Liz Volturi - 47. fejezet

47. fejezet

(Alec szemszöge)

Miután Liz elaludt volt időm egy kicsit gondolkodni, és nem tudtam, hogy mi tévő legyek. Tény és való, hogy rajongok Liz minden egyes lélegzetvételéért is, de valami mégsem hagyott nyugodni. Tudtam, hogy elvileg már döntött, és engem választott, és a vámpír életet, de belegondoltam abba is, hogy Rosalie sem mond ostobaságot. Hiszen Liz még ember, és boldog lehetne, családja lehetne, megöregedhetne. Azt hiszem, hogy Esme is örülne néhány unokának. A kiderült körülmények fényében pedig Aro sem bántaná őt, még akkor sem, ha ezt akarta eredetileg, hiszen sosem ártana Esme lányának, és tudja, hogy Liz sosem árulna el bennünket.

-          Min gondolkodsz ennyire? – ásított Liz egy nagyot, majd az oldalára gördült, és megfogva a karomat engem is magával húzott, hogy a hátához simuljak.

-          Semmi különösön – vágtam rá azonnal. Ezt nem az éjszaka közepén szerettem volna megvitatni vele.

-          Nem hiszek neked, de azért nem faggatózom tovább, majd ha gondolod, akkor úgyis elmondod – hunyta be a szemét. Én pedig élvezettel simítottam végig a takaró alatti csodálatos testén.

-          Ha így simogatsz, akkor nem fogok visszaaludni – kuncogott fel.

-          Dehogynem, minden éjjel elalszol erre – vágtam rá mosolyogva.

-          Valóban, de egyre inkább birtoklóan érsz hozzám, és az ilyen mozdulatok kevésbé álmosítóak – harapott az ajkába.

-          Jól van, akkor nem simogatlak, csak átölellek a kedvenc domborulataimnál – csúsztattam az egyik kezem a keblére, a másikat pedig a fenekére. – Meg sem mozdulok, jó fiú vagyok – fűztem még hozzá komolyan.

-          Te kis perverz – csóválta meg a fejét Liz.

-          Tessék? – szorítottam meg egy kicsit a hátsóját. Mire felnyögött. Tudtam, hogy kifejezetten szereti, amikor így érek hozzá.

-          Alec, viselkedj – rótt meg játékosan.

-          Már mondtam, hogy jófiú vagyok – vetettem ellent. – Te viszont rossz kislány vagy, mert szándékosan préseled most is hozzám a hátsód.

-          Csak szeretem, hogy nem tudod elrejteni, mire gondolsz – kuncogott fel, majd megint gátlástalanul hozzám dörzsölte magát.

-          Liz, ez nem nagyon segít fenntartani az önuralmam – fogtam le a csípőjét.

-          Ki mondta, hogy tartsd fenn azt a bizonyos önuralmat? – nézett rám hátra, majd gyors csókot nyomott a számra.

-          Megmondtam, hogy nem megyünk tovább, amíg ember vagy – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően.

-          Na és ki mondta, hogy bárminek is a végére kellene érnünk még az éjjel? – nézett rám értetlenül. – Te sem gondolhattad komolyan, hogy én most mindent akarok, ami az együttléttel kapcsolatos – néztem rá döbbenten.

-          Mi másra célozgathatnál ilyen félreérthetetlenül? – vontam fel a szemöldököm kérdőn.

-          Uh, Renata nem tévedett, a férfiak, már csak férfiak – forgatta meg a szemeit. - Eszedbe sem jut, hogy anélkül is tovább mehetünk egy kicsit, hogy ténylegesen egymáséi lennénk? – kérdezte pipacsvörösben játszó arccal.

-          Ki vagy te és mit csináltál Lizzel? – néztem rá értetlenül. Liz szégyenlős, és nem akar elsietni semmit, ezután ez a kacérkodó, kis vadmacska elég éles váltás.

-          Nem tudom, hogy miről beszélsz – temette az arcát a kezei mögé. Nos, azt hiszem, hogy most már hasonlít az én kis kedvesemre.

-          Szerintem inkább meséld el, hogy mi jár abban az okos kis fejedben, mert azt majdnem biztos, hogy ezúttal megint valami butaság jutott el a tudatodig váratlanul – fogtam meg a kezeit, és elhúztam az arca elől, hogy rám nézzen.

