19. fejezet
(Emmett szemszöge)
Ahogy Edward elrohant a ház elől utána mentem, hogy nehogy valami hülyeséget csináljon. Aztán mikor láttam, hogy csupán az erdőt akarja megritkítani egy kicsit, úgy döntöttem, hogy leülök, és türelmesen megvárom, ameddig lehiggad, de az fenébe is, ennek már legalább négy órája. Bella nem lesz nálunk több ideig, mint két nap, és újra eltűnik. Ezt az időt inkább arra kellene használnunk, hogy a bocsánatáért esedezzünk, nem pedig arra, hogy lezúzzuk az erdő ép részeit. Nem mondom, én is szeretek rombolni, de most nem ez a jó megoldás.
- Edward – szólítottam meg öcsémet, amikor megállt egy kicsit pihegni.
- Mi van? – kérdezte fáradtan.
- Szerintem Esme elég fája bánta már a kitörésedet – kuncogtam fel, majd komolyan folytattam. – Bella csak negyvennyolc órán át lesz a házunkban. Ebből pedig négyet már elvesztegettél rombolásra. Úgyhogy szedd össze magad, és indíts haza, hogyha valaha is vissza akarod kapni az életed értelmét, illetve most már értelmeit, mert a fiadat, attól tartok, hogy csak az édesanyjával együtt kaphatod vissza.
- Emmett, ez nem ilyen egyszerű – mondta ingerülten.
- Akkor mondd el, hogy mi a megoldás? – kérdeztem kíváncsian.
- Békén hagyom őket. Hiszen utálnak mindketten – vágta rá azonnal.
- Szeretem a hirtelen hangulatváltozásaidat – mondtam ironikusan. – Komolyan mondom, hogy most rosszabb vagy, mint Rosalie. Egyszer még ezt akarod, aztán azt. Itt és most döntsd el, hogy akarsz-e még boldog lenni az örökkévalóságod hátralévő részében.
- Nem érdemlem meg, hogy boldog legyek – mondta keserűen. Pazar, kezdődik a klasszikus Edwardtól megszokott önsajnálat, és önutálat.
Nem fogom hagyni, hogy kétszer is elszúrja az esélyét egy boldog életre. Mivel Bella már vámpír, így már a biztonsága miatt sem kell aggódnia. Ráadásul ő az egyetlen közülünk, akinek megadatott, hogy gyermeke legyen. Odaugrottam elé, és egy olyan pofont kapott, ami után szó szerint a fa adta a másikat, amit ki is tőrt a lendülete.
- Na ide figyelj, Edward Cullen – kiabáltam rá, és még egy pofont adtam neki. – Te vagy az egyetlen, aki vissza tudja szerezni a húgomat, és az unokaöcsémet, úgyhogy szedd össze a romjaidat, és békítsd ki a családot, különben nem állok jót magamért – mondtam dühösen. – Hallod? Kelj fel, és hozd rendbe, amit elszúrtál. Még nem késő. Egy örökkévalóság áll a rendelkezésedre, hogy kiengeszteld a szerelmedet, és a fiadat. Szerintem éppen itt az ideje, hogy elkezd a vezeklést úgy, hogy most értelme is legyen. Lehet, hogy én vagyok a vicces fickó a családban, de ha nem vetted volna észre, akkor elárulom, hogy Jasper ötven éve egy idegroncs, Alice egy viccen sem mosolyog, és semmiért nem veszekszik velem. Tudod, hogy mennyit csökkent a lelkesedése a vásárlás iránt is? Ez Alice-nél súlyos. Esme, és Carlisle elveszítették a lányukat, és most foggal-körömmel próbálják visszaszerezni őt, és az unokájukat is. Még Rosalie-t is megviselte, ami történt a családdal. Nekem elhiheted, mert Rose baby kedve bizony sokat lankadt egy bizonyos kérdésben, amit most nem fogok taglalni. Rólad pedig nem is beszélek inkább. Egy élőholt vagy, és ezúttal nem azért, mert vámpír vagy, hanem azért, mert te vagy a világ legszerencsétlenebb pasija, akit csak ismerek. Még Mike Newton is jobb volt nálad – mondtam dühösen. Reméltem, hogy ha már nem legalább az utolsó mondatom meghozza a hatását.
- Ezért most megkapod a magadét – pattant fel, majd nekem ugrott.
- Ez az. Végre magadhoz tértél egy kicsit – mondtam elmosolyodva, majd hozzávágtam egy sziklához. Ha fáj, legalább érzi, hogy él.
Még legalább nyolcszor vágtam hozzá különféle dolgokhoz, mire végre lecsillapodott, és úgy maradt. Leültem mellé a fa tövébe, és megveregettem a vállát.
- Kösz – nyögte fáradtan.
- Na, jobban vagy, öcsi? – kérdeztem vidáman. Már épp itt volt az ideje, hogy magához térjen.
- Legközelebb én intézlek el téged – mondta, de azért bólintott. Ezzel megerősítette, hogy végre jobban van.
- Már alig várom – pattantam fel. – Na gyere, vissza kell szerezned a húgomat, de hogyha elszúrod, akkor laposra verlek – fűztem még hozzá.
- Rendben, de hogy kezdjek neki? – kérdezte Edward bizonytalanul.
- Nos, én általában leteperem Rose babyt, és hát megoldjuk a kettőnk közti feszültséget, de félek, hogy Bellánál ez nem feltétlenül válna be. Bár leszakíthatnál néhány szép pofont, és érzékeny testtájaidra mért támadást – gondolkodtam hangosan. – Szerintem Bellánál jobban jársz, hogyha mondjuk beszélgetni próbálsz vele.
- Szóba sem áll velem – mondta Edward komolyan.
- Nos, ez is igaz. Hogyha kevésbé testi békülési tanácsokat szeretnél hallani, akkor javasolnák Jaspert, vagy Carlisle-t. Én nem vagyok jó a lelki beszédekben – mondtam komolyan.
- Nálam elég jól beváltak a módszereid – mondta fivérem hálásan.
- Ennek örülök – vigyorogtam rá. – Azért ha lehet, akkor Bellát ne verd laposra – nevettem fel.
- Ilyesmire nem is gondoltam – nézett rám Edward rosszallóan.
- Tudom – vágtam hátba. – Na, menjünk haza, hiszen vendégeink vannak – mondtam mosolyogva, majd rohanni kezdtem a ház felé.
Nem telt sok időbe mire odaértem a házunkhoz és Edward szorosan a nyomomban haladt. A nappaliban egy csüggedt Alice-t találtam, akit Jasper ölelgetett, Rosalie a konyhában főzött, Carlisle pedig tanácstalanul meredt maga elé. Esme pedig jelenleg eltűnt, de hogy hová, azt nem tudtam.
- Mi a helyzet? – kérdeztem kíváncsian.
- Hát a család négy tagját már leszerelte Bella – mondta Jasper, mire Alice szomorúan felsóhajtott. – Csak te, Rosalie, és Edward nem próbálkoztatok még nála. Eddig elég rossz a helyzet.
