Liz Volturi - 50. fejezet

50. fejezet

 (Liz szemszöge)

Már kis híján kiértünk a világból, de a várból és a városból már egy jó ideje, és én még mindig nem tudtam, hogy mi lesz az a híres meglepetés, amitől Alec annyira fel volt dobódva, pedig már elképesztően kíváncsi voltam rá, mert tényleg fogalmam sem volt.

-          Elárulod végre, hogy mi az a meglepetés? – kérdeztem kíváncsian.

-          Nem, nemsokára odaérünk, és akkor majd meglátod, de ne aggódj, tetszeni fog, ez egészen biztos – mondta elégedetten.

-          Oké – adtam meg magam, amennyire bepörgött, most úgysem fogok kihúzni belőle egyetlen egy szót sem.

-          Ígérem, hogy jó móka lesz, csak engedd el magad – nézett rám bocsánatkérő arccal.

-          Egy pillanatig sem kételkednék benne, hogy szórakoztató élményben lesz részem, hiszen veled vagyok – válaszoltam azonnal. Csak jó lenne már tudni, hogy pontosan mi lenne az.

-          Sajnos itt meg kell állnunk, ameddig be nem sötétedik, mert ahová vinni foglak ott nagyon is feltűnőek lennénk a napsütésben – mondta kissé szomorúan. Pedig jó lenne, ha láthatnád napfényben is.

-          Gondolom, még mindig nem akarod elárulni, hogy mégis hol vagyunk? – vontam fel a szemöldököm.

-          Még szép, hogy nem – vágta rá azonnal. – Látni akarom az arcod, amikor először meglátod.

-          Egyre inkább összezavarsz, hogy vajon mi lehet az a hihetetlen csoda, ami miatt ennyire izgatott lettél – sóhajtottam fel.

-          Ez lenne a cél, mert így nem találod ki, hogy hová hoztalak – kuncogott fel elégedetten. – Habár azt hiszem, hogy a szobánkat ideje lenne elfoglalni.

-          Szobánkat? – kérdeztem döbbenten.

-          Igen, arra gondoltam, hogy itt aludhatnánk, és csak holnap este mennénk vissza. Egy kis időre a magaménak szeretnélek tudni, ha nem baj.

-          Hát persze, hogy nem baj, de nem lesz gond ebből a mesterekkel? – kezdtem el rágcsálni a szám szélét. Nagyon tetszettek az efféle gesztusok, de azt azért meg kell vallanom, hogy egyáltalán nem akartam galibát magam körül. Főleg nem azt, hogy Alec esetleg miattam kapjon büntetést.

-          Aro maga javasolta, hogy folytassuk a félbe maradt kirándulásunkat, akár máshol is. Nem csak Volterrában – mondta lelkesen. – Ne aggódj, tökéletesen el vagyunk engedve erre a kiruccanásra.

-          Akkor jó – vigyorodtam el most már én is elégedetten. – Na és mikor tudom meg, hogy hol vagyunk?

-          Ne aggódj, hamarosan – mondta határozottan. – Addig viszont hunyd be a szemed – fűzte még hozzá.

-          Miért?

-          Mert ha meglátod a szálloda nevét, akkor nem lesz nehéz kitalálnod, hogy hol vagyunk – mondta szigorúan.

-          Jól van, nem lesek – egyeztem bele, majd behunytam a szememet. Nem sokkal később pedig éreztem, hogy Alec letesz valami finom puhára. Gondolom egy ágyra.

-          Húsz perc múlva sötétedik, és indulhatunk, addig ha gondolod elfoglalhatod a fürdőt néhány emberi percre – mondta lágyan, de közben már felettem feküdt és az arcomat cirógatta.

-          Jelenleg nagyobb a kísértés, hogy ott maradjak, ahol vagyok, méghozzá veled – néztem mélyen a szemébe, de közben éreztem, hogy elpirulok.

-          Nem lehet, Liz, még nem elég jó az önuralmam – rázta meg a fejét mosolyogva.

-          Nem is arra gondoltam, hogy itt és most önfeledten essünk egymásnak, de azért egy kis gyakorlás nem árthat. Majd fürdök este, ahogy szoktam, miután visszajöttünk – kezdtem el lesimítani a zakóját a válláról.

-          Ugye tudod, hogy ilyenkor mindig a tűzzel a játszol? – bújt ki engedelmesen az említett ruhadarabból.