-          Semmi különös, csak egy ötlet volt – legyintett, és közben próbált nagyon nemtörődöm arckifejezést vágni.

-          Na, persze – forgattam meg ezúttal én a szemeim. Biztos vagyok benne, hogy ez valami újabb idióta elmélet, ami rögzült a fejében. Na és vajon kinek köszönhetjük? Hát persze, hogy az apjának. – Ha elmondod az indokaidat, és jók, akkor talán meggyőzöl – simítottam végig finoman a combján. – Tudod, hogy észérvekkel könnyű rám hatni.

-          Nincs semmi különös. Csak tudod, te férfi vagy – sóhajtott fel.

-          Nos, köszönöm az elismerést, azt hiszem – válaszoltam elgondolkodva, majd vártam, hogy folytassa a mondanivalóját.

-          A férfiaknak vannak igényeik – sóhajtott fel, és már olyan vörös volt, hogy egy rák hozzá képest vámpírnak hatott volna.

-          Kicsim, a nőknek is vannak igényeik – mondtam határozottan.  

-          Nekem egészen mások az igényeim, és nem szeretném, ha emiatt te valahol máshol kapnád meg azt, amit szeretnél – húzta a fejére a párnát. Majd tovább motyogott valamit, de azt már egyáltalán nem értettem.

-          Liz, hagyd abba ezt a hülyeséget – húztam le a fejéről a párnáját. – Először is, fogalmam sincs, hogy honnan jutott eszedbe most ez a butaság, de semmi olyasmiről nincs szó, hogy én egy pillanatig is ránéznék más nőre. Eddig sem tettem, és ezután pláne nem tervezem, hiszen van egy nő az életemben, akit akarok. Másodszor a fél karomat rátenném, sőt, akár mindkettőt is, hogy megint valami apád által kreált idióta gondolat ötlött fel a fejedben a férfiak kiszolgálását illetően. Ő mondta neked, hogy ilyen legyél, ha férfi lesz az életedben, igaz? Legyél odaadó, és adj meg mindent.

-          A nőknek kötelessége elégedetté tenni a férfit – vágta rá azonnal.

-          Tudtam, hogy az apád egy idióta, és ez egyre inkább nyilvánvalóvá válik a számomra – sóhajtottam fel. – Liz, ő sosem szeretett téged úgy, ahogy apádként szeretnie kellett volna. Te egy tündéri lány vagy, aki nem érdemelte volna meg, hogy az apja odaígérje egy vadállatnak, akinek ezek szerint te, ha úgy alakul, akkor mindent megtettél volna. Ugyanazt tette volna veled az az állat, amit az apád tett Esmével. Gondolkodj el ezen, és így fogadd meg az apád bármelyik tanácsát – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon. – Hidd el, hogy kiábrándulnál belőlem, ha gyorsabban haladnánk, mint ahogy az neked megfelelő, én pedig azt nem akarom. Tudok várni. Sőt, kifejezetten élvezem azt, mi kettőnk között van. Szerintem minden fronton nagyon jól összepasszolunk, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy semmi más nem számít, és majd megtörténik, amikor itt lesz az ideje, hogy megtörténjen. Lehet, hogy holnap, egy hónap múlva, egy év múlva. Az esküvőnk után kétszáz évvel, nem érdekel.

-          Még soha nem kaptam ilyen csodálatos vallomást – kezdte el itatni az egereket. Oké, na most mi a fészkes fenét kellene csinálnom? Egyáltalán miért fakadt itt nekem sírva? Valami rosszat mondtam? – Köszönöm – bújt hozzám hirtelen. Én pedig automatikusan magamhoz öleltem. Miközben azon gondolkodtam, hogy mitől produkálhatja ezt az érzelmi túltengést. Oh, várjunk csak, mikor is volt? Kezdtem el magamban számolgatni. A legutóbbi érzelmi megkergülésének időpontja óta majdnem eltelt egy hónap, ami azt jelenti, hogy hamarosan.

-          Kicsim, azt hiszem, hogy holnap be kéne menned egy, hogy is mondjam, női boltba, bizonyos előkészületeket tenni – súgtam halkan a fülébe.

-          Ne beszélj zöldeket, hiszen még csak… - kezdett bele, majd láttam, ahogy minden a helyére kattan az ő fejében is, és leesik neki, hogy bizony, már több, mint egy hónapja itt van velünk. – Ennyi idő eltelt már? – nézett rám kikerekedett szemekkel.