- A legszörnyűbb az, hogy igaza van – mondta Alice bosszúsan. Majd dühösen Edwardra pillantott. – Miért nem hagytad, hogy elmenjek hozzá és elbúcsúzzak? Akkor el sem mentünk volna innen. Miattad elvesztettem a legjobb barátnőmet, és vissza sem fogom kapni.
- Alice, Bella rám dühös, nem pedig rád – mondta Edward.
- Nem, fiam. Bella mindenkire elég dühös. Nem is dühös igazából, sokkal inkább túl nagyot csalódott bennünk, és nem mer adni még egy esélyt, mert attól fél, hogy újra összetörjük őt. Ebben sajnos akárhogy is vesszük van logika – mondta apánk határozottan.
- Sajnálom – motyogta Edward lehajtott fejjel.
- Nem, ezt még egyszer nem, mert akkor kiváglak innen is – morogtam rá Edwardra. – Azt hittem, hogy már tisztáztuk, hogy vége az önsajnálatnak. Most Bellával törődj és a fiaddal csak és kizárólag. Majd a szerelmednek elmondhatod, hogy milyen piszkosul sajnálod, és hogy mennyire szereted. Reméljük, hogy még képes hinni neked – mondtam ingerülten, de elég halkan, hogy Bella és a fia ne hallják az emeleten.
- Felviszem Jake-nek a vacsorát – jött be a nappaliba Rosalie. Mióta ilyen kedves a farkasokkal?
- Rendben – mondta Carlisle. Szerelmem pedig eltűnt a lépcsőn felfelé.
(Rosalie szemszöge)
Én már előre megmondtam, hogy felesleges Bellát letámadni. Sokkal jobban járunk, hogyha érzékeltetjük, hogy nekünk is fontosak azok, akik neki fontosak. El kell ismernem, hogy ez a Jake annak ellenére, hogy farkas szimpatikus nekem. Nem tudom, hogy miért, de valahogy olyan kisugárzása van, ami miatt nem tudom gyűlölni, pedig általában a farkasok gyűlölésében nagyon jó vagyok. Mikor felértem az ajtóhoz, halkan bekopogtattam.
- Szabad – hallottam meg Bella hangját.
- Sziasztok – léptem be az ajtón. – Hoztam egy kis vacsorát neked – néztem Jacobra.
- Köszönöm – mosolygott rám hálásan. Érdekes, még csak nem is fintorog az illatom miatt, pedig a vámpírok illatának számára ugyanolyan szörnyűnek kéne lenni, mint nekünk a farkasoké. Bár, ha belegondolok, egész életében Bellával, és Anthonyval élt, lehet, hogy már fel sem tűnik neki, hogy vámpírok veszik körül.
- Nincs mit – léptem közelebb, és a kezébe adtam a tálcát. – Hogy van, Gaby? – kérdeztem kíváncsian.
- Még nincs semmi változás – mondta Jacob csüggedten, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét szerelméről.
- Jobban lesz, ne aggódj. Carlisle a legjobb orvos a világon – mondtam biztatóan. Jake pedig biccentett egy aprót. Ezután el is akartam hagyni a szobát, de Bella utánam jött és megállított. Legnagyobb megdöbbenésemre hirtelen megölelt.
- Köszönöm – mondta hálásan. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit tegyek, de aztán visszaöleltem. Furcsa volt a helyzet, hiszen ki gondolta volna, hogy majd pont hozzám lesz kedves azok után, ami történt. Sosem álltunk egymáshoz közel.
- Mit is? – kérdeztem halkan.
- Hogy megmentetted Gabriellát – válaszolta egyértelműen.
- Szívesen tettem – mondtam őszintén. – Viszont Alice-nek is jelentős szerepe volt a dologban, talán neki is megköszönhetnéd – próbálkoztam.
- Te szívtad ki a mérget – mondta határozottan. - Hiszen a szemedben van egy enyhe vörös árnyalat, ami Alice-nek nincs.
- Nos, ez így van, de Alice segített időben megállni és hazahozni is őt – érveltem.
- Rendben, majd alkalomadtán neki is megköszönöm – mondta kelletlenül.
- Bella, Alice-nek nagyon fontos vagy. Mindig is te voltál a legjobb barátnője, sosem volt hozzá senki annyira kedves, és nem volt vele annyira közvetlen, mint amilyen te voltál. Sosem voltunk jó barátnők, sőt még csak kedves ismerősök sem, mert irigyeltem az életedet, amit el akartál dobni magadtól, ráadásul emberként veszélyes voltál az egész családra, de kérlek, hidd el nekem, hogy mennyire sajnálja, hogy búcsú nélkül itt hagyott téged. Sőt, azt még jobban bánja, hogy egyáltalán itt hagyott – mondtam határozottan. – Mind nagyon sajnáljuk azt a sok szörnyűséget, amiken keresztül kellett menned, főleg miattunk, de a múlton már nem tudunk változtatni. Viszont még lehetne közös, boldog jövőnk, hogyha adnál nekünk még egy esélyt. Nem mondom, hogy én könnyedén megbocsátanék Edwardnak. Sőt. Hiszen nem bízott benned, pedig állandóan a bizalomról papol, de azt bizton állíthatom, hogy megbánta a tetteit – mondtam komolyan. Nagyon reméltem, hogy legalább az én szavaim eljutnak hozzá. Ha már a családom többi tagja nem ért célt.
- Sajnálom Rose, de nem olyan egyszerű újra bízni – mondta határozottan. – Te mit tennél, hogyha Emmett hagyott volna így el téged.
- Valószínűleg ugyanazt, amit te. Nem, igazából Emmett már cafatokban heverne valahol. Bár az is lehet, hogy nem lettem volna olyan erős, mint te, és egyszerűen csak beletörődtem volna a halálba, de én nem te vagyok. Te sokkal életerősebb voltál emberként, mint én voltam. Egyébként pedig nem azt mondtam, hogy bízz bennünk újra. Hanem azt, hogy adj egy esélyt, hogy bizonyíthassunk neked. Talán apránként visszakaphatjuk a bizalmadat – magyaráztam. – Gondold át – tettem még hozzá, majd kiléptem a szobából.
Legnagyobb meglepetésemre szerelmem a lépcsőfordulónál állt, és ölelésre tárta karjait. Azonnal odasuhantam, és hozzá bújtam.
- Hát tudod, Baby – kezdett bele. – Azt hiszem, hogy nagyon tetszik ez az éned – folytattam mosolyogva. – Nem sűrűn látom ezt az oldaladat, pedig szívesen hallgatnám a sok okos és meggyőző gondolatodat. Én arra gondoltam, hogy bemegyek és megpróbálom néhány tréfával jobbá tenni a hangulatot, de lehet, hogy rossz ötlet – mondta kuncogva.
- Szerintem várd meg, amíg kijönnek, és akkor villantsd meg a mókás oldaladat, ami egyébként már nekem is nagyon hiányzott. Éppen itt az ideje, hogy visszakapjuk a bohókás Emmettet – mondtam vidáman.
