Liz Volturi - 43. fejezet

43. fejezet

BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK MINDENKINEK! REMÉLEM, HOGY HASONLÓAN JÓL TELTEK NÁLATOK AZ ÜNNEPEK, MINT NÁLUNK :D JÓ OLVASÁST :D PUSZI, DRUSILLA

(Liz szemszöge)

Viszonylag gyorsan megfürödtem, nem akartam még véletlenül sem megváratni Alecet, na és pláne nem akartam megváratni Jane-t, mert ki tudja, hogy annak milyen következményei lettek volna. Bár ha belegondolok, mostanában tényleg nagyon igyekszik, hogy kedvesebb legyen, legalábbis nekem nagyon úgy tűnik. Mindenesetre gyorsan megtörölköztem, és villámgyorsan felvettem a ruhát, és már fésültem is a hajamat.

-          Húsz perc múlva indulunk, ha készen leszel – lépett be Alec lazán a szobába.

-          Kopogni ki fog? – vontam fel a szemöldököm. Mióta sétál be ilyen lazán a szobánkba?

-          Öhm… azt hiszem, hogy már mindenedet láttam, úgyhogy, úgy gondoltam, hogy most már bejöhetek a saját szobánkba – siklott hozzám, majd csókot nyomott a számra.

-          Végül is, ez teljesen logikus gondolat – bólintottam rá. – Egyébként is nekem kell elnézést kérnem, hogy egy ideig gyakorlatilag vendég voltál a saját szobádban.

-          A mi szobánkban – vágta rá azonnal. – Ez a mi szobánk, nem pedig az enyém. Azóta a miénk, hogy úgy döntöttél velem maradsz – hintett gyors csókot a nyakamra. Majd lehuppant az ágyra. – Szóval, elkészülsz húsz perc alatt?

-          Még annyi időre sem lesz szükségem – legyintettem, miközben már a hajamat fontam.

-          Hogy-hogy te mindent meg tudsz oldani egyedül? – kérdezte hirtelen Alec. – Mármint, a kisasszonyok állandóan tele vannak segítőkkel, akik befűzik a ruhájukat, befonják a hajukat, megrágják helyettük az ételt…

-          Oké, értem a cinikus megjegyzést az úrinőkkel kapcsolatban, de azt leszámítva, hogy az apámnak elég jelentős vagyona van, azt kell mondanom, hogy a világ legnagyobb skótja is, ha másról van szó. Mármint magára akármennyit költ. Tudod, úri elfoglaltságokra, cigarettára, hölgyekre, akik bármikor a rendelkezésére állnak. Viszont én kaptam egy dadust, aki megtanított nekem mindent, így már nem volt másra szükségem – magyaráztam hevesen.

-          Sosem vágytál, ilyen társalkodónőre?

-          Ami azt illeti, egyszer-kétszer eszembe jutott, hogy jó lenne nekem is egy barátnő, akivel megbeszélhetek mindent, de aztán úgy voltam vele, hogy a dadusom is mindig meghallgat, amikor kérem – rántottam meg a vállam.

-          Azért most nem bánod, hogy Renata szeret beszélgetni – állapította meg.

-          Nem, ezt a legkevésbé sem bánom – bólintottam azonnal. Nagyon jól esett, hogy van valaki, aki szeret velem lenni, el akar menni velem vásárolni, vagy egyszerűen csak sétálni.

-          Kész is vagyok – igazítottam meg a hajam, majd Alec felé fordultam a székkel.

-          Lélegzetelállító vagy – villantak meg a szemei.

-          Igazán? – mosolyodtam el.

-          Mint mindig – kacsintott rám vigyorogva.

-          Még a végén zavarba hozol – haraptam az ajkamba.

-          Én is gyorsan átöltözöm, ha már színházba megyünk – pattant fel hirtelen. Néhány perc múlva pedig már öltönyben állt előttem.

-          Ez tényleg gyors volt – állapítottam meg.

-          Nem szeretném megváratni Jane-t, már nagyon izgatott az előadás miatt – mondta határozottan.

-          Én az egész este miatt nagyon izgatott vagyok – vallottam be őszintén. – Van valami illemszabály, vagy bármi, ami fontos neki, vagy ami esetleg idegesíti.

-          Csak add magad, Liz, és hidd el, hogy nem lesz semmi baj – fogta meg a kezem. – Mindenesetre nagyon hálás vagyok, amiért ennyire próbálsz a húgom kedvében járni.

-          Tudom, hogy ez fontos neked – néztem fel rá komolyan.