-          Talán szeretem, amikor megéget – mondtam komolyan. – Bár azt nem bánom, ha van egy váltás ruhám is ehhez, mert ha nekilendülsz, akkor nem sok minden marad meg nekem – fűztem még hozzá kuncogva.

-          Rose segített nekem egy kicsit, és a vadászata után lerakott itt számodra egy kisebb bőröndöt, amiben minden szükséges dolgot megtalálsz – mondta büszkén.

-          Te kis kéjsóvár, szóval tudtad, hogy egy pillanat alatt beadom a derekam – böktem mellkason.

-          Nem igazán, inkább csak reméltem, hogy a rád gyakorolt hatásom tegnap óta mit sem változott. Bár, ha jobban belegondolok, akkor nem ártott volna magamnak is csomagolni váltás ruhát, hiszen a múltkori kis ing széttépő akciód után csak úgy repkedtek a gombjaim. Bár nagyon tetszett a hév, amivel nekem estél. Azt hittem, hogy ott helyben megerőszakolsz – kacsintott rám.

-          Ó, istenem – takartam el az arcomat mindkét kezemmel.

-          Igen, ezt is gyakran szoktad mondogatni, de nekem persze sokkal jobban tetszik, amikor a nevemet sikoltozod – nyomott csókot mindkét kezemre, amelyek jelenleg az arcomat takarták.

-          Alec, egy úriember nem mondana ilyeneket – nyögtem fel. – Nem lenne szabad ennyire zavarba hoznod egy hölgyet.

-          Nem is állt szándékomban zavarba hozni téged. Én csak gondoltam elkezdem próbálgatni a határaidat – fejtette le a kezeimet a szemem elől. – Sajnos még elég alacsony szinten van, de ha dolgozunk rajta még egy kicsit, akkor nem lesz gond – kacsintott rám.

-          Te egy kicsit sem vagy zavarban a kis légyottjaink miatt? – kérdeztem kíváncsian.

-          Egyáltalán nem, mert mind a ketten akarjuk, mind a ketten nagyon jól érezzük magunkat, és nem teszünk semmi olyasmit, amit a társadalom elítélne, ahol eddig nevelkedtél, hiszen az ártatlanságod tökéletesen sértetlen, és még jó ideig az is marad – mondta határozottan. – Ráadásul hihetetlenül izgató, hogy ennyire feltétel nélkül megbízol bennem – villantak meg a szemei.

-          Senkiben nem bíztam még soha életemben nálad jobban – fogtam két kezem közé az arcát, majd magamhoz húztam egy csókra.

-          Látod? Ezért mondom mindig, hogy egy igazi csoda vagy – mosolyodott el, amikor elváltunk. – Kérlek, ne légy zavarban amiatt, ami köztünk van, természetes dolog. Persze, mindkettőnknek még kicsit különös, de egyértelműen jó értelemben. Legalábbis nekem.

-          Nekem is csodálatos – néztem mélyen a szemeibe, de azért éreztem, hogy az arcom kissé lángba borul.

-          Csak ezt akartam hallani – nyomott még egy csókot a számra, majd felpattant, és engem is magával húzott. – Sötétedik, gyere, itt az ideje, hogy megmutassam neked az egyik kedvenc látványosságomat.

-          Már alig várom – kaptam fel a vállkendőmet, majd követtem szerelmemet, aki kivezetett a hotelből.

-          Mindjárt ott vagyunk – mondta nagyjából két perc séta után. Ahogy befordulunk annál az utcasaroknál már látni is fogod – magyarázta. Én pedig olyan izgatott lettem, hogy mindjárt megláthatom a meglepetését, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről.

-          Uramisten – sikkantottam fel, amikor megláttam. – Pisa? A ferde toronyhoz hoztál? – kérdeztem boldogan mosolyogva.

-          Gondoltam, hogy látnod kell neked is, ha már ilyen közel vagyunk hozzá. Imádom ezt a tornyot – mondta gyermeki lelkesedéssel. – Remek példája annak, hogy a másság különleges, nem pedig félelmetes – nézett fel a különös épületre áhítattal.

-          Elképesztő – mondtam ámulattal. – Felmehetünk a kilátójára? – kérdeztem reménykedve.

-          Elméletileg nem nagyon szabad felmenni rá éjszaka, de arra gondoltam, hogy elviszlek vacsorázni, és visszalopózhatunk. Mi a zárt toronyra is könnyedén feljutunk, hiszen megvannak hozzá az adottságaim – kacsintott rám mosolyogva.

