

-          Nos, van ami nem változik, Jasper – ugrott le elém egy fáról Maria. Tökéletes, pontosan így terveztem, így Jenna minden egyes szavát pontosan hallani fogja. Már csak meg kell mutatnia az igazi énjét.

-          Valóban van, Maria. Úgy látom, hogy még mindig mással végezteted el a piszkos munkát – kezdtem bele gyorsan a hergelésébe, mielőtt Jennának még eszébe jutna közbeszólni és elrontani a kis vallomást.

-          Oh, a kis meglepetésemre gondolsz? Úgy látom, hogy nem örültél eléggé a kis hugicádnak, mert akkor már régen hazajött volna hozzám az a kis szerencsétlen – vigyorodott el.

-          Miért változtattad át, Maria? – kérdeztem kíváncsian.

-          Nos, akkor éjjel, amikor megtámadtam a szüleidet, még csak álmodni sem mertem róla, hogy a húgod is ott lesz. Az anyád és az apád sosem lettek volna partnerek a feleséged elleni merényletben, de a kislány ártatlan volt, és minden jel szerint hiszékeny. Úgyhogy utána küldtem az embereimet, hogy ijesszenek rá a kicsikére. Addig én nyugodtan szárazra szívhattam a szüleiteket, így volt erőm hozzá, hogy a húgod csak átváltoztassam. Milyen kár, hogy megszakadt a vérvonalad, nem igaz? Lényeg a lényeg, a Jenna sokkos állapotban volt az átéltektől, így nyugodtan tetszeleghettem a hős megmentő szerepében. Még egészen szórakoztató is volt, ahogy ragaszkodott hozzám, bár az állandó szeretetéhsége, és a kislányos gondolkodásmódja több, mint idegesítő. Mindenesetre a tervemhez éppen kapóra jött a naivitása, ugyanis egyáltalán nem volt nehéz meggyőznöm őt arról, hogy Alice a rossz, és én vagyok a szegény áldozat. Úgy tettem, méghozzá évtizedekig, mintha nem is tudtam volna, hogy a húgod, és a megfelelő pillanatban tálaltam neki, hogy a férfi, aki elhagyott egy másik nőért te voltál. Egy szóval sem mondhatod, hogy ez úgy tökéletes, ahogy van. Tökéletesen kidolgozott volt a tervem, nem igaz? – kérdezte elégedetten. – Egyébként mit csináltál a hugicáddal? Kivégezted? Már egy ideje nem hallottam felőle.

-          Nem éppen – ráztam meg a fejem. – Történetesen a húgom a fogjunk, legalábbis addig, amíg nem tudjuk kitörölni a fejéből a mocskot, amit te beleültettél.

-          A barátainak annyi, nem voltak sokan – jelent meg Emmett elégedetten. – Intézzük már el a féltékeny volt csajodat, és éljük békésen tovább az életünket – ajánlotta a lehetőséget.

-          Szerintem ez azért nem ilyen egyszerű – mondtam komolyan. – Jobb lenne, hogyha bezárnánk, és megtudnánk mindent a mostani csapatáról arra az esetre, ha esetleg követnék őt, ha nem jelentkezik.

-          Nem hiszem, hogy bárkinek is hiányozna, ha hirtelen eltűnne – állapította meg Emmett.

-          Azért csak maradjunk annyiban, hogy ne kockáztassunk – mondtam ellentmondást nem tűrve. – Vigyük a zárkába, és a többit majd meglátjuk.

-          Sohasem fogsz elkapni az egyszer biztos – rugaszkodott el hirtelen a földtől Maria, és a következő pillanatban már egy fa tetején volt, és menekülni kezdett.

-          Teljesen mindegy, hogy mivel próbálkozol, úgyis el foglak kapni, és elintézzük ezt a dolgot kettőnk között egyszer, s mindenkorra – kiabáltam utána, és a következő pillanatban üldözőbe is vettem.

-          Segítsek? – kiabált utánam Emmett.

-          Nem, ezt egyedül fogom elintézni – válaszoltam, majd rávetettem magam a nőre, aki egykor pokollá tette az életemet…