La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 67. fejezet

67. fejezet

(Nathalie szemszöge)

Egyszerűen fantasztikus volt egy kicsit újra itthon lenni. Megnéztem a régi szobámat, ami még mindig tökéletesen ugyanolyan állapotban volt, mint amikor eljöttem onnan. Csak nem volt poros a polcom, mert gondosan takarított nálam is.

-          Anya, miért nem adjátok neki a szobámat Samnek? – kérdeztem kíváncsian.

-          Azért, mert már terveink vannak vele, és Samnek van saját szobája, amit majd alakítunk, ahogy növekszik, ahogy a tiédet is mindig átrendeztük – mondta anya gyengéden.

-          Na és megtudhatom, hogy mi a terv az én szobámmal? – kérdeztem kíváncsian.

-          Hát, hogyha nem haragszol, akkor Prue ezt fogja használni, amikor itt van – vágta rá azonnal.

-          Miért, eddig melyiket használta? – kérdeztem meglepetten.

-          Kint aludt a nappaliban, mert nem volt hajlandó elfoglalni a szobád, ameddig nem kérdeztünk meg téged – mondta anya fintorogva. Prue pedig fülig pirult. Hogy milyen kis figyelmes ez a lány.

-          Természetesen szívesen átadom a szobát Prue-nak – mondtam határozottan.

-          Köszönöm – mosolygott rám, majd be is hozta a táskáját.

-          Megjegyzem, ezt telefonon is megkérdezhettétek volna – állapítottam meg.

-          Prue semmiképpen sem szeretett volna zavarni téged, hiszen most sok pihenésre van szükséged a baba miatt – magyarázta anya.

-          Ráadásul nagyon kényelmes a kanapé – fűzte hozzá Prue.

-          Azt erősen kétlem, ha még mindig a régi, félig leszakadt kanapéról van szó – húztam fel a szemöldököm.

-          Szerintem egészen kényelmes – rántotta meg a vállát Anthony fogadott hugicája.

-          Ez nézőpont kérdése – hagytam rá. Prue inkább csak nagyon udvarias. Egyszer én is aludtam azon a kanapén, de az éjszaka közepén inkább leköltöztem a földre, mert még az is sokkal kényelmesebb volt, mint azon a tákolmányon aludni.

-          Szerintem kiveséztük a kanapét – kuncogott fel anya. – A lényeg, hogy Prue most már beköltözhet a kényelmes ágyadra, a többi dolog nem számít.

-          Ez igaz – biccentettem. – Kérlek, érezd magad otthon, de azért néha látogasd meg a fogadott bátyádat, mert nagyon hiányol.

-          Rendben, megígérem – bólintott rá Prue azonnal. – Szerintem ma akár át is mehetek. Már úgyis rég jártam a saját szobámban.

-          Helyes, ez egy remek terv – vigyorodtam el.

Anthony nagyon fog örülni, és talán így egy kicsit elfelejti az állandó aggódást az állapotom miatt. A kisfiúnk a jelek szerint teljesen más, mint amilyen Marie volt. Ő azt hiszem, hogy nem igényli a vért, mert akkor az már kiderült volna. Tehát, valószínűleg ő inkább kis farkas lesz, és nem sok vámpír tulajdonságot örököl.

-          Mi a helyzet, pocak? – vigyorodott el apa, amikor meglátott.

-          Minden rendben van, és képzeld, kisfiú lesz a rosszaság – mondtam lelkesen.

-          Na, csak nem egy kis alfa? – villantak meg apa szemei. – Csak nehogy rivalizálás legyen az alfajelöltek között – vált gondterhelté az arca.

-          Ezt meg, hogy érted? – lepődtem meg.

-          Csak megállapítom, hogy van bőven alfajelölt a gyerekek között mostanában. Mindegyik Black fiúnak van gyermeke, akár több is, na és te is már a harmadikat várod – mondta komolyan.