- Bezzeg mikor az voltam, olyankor meg mindig le voltam hurrogva – mondta sértődötten.
- Igen, de azóta rájöttünk, hogy hiányzik az igazi éned – mondtam békülékenyen.
- Hiányzik az igazi énem? – húzta fel a szemöldökét. – Ez esetben – mondta sötéten kuncogva. Majd felkapott és kirohant velem a házból, egyenesen a folyóhoz.
- Emmett Cullen, ne merészeld! – kiabáltam rá, amikor rájöttem, hogy mire készül.
- Te mondtad, hogy hiányzik a vicces énem – rántotta meg a vállát, majd beugrott velem a folyóba.
- Ezt még megkeserülöd – fenyegettem meg, miután felúsztam a felszínre.
- Csak akkor, hogyha utolérsz – hahotázott szerelmem.
- Oh, utolérlek – mondtam határozottan, és úszni kezdtem.
Nem tellett sok időbe, amíg utolértem. Azonnal rávetettem magam, és lenyomtam a víz alá. Sokáig játszottunk még így. Egy kicsit bosszantott, hogy én voltam az első áldozata, a vicces Emmettnek, de azért tetszett is. Már régen láttam ilyen boldognak őt. Ez már határozottan hiányzott. Azért bosszúból letéptem az ingét és a nadrágját, majd amikor nem figyelt nevetve kiúsztam a tóból és otthagytam egy szál alsóban.
- Rose, ezt nem gondolod komolyan – kiáltott utánam.
- De bizony, hogy úgy gondolom – nevettem fel, és beszaladtam a házba.
- Hát te? – kérdezte Carlisle döbbenten. – Emmett bedobott a tóba? – kérdezte felfelé görbülő szájjal.
- Hát valójában igen, de ő járt rosszabbul – kuncogtam fel.
- Miért is? – kérdezte Jasper.
- Majd mindjárt meglátjátok – mondtam nevetve. Aztán meghallottam az üvegcsörömpölést a szobánk felől. – Emmett Cullen – rohantam fel az emeletre. – Hogy merészelted betörni az ablakot?
- Majd holnap kicserélem – mondta kuncogva. – Komolyan azt hitted, hogy be fogok jönni az ajtón egy szál alsónadrágban? Az én testem csak te láthatod – mondta teljes meggyőződéssel. – Gondolj bele, még valaki más megkíván, és akkor rázhatom le a rajongókat - nevetett fel újra.
- Te pökhendi, egoista vámpír – kuncogtam fel én is.
- Oh, bókolj még, már nagyon rám fér egy kis bíztatás – hahotázott tovább.
- Szeretlek, te nagy mamlasz – bújtam hozzá végül.
- Én is szeretlek. Te vagy a legjobb csaj a világon, még mindig – ölelt magához. – Na meg persze, a legvizesebb is – fűzte még hozzá.
- Na és ki tehet róla? – kérdeztem rosszallóan.
- Nem tudom – nézett félre ártatlanul.
- Na jó, öltözzünk át, és menjünk vissza a többiekhez, hátha lassan megérkezik Esme is – kérleltem.
- Tulajdonképpen, hova ment? – kérdezte kíváncsian. Ez nem derült ki számomra.
- Azt mondta, hogy találkoznia kell Anthonyval, mert ő segíthet – válaszoltam.
- Miben segíthet nekünk a másik megbántott fél? Segít széttépni Edwardot az anyjának? – kérdeztem egy enyhe mosoly kíséretében.
- Nem hiszem, hogy ez lenne anya terve – csóváltam meg a fejem.
- Jól van na, tudod, hogy nem gondoltam komolyan – mondta Emmett.
- Persze, hogy tudom – legyintettem. – Viszont tényleg nem tudom, hogy miért segíthet rajtunk Anthony. Majd elmondja, hogyha itt lesz az ideje.
(Edward szemszöge)
Már egy jó ideje egy házban tartózkodunk, és amióta visszaértünk én csak azon gondolkozom, hogy hogyan is kezdjek hozzá a mondandómhoz. A legszörnyűbb az, hogy nem tudom, hogyan megindokolni, hogy nem bíztam benne. Tényleg nem volt rá okom, hogy kételkedjek a hűségében. Egyszerűen csak ostoba voltam. Magyarázatnak pedig ez elég gyenge. Bár ne lettem volna olyan ostoba. Alice is joggal haragszik rám. Sőt, mindenki joggal haragudhatna rám. Viszont Emmettnek is igaza van abban, hogy nekem kell rendbe hozni, amit elszúrtam anno. Talán az lenne a legjobb, hogyha felmennék Bellához, és megkérném, hogy beszéljen velem néhány szót. Ahogy ezt kigondoltam már fel is pattantam a kanapéról és elindultam felfelé.
- Hova mész? – kérdezte Carlisle kikerekedett szemekkel.
- Bellához. Itt az ideje, hogy beszéljek vele – mondtam határozottan.
- Valóban itt az ideje, de csak finoman. Ne felejtsd el, hogy itt ő a sértett fél – mondta apám határozottan.
- Tudom, én csak szeretném, hogyha legalább szóba állna velem. Akkor legalább azt elmondhatom, hogyha gyűlölni akar valakit, akkor engem utáljon, és nektek adjon még egy esélyt – mondtam határozottan. – Mindenről én tehetek, és vállalom a következményeket.
- Azt majd meglátjuk – hallottam meg Bella hangját a lépcső tetejéről. – Rose, itt van?
- Itt vagyok – mondta húgom Bella háta mögül.
- Lenne még étel Jacobnak? Egy farkas kicsit többet eszik, mint egy tányér étel – mondta szerelmem.
- Hát persze, egy egész tepsivel készítettünk ételt – mondta Rosalie.
- Az nagyszerű, mert a tepsi a mérete az összes fiamnak, hogyha sült húsról és krumpliról van szó – kuncogott Bella, majd a konyha felé indult.
- Beszélhetnénk? – kérdeztem, amikor mellém ért.
- Majd, hogyha Gabriella felébredt végre, és a fiam is fellélegzik egy kicsit, akkor talán meghallgatlak – mondta komolyan.
- De… - kezdtem volna bele, de ő csak leintett.
- Vagy így, vagy sehogy – mondta ellentmondást nem tűrve.
- Rendben – sóhajtottam megadóan. Még mindig jobb így, mint sehogy.
- Akkor megegyeztünk, hogyha Gaby felébredt, akkor mindketten kaptok egy esélyt a magyarázatra – nézett Bella komolyan rám, majd Alice-re is.
Alice arca azonnal felvidult, de én a legszívesebben elsüllyedtem volna attól a tekintettől, amit Bellától kaptam. Azt hiszem, hogy jobb lesz, hogyha nagyon összeszedem a mondanivalómat, mert, hogy még egy esélyem nem lesz, az biztos. Bár egy lehetőség is jóval több, mint amit megérdemlek.
