Liz Volturi - 55. fejezet

55. fejezet

KELLEMES HÚSVÉTI ÜNNEPEKET, ÉS SOK LOCSOLÓT MINDENKINEK! PUSZI, DRUSILLA

 (Liz szemszöge)

Fogalmam sem volt róla, hogy mennyi lehetett az idő, amikor magamhoz tértem, de abban biztos voltam, hogy éjszaka áthajtott rajtam egy lovas kocsi, vagy egy komplett csorda, mert amikor felébredtem úgy éreztem, hogy nem vagyok önmagam. Mindenem sajgott, a fejem lüktetett, a szemeim égtek, és egyáltalán nem éreztem jól magam. Mi a fene történt velem?

-          Jól vagy, kicsim? – kúszott be anya lassan a látóterembe.

-          Nem tudom, nem igazán mondanám, hogy jól vagyok – nyögtem fel. – Mindenem olyan nehéz, és égnek a szemeim. Mi történt velem? – néztem rá fáradtan.

-          Attól tartok, hogy nem sikerült pihenned – fogta meg a kezem gyengéden.

-          Hogy érted? Hiszen most ébredtem – néztem rá értetlenül.

-          Most ébredtél, mert valószínűleg a nyugtatótól, amit Carlisle adott nem sikerült felébresztenünk téged, de folyamatosan hánykolódtál. Aztán nem sokkal ezelőtt végre megnyugodtál, de biztosan nem pihented ki magad – mondta aggódva. – Edward szerint álmodban menekültél egy sikátorban, ahol szakadt az eső, de nem látta, hogy ki üldözött. Nem emlékszel semmire?

-          Nem mondhatnám – ráztam meg a fejem tanácstalanul, de rossz ötlet volt, mert így csak még jobban megfájdult.

-          Hát végre felébredtél – jelent meg Carlisle megkönnyebbülten. – Soha többé nem kapsz egy csepp nyugtatót sem – mondta komolyan. – Még életemben nem láttam ilyet ezelőtt. Nem kaptál akkora dózist, ami indokolta volna ezt a fajta kábulatot. Ha történt volna veled valami, akkor én…

-          Hé, nyugalom, Carlisle – fogtam meg a kezét. – Nyilvánvaló, hogy senki sem tehet erről az egészről. Csak valami különös dolog történt, aminek majd te a végére jársz, hogy mégis miért reagált így a testem. Nincs okunk rá, hogy önvádakat koholjunk, vagy egymásra mutogassunk.

-          Mindenesetre azonnal veszek tőled egy kis vért, és megvizsgálom – mondta határozottan. – Tudni akarom, hogy miért történt, hogy soha többé ne történhessen meg.

-          Biztosan nem fog megismétlődni, ne idegeskedj – mondtam lágyan. – Alec, hol van? – nyeltem egy nagyot. Az ember azt hinné, hogy aggódott értem, és végig fogta a kezem, vagy legalábbis valami hasonló. Legalábbis én biztosan örültem volna neki. Bár, ha jobba belegondolok, akkor végül is én küldtem el őt, hogy reggelig ne beszéljünk, így érthető, hogy most nincs itt, de azért jól esett volna.

-          Lent van az egyik cellában, Renata és Jane vigyáz rá – válaszolta anya.

-          Jézusom, miért? Nem zárhatják be csak úgy. Nem tett semmi rosszat, én azonnal beszélek a Mesterekkel, ezt nem tehetik meg vele…

-          Nyugodj meg, Liz – szorította meg anya a kezem. – Alec önszántából van odalent. Nem akarta megsérteni a kérésedet, bár majdnem beleőrült, hogy mi van veled.

-          Magára zárt egy cellát, csakhogy tiszteletben tartsa azt, amit kértem? – kérdeztem meghatottan. Ez nagyobb szerelmi vallomás, mint az, hogyha itt lenne. Milyen nehéz lehetett neki. Ha csak abból indulok ki, hogy én mit éreznék egy ilyen helyzetben, ha nem lehetnék mellette.