-          Tulajdonképpen a másodikat – állapítottam meg.

-          Miért? Attól, hogy két babád volt legutóbb, még a kis lurkó a harmadik – vetette ellent.

-          Valóban, viszont Marie semmilyen ösztönt nem mutat az átváltozásra. Ő szerintem nem lesz farkas – mondtam határozottan.

-          Lehetséges – biccentett apa. – Mondjuk az szerencse, hogy ennyire egy család lett az egész falkából, mert így jó esély van a békére minden alfa között.

-          Legfeljebb majd beosztják – legyintettem. – A Black fiúk sem rivalizáltak egymással sosem. A mi gyermekeink sem fognak.

-          Legyen igazad – biccentett apa. – Na, de félretéve a komoly dolgokat, amik, majd kialakulnak. Örülök, hogy látlak, édesem – szorongatott meg gyengéden.

-          Én is örülök, hogy neked, apu – mondtam boldogan. – Az egy ősz tincs – húztam fel a szemöldököm.

-          Tudod, beszéltünk róla, hogy nem váltok többet, és így édesanyáddal együtt öregedhetek meg – kezdett bele.

-          Igen, hát persze – vágtam rá.

-          Nos, ez a folyamat már elkezdődött. Nem változtam át, mióta Sam megszületett, és nem is fogok. Itt az ideje, hogy emberként éljem az életem. Van itt elég fiatal farkas, akik meg tudják védeni a vidéket, és a törzset. Ráadásul itt vannak a Cullenek is – mondta határozottan. – Jobb ez így.

-          Igen, tudom, csak furcsa látni egyelőre, hogy elkezdődött a folyamat – haraptam az ajkamba. Tudtam, hogy nem fogom tudni meggyőzni őket arról, hogy változzanak vámpírrá, de azért talán majd még megpróbálkozom az ötlettel. Nem szeretném, hogyha egyszer elhagynának. Tudom, hogy ez lenne az élet rendje, de az én családom már más. A szüleim is velünk tarthatnának..

-          Tudom, hogy min jár az agyad, kicsim – szakított ki apa a gondolataimból. – Viszont te is tudod, hogy mi lesz a válasz. Az édesanyád és én is embernek születtünk. A farkas vérem csakis a vámpírok miatt lépett életbe. Az életnek rendje van. Nem élhet mindenki örökké, még akkor sem, hogyha lenne rá mód. Hidd el, így lesz a legjobb mindenkinek – mondta apa határozottan.

-          Igen, tudom, hogy már megbeszéltük, de nekem ez akkor is furcsa. Mindig is erős és fiatal voltál a szememben, hiszen a farkaslét ezt ajándékozza nekünk. Most pedig nem tudom hova tenni, hogy őszülni kezdtél – magyaráztam a helyzetet.

-          Értem, kincsem. őszinte leszek, ez még nekem is meg kell szoknom nem tagadom, de eljön az idő hamarosan, amikor ez teljesen normális lesz – simított végig apa az arcomon.

-          Igen, biztosan így lesz – biccentettem.

-          Na, de térjünk vissza a pocakodhoz, és hozzátok. Mikorra várható a harmadik unokám? – kérdezte izgatottan.

-          Ha minden igaz, akkor még egy kicsit várat magára. Néhány hónapot még biztosan – mondtam komolyan.

-          Legalább van idő elkészíteni a gyerekszobát – mondta anya lelkesen.

-          Nos, igen, Esme már nagyon dolgozik rajta, de örülne, ha te is segítenél neki – mosolyogtam rá.

-          Helyes, már vannak is ötleteim – lelkesedett fel azonnal.

-          Akkor esetleg holnap átjöhetnétek, és megbeszélhetnétek ezt Esmével is – javasoltam. Jó lenne, ha kimozdulnának ők is egy kicsit. Már olyan régen jártak felénk.

-          Részemről rendben van – biccentett rá anya, és persze apa is.