-          Akkor vacsora, és kilátózás? Remekül hangzik – mondtam vidáman. – Köszönöm – nyomtam lágy csókot a szájára. – Csodálatos meglepetés.

-          Örülök, hogy tetszik – szorított magához egy pillanatra. – Szeretném, ha élményekkel teli lenne az emberi időd, és utána természetesen a határtalan időd is, amit majd reményeim szerint velem töltesz.

-          Alec, még nem volt olyan nap, amióta találkoztunk, hogy egy percig is unatkoztam volna – mondtam komolyan.

-          Helyes, ez maradjon is így – nézett rám komolyan. – Ha van valami vágyad, amit teljesíteni tudok, akkor légy szíves, és azonnal szólj. Szeretnék mindent megadni neked.

-          Ez fordítva is igaz – vágtam rá azonnal. – Mit adhatnék cserébe, azért a sok törődésért és figyelemért, amit kapok tőled? – kérdeztem kíváncsian.

-          Nekem bőven elég, hogy velem vagy – válaszolta azonnal.

-          Tudtam, hogy ezt fogod mondani, de én mégis szeretnék adni neked valamit cserébe – simítottam végig az arcán.

-          Van valami, amit szeretnék, de azt még nem most fogom kérni tőled – mondta gyengéden.

-          Miért nem? – néztem rá meglepetten.

-          Azért mert még nincs itt az ideje, még nem készültem fel kellőképpen – kuncogott fel.

-          Hűha, akkor ez elég nagy kérés lehet, ha ennyire rá kell készülnöd – vontam össze a szemöldököm. Vajon mi lehet az?

-          Nagy kérés lesz, és hamarosan meg is fogod tudni, hogy mi az – mondta sejtelmesen.

-          Jól van, akkor megpróbálok türelmesen várni – ígértem meg, bár nem bánnám, hogyha valaki elszólná magát, mert kíváncsi természetesen van, és ettől soha nem tudtam elvonatkoztatni.

-          Mit szeretnél vacsorázni? – váltott témát hirtelen.

-          Fogalmam sincs – sóhajtottam fel. – Talán kicsit vissza kéne fognom a tésztát és a pizzát, mert egyszer csak azt fogom észrevenni, hogy már csak gurulva tudok közlekedni.

-          Szerintem gurulva is kívánatos lennél, de ha már nem szeretnél ma is szénhidrát dús ételt fogyasztani, akkor mit szólnál hozzá, ha elvinnélek a közeli fondü bárba? Mit szólnál mondjuk zöldségekhez, gyümölcsökhöz, és sajthoz, meg étcsokoládéhoz?

-          Mióta vagy te ilyen tájékozott emberi étel szinten? – vontam fel a szemöldököm. Eddig azt hittem, hogy még a rendelés is szinte újdonság volt neki, erre most olyan dolgokat tud, amiről még nem is nagyon hallottam.

-          Amióta különleges helyekre szeretnélek vinni. Állítólag ez nagyon romantikus és szórakoztató vacsora lehetőség – mondta határozottan.

-          Akkor próbáljuk ki – vigyorodtam el. Nagyon tetszett a lehetőség, hogy új dolgokat próbáljak ki új helyeken.

-          Remek, reméltem, hogy ezt mondod, mert már foglaltam is asztalt, ha őszinte akarok lenni – kacsintott rám. – Csak nem akartam én megmondani, hogy hova menjünk, hátha van valami elképzelésed, vagy vágyad.

-          Nem, ez nagyon jó terv – mondtam komolyan.

-          Akkor erre hölgyem – ajánlotta fel a karját. – Hamarosan ott leszünk. Csupán két perc sétára van innen az étterem. Úgyhogy még egy kis borozás is belefér, ha gondolod, mert állítólag a sajthoz, és néhány édességhez kifejezetten illenek a borok.

-          Talán egy pohárka bor, vagy kettő, de semmiképpen sem túl sok – mondtam határozottan. Vicces, amikor egy kicsit becsípek, de nem szeretném, hogy Alec rosszat feltételezzen rólam. Egyébként is egy hölgynek illik mértékletesnek lennie.

-          Ne butáskodj, Liz, természetesen eszem ágában sincs leitatni téged – vigyorodott el Alec. – Sokáig szeretnék ma ébren lenni veled, és ahhoz az kell, hogy te is éber legyél.