-          Nagyon szeret téged, kedvesem – jelent meg Aro a szoba másik végében.

-          Örülünk, hogy magadhoz tértél, aggódtunk – mondta Caius. Hűha, vajon mi történt itt? Ennyire én nem lehetek fontos személy. Mindenki ennyire félt engem?

-          A kötelék közted és Alec között töretlen, gyermekem. Remélem, hogy nem akarod sokáig kínozni – szólalt meg Marcus, pedig rá igazán nem volt jellemző, hogy beszélget valakivel.

-          Felhozná valaki hozzám Alecet? – kérdeztem halkan, tudtam, hogy így is meghallják.

-          Megyek – biccentett Félix azonnal. Mi van, mindenki az én szobám környékén ólálkodik?

-          Köszönöm, Féilx – szóltam azért utána. Nem akartam udvariatlan lenni, hiszen ez egy kedves gesztus volt tőle.

-          Hogy vagy? – kérdezte anya komolyan.

-          Fáradtan, és kábán, de jobban leszek hamarosan – mondtam határozottan. Furcsa, ami velem történt, de biztosan nincs benne semmi különös. Végül is, Carlisle is azt mondta, hogy a stressz később fog kijönni rajtam. Talán én álmomban vezettem le a feszültséget. A tudatalattim játszott velem, ennyi az egész.

-          Liz, jól vagy? – termett mellettem Alec hirtelen, de nem ért hozzám, csak aggódó tekintettel fürkészett engem.

-          Minden rendben – mosolyogtam rá. – Nincs semmi bajom – próbáltam meg megnyugtatni. Ahogy elnéztem ő még idegesebb volt talán anyánál is, pedig az nem semmi, mert Esme vámpír létére még jobban elsápadt, mint eddig bármikor.

-          Biztos? – nézett rám kérdőn. – Ne haragudj, de nem nézel ki túl jól – állapította meg. – Mármint, persze, mindig csodálatos vagy, de nagyon vörösek a szemeid – emelte fel a kezét, de bizonytalanul le is engedte. Értem én, hogy tiszteletben tartja a kérésem, és azt hiszi, hogy haragszom rá, na jó egy kicsit tényleg haragszom, de azért megérinthetne. Vagy talán az engedélyemre vár?

-          Talán azért nem aludtam jól, mert egy kicsit melegem volt – mosolyogtam rá a testhőmérsékletére célozva, mire ő is elmosolyodott végre. Én pedig megfogtam a kezét az arcomhoz emeltem, hogy belebújhassak a tenyerébe, ezzel is jelezve, hogy nyugodtan hozzám érhet.

-          Ezen a problémán bármikor örömmel segítek – kacsintott rám. Mire Emmett rögtön röhögni kezdett. Mondjuk ezen már nem igen lepődtem meg. Viszont Rose egy gyors taslival azonnal elhallgatatta, de aztán gyors csókot nyomott kedvese ajkaira, mielőtt még panaszkodni kezdhetett volna. – Pihenned kéne még, kicsim – mondta lágyan.

-          Inkább ennék valamit, ha lehet, és innék egy kis teát is – mondtam határozottan. Egy kicsit éhes voltam, és nagyon szomjas.

-          Hozom – tűnt el anya egy szempillantás alatt a szobából.

-          Jól vagyok, de most már nagyon kezdek zavarban lenni – nyeltem egy nagyot, ahogy körbenéztem a szobában levő kisebb tömegen.

-          Csak aggódtunk érted, ez minden – mondta Carlisle kicsit megkönnyebbülten. Szegény, nem is akarom elképzelni, hogy mennyit hibáztathatta magát, pedig nem tehet róla, hogy ezek szerint lidérces álmom volt.

-          Hagyjuk, hogy egy kis levegőhöz jusson – mondta Aro határozottan. – Ha ettél, és egy kicsit jobban érzed magad, akkor kérlek, gyere be hozzánk a nagyterembe, egy-két dolgot meg szeretnénk veled beszélni, mielőtt elutaztok.