-          Helyes, akkor csinálok nektek ebédet – mondtam határozottan. – Prue, akkor velem tartasz haza? – fordultam leendő sógornőm felé.

-          Igen, meglátogatom Anthonyt. Talán tud valamit Belláról, és egyébként is régen beszélgettünk már – mondta határozottan.

-          Hát már nagyon hiányol téged, az egyszer biztos – vágtam rá azonnal.

-          Nekem is hiányzik – harapott az ajkába. Olyan édes kislány még. Egyszerűen tündéri. Na és ahogy látom, anya már saját lányaként tekint rá, ahogy apa is. Bár tény, hogy nem nehéz őt megszeretni.

-          Akkor most egyetek, azután mehettek Anthony-hoz, holnap pedig mi is átmegyünk és meglátogatunk benneteket – mondta anya boldogan.

-          Jó ötlet – kordult meg a gyomrom azonnal. Már megint folyamatosan éhes leszek, azt hiszem.

-          Igen, azt hallom – kuncogott fel anya. – Na, akkor már hozom is az ebédet – sietett el a konyha felé. Prue pedig teljesen természetesen sietett utána.

-          Nagyon kedves, kislány – mondta apu utánuk nézve. – Emlékeztet az édesanyádra.  Ő is ilyen áhítattal, és boldogsággal telve segített mindig a ház körül. Így otthon érezte magát, és boldog volt.

-          Prue nagyon kedves teremtés. Anthony szerint talán az egyik legtisztább gondolkodású lélek, akivel eddigi élete során talákozott – mondta mosolyogva. – Te viszont, gyere, ülj le, és pihenj.

-          Nem is rossz ötlet. Kicsit kezd nehéz lenni a kis lurkó – simítottam végig a pocakomon. Majd hagytam, hogy apu leültessen az asztalhoz…

(Bella szemszöge)

Még csak egy napja vagyok bezárva ebbe a szobába, de ez még rosszabb, mint a trónteremben ácsorogni. Ott legalább Edwarddal vagyok, de itt ezzel az őrült nővel, ez egyszerűen őrjítő. Meghúztuk a demarkációs vonalat, így a szoba egyik fele az övé a dvd lejátszóval, és a filmekkel, valamint a tévével, nekem pedig megmaradtak a könyvek, és a tudományos folyóiratok. Egészen érdekes dolgokat volt szerencsém olvasni, de most már kezdem megunni a dolgot. A könyvek nagy részét már olvastam korábban, ami pedig újdonság volt, az volt szerencsém elolvasni egy nap alatt.

-          Edward, hallasz? – löktem el magamtól a pajzsomat.

-          Bella? – kérdezte döbbenten.

-          Igen, én vagyok – üzentem neki gondolatban.

-          Hogy vagy? – kérdezte aggódva.

-          Voltam már jobban is – sóhajtottam fel. – Nagyon unatkozom. Komolyan, ennél még akkor is jobban szórakoztam, amikor a trónteremben voltunk.

-          Pedig ez tőled nagy szó – vágta rá kuncogva. – Már csak két nap, annyit már ki fogsz bírni. Eddig is nagyon ügyesen csinálod.

-          Uh, még kétszer ennyi idő, hát ez remek – forgattam meg a szemeimet.

-          Mi lenne, ha megpróbálnál beszélgetni vele? Van egy olyan érzésem, hogy Marcus azért zárt össze titeket, hogy megbékéljetek egymással – ajánlotta a lehetőséget.

-          Nyilvánvaló, hogy azért lettünk összezárva, de annyira vagyok kíváncsi erre a perszónára, amennyire ő rám – vágtam rá.

-          Gyorsabban menne az idő, ha beszélgetnétek – monta komolyan.