-          Mindketten nagyon fontosak vagytok nekem, és ezt Jane is tudja, te is tudod, úgyhogy nem lesz semmi baj – mosolygott rám kedvesem, majd egy pillanattal később kopogást hallottunk az ajtón.

-          Igen? – kérdeztük egyszerre.

-          Készen vagytok? Mert én elkészültem – nyitott be Jane az ajtón.

-          Részemről is mehetünk – mosolyogtam rá, amit ő ugyan kicsit szerencsétlenül, de viszonzott.

-          Akkor, hölgyeim? – nyújtotta Alec az egyik karját felém, a másikat pedig a testvére felé. – Két ilyen csinos hölggyel színházba menni, biztos vagyok benne, hogy mindenki engem fog irigyelni – mondta büszkén. Mire én felnevettem, Jane pedig megforgatta a szemeit.

-          Inkább induljunk, mert mindjárt szétreped az arcod – mondta Jane, de sokkal gyengédebben, mint ahogy azt megszokhattuk tőle. A testvérét mindenki szerint nagyon szerette, még akkor is, ha nem mutatta ki, és én magam is így láttam, amióta csak itt vagyok. – Remek darab lesz, már alig várom, hogy láthassam. Remélem, Liz, hogy te is szereted a vígjátékokat, mert én személy szerint nagyon is kedvelem a vidám elődadásokat.

-          Az egyik kedvenc műfajom – vágtam rá azonnal. A víg darabok részemről bármikor jöhetnek. Semmi akadályuk.

-          Ezt örömmel hallom, mert sűrűn járok színházba, és csak egy-két alkalommal jön el velem valaki. Egyedül is remek szórakozás, de néha jó, ha van társaság.

-          Én is örömmel veled tartanék néhány alkalommal, hogyha tényleg nem zavarlak – ajánlkoztam rögtön. Tényleg szeretem a színházat, és örülnék, hogyha eljárhatnék viszonylag rendszeresen.

-          Megbeszéljük – biccentett Jane. Feltételeztem, hogy ezzel lezártnak tekintette a témát, mert nem reagált mást, úgyhogy inkább én is csendbe burkolóztam.

-          Hol van a hangod, kicsim? – súgta a fülembe Alec. – Nyugodtan beszélgess vele, nem harap. Vagy legalábbis nem mindig harap – kuncogott fel.

-          Nem tudom, hogy milyen téma érdekli még a színházon kívül, hiszen egyáltalán nem ismerem. Habár, aki a színházat szereti, az könnyen lehet, hogy olvasni is szeret – gondoltam el halkan. – Jane? – néztem rá kérdőn.

-          Igen? – kérdezte meglepetten. Hűha, a Mestereken és a testvérén kívül úgy látom, hogy nem sűrűn próbál beszélgetni másokkal, és mások sem vele.

-          Nincs véletlenül néhány színdarabod könyvben is? Mindig is vágytam rá, hogy néha olvashassam is a műveket, ne csak nézzem. Talán úgy még érdekesebb lesz, ha több az információm a történetről.

-          Akad néhány régebbi darab a szobámban, az újak közül sajnos még keveset sikerült megszereznem, de az egészen biztos, hogy meg fogom. Hogyha szívesen elolvasnád őket, akkor kölcsönadhatom – ajánlotta a lehetőséget.

-          Nagyon örülnék neki – mosolyogtam rá hálásan. – Öhm… azt hittem, hogy a szokott útvonalon megyünk – néztem rájuk kérdőn, ahogy egyre lejjebb mentünk az alagsor felé.

-          Van egy-két rövidebb útvonal is a városba, ami a kastély alagsorán keresztül megy. Így tudunk nappal is járőrözni, hátha valaki feltűnést akar kelteni a fajunkból, és le kell állítanunk – magyarázta Alec.

-          Nem rajongok a sötét helyekért – nyeltem egy nagyot.

-          Hozzá lehet szokni, ráadásul gyorsabban, mint hinnéd – legyintett Jane. – Régen én sem kedveltem az ilyen helyeket, aztán rájöttem, hogy nem rosszabbak, mint bármelyik másik hely egy kastélyban.

-          Oké, akkor majd egyszer nem fog zavarni, de most határozottan zavar – húztam el a számat.

-          Mehetünk a másik útvonalon is, ha ennyire fél tőlem – forgatta meg a szemeit Jane.

-          Nem mondtam, hogy félek tőled – vágtam vissza azonnal.

-          Na és vajon mi más okod lenne még rá, hogy ne menjünk erre? Félsz, hogy gyorsan megeszlek, még mielőtt Alec észrevenné.