- Köszönöm – mondtam neki hálásan. Kedvesem csak biccentett egy aprót, és ismét eltűnt az emeleten a tepsi étellel együtt.
Mindenki boldogan mosolyodott el miután Bella becsukta az ajtót maga mögött. Talán mégis sikerül elmondanom, amit szeretnék, és talán van még remény arra is, hogy egy napom újra bízzon bennem az a két lény, akik a legfontosabbak az életemben. Bár attól tartok, hogy a fiam talán még makacsabb az édesanyjánál is.
2009. december 30., szerda
2009. december 24., csütörtök
2009. december 23., szerda
La Push vámpírja - 18. fejezet
18. fejezet
Sziasztok! Itt a friss :D Remélem, tetszeni fog. Hogyha hiba van benne, akkor bocsi, de fáradt vagyok így fél egy felé :D
(Bella szemszöge)
A fiam utolsó mondata, amit az apjához intézett elég lényegre törő volt, és talán egy kicsit durva is, de valahogy nem akaródzott rászólnom, mert volt benne igazság. Sejtettem, hogy nagyon dühös az apjára, de hogy ennyire azt nem gondoltam volna. Amikor utoljára szándékosan megsértett valakit, akkor még tíz éves sem volt. Az pedig már nagyon régen volt. A fiam utolsó mondata után, már csak azt hallottam, hogy az erdő pusztulni kezd. Nyilván Edward vezette le a felgyülemlett feszültséget, mert csak annyit hallottam Emmettől, hogy „apa-fia; 0-1”.
Sokáig néztem Anthony és a falka után, egészen addig bámultam a nyomukat, ameddig Jacob nem kezdett el bökdösni az orrával. Nem akartam megfordulni, és látni a régi családomat. Bele sem gondoltam, hogy mire vállalkozom, amíg nem mentek haza a többiek. Két nap a Cullenekkel egy házban. Hát ez nagyon érdekes lesz. Biztos vagyok benne, hogy válogatott módszerekkel fognak próbálkozni, hogy jobb belátásra bírjanak, de nem fogom hagyni magam. Végül is, összességében kár rágódnom ezen a kérdésen, hiszen Jake itt lesz velem. Nem vagyok egyedül. A fiamnak szüksége van rám, úgyhogy nem fogok a Cullenek problémáival foglalkozni. Illedelmesen köszönök, talán egy kicsit társalgok is, azután pedig hazamegyünk. Csak negyvennyolc óra, fél lábon is simán átvészelem.
- Talán menjünk beljebb – hallottam meg Esme lágy hangját.
- Persze – fordultam felé. – Tudnátok a fiamnak valami ruhát kölcsönözni? Attól tartok, hogy elszakította – néztem kérdőn Jake-re, aki csak bólintott.
- Hát persze – vágta rá Esme azonnal. – Egy pillanat, és már hozom is – mondta, és eltűnt. Néhány másodperccel később pedig valóban egy adag ruhával, és egy pár cipővel tért vissza. Odahozta hozzánk a ruhákat, és a kezembe nyomta, Jacob pedig óvatosan megnyalta Esme kezét.
- Azt hiszem, hogy köszöni – mosolyogtam rá Jacobra, aki bólintott.
- Nagyon szívesen – vakarta meg a fülét fogadott anyám. Ki gondolta volna, hogy még egy farkassal is ilyen jól kijön.
- Gyere, öltözz fel – mondtam, és a ruhákkal egy fa mögé siettem.
Jake azonnal követett, én pedig elfordultam, amíg visszaváltozott és felöltözött. Miután elkészült, visszasiettünk a házhoz, de már nem találtunk kint senkit. Úgyhogy benyitottunk a nappaliba. Az egész család ott ült, kivéve Edwardot, és Emmettet. Már amikor még ember voltam, akkor is mindig itt gyülekezett a család.
Alice, ahogy meglátott, azonnal felpattant, és elém szökdécselt, de megérinteni nem mert. Megtartotta a három lépés távolságot, legnagyobb örömömre.
- Beszélhetnénk egy kicsit? – kérdezte könyörgőn, és hatalmas boci szemeket meresztett rám. Régen ez a tekintet mindig bevált, de most valahogy sikerült immunisnak maradnom.
- Most nem alkalmas, Alice – utasítottam vissza. Alice pedig fájdalmas tekintettel visszabandukolt Jasper ölébe, és mellkasába fúrta a fejét. – Szeretnénk látni Gabyt, hogyha lehet – fordultam Carlisle felé.
- Természetesen – pattant fel azonnal. – Gyertek fel velem a vizsgálóba.
Mondta, és elindult felfelé, mi pedig engedelmesen követtük. Ahogy benyitottunk megláttuk Gabriellát az ágyon feküdni. Nem nézett ki rosszul. Már ahhoz képest, hogy túl volt egy vámpírtámadáson, és egy méregeltávolításon. Emlékszem, hogy én anno sokkal rosszabbul végeztem. Mindenesetre örültem neki, hogy nem néz ki súlyosan sérültnek, már csak az a lényeg, hogy elég erős legyen a szervezete, és velünk maradjon.
- Milyen sérülései vannak? – kérdezte Jacob Carlisle-t.
- Eltörött az egyik keze, valószínűleg védekezni próbált. Ezen kívül, néhány helyen felhorzsolta a bőrét. Valószínűleg elesett, vagy földre taszította a vámpír, de ezek egy-kettőre rendbe jönnek. Kitisztítottam a sebeit. A méreg viszont más kérdés. Kap vérátömlesztést, de a méreg, már túl régóta van a szervezetében ahhoz, hogy teljesen ki tudjam tisztítani. Eddig háromszor kezdett el átváltozni, de minden alkalommal valahogy legyőzte a mérget. Ilyen esettel még soha nem találkoztam hosszú életem során. Hogyha így halad, akkor rendbe fog jönni – mondta Carlisle határozottan.
- Lehetnek következményei a benne maradt méregnek? – kérdeztem ezúttal én.
- Sajnos nem tudom. Abban egyre biztosabb vagyok, hogy nem fog átváltozni, mert ha megtörténne, akkor már megtörtént volna, de hogy mi lesz pontosan, azt nem tudom – mondta fogadott apám lehajtott fejjel. Hát igen, ritka az olyan eset, amikor Carlisle nem tud valamire válaszolni.
- Köszönöm – nyújtotta a kezét fiam felé, és fogadott apám gondolkodás nélkül elfogadta. Ilyet sem láttam még. Egy vámpír és egy vérfarkas talán mégis képes túllépni az általános gyűlöleten? Ez mindent megváltoztatna.
- Örömmel segítek az embereken – mondta Carlisle őszintén. – Most magatokra hagylak benneteket. Bella, megkérhetnélek, hogy egy kicsit tarts velem az irodámba? – nézett ezúttal rám.
- Hát persze – válaszoltam. Majd megöleltem fiamat, aki leült Gaby mellé, és megfogta a kezét. – Minden rendben lesz – bíztattam Jacobot, majd követtem Carlisle-t.