-          Nem fogunk beszélgetni, úgyhogy akadjatok le rólam mindketten – kiáltott fel Georgina. – Nagyon cuki-muki ez a kis én gondolatban üzenek, én meg hangosan válaszolok évődés, de higgyjétek el, hogy nem akartok megismerni, és én sem titeket. Viszont hálás lennék, ha befognátok, mert éppen szórakoztatom magam egy igencsak jó filmmel.

-          Valóban nagyon színvonalas, illik hozzád – forgattam meg a szemeimet. – Trancsírozás, öncsonkítás, vér.

-          Ez egy igenis színvonalas film, csak mivel nem veszed a fáradságot, hogy megértsd, így nem is érzed át a lényegét. Ha tudni akarod nem véletlenül kerülnek ide ezek az emberek. Bár én mindig a rosszfiúknak szurkolok – csillantak fel a szemei.

-          Köszi, de én megmaradok a kalandfilmeknél, a romantikusoknál, és a drámáknál – vágtam rá komolyan.

-          Igazad is van, nem illene ilyen film a tökéletes és széplelkű kis Bellácskához. Te ártatlan kis vámpírka – nézett rám gúnyosan. – Azért, ha egyszer igazi vámpír akarsz lenni, akkor próbáld ki az emberi vért, mert hidd el, hogy annál nincs is édesebb.

-          Hidd el, hogy az állati vér nem is olyan rossz, mint ahogy azt ti képzelitek – vágtam rá. – Nem mellékesen pedig egyszer te is ember voltál. Te mennyire féltél volna, hogyha úgy kell meghalnod, hogy egy nálad ezerszer erősebb lény, aki csakis rád szomjazik a falhoz vág egy koszos sikátorban, és kiszívja belőled az életet? Nem gondoltál bele soha, hogy akiket felfalsz családos, és talán kedves emberek? Nem jutott még eszedbe, hogy talán nem az a legjobb megoldás, hogy meggyilkolsz mindenkit, aki az utadba kerül, hanem megpróbálod őket megkímélni?

-          Nekem ne gyere a Cullen klán szent beszédével, és elveivel, mert ha jól tudom, akkor a te családod sem éppen makulátlan. Egy részük bizony próbálta az embervért, és valószínűleg élvezte is az ízét. Többek között a férjecskéd is – vágta az arcomba.

-          Ehhez neked semmi közöd. Visszatért az eredeti életmódjához, és megbánta amit tett – álltam meg előtte dühösen.

-          Bella, most éppen provokál, légy szíves és ne vegyél róla tudomást – kiáltott be hozzám Edward. – Most azonnal menj be egy másik helyiségébe a lakosztálynak, amíg megnyugszol.

-          Rendben – vettem néhány mély levegőt. A fenébe is. Miért is kezdtem el Georginával beszélgetni?

-          Menj csak, Belluska, majd innen folytatjuk a beszélgetést, hogyha képes leszel higgadtan cseverészni velem – szólt még utánam az a nőszemély. De én már magamra zártam a fürdő ajtaját…

La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 66. fejezet

66. fejezet

(Bella szemszöge)

Már alig vártam, hogy véget érjen ez a nap, és utána kapunk néhány napnyi szabadságot. Jó lenne egy kicsit körbenézni a környéken, mert még soha nem jártam Olaszországban ezelőtt, de sokat olvastam róla. Mindenképpen látnom kell mindent, amit csak lehetséges. Még emberként annyira szerettem volna világot látni, de ebből végül semmi sem jött össze. Csak Forksot láttam egész életemben, úgyhogy itt az ideje, hogy kalandozzak egy kicsit. Mindig is érdekeltek a piramisok, az angol kultúra, Párizs, annyi mindent nem láttam még. Talán itt az ideje, hogy egy kicsit utazgassak és élvezzem az életet. A gyerekek már tényleg nagyok, és nagyon jól boldogulnak nélkülem. Legalábbis azt hiszem, hogy nincs okom aggódni. Gondolataimból az ajtó hangos kicsapódása szakított ki. Azonnal arra kaptam a fejem, és támadásra készen álltam, amikor belépett a trónterembe Georgina és Félix.