-          Természetesen – vágtam rá azonnal. Elutazunk? Mármint, hogy én? Meg gondolom Alec? Mégis hová? Miről maradtam le?

-          Mindenki menjen a dolgára, hagyjuk pihenni, Lizt – adta ki az utasítást, mire egy szempillantás alatt kiürült a szoba, csak a Cullen család tagjai és Alec maradtak bent velem. Egy pillanattal később pedig anya sétált be egy megrakodott tálcával a kezében.

-          Miféle utazási tervről maradtam le? – néztem kérdőn Alecre. Mire hirtelen mindenki kislisszolt, csak anya maradt velünk.  

-          Egy kicsit eltávolítunk Volterra közeléből, sőt Olaszországból is, mert ha sikerült ideáig követniük a nyomodat, akkor valószínűleg jönnek még, akik téged akarnak megtalálni – magyarázta azonnal.

-          Ezt úgy is megoldhatjuk, hogy egyszerűen nem hagyom el a kastélyt. Ide úgysem tud bejönni senki, legalábbis ember – rántottam meg a vállam.

-          Nem élhetsz az átváltozásodig bezárva – rázta meg a fejét Alec azonnal. – Mindig is szerettél volna világot látni, én pedig meg akarom mutatni neked – mondta ellenmondást nem tűrve.

-          Úgy is láthatok világot, hogyha vámpír vagyok, és az átváltozásom után nem leszek veszélyben, hiszen minden embernél erősebb leszek – vetettem ellent. – Vagy, ami még jobb ötlet, harapj meg most rögtön – mondtam komolyan.

-          Liz, hidd el, hogy az nem lenne most jó ötlet – tiltakozott Alec.

-          Szerintem sem kéne most azonnal meghoznod ezt a döntést – vágta rá anya is.

-          Nem tudom, hogy miért vagytok ennyire kiakadva az időponton – sóhajtottam fel. – Nem mindegy, hogy most, vagy néhány hónap múlva? Essünk túl rajta, és nem lesz többé gond, hogy védtelen ember vagyok.

-          Te nem vagy védtelen – vágta rá Alec. – Egyszerűen csak rád támadt egy nálad erősebb ember, aki ráadásul férfi, így nem meglepő, hogy alul maradtál a küzdelemben.

-          Pontosan ez a lényeg, nagyon elegem van már belőle, hogy életem szinte minden csatájában én húzom a rövidebbet – vágtam rá dühösen.

-          Na jó, Esme, kérlek, figyelj rá, hogy egyen. Én még elintézem az utolsó simításokat az induláshoz, addigra talán lehet vele értelmesen beszélni – vett néhány mély levegőt Alec. Majd gyors csókot nyomott a fejem búbjára, és kiviharzott a szobából.

-          Még nem zártuk le a témát – kiabáltam utána.

-          Kicsim, mi ütött beléd? – ült le anya óvatosan az ágyam szélére.

-          Fogalmam sincs – nyögtem fel, miután egy kicsit lehiggadtam.

-          A düh, és a harag teljesen normális reakció ilyenkor, Esme – jelent meg Rose a szoba ajtajában. – Bejöhetek? – kérdezte kedvesen.

-          Természetesen – bólintottunk rá azonnal.

-          Magunkra hagynál miket egy kicsit, Esme? – nézett kérdőn anyára. – Szeretnék kettesben lenni néhány percet Lizzel – fűzte még hozzá.

-           Hát persze – állt fel azonnal, majd kisietett a szobából.

-          Miért küldted ki? – néztem rá kérdőn.

-          Mert beszélgetni szeretnék veled egy kicsit, bár ez szerintem elég nyilvánvaló – mosolygott rám gyengéden.

-          Rose, nagyon kedves, hogy idefáradtál, de tudom, hogy mit akarsz mondani – szusszantottam fel egy kicsit mérgesen.

-          Nem hiszem – csóválta meg a fejét.