Amint átértünk a dolgozószobájába, rögtön hellyel kínált. Én pedig engedelmesen leültem. Még soha nem láttam fogadott apámat a szavakat keresni, pedig most határozottan ez történt. Nem tudta, hogy mit mondjon. Legalább most már ketten vagyunk. Elég kínos ez az egész helyzet.
- Bella – törte meg a csendet.
- Tessék – biccentettem oldalra a fejemet. Nem igazán tudtam, hogy pontosan mit szeretne most tőlem. Illetve, természetesen sejtettem, de csak remélni tudtam, hogy nem azt akarja, amire gondolok.
- Nézd, én tiszteletben tartom, hogy megtört a bizalmad bennünk, miután cserbenhagytunk, de nagyon szeretnélek megkérni, hogy légy egy kicsit kedvesebb a családunkkal.
- A családotokkal – javítottam ki.
- Látod, éppen erről beszélek. Te még mindig a család része vagy, és az is maradsz – mondta Carlisle komolyan.
- A fiam néhány perce mondta, hogy nem hagyjuk cserben a családunkat. Nos, ti finoman szólva is, itt hagytatok, mint egy darab rongyot. Apától kellett megtudnom, hogy eltűntetek a városból. Még csak arról sem volt fogalmam sem, hogy mi történt. Hogy miért nem kellettem hirtelen. Én azt hittem, hogy minden rendben van, erre ti se szó, se beszéd csak úgy eltűntök. Az ember, vagy vámpír családja nem tesz ilyet – fakadtam ki.
Nem akartam éppen rajta levezetni a feszültségemet, de ő hozta szóba. Már nagyon régóta érik bennem a harag a múlt sérelmei miatt. Az pedig, hogy megtudtam, hogy miért is hagytak el, csak rátett még egy lapáttal.
- Nézd, én nem tudom elégszer elmondani, hogy mennyire sajnáljuk mind, ami történt, de hogyha te teljesen elzárkózol előlünk, akkor semmi nem lesz jobb – mondta nyugtatóan.
- Hidd el, hogy így a jobb. Soha többé nem fogtok megbántani. Megfogadtam magamnak. A fiam, hogyha akar, akkor természetesen bármikor átjöhet hozzátok, és annyi időt tölthet itt, amennyit csak akar, de nekem már nincs közös jövőm veletek – mondtam határozottan.
- Határozottan eltűnt a régi simulékonyságod – állapította meg Carlisle. – Pedig most nagyon jól jönne.
- Valóban. Azt hiszem, hogy akkor veszett el, amikor végignéztem, ahogy lemészárolják a szüleimet a szemem láttára – mondtam keserűen, majd felálltam, és távoztam az irodából.
Nem akartam pont vele veszekedni, de hogyha egyszer nem értik meg, hogy nem kellemes hangvételű családi látogatás miatt vagyok itt, akkor kénytelen leszek bekeményíteni. Jobb, hogyha már az elején tisztázzuk, hogy felesleges elhúzni a mézes madzagot az orrom előtt, mert nem tervezem, hogy a közeljövőben újra elnyerhetik a bizalmamat. Már majdnem elértem a házi rendelő ajtaját, amikor Esme termett előttem. Ne már! Most komolyan egyesével jönnek, és megpróbálnak jobb belátásra bírni? Elég rossz ötlet.
- Beszélgethetünk egy kicsit? Az előbb voltam bent a fiadnál, és a szerelménél. Jól vannak – tette még hozzá.
- Rendben, egy kicsit beszélgethetünk, de aztán visszamegyek a fiamhoz – mondtam határozottan.
- Természetesen – mosolygott rám Esme lágyan. – Gyere, menjünk be a mi szobánkba – húzott a saját szobájuk felé.
Amikor beértünk, azonnal az ágyhoz sétáltunk és mindketten kényelmesen elhelyezkedtünk. Esme melegen rám mosolygott, de még nem kezdett bele a mondandójába. Talán kereste a szavakat. Végül vett egy mély levegőt, és megszólalt.
- Nézd, Kicsim. Én tudom, hogy nagyon megbántottunk, és teljesen igazad van, hogy haragszol ránk, és nem nagyon akarsz még csak szóba sem állni velünk. Viszont azt is tudom, hogy még mindig szeretsz minket – kezdett bele.
- Ezt nem tudhatod – vágtam rá azonnal.
- Drágám, Jaspert nem lehet becsapni, és ezt te is tudod – fogta meg a kezemet.
- Nem számít, hogy Jasper mit gondol, tudom, hogy én mit akarok – mondtam határozottan. Most fog az jönni, hogy adhatnék még egy esélyt Edwardnak, Alice-nek és az egész családnak.
- Az eszünk néha átveszi az irányítást a szívünk felett, de ha engem kérdezel, akkor ez nem a legjobb megoldás. Képes lennél négy-öt éven át tudomást sem venni rólunk? – kérdezte Esme értetlenül. – Nem éppen olyan lánynak ismertelek meg – tette még hozzá.
- Már nem az a lány vagyok, akit ismertetek – mondtam keserűen. Nem tagadhatom, hogy szép életem volt, de sosem hevertem ki teljesen az ürességet, amit maguk után hagytak.
- Tudom, hogy megváltoztál, de akkor is a lányunk vagy – mondta biztatóan fogadott anyám.
- Ez nem változtat a történeteken – mentegetőztem. – Ez túl bonyolult – fűztem még hozzá.
- Csak azért bonyolult, mert azzá teszed – mondta Esme határozottan. – Egyébként pedig, régen még James-szel is szembe mertél szállni a szeretteidért, most pedig menekülsz a saját családod elől? Ennyire nem változhattál meg.
- Nem a családom elől menekülök, hanem egy újabb csalódás elől – néztem mélyen a szemébe. – A két dolog között nagy a különbség. Hogyha újra közel engedlek magamhoz titeket, és eltűntök, akkor azt nem heverem ki még egyszer. Ezért nem engedek közel magamhoz senkit közületek. Kielégítő megoldás.
- Valóban? – húzta fel Esme a szemöldökét.
- Igen, így van.
- Hát rendben, ahogy gondolod, de nem lenne szép, hogyha megfosztanál az unokámtól – mondta csalódottan.
- Soha nem tiltottam tőletek Anthonyt. Az ő döntése – mondtam őszintén.
- Gondolom, hogy tisztában van vele, hogy mit tettünk veled. Ergo, nem lehet nála túl sok esélyünk – hallottam meg Jasper hangját az ajtó felől.
- Talán engem hibáztatsz? – kérdeztem ingerülten. – Talán én mondtam, hogy hagyjatok el? Egyébként Anthony csakis az igazat tudja rólatok. Soha nem volt olyan, hogy egy rossz szót is kiejtettem volna a számon a régi családom kapcsán – fűztem még hozzá, majd felálltam az ágyról. – Most pedig visszamegyek a fiamhoz.
- Bella, senki nem vádol téged – próbálta Esme menteni a menthetőt.