-          Higgadj, Bella, nehogy örömödben rám vesd magad – emelte fel Félix a karjait. Amin muszáj volt felnevetnem. Ez egy kicsit Emmettes megnyilvánulás volt, talán pontosan ezért tetszett.

-          Legközelebb óvatosabban nyisd az ajtót, Félix, mert még szívrohamot kap a Volturi legújabb üdvöskéje – sziszegte Georgina. – Mester – hajtotta meg magát mélyen Marcus előtt.

-          Örülök, hogy visszatértetek, gyermekeim. Milyen volt a pihenés? A palota még egyben van? – kérdezte Marcus.

-          Természetesen semmilyen kárt nem tettünk benne, egy-két balesetet leszámítva, de azt helyreállítottuk – vágta rá Georgina. – Átvehetem a helyet a Cullenektől? – kérdezte aztán enyhén ránk morogva.

-          Igen, most Edward és Bella mehet el néhány napra pihenni – biccentett Marcus. – Végeztünk, már indulhattok is – nézett ránk komolyan. Mi pedig Edwarddal bólintottunk, és egymás kezét fogva már el is indultunk, hogy minél előbb kijussunk ebből az ódon kastélyból. Akármennyire is kellemesen lett felújítva, számomra akkor sem otthonos egy kicsit sem.

-          Oh, végre – sóhajtottam, amikor beértünk a szobánkba.

-          Nekem mondod – vágta rá Edward is. – Már nagyon elegem volt a gondolathalmazból, amit kapok már egy jó ideje. Ezt hosszútávon nem lehet kibírni. Komolyan mondom, hogy ez őrjítő. Ennyi őrült vámpírt én még soha nem láttam.

-          Hát volt egy-két kivételesen őrült, az már biztos – egyeztem bele azonnal. Bár annyira senki nem volt merész, hogy meg is támadjon minket. Ami azért különös.

-          Sziasztok – sétált el mellettünk Alec egy hatalmas rózsacsokorral.

-          Szia – vigyorodtam el. Olyan aranyos. Ki gondolta volna, hogy egy Volturi is lehet romantikus lélek? Én biztosan nem.

-          Hm… én miért nem vittem neked soha ekkora csokor rózsát? – húzta el a száját Edward.

-          Mert Forksban kicsit feltűnő lett volna, hogyha egy tinédzser száz szál rózsát kér egy virágüzletben – állapítottam meg. – Ráadásul, hogyha belegondolsz, akkor összességében az egész városkában nem volt soha ennyi vörös rózsa egyszerre.

-          Hm… van benne valami – gondolkodott el Edward. – Akkor csomagolunk? – kérdezte lelkesen.

-          Persze, hozd a bőröndöt, én meg hozom a ruhákat és a fényképeinket – indultam el a szekrény felé.

-          Rendben – sietett be Edward a tárolónkba, ahol a bőröndöt tartottuk.

Én pedig mosolyogva húztam ki a fiókot, amiben a képeinket tartottuk az itt tartózkodásunk ideje alatt. Ami azonban fogadott meghökkentő látvány volt. A fényképek szét voltak tépve, az én arcom mindegyiken el volt csonkítva, Edward pedig le volt fejezve. Na és arra is volt egy határozott ötletem, hogy ki lehetett az, aki ezt tette a képeinkkel. Nem gondolkodtam, hanem azonnal cselekedtem. Kiviharzottam a szobából, és mit sem törődve Edward kiáltásával rohantam a trónterem felé. Amikor odaértem mindenféle udvariasságot mellőzve rontottam be, és nekifutásból vetettem rá magam Georginára, akit azzal a lendülettel meg is haraptam, még mielőtt megmozdulni lett volna ideje.