-          Legutóbb is eléggé csapongtak az érzelmeid és a hormonjaid, amikor eljött az idő – mondtam határozottan.

-          Na és ez felment az alól, ahogy az elmúlt fél órában viselkedtem? – nézett rám kíváncsian, miközben az ajkát harapdálta.

-          Liz, tudhatnád már, hogyha valakinek nem kell magyarázkodnod, akkor az én vagyok – kacsintottam rá játékosan, hogy oldjam egy kicsit a hangulatot.

-          Nem is tudom, hogy hogy vagy képes elviselni engem – sóhajtott fel, de hallottam a hangján, hogy közben mosolyog.

-          Meséljek neked egy kicsit az elképesztő személyiségedről, hogy mennyire imádom minden egyes porcikádat? Mint például azt a kis gödröcskét, ami megjelenik az arcodon, amikor mosolyogsz, vagy azt kis ráncot a homlokodon, amikor valamin nagyon gondolkozol. Vagy ódákat zenghetnék a kecses, harapnivaló nyakadról – mordultam fel játékosan, majd óvatosan végighúztam a nyelvem azon a csodálatos ütőéren, amibe csakis azért nem harapok bele, mert imádom a tulajdonosát.

-          Alec – nevetett fel Liz, pontosan tudtam, hogy kicsit csiklandozza a nyakát ez a fajta érintés, de imádtam, amikor felkuncogott miattam. – Szóval harapnivaló a nyakam?

-          De mennyire – vágtam rá azonnal. – Nem tudom, hogy rémlik-e, de néhányszor már nagyon is szívesen belekóstoltam volna.

-          Valami dereng – bólintott rá Liz. – Nagyon perzseli a tűz a torkodat, amiért a közeledben vagyok? – kérdezte hirtelen, a hangjában pedig egy kis bűntudat is bujkált.

-          Miről beszélsz? – néztem rá értetlenül.

-          Ne tagadd, kérlek – simított végig az arcomon. – Renata elmondta, hogy milyen nehéz olyan emberrel együtt lennetek, aki az énekesetek. Azt mondta, hogy valószínűleg folyamatosan égető érzést érzel miattam.

-          Az elején még éreztem, azért is csábultam el olyan könnyen az illatodtól a szálloda fürdőjében, de mostanra már szinte észre sem veszem, hogy ég a torkom a közelségedtől.

-          Az meg hogyan lehetséges? – kérdezte kíváncsian.

-          Ne értsd félre, a vámpír énem mindig reagálni fog rád, amíg ember vagy, hiszen minden érzékem tudja, hogy te vagy az énekesem, de mivel te magad, a csodálatos lány, aki vagy, már fontosabb a számomra, mint a véred, így a reakciók a véredre halványulnak bennem, és ha minden jól, akkor mire eljön az idő, már biztonságosan meg tudlak harapni az átváltozáshoz.

-          Na és, ha átváltoztam? Nem lehet, hogy akkor már nem leszek olyan csábító a számodra? – kérdezte idegesen.

-          Kicsim, a személyiséged, és a szépséged vonz, nem feltétlenül csak a véred. Ha csak a véred vonzott volna, akkor már nem élnél. Még egyszer mondom, te voltál az, aki miatt elmaradt az aznapi vacsorám. Megláttalak, és meggondoltam magam – mondtam határozottan. Jó lenne, ha megértené végre, hogy sokkal, de sokkal értékesebb lény, mint amilyennek hiszi magát.  – Szeretlek – csókoltam meg gyengéden.

-          Én is szeretlek, téged – válaszolta túláradó mosollyal az arcán.

-          Akkor lezárhatjuk a kétségeidet? – fordítottam magam felé törékeny testét.

-          Igen, azt hiszem – bólintott rá.

-          Na végre, azt hittem, hogy soha nem foglak tudni meggyőzni téged az igazamról – vigyorodtam el elégedetten.

-          Azért majd még szólok, hogyha esetleg győzködnöd kéne még – nézett rám pimaszul. – Tetszenek a meggyőzési módszereid – nyújtotta csókra formás ajkait.

-          Mikor lettél te ilyen ledér nőszemély? – nevettem fel halkan.

-          Mindig azzal vádaskodsz, hogy ledér vagyok, pedig nálam ártatlanabb nővel még biztosan nem volt dolgod – bökött mellkason.