- Tudom, hogy nem. Jaspert csak az zavarja, hogy a kis szerelme nem boldog – utaltam Alice-re. Talán egy kissé durva voltam, de hátha beválik, és leszállnak rólam. Már majdnem kiértem a szobából, amikor Jasper elkapta a karomat.
- Alice, azóta nem boldog, amióta elhagytunk téged. Hogyha érdekel, akkor elárulom, hogy húsz éven át nem tudtam egy boldog mosolyt sem kicsikarni belőle, annyira hiányoztál neki – tette még hozzá. – Hogyha egy kicsit is szeretted valamikor, márpedig tudom, hogy még mindig sokat jelent a számodra, akkor erőt veszel magadon és meghallgatod – mondta határozottan.
- Egyelőre még nem akarom a magyarázkodást hallgatni. Mire megyek vele? – sziszegtem dühösen. – Állandóan azt hallottam, hogy ebben a családban a szabad akarat a döntő. Áruld el, Jasper, hogy az én elhagyásomat is szavazásra bocsátottátok, vagy Edward parancsszavát követve csak úgy itt hagytatok? Ráadásul, hogyha a család egy része, úgy is döntött, hogy itt hagytok, akkor a legjobb barátnőmtől nem érdemeltem volna meg legalább annyit, hogy elköszön tőlem? Vagy hagy egy levelet? – kérdeztem dühösen. Jasper pedig csak zavartan pislogott. Erre nem tudott mit lépni. Nekem pedig pontosan ez volt a célom. Amikor nem figyelt oda egy pillanatra, kihúztam magam a szorításából, és már be is léptem a rendelő ajtaján. Egy estére elég volt ennyi a régi családomból. Most a fiammal és a bevésődésével kell foglalkoznom.
- Bosszantóan céltudatos lett – morgott Jasper az orra alatt. Elég hangosan mondta, hogy halljam. Hogy direkt vagy nem, azt viszont nem tudtam megállapítani.
- Tudod mi a szörnyű, fiam? – kérdezte tőle Carlisle.
- Az, hogy igaza van? – érdeklődött Jasper.
- Pontosan – válaszolt Esme. – Nem bízik bennünk, és ez teljesen érthető. Várjunk csak, lenne egy ötletem – mondta még fogadott anyám, de ezután a hangok eltűntek. Nyilván messzebbre mentek, és így már nem hallottam, hogy mit terveznek.
(Jake szemszöge)
Kedvesem ágya mellett ültem egy széken, és finoman cirógattam a karját. Szörnyű volt Gabriellát ilyen állapotban látni, de legalább életben volt. Már ez is sokkal több volt, mint, amit érdemelnék. Jobban kellett volna vigyáznom rá. Hogyha a szerelmemet sem tudom megvédeni, akkor a többi embert hogyan? Mindig is azt hittem, hogy a farkasoké a világ, de úgy tűnik tévedtem. Valaki képes volt áthatolni a védelmi vonalainkon. Örülök, hogy anya régi családja rá talált a szerelmemre, és megmentették, de annak már kevésbé, hogy anya miattam van két napig összezárva olyanokkal, akikkel nem akar együtt lenni. Lehet, hogy jobban járna, hogyha hazaküldeném? Már egy fél órája hallgatom, ahogy meg akarják győzni, arról, hogy fogadja vissza őket, de anya rettenthetetlennek tűnik. Vajon mi lenne a legjobb neki? Ez itt a kérdés. Általában soha nem azt tette, ami jó volt neki, hanem, ami nekünk a fiainak volt jó. Egyszer még egy másik vegetáriánus vámpír is az útjába tévedt, és udvarolni akart neki, de könnyűszerrel lepattintotta magáról. Valószínűleg Anthony apja miatt. Apa mindig azt mondta, hogy Bella és a vérszopó (ahogy ő nevezte) igazán szívből szerették egymást, pontosabban, anya szerette szívből a vámpírt. Márpedig, akkor soha nem fog Edward Cullenen kívül más férfit a közelébe engedni. Jobb lenne, hogyha végre beszélnének egymással. Bár, amilyen makacs anya, ez bizony soha nem fog megtörténni. Pedig talán jobb lenne, hogyha megbocsátana nekik. A Cullenek örökre vele maradhatnak, nem úgy, mint mi. Hogyha halandó a bevésődésünk, márpedig általában az, akkor mi viszont lassan megöregszünk és meghalunk. El fogjuk hagyni, még akkor is, hogyha nem akarjuk. Jobb lenne, hogyha beszélnék vele. Ahogy kigondoltam, hogy beszélni fogok anyával, már be is lépett az ajtón.
- Szia – köszönt halkan, és a vállamra tette a kezét.
- Szia – néztem fel rá. – Hogy vagy? – kérdeztem aggódva.
- Ezt én akartam kérdezni – mosolygott rám.
- Most, hogy már látom, sokkal jobban. Nemrég azt hittem, hogy ébredezik, de valószínűleg, csak álmában motyogta a nevemet – mondtam egyrészt csalódottan, másrészt büszkén. Hiszen ez azt jelenti, hogy rólam álmodik.
- Ennek örülök – mondta őszintén.
- Anya? – kezdtem bele.
- Tessék, kicsim – nézett rám komolyan.
- Nem akarsz inkább hazamenni? – kérdeztem meg az engem leginkább éghető dolgot. Nem akartam, hogy miattam itt szenvedjen.
- Nem, hidd el, hogy nagyon jól vagyok. Veled akarok lenni. Szükséged van rám – mondta ellentmondást nem tűrve.
- Én pedig nagyon hálás vagyok érte – szorítottam meg a kezét. – Kérdezhetek valamit?
- Hát persze, édesem – vágta rá azonnal.
- Szereted még őket?
- Tessék? – nézett rám döbbenten.
- Szereted még a Culleneket? – tettem fel újra a kérdést. Én pedig kelletlenül bólintottam. Nem akartam hangosan is kimondani, itt még a falnak is füle van. – Akkor, miért nem adsz nekik, még egy esélyt?
- Azért mert nem élném túl, hogyha megint csalódnom kellene. Egyébként sem érzem úgy, hogy kiérdemeltek még egy esélyt, csak azért, mert visszajöttek Forksba. Nem miattam jöttek vissza, hanem csak azért, mert éppen letelt az ötven év. Az már más kérdés, hogy engem is itt találtak – mondta anya komolyan. Hát ebben is van valami.
- Egyszer egy bölcs ember, vagyis vámpír azt mondta nekem, hogy mindenkinek jár még egy esély – emlékeztettem.
- Akkor csak egy szarvasról volt szó. Nem ugyanaz, amikor egy kis farkas, és egy félvér összeveszik, hogy ki terítse le a csorda egyetlen hímjét, és az, amikor valakit terhesen magára hagynak, ráadásul még olyasmivel is megvádolnak, amit én soha nem tennék meg – mondta anya határozottan. – Életemben nem ért hozzám más férfi, Anthony apján kívül. Valamiért mégis könnyedén elhitte az állítólagos családom, hogy egy könnyűvérű nő vagyok. Te mit gondolnál, hogyha megtudnád Gabrielláról, hogy terhes, még mielőtt elmondaná?