-          Bella, ne, te jobb vagy ennél – rohant utánam még mindig Edward. Majd megpróbált leszedni Georgináról, de visszapattant a pajzsomról, ahogy mindenki más is.

-          Megöllek – mondtam határozottan a szemébe nézve.

-          Hogy gondoltad? Halálra harapdálsz? – vonta fel a szemöldökét teljes nyugalommal. – Na és egyáltalán miért is támadtál rám?

-          Azért, mert a szobánkban jártál, és tönkretetted a családi képeinket – vágtam rá azonnal.

-          Na most mindenki lehiggad – csattant fel Marcus. – Bella, Georgina, magyarázatot várok – szólt ránk erélyesen. – Azonnal engedjétek el egymást, és ide elém, gyerünk –mondta ellentmondást nem tűrve. – Amennyiben nem álltok itt mindketten fél percen belül, úgy Georgina téged száműzlek, Bella a te büntetésed pedig sokkal súlyosabb lesz, mint amiben megegyeztünk – mondta ellentmondást nem tűrve. A fenébe is. Nincs választásom. Bár, most el tudnám intézni egy pillanat alatt.

-          Bella, kicsim, kérlek – nézett rám Edward könyörgően. – Engedd el, és tedd, amit Marcus mondott. Egyébként is, hogyan pattantam vissza a pajzsodról? Nem csak az elmét védi?

-          A dühömtől függ a jelek szerint – állapítottam meg.

-          Háromig számolok, lányok – dörrent ránk újra Marcus. Én pedig, ha kelletnelül is, de leszálltam arról a nyavalyás perszónáról, bár ennyivel még nincs elintézve a dolog az biztos. – Helyes, tehát hallgatlak titeket, gyermekeim.

-          Amikor Edward és én visszaértünk a szobánkba összepakolni, ki akartam venni a családunkkal közös képeinket, és mindegyiket széttépve, vagy megcsonkítva találtam – mondtam el, hogy mi történt.

-          Na és miből gondolod, hogy Georgina érte a felelős? – kérdezte Marcus.

-          Eddig még soha senki nem kötött belém, amióta itt vagyunk, ráadásul ő gyűlöl mindent, és mindenkit saját magán, Félixen és a Mesteren kívül.

-          Honnan tudtam volna, hol tartja a képeit? Na és miért érdekelne ez engem? Hiszen most értünk haza Félixszel. Ráadásul végig a társammal voltam.

-          Ez igaz, Mester – bólintott rá Félix. – Georgina velem van, amióta hazaértünk.

-          Vagy csak elhitette veled, hogy ott van, amíg elintézte a kicsinyes kis bosszúját. Így van alibije, és én tűnök fel rossz színben a Mester előtt – ajánlottam a lehetőséget.

-          Nos, ezt valóban nem tudhatjuk biztosan – biccentett Marcus. – Viszont a konfliktust meg kell oldanunk, mert nem fogom hagyni, hogy Volterrában széthúzás legyen. A következőt fogjuk tenni. Edward és Bella szabadságát három nappal elhalasztjuk. Van még egy szabad lakosztály a várban a déli szárnyban. Most az én felügyeletem alatt odamegyünk. Bella és Georgina oda lesz bezárva erre a három napra kettesben.

-          De Mester – tiltakozott Edward és Félix egyszerre.

-          Nincs semmi de – vágta rá Marcus határozottan. – Azt viszont parancsba adom, hogy nem bánthatjátok egymást. Amennyiben ez mégis megtörténik a kezdeményező határozatlan ideig a tömlöcben fog sínylődni – mondta ellentmondást nem tűrve.

-          De hát – kezdte megint Edward és Félix egyszerre.