-          Neked nem nehéz sokáig ébren lenni, hiszen nem is alszol – forgattam meg a szemeimet.

-          Én valóban nem, de most te is ébren leszel velem egy ideig, mert olyan jó, hogy csak kettesben lehetünk, mindentől távol – mondta elégedetten.

-          Nem is nézném ki belőled, hogy ilyen romantikus gondolataid vannak állandóan – állapítottam meg.

-          Nem is nagyon voltak, amíg nem találkoztam veled – kacsintott rám. – Na gyere, itt is vagyunk – vezetett be egy csodálatos kis étterembe. Minden asztalnál volt egy nagy tál középen, ahol ettek, és mindenki furcsa hosszúkás villára szúrt fel ételdarabkákat, és a közös nagy tálba mártották, mielőtt megették.

-          Nahát, milyen érdekes – csillantak fel a szemeim. – Még soha nem láttam ilyen éttermet – mondtam lelkesen. Már nagyon kíváncsi voltam az itteni specialitásokra. 

-          Örülök, hogy tetszik – húzta ki magát büszkén.

-          Volturi néven van foglalásunk – mondta Alec az elénk siető pincérnek.

-          Már vártuk Önöket – bólintott azonnal. Hm… gondolom, Alec, mint mindig most bőkezű volt az előfoglalásnál. Na várjunk csak, ma egész nap szolgálatban volt. Mikor intézte el ezt a sok dolgot?

-          Hogyan sikerült ezt megszervezned, mialatt szolgálatban voltál? – kérdeztem kíváncsian.

-          Mi sem egyszerűbb – mosolygott rám boldogan. – Esme segített nekem a szervezésben. Ő járt itt délután, és ő foglalt asztalt nekünk ebben az étteremben, én csak a piszkos anyagiakat adtam át neki. Úgyhogy az anyukád a főszervező a mai esténken. Nagyon remélte, hogy boldoggá tesz téged egy kis kiruccanás.

-          Anya szívességet kért miattam a Mesterektől?

-          Nagyon örülne ám, hogyha egyszer tényleg anyának szólítanád – állapította meg.

-          Fogom is, csak még egy kicsit furcsa – vágtam rá azonnal.

-          Egyébként pedig nagyon sokat beszélgetett ma Aróval, de ezt majd ő elmeséli neked – mondta sejtelmesen.

-          Nem akarod inkább te elmondani? – kérdeztem reménykedve. Elég kíváncsi természetem volt mindig is.

-          Nem, mert szerintem ezt ő szeretné neked elmesélni holnap – mondta ellentmondást nem tűrve. – Viszont annyit ígérhetek, hogy nagyon fogsz örülni.

-          Ebben eddig is biztos voltam – bólintottam rá.

-          Ajánlhatom a sajtfondüt kezdetnek? – kérdezte a pincér, amikor leültünk.

-          Igen, nagyszerű lenne – bólintottam rá azonnal.

-          Italt addig is? – nézett ránk kérdőn.

-          Két pohárral kérnénk a ház borából – vágta rá Alec, amikor a pincér felé fordult.

-          Azonnal hozom – bólintott a férfi, majd egy szempillantás alatt eltűnt.

-          Hé, tudom jól, hogy te nem is fogod meginni – néztem rá morcosan.

-          Sebaj, de majd te megiszod – kacsintott rám. – Legfeljebb nem rendelünk többet. Két pohár nem nagy dolog. Vagy kérnél esetleg egy gyümölcslevet is?

-          Még nem tudom, egyenlőre megpróbálok majd megbirkózni a leadott rendeléssel – gondolkodtam el.

-          A látszat fontos, édesem – simogatta meg a kezemet az asztalon átnyúlva.

-          Tehát, hogyha már én is olyan leszek, mint ti, akkor ne reménykedjek ilyen randevúkban? – kérdeztem kissé csalódottan. Jól van, mondjuk ezt sejthettem volna, hiszen akkor már nem eszek majd emberi ételeket.

-          Randevúkban reménykedhetsz, csak nem étteremben lesznek – rántotta meg a vállát. – Ne félj, akkor is kitalálok majd kellemes időtöltéseket kettőnk számára. Színházba pedig bármikor mehetünk – mondta mosolyogva.

-          Ez igaz – bólintottam rá boldogan. Végül is, nem fogok sokat veszíteni az átváltozásom után sem. Hiszen az életem majdnem ugyanilyen lesz, leszámítva persze az emberi dolgokat…