- Azt, hogy különleges módon szeretné elmondani nekem, hogy kisbabánk lesz – vágtam rá azonnal. Hiszen ez a logikus gondolat.
- Ez a lényeg. Edwardnak, ha már megtudta a meglepetést, akkor is rá kellett volna kérdeznie, hogy az övé-e, hogyha bizonytalan volt. Nyilván dühös lettem volna, amiért nem bízik bennem száz százalékig, de könnyebben megbocsátottam volna, mint ezt a megoldást.
- Jogos – bólogatott Jake.
- Akkor, kérlek zárjuk le a vitát – mosolyogtam rá gyengéden. – Most inkább Gabyval kéne foglalkoznunk – tettem még hozzá.
- Vele foglalkozom, természetesen, csak miattad is aggódtam. Ez csak nem bűn – mosolyogtam rá.
- Dehogy, sőt – mondta anya, és szorosan magához ölelt.
Sziasztok! Itt a friss :D Remélem, tetszeni fog. Hogyha hiba van benne, akkor bocsi, de fáradt vagyok így fél egy felé :D
(Bella szemszöge)
A fiam utolsó mondata, amit az apjához intézett elég lényegre törő volt, és talán egy kicsit durva is, de valahogy nem akaródzott rászólnom, mert volt benne igazság. Sejtettem, hogy nagyon dühös az apjára, de hogy ennyire azt nem gondoltam volna. Amikor utoljára szándékosan megsértett valakit, akkor még tíz éves sem volt. Az pedig már nagyon régen volt. A fiam utolsó mondata után, már csak azt hallottam, hogy az erdő pusztulni kezd. Nyilván Edward vezette le a felgyülemlett feszültséget, mert csak annyit hallottam Emmettől, hogy „apa-fia; 0-1”.
Sokáig néztem Anthony és a falka után, egészen addig bámultam a nyomukat, ameddig Jacob nem kezdett el bökdösni az orrával. Nem akartam megfordulni, és látni a régi családomat. Bele sem gondoltam, hogy mire vállalkozom, amíg nem mentek haza a többiek. Két nap a Cullenekkel egy házban. Hát ez nagyon érdekes lesz. Biztos vagyok benne, hogy válogatott módszerekkel fognak próbálkozni, hogy jobb belátásra bírjanak, de nem fogom hagyni magam. Végül is, összességében kár rágódnom ezen a kérdésen, hiszen Jake itt lesz velem. Nem vagyok egyedül. A fiamnak szüksége van rám, úgyhogy nem fogok a Cullenek problémáival foglalkozni. Illedelmesen köszönök, talán egy kicsit társalgok is, azután pedig hazamegyünk. Csak negyvennyolc óra, fél lábon is simán átvészelem.
- Talán menjünk beljebb – hallottam meg Esme lágy hangját.
- Persze – fordultam felé. – Tudnátok a fiamnak valami ruhát kölcsönözni? Attól tartok, hogy elszakította – néztem kérdőn Jake-re, aki csak bólintott.
- Hát persze – vágta rá Esme azonnal. – Egy pillanat, és már hozom is – mondta, és eltűnt. Néhány másodperccel később pedig valóban egy adag ruhával, és egy pár cipővel tért vissza. Odahozta hozzánk a ruhákat, és a kezembe nyomta, Jacob pedig óvatosan megnyalta Esme kezét.
- Azt hiszem, hogy köszöni – mosolyogtam rá Jacobra, aki bólintott.
- Nagyon szívesen – vakarta meg a fülét fogadott anyám. Ki gondolta volna, hogy még egy farkassal is ilyen jól kijön.
- Gyere, öltözz fel – mondtam, és a ruhákkal egy fa mögé siettem.
Jake azonnal követett, én pedig elfordultam, amíg visszaváltozott és felöltözött. Miután elkészült, visszasiettünk a házhoz, de már nem találtunk kint senkit. Úgyhogy benyitottunk a nappaliba. Az egész család ott ült, kivéve Edwardot, és Emmettet. Már amikor még ember voltam, akkor is mindig itt gyülekezett a család.
Alice, ahogy meglátott, azonnal felpattant, és elém szökdécselt, de megérinteni nem mert. Megtartotta a három lépés távolságot, legnagyobb örömömre.
- Beszélhetnénk egy kicsit? – kérdezte könyörgőn, és hatalmas boci szemeket meresztett rám. Régen ez a tekintet mindig bevált, de most valahogy sikerült immunisnak maradnom.
- Most nem alkalmas, Alice – utasítottam vissza. Alice pedig fájdalmas tekintettel visszabandukolt Jasper ölébe, és mellkasába fúrta a fejét. – Szeretnénk látni Gabyt, hogyha lehet – fordultam Carlisle felé.
- Természetesen – pattant fel azonnal. – Gyertek fel velem a vizsgálóba.
Mondta, és elindult felfelé, mi pedig engedelmesen követtük. Ahogy benyitottunk megláttuk Gabriellát az ágyon feküdni. Nem nézett ki rosszul. Már ahhoz képest, hogy túl volt egy vámpírtámadáson, és egy méregeltávolításon. Emlékszem, hogy én anno sokkal rosszabbul végeztem. Mindenesetre örültem neki, hogy nem néz ki súlyosan sérültnek, már csak az a lényeg, hogy elég erős legyen a szervezete, és velünk maradjon.
- Milyen sérülései vannak? – kérdezte Jacob Carlisle-t.
- Eltörött az egyik keze, valószínűleg védekezni próbált. Ezen kívül, néhány helyen felhorzsolta a bőrét. Valószínűleg elesett, vagy földre taszította a vámpír, de ezek egy-kettőre rendbe jönnek. Kitisztítottam a sebeit. A méreg viszont más kérdés. Kap vérátömlesztést, de a méreg, már túl régóta van a szervezetében ahhoz, hogy teljesen ki tudjam tisztítani. Eddig háromszor kezdett el átváltozni, de minden alkalommal valahogy legyőzte a mérget. Ilyen esettel még soha nem találkoztam hosszú életem során. Hogyha így halad, akkor rendbe fog jönni – mondta Carlisle határozottan.
- Lehetnek következményei a benne maradt méregnek? – kérdeztem ezúttal én.
- Sajnos nem tudom. Abban egyre biztosabb vagyok, hogy nem fog átváltozni, mert ha megtörténne, akkor már megtörtént volna, de hogy mi lesz pontosan, azt nem tudom – mondta fogadott apám lehajtott fejjel. Hát igen, ritka az olyan eset, amikor Carlisle nem tud valamire válaszolni.
- Köszönöm – nyújtotta a kezét fiam felé, és fogadott apám gondolkodás nélkül elfogadta. Ilyet sem láttam még. Egy vámpír és egy vérfarkas talán mégis képes túllépni az általános gyűlöleten? Ez mindent megváltoztatna.