-          Nem nyitok vitát, sem Georgina, sem pedig Bella állítását nem tudom sem cáfolni, sem pedig bizonyítani. Így az a legjobb, hogyha megpróbáljuk a két lányt rábírni arra, hogy legalább elviseljék egymást, így ez a helyes döntés, nyilvánvalóan. Tehát, a szabályokat elmondtam hölgyeim. A szoba be van kamerázva, mielőtt még bármelyikőtök is hazudni készülne bármiről is, ami a szobában történik. Így igazságos lesz a döntés, amikor kiengedlek benneteket – mondta Marcus határozottan. – Tehát, ahogy már mondtam, indulás – parancsolt ránk a Volturi vezetője. Mi pedig megadóan sóhajtottunk Georginával együtt, és elindultunk a börtönünkbe.

-          Sajnálom, Edward – néztem rá bocsánatkérően. Alig várta már a kiruccanásunkat, erre én tönkretettem mindent, mert nem tudom türtőztetni magam. Habár szerintem jogos volt a felháborodásom, és ki más lett volna az, aki tönkretette volna a képeimet. Mindenesetre, ezért még ki kell engesztelnem, hogyha kijutottam a rögtönzött kis börtönömből…

(Edward szemszöge)

Lassan sétáltunk a Marcus által meghatározott lakosztály felé. Próbáltam kitalálni valamit, hogy hogyan is érvelhetnék Bella mellett, de nem volt semmi ötletem. Nyilvánvaló volt, hogy Georgina tette, hiszen más haragosunk nem volt itt, de a gondolataiban nem hallottam semmi erre utaló jelet. Természetesen utálta Bellát, ahogy eddig is, bár nem azért, mert mindenkit gyűlölt, hanem azért, mert irigyelte őt. Azért, mert önmaga tudott maradni, minden fájdalom ellenére is. Nem torzult el a lelke, nem használja mások ellen a képességeit, csak akkor, hogyha tényleg szükséges. Furcsa volt ez a nő. Talán majd kifaggatom Félixet, hogy mitől is lett ilyen torz. Mindenesetre ettől még természetesen nem kedveltem meg, mert valószínűleg régebben sem volt túl kedves lény, mivel általában félnek tőle itt, vagy tisztelik az ereje miatt, de szeretetről csak Félix és Marcus gondolataiban hallottam. Georgina pedig szintén csak ezt a két vámpírt tünteti ki a figyelmével.

-          Sajnálom, Edward – nézett rám szerelmem bocsánatkérően.

-          Semmi baj, kicsim. Lehettem volna egy kicsit gyorsabb, akkor talán még időben utolértelek volna – mosolyogtam rá. – Sajnálom a képeidet, de előhivathattuk volna őket egyszerűen mégegyszer. Így csak elérte azt, aki tette, amit akart.

-          Tudom, hogy elő lehet hívatni őket újra, de olyan dühös lettem, hogy egyszerűen nem tudtam leállni – mondta az ajkába harapva.

-          Megoldjuk, csak ne hagyd ezalatt a három nap alatt, hogy bármivel is felidegesítsen – mondtam komolyan. – Hogyha egy ujjal is hozzáérsz, akkor tudod, hogy mi lesz a következménye. Márpedig nem bírnám ki, hogyha a tömlöcbe kerülnél.

-          Soha nem fogok odakerülni, ne aggódj – simított végig az arcomon. – Ígérem, hogy soha nem fog megtörténni – nyomott gyengéd csókot a számra.

-          Itt is volnánk – állt meg Marcus egy hatalmas ajtó előtt.

-          Uram, nem gondolná át mégis a dolgot? – kérdezte Félix reménykedve. Én pedig csak bólintottam, hogy egyetértek.

-          Nem, semmiképpen sem változtatom meg a döntésemet. Így a legjobb. Bella és Georgina megbékélnek egymással, hogy ne akadályozzák Volterra ismételt felvirágzását. Mindkettőjükre szükség van – mondta Marcus határozottan. – Leányaim, három nap múlva értetek jövök, én személyesen. Addig is Edward és Félix lesz az őr az ajtóban. Ha bármire szükségetek van, akkor nekik szóljatok. Ez a társaitoknak is jó próba lesz, és jó alkalom egy kis ismerkedésre.