-          Nem mondtam, hogy nem vagy ártatlan, legalábbis szó szerint nem – kacsintottam rá. – Viszont boldogan kevésbé ártatlanná teszlek, hogyha ez a kívánságod – simítottam a kezem a belső combjára, majd felfelé kezdtem araszolni. Mire Liz kissé ijedten szorította össze a lábait, hogy ne kalandozzak tovább.

-          Még jó nekem így – fogta meg a kezem, és visszatette a derekára.

-          Látod, én mondtam, hogy még nem készültél fel rá, hogy komolyabb vizekre evezzünk – nyomtam puszit a homlokára, majd magamhoz szorítottam, de csak annyira, hogy még véletlenül se okozzak neki fájdalmat.

-          Tudom, hogy néha gyáva kukac vagyok – húzta el a száját.

-          Én azért ezt nem mondanám – vetettem ellen. – Nap, mint nap együtt alszol egy vámpírral, aki a véredre és testedre éhezik, mégis teljesen nyugodtan simulsz hozzám, és nagyon is jókat alszol. Ha gyáva kukac lennél, ahogy te fogalmaztál, akkor nem igen hiszem, hogy ez így lenne.

-          Alec, beszélhetnék veled? – kopogott be az ajtón Jane.

-          Hát persze, gyere be – válaszoltam azonnal.

-          Nem zavarok, ha bemegyek? – kérdezte bizonytalanul.

-          Ne butáskodj, Jane, szívesen látunk – mondtam határozottan. A következő pillanatban pedig már be is lépett a szobába.

-          Sziasztok – csukta be maga mögött az ajtót. Majd a tőle megszokott kecses mozdulattal leült az ágy előtti egyik fotelba.

-          Mi járatban, húgom, ilyen kései órán? – kérdeztem kíváncsian. Általában nem szokott ilyenkor jönni hozzám. Illetve csak az átváltozásunk után jött át hozzám mindig, mert félt egyedül a saját szobájában.

-          Váratlan küldetésre kell mennem, amiből valószínűleg, sőt biztos, hogy nem érek vissza a két nap múlva esedékes színházunkig, úgyhogy vagy áttesszük az időpontot, vagy elmentek valaki mással – válaszolta Jane. – Sajnálom, hogy most jövök ezzel a kérdéssel, de húsz perc múlva indulunk Demetrivel.

-          Én szívesen megvárlak, hogy együtt nézzük meg az új darabot – mondta Liz határozottan. Mire Jane elmosolyodott.

-          Reméltem, hogy ezt fogjátok mondani – mosolyodott el Jane.

-          Miféle küldetés ez? Új tag? Vagy váratlan pletykák? – néztem húgomra gyanakvóan. Jane-t nem küldik ki ok nélkül ilyen hirtelen.

-          Suttognak rólunk egy kisvárosban – húzta el a száját Jane.

-          Suttognak rólatok? – nézett Liz Jane felé, majd rám értetlenül.

-          Nem konkrétan rólunk, hanem vámpírokról, kicsim – magyaráztam azonnal.

-          Oh, értem – bólintott rá kedvesem. – Miért baj ez? Hiszen a babonás emberek mindig is ijesztgették a gyermekeiket vámpírokkal, meg vérfarkasokkal, és hasonló éjszakai teremtményekkel.

-          Ez így is van – bólintottam rá.

-          Valóban így van, de most valaki nem csak ijesztgeti a gyerekeit, hanem el is hiszi, amit mond, úgyhogy utána kell néznünk mielőtt még nagyobb galibát okozna – nézett rám Jane sokat sejtetően.

-          Gondolod, hogy…

-          Meg van az esély arra is, Alec. Ugyanaz a környék a hírek szerint – biccentett Jane, és legnagyobb örömömre Liz túl fáradt volt ahhoz, hogy összekombinálja a dolgokat, legalábbis most azonnal. – Most viszont megyek, mert még át kell öltöznöm, és Demetri a város alatti járat végén fog várni. Addig is jó mulatást nektek, és ha lesz kedvetek, akkor egyeztessetek új színházjegyet úgy egy héttel későbbre, addigra biztosan visszaérek.

-          Megoldom – mosolyodott el Liz. Imádott feladatot kapni.

-          Köszönöm – mondta még Jane. Majd egy szempillantás alatt eltűnt. A fenébe, nagyon remélem, hogy nem lesz ennek semmi köze ahhoz az idiótához…