-          Egyáltalán nem – kiabáltam rá.

-          Lányok – szólalt meg Alec békítően.

-          Bocsánat – sóhajtottunk fel egyszerre.

-          Nocsak, micsoda szinkron – kuncogott fel Alec azonnal. – Ezt jó lenne, ha erőltetnétek egy kicsit – próbálta meg oldani a feszültséget. Én tényleg igyekszem, de Jane nagyon nehéz eset, ahogy mindenki állítja. Sosem tudom, hogy mikor értelmez valamit félre, vagy mikor sértődik meg valamin teljesen váratlanul.  

-          Jól van, elismerem, hogy kicsit jobban elönt a pánik a sötét helyektől, amióta tudom, hogy vámpírok léteznek, ráadásul úgy tudom, hogy mostanában sok nomád és újszülött vámpír mászkál erre. Nem szeretnék vacsora lenni az átváltozásom előtt – mondtam békülékenyen.

-          Jól van, elismerem, hogy ez így van – biccentett Jane. – Bocsánatot viszont nem fogok kérni a stílusomért, ezt jobb, ha tudod. Évszázadok alatt nem kértem elnézést senkitől, és nem most fogom elkezdeni – mondta határozottan.

-          Ezt nem is vártam el – vágtam rá azonnal.

-          Mindjárt kint is vagyunk – engedett el minket Alec, majd szélesre tárta az ajtót. – Hölgyeim – mondta, mi pedig kisétáltunk az estébe. Jane-t persze inkább előre engedtem, jobb a békesség.

-          Minden rendben, jöhettek – pislantott vissza néhány pillanattal később.

-          Akkor, menjünk, Liz – fogta meg a derekamat, majd kitessékelt az ajtón.

-          Oh, már majdnem a színháznál vagyunk – néztem körbe mosolyogva. – Az egész várost körbeölelik ezek az alagutak? – kérdeztem kíváncsian.

-          Elég széles körben megoldható a kijutásunk a városból – bólintottak rá mindketten.

-          Majd egyszer körbevezetsz, ha már átváltoztam? – néztem kíváncsian Alecre.

-          Természetesen – vágta rá azonnal. – Minden Volturi ismeri ezeket az utakat, és még a Culleneknek is megmutattuk vészhelyzet esetére.

-          Vészhelyzet? Ugyan ki merné megtámadni ezt a kastélyt? – kérdeztem döbbenten.

-          Hidd el, hogy néha több nomád csoport összeáll, és megpróbálják átvenni a hatalmat – mondták teljes komolysággal.

-          Hiszen, Jane és te akár ketten is könnyedén…

-          Mi nem vagyunk mindig a várban – vágta rá Jane. – Ha küldetésre kell mennünk, akkor legalább az egyikünk, de van, hogy mind a ketten elhagyjuk a várat.

-          Értem – mondtam elgondolkodva. Talán ki lehetne találni valami stratégiát erre vonatkozóan, hogy legalább az egyikük maradjon mindig a várban. Bár az is lehet, hogyha felerősödik a képességem az átváltozás után, akkor előbb is képes leszek megérezni a veszélyt.

-          Hahó, Liz, megérkeztünk – csípett egy picit az oldalamba, mire kiszakadtam a gondolataimból. – Min törted ennyire a fejed?

-          Csak egy kis stratégián – vallottam be őszintén. – Majd otthon megbeszéljük, kettesben – fűztem még hozzá kérdő tekintetét látva.

-          Rendben – egyezett bele felvont szemöldökkel.

-          A páholya kész, kisasszony – mondta egy idős férfi. Majd elvezetett minket ahhoz a páholyhoz, ahol a legutóbb is ültünk.

-          Ez a ti saját páholyotok? – kérdeztem meglepve.

-          Igen, örök hely, amelyet a Volturi család fizet, amióta csak színház működik itt. Évente kapnak egy jelentős adományt is, hogy minél több darabot elhozhassanak nekünk.

-          Akkor az egész város hálás lehet nektek – mosolyodtam el. Szeretem, amikor támogatást kapnak olyan intézmények, amik megérdemlik. Én mindig árvaházaknak adtam a jótékonysági keretet, amit apámtól kaptam, hogy kezeljem.

-          Azért ennyire nem vagyunk jóságosak – húzta el a száját Alec. – A város ugyan biztonságban van, de a turistái sajnos néha megfogyatkoznak – mondta komolyan.

-          Ezt most inkább hagyjuk – szóltam közbe azonnal. – Tisztában vagyok a vámpírság hátrányaival, vagy áldozataival is.