-          Tudom, hogy nem pártolod az átváltozásom gondolatát, de ez az én döntésem, és én szeretnék vámpír lenni – mondtam határozottan. Legalább ebben az egy dologban teljesen biztos voltam. Meg persze abban, hogy Alec szeret engem, és én is szeretem őt.

-          Én a benned dúló érzelmi viharról szeretnék inkább beszélni veled, ha tökéletesen pontosan szeretnék fogalmazni – fogta meg a kezem gyengéden. – Tudom, hogy amikor az a férfi megtámadott téged, és gyengébbnek bizonyultál nála, akkor kiszolgáltatottnak, megalázottnak, meggyalázottnak érezted magad, és talán még most is így érzel. Mintha sosem tudnád lemosni magadról az érintését annak ellenére sem, hogy most már soha többé nem érhet hozzád, és bármit megtennél, hogy elfelejtsd ezt az érzést, akár csak néhány percre is, de ott motoszkál az agyadban, mert még túlságosan friss az élmény, de nem az a megoldás, hogy átváltoztatást kérsz idő előtt, mert akkor csak a vérszomjaddal kell majd foglalkoznod. Ha így tennél, akkor rászabadítanál a férfiakra és bosszúszomjas nőt, aki legszívesebben minden férfit elintézne, aki az útjába kerül. Én is ezt akartam tenni. A legszívesebben kiirtottam volna az egész férfi nemet, kivéve persze Carlisle-t és Edwardot miután elintéztem a támadóimat a volt vőlegényemmel együtt, és egy pillanatig sem tudom tagadni, hogy élveztem a bosszú minden pillanatát, mert megérdemelték. Carlisle, Esme és Edward próbáltak megérteni engem, és sosem tették szóvá, hogy mi történt az átváltozásom után. Aztán ahogy teltek az évek, és én szép lassan megnyugodtam, és megtaláltam Emmett-et, akkor döbbentem rá, hogy abban a felfokozott érzelmi állapotban talán egy kicsit túlzásokba estem, és elhamarkodottan vontam le következtetéseket. Soha nem fogom azt mondani, hogy hiba volt a bosszúm, mert a mai napig nem bántam meg, és soha nem is fogom. Viszont ma már azt is pontosan tudom, hogy nem gyűlölhetem az egész világot néhány férfi kegyetlensége miatt. Lényeg a lényeg, hogy én azt javaslom, hogy próbálj meg erőt meríteni Alecből ahhoz, hogy megnyugodj, ahogy én erőt merítettem Emmett kedvességéből, gyengédségéből, és bohókásságából. Hidd el, hogy bármilyen hihetetlen is, de egy ilyen negatív élmény után pontosan egy kedves, és megértő férfi az, aki elhozhatja a gyógyulást. Tapasztalatból mondom. Ha szeretnéd, akkor fogadd meg a tanácsom, persze nem kötelező. Mindenesetre ne taszítsd el magadtól azokat, akik szeretnek. Ezzel csak azt szeretném mondani, hogy gondolt át még egyszer a hirtelen hozott döntéseidet, mert jelen pillanatban nem lenne bölcs dolog túlságosan elhamarkodottan cselekedni.   

-          Köszönöm, hogy elmondtad – szorítottam meg a kezét. Azt hiszem, hogy ezek után másképpen látom majd egy kicsit a történteket, ami határozottan jó dolog. – Azt hiszem, hogy megkeresem anyát és Alecet, hogy megtudjam hová is utazunk – mosolyodtam el halványan.

-          Oh, ezt még én is tudom – vágta rá azonnal.

-          Tényleg? – villantak meg a szemeim.

-          Te és Alec velünk jöttök, méghozzá Angliába, Carlisle szülőhelyére – mondta lelkesen. – Még én sem jártam ott – fűzte még hozzá. – Akár felfedezhetjük együtt is, ha van kedved.