-          Uram – hajtottuk meg magunkat mindketten Félixszel. Legalább, ha folyamatosan a közelben vagyunk, akkor megakadályozhatjuk, hogy bármelyikünk párja ostobaságot csináljon.

-          Helyes. Mellékesen úgy döntöttem, hogy miután lejárt a büntetés, azután is elmehettek Bellával az utazásra, amit terveztetek, ennyi jár nektek – fordult felém Marcus.

-          Köszönjük – néztem rá hálásan.

-          Nincs mit – biccentett. – Jól szolgáltok, és jól viselitek a mi szokásainkat is, így elégedett vagyok, még ezzel a kis közjátékkal együtt is – mondta határozottan, és tényleg komolyan is gondolta, amit mondott. – Akkor most búcsúzzatok el három napra a párotoktól, kaptok pontosan tíz percet, utána pedig bezárjátok a lányokat. Rendben?

-          Ahogy kívánod, Mester – vágta rá Félix.

-          Nagyszerű, akkor az idő akkor indul, amikor eltűntem a látóhatárról – mondta Marcus, majd Alec-kel a nyomában elindult vissza trónterem felé. Én pedig, ahogy eltűnt a folyosó végén magamhoz rántottam Bellát.

-          Akármit is mond, vagy tesz ez a nő te elengeded a füled mellett, világos? – néztem mélyen a szemébe. – Akkor sem ugrasz neki, hogyha engem, vagy a család bármely tagját kezdi el ócsárolni, vagy esetleg fenyegetni. Az lesz a célja, hogy nekiugorj, ahogy az imént is tetted. Neked pedig nem szabad bedőlni neki. Bármi is történjék, te szép, nyugodtan elfoglalod magad.

-          Edward, ne aggódj, tudom, hogy mire megy ki a játék – vágta rá szerelmem.

-          Hogy mire megy ki a játék? – húztam fel a szemöldököm.

-          Ezzel akarnak minket örök időkre büntetésbe hajszolni – suttogta a fülembe. – Ha engedetlen vagyok, akkor további büntetéssel tud Marcus súlytani, és örökre itt ragadunk.

-          Ez talán túlzás, édesem – mondtam halványan elmosolyodva.

-          Miért lenne túlzás? – kérdezte kissé sértetten.

-          Azért, mert Marcus soha nem gondolt ilyesmire, amióta itt vagyunk, pedig folyamatosan mellé vagyunk rendelve, amióta megérkeztünk. Ne csinálj elefántot a bolhából. Az egyetlen ellenségünk itt Georgina, úgyhogy tedd, amit mondok, és tűrj. Ne is halld meg, amit mond. Rendben?

-          Rendben, megpróbálom – egyezett bele végre.

-          Tudom, hogy sikerülni fog – mondtam mosolyogva. Majd szenvedélyesen megcsókoltam, amit kedvesem sem volt rest viszonozni.

-          Hm… cicám, új rekord. Kilenc perc, ötven másodperc alatt lezavartunk egy jó kis numerát – csapott Félix Georgina fenekére.

-          Lesz ez még jobb is – vágta rá a nő. – Na mi a helyzet? Ennyire futotta tőletek ennyi idő alatt? – kérdezte nevetve.

-          Van, aki gyorsat akar, és van, aki minőséget – nézett rá Bella szikrázó szemekkel. Majd nyomott még egy utolsó csókot a számra, és büszkén sétált be a lakosztályba. – Mi az, tíz másodperc neked nem elég, hogy besétálj az ajtó túloldalára? – fordult vissza ideiglenes szobatársa felé.

-          Idegesítő nebáncsvirág – szusszantotta Georgina. Majd ő is besétált a szobába, mi pedig bezártuk mögöttük az ajtót…