-          Igen, tudom, de néha nem árt, ha emlékeztetlek rá, hogy bár nem bántjuk egyfolytában az embereket, de mindenkin segíteni sem tudunk – mondta Alec.

-          Most inkább foglalkozzunk a színdarabbal – ültem le az egyik szélső székre, Alec pedig mellettem foglalt helyet, a másik szélén pedig Jane. A darab pedig fantasztikus volt, ahogy a szünetben történt beszélgetés is, amit Jane-nel folytattam, amíg Alec hozott nekem egy kis frissítőt. Az este pedig olyan gyorsan eltelt, hogy már azon kaptam magam, hogy Jane lakosztálya előtt állunk.

-          Nagyszerű este volt, valamikor megismételhetnénk – mondta, majd belépett a szobába. Egy mosoly esetlegesen jól esett volna, de ha belegondolok Jane esetében erre még várhatok egy darabig. Az őszinte mosoly nagy ajándék lehet tőle.

-          Fantasztikus voltál ma este – kapott fel hirtelen Alec, majd néhány pillanattal később már a szobánkban is voltunk.

-          Ugyan, hiszen csak önmagamat adtam, ahogy tanácsoltad – legyintettem.

-          Fáradt vagy? – kérdezte kaján vigyorral az arcán.

-          Nem, nem vagyok fáradt – ráztam meg a fejem nevetve. – Úgy látom, terveid vannak még mára.

-          Nem tudom, hogy miből gondolod ezt – kuncogott fel.

-          Alec, én bevallom őszintén, hogy nem voltam biztos benne, hogy el akarom mondani, de Renata azt mondta, hogy az őszinteség a legjobb mód, hogy megoldjuk a gondjainkat, és azt hiszem, hogy tökéletesen igaza is volt ebben a kérdésben, úgyhogy szeretnék mutatni valamit – mondtam nagyot nyelve.

-          Mi a baj, kicsim? – kérdezte értetlenül.

-          Meglazítanád a hátamon a ruhát? – haraptam az ajkamba.

-          Hát persze – bólintott rá azonnal. Majd néhány gyors mozdulattal levette az anyagot a hátamról. – Te jó ég, ezt én? Mármint, mikor történt? Miért nem szóltál azonnal? – simított végig finoman a hátamon. – Nagyon fáj?

-          Nem, igazából egyáltalán nem fáj – ráztam meg a fejem. – Őszintén mondom. Akkor egy kicsit fájt, de már nem is érzem.

-          Túl erősen nyomtalak a falhoz, igaz? – nézett rám kérdőn.

-          Csak a pillanat heve miatt történt, és az én hibám is volt, hiszen szándékosan ingereltelek – próbáltam menteni a menthetőt.

-          Liz, megbeszéltük, hogy azonnal szólsz, hogyha valamit eltúlzok. Meg tudok tanulni mindent veled kapcsolatban. Az ölelés erősségét is megtanultam, akkor ez is menni fog – mondta komolyan. – Bár nem tervezem, hogy sűrűn falhoz présellek, hacsak nem tetszett – nézett rám kérdőn.

-          Ami azt illeti, nagyon is tetszett – kuncogtam fel. – Meglepődnél, ha tudnád, hogy valójában mennyire tetszett.

-          Ezt örömmel hallom – simított végig az arcomon. – Most pedig bekenem a hátad, és holnapra semmi nem fog látszódni ebből a sérülésből. Carlisle előrelátóan adott egy kenőcsöt.

-          Ezek szerint nem fogsz megint bezárkózni? – kérdeztem meglepetten.

-          Mivel bebizonyítottad, hogy tényleg megbízhatok benned ilyen szinten, nem, nem fogok bezárkózni. Örülök, hogy hallgatsz a jó tanácsra.

-          Igyekszem – nyomtam gyors csókot a szájára.

-          Most pedig, ezt levesszük – kapta le rólam a ruhám egy szempillantás alatt. – Hasra, hölgyem.

-          Mi ez a követelőzés? – kérdeztem tettetett felháborodással.

-          Csak segíteni szeretnék – mondta komolyan. Én pedig nagy kegyesen hajlandó voltam engedelmeskedni neki. A következő pillanatban pedig már éreztem is a krémet a hátam felső részén.

-          Oh, Esme elhívott minket holnapra úszni – jutott eszembe. Jobb erről még most szólni, hogy ne tervezzen mást. – Eljössz te is?

-          Hát persze – vágta rá azonnal. Utána pedig még mondott valamit, de azt már nem hallottam teljesen, mert elnyomott az álom…