-          Ez remekül hangzik – bólintottam rá azonnal. Rosalie nem sokszor ajánlja fel a társaságát, így nagyon örültem, hogy szeretne velem mászkálni majd a városban, és felfedezni a nevezetességeket. Természetesen Alec és Esme is velünk jön majd, gondolom, de mindenképpen jó lesz. Feltéve, ha igaza lesz a többieknek, és nem fognak rám találni az emberek, akiket ezek szerint apám bérelt fel, hogy megtaláljanak.

-          Most viszont megyek, hagylak pihenni, és gondolkodni, mert még alig csomagoltam be valamit, pedig mindjárt indulunk – állt fel az ágyamról. Majd az ajtó felé indult. Egy kicsit úgy éreztem, mintha zavarban lenne.

-          Köszönöm, Rosalie – szóltam utána kedvesen.

-          Igazán nincs mit – mosolygott rám. Majd kisietett a szobából. – Most viszont szerintem menj, és mosd meg Alec hátát, ha érted mire gondolod – kacsintott rám. – Szegény teljesen össze van zavarodva amióta visszajöttetek. Egy kis békülés ráférne mind a kettőtökre – mondta, majd egy szempillantás alatt eltűnt, és anya jelent meg az ajtóban.

-          Enned kéne – szólt rám komolyan, de mégis lágyan.

-          Egy kicsit később, előbb meg kéne keresnem Alecet – tettem le a tálcát, és felálltam az ágyról. – Nem tudod, hogy merre van?

-          A szobátokban – vágta rá anya azonnal. – Viszont legalább a tálcát vidd magaddal, és edd meg ott. – Közben tudtok beszélgetni.

-          Köszönöm – nyomtam puszit az arcára, majd elslisszoltam mellette a tálcával együtt. Nagyon hálás voltam neki, amiért ennyire törődött velem. Tudom, hogy most már mindketten tisztában vagyunk vele, hogy ő az anyukám, és ez valószínűleg teljesen természetes reakció tőle, de akkor is hihetetlen örömet okozott vele, hogy ennyire vigyázott rám, és törődött az érzéseimmel. – Szia – dugtam be a fejem a nyitott ajtón, és megláttam Alecet.

-          Szia – nézett rám meglepetten.

-          Mi a baj? – néztem végig magamon. Talán valami nem stimmel a ruhámmal?

-          Csak nem hittem, hogy akarsz velem kettesben lenni – gondolkodott el.

-          Már miért ne akarnék? – lepődtem meg ezúttal én.

-          Tudom, hogy mérges vagy rám, és talán még félsz is tőlem valamilyen szinten, és én nem akarom, hogy kényszerből legyél a közelemben – mondta komolyan.

-          Alec, mérges voltam rád, mert hidegvérrel megöltél egy embert, és nem táplálkozási céllal tetted, de közben azzal is tisztában vagyok, hogy csak engem akartál megvédeni, és hálás vagyok érte neked, de nehéz elviselni a tudatot, hogy miattam halt meg.

-          Nem miattad halt meg, kicsim – nézett rám gyengéden. – Magának kereste a bajt. Az ő döntése volt, hogy megkeres téged, hogy gyötörhessen, te csak az áldozat voltál ebben az őrületben – simított végig gyengéden az arcom ép felém. – Ha pedig nem akarod ezt az utat, akkor beszélek a Mesterekkel és itt maradunk.

-          Azt hiszem, hogy akarom – bújtam hozzá szorosan. Hiányzott már a gyengéd ölelése, és a kedves szavai, amit egyáltalán nem volt nehéz megszoknom. – Szeretlek – motyogtam a mellkasába.

-          Én is szeretlek – vágta rá gondolkodás nélkül. Talán még nem beszéltünk meg mindent, amit meg kellene, de ebben a pillanatban minden jó volt úgy, ahogy volt, és egyenlőre nem akartam, hogy elillanjon ez a különlegesen békés pillanat, inkább csak kiéveztem a pillanatot, amikor csak ketten vagyunk, és nem törődünk az égvilágon semmivel…