- Örömmel segítek az embereken – mondta Carlisle őszintén. – Most magatokra hagylak benneteket. Bella, megkérhetnélek, hogy egy kicsit tarts velem az irodámba? – nézett ezúttal rám.
- Hát persze – válaszoltam. Majd megöleltem fiamat, aki leült Gaby mellé, és megfogta a kezét. – Minden rendben lesz – bíztattam Jacobot, majd követtem Carlisle-t.
Amint átértünk a dolgozószobájába, rögtön hellyel kínált. Én pedig engedelmesen leültem. Még soha nem láttam fogadott apámat a szavakat keresni, pedig most határozottan ez történt. Nem tudta, hogy mit mondjon. Legalább most már ketten vagyunk. Elég kínos ez az egész helyzet.
- Bella – törte meg a csendet.
- Tessék – biccentettem oldalra a fejemet. Nem igazán tudtam, hogy pontosan mit szeretne most tőlem. Illetve, természetesen sejtettem, de csak remélni tudtam, hogy nem azt akarja, amire gondolok.
- Nézd, én tiszteletben tartom, hogy megtört a bizalmad bennünk, miután cserbenhagytunk, de nagyon szeretnélek megkérni, hogy légy egy kicsit kedvesebb a családunkkal.
- A családotokkal – javítottam ki.
- Látod, éppen erről beszélek. Te még mindig a család része vagy, és az is maradsz – mondta Carlisle komolyan.
- A fiam néhány perce mondta, hogy nem hagyjuk cserben a családunkat. Nos, ti finoman szólva is, itt hagytatok, mint egy darab rongyot. Apától kellett megtudnom, hogy eltűntetek a városból. Még csak arról sem volt fogalmam sem, hogy mi történt. Hogy miért nem kellettem hirtelen. Én azt hittem, hogy minden rendben van, erre ti se szó, se beszéd csak úgy eltűntök. Az ember, vagy vámpír családja nem tesz ilyet – fakadtam ki.
Nem akartam éppen rajta levezetni a feszültségemet, de ő hozta szóba. Már nagyon régóta érik bennem a harag a múlt sérelmei miatt. Az pedig, hogy megtudtam, hogy miért is hagytak el, csak rátett még egy lapáttal.
- Nézd, én nem tudom elégszer elmondani, hogy mennyire sajnáljuk mind, ami történt, de hogyha te teljesen elzárkózol előlünk, akkor semmi nem lesz jobb – mondta nyugtatóan.
- Hidd el, hogy így a jobb. Soha többé nem fogtok megbántani. Megfogadtam magamnak. A fiam, hogyha akar, akkor természetesen bármikor átjöhet hozzátok, és annyi időt tölthet itt, amennyit csak akar, de nekem már nincs közös jövőm veletek – mondtam határozottan.
- Határozottan eltűnt a régi simulékonyságod – állapította meg Carlisle. – Pedig most nagyon jól jönne.
- Valóban. Azt hiszem, hogy akkor veszett el, amikor végignéztem, ahogy lemészárolják a szüleimet a szemem láttára – mondtam keserűen, majd felálltam, és távoztam az irodából.
Nem akartam pont vele veszekedni, de hogyha egyszer nem értik meg, hogy nem kellemes hangvételű családi látogatás miatt vagyok itt, akkor kénytelen leszek bekeményíteni. Jobb, hogyha már az elején tisztázzuk, hogy felesleges elhúzni a mézes madzagot az orrom előtt, mert nem tervezem, hogy a közeljövőben újra elnyerhetik a bizalmamat. Már majdnem elértem a házi rendelő ajtaját, amikor Esme termett előttem. Ne már! Most komolyan egyesével jönnek, és megpróbálnak jobb belátásra bírni? Elég rossz ötlet.
- Beszélgethetünk egy kicsit? Az előbb voltam bent a fiadnál, és a szerelménél. Jól vannak – tette még hozzá.
- Rendben, egy kicsit beszélgethetünk, de aztán visszamegyek a fiamhoz – mondtam határozottan.
- Természetesen – mosolygott rám Esme lágyan. – Gyere, menjünk be a mi szobánkba – húzott a saját szobájuk felé.
Amikor beértünk, azonnal az ágyhoz sétáltunk és mindketten kényelmesen elhelyezkedtünk. Esme melegen rám mosolygott, de még nem kezdett bele a mondandójába. Talán kereste a szavakat. Végül vett egy mély levegőt, és megszólalt.
- Nézd, Kicsim. Én tudom, hogy nagyon megbántottunk, és teljesen igazad van, hogy haragszol ránk, és nem nagyon akarsz még csak szóba sem állni velünk. Viszont azt is tudom, hogy még mindig szeretsz minket – kezdett bele.
- Ezt nem tudhatod – vágtam rá azonnal.
- Drágám, Jaspert nem lehet becsapni, és ezt te is tudod – fogta meg a kezemet.
- Nem számít, hogy Jasper mit gondol, tudom, hogy én mit akarok – mondtam határozottan. Most fog az jönni, hogy adhatnék még egy esélyt Edwardnak, Alice-nek és az egész családnak.
- Az eszünk néha átveszi az irányítást a szívünk felett, de ha engem kérdezel, akkor ez nem a legjobb megoldás. Képes lennél négy-öt éven át tudomást sem venni rólunk? – kérdezte Esme értetlenül. – Nem éppen olyan lánynak ismertelek meg – tette még hozzá.
- Már nem az a lány vagyok, akit ismertetek – mondtam keserűen. Nem tagadhatom, hogy szép életem volt, de sosem hevertem ki teljesen az ürességet, amit maguk után hagytak.
- Tudom, hogy megváltoztál, de akkor is a lányunk vagy – mondta biztatóan fogadott anyám.
- Ez nem változtat a történeteken – mentegetőztem. – Ez túl bonyolult – fűztem még hozzá.
- Csak azért bonyolult, mert azzá teszed – mondta Esme határozottan. – Egyébként pedig, régen még James-szel is szembe mertél szállni a szeretteidért, most pedig menekülsz a saját családod elől? Ennyire nem változhattál meg.
- Nem a családom elől menekülök, hanem egy újabb csalódás elől – néztem mélyen a szemébe. – A két dolog között nagy a különbség. Hogyha újra közel engedlek magamhoz titeket, és eltűntök, akkor azt nem heverem ki még egyszer. Ezért nem engedek közel magamhoz senkit közületek. Kielégítő megoldás.
- Valóban? – húzta fel Esme a szemöldökét.
- Igen, így van.
- Hát rendben, ahogy gondolod, de nem lenne szép, hogyha megfosztanál az unokámtól – mondta csalódottan.
- Soha nem tiltottam tőletek Anthonyt. Az ő döntése – mondtam őszintén.
- Gondolom, hogy tisztában van vele, hogy mit tettünk veled. Ergo, nem lehet nála túl sok esélyünk – hallottam meg Jasper hangját az ajtó felől.
- Talán engem hibáztatsz? – kérdeztem ingerülten. – Talán én mondtam, hogy hagyjatok el? Egyébként Anthony csakis az igazat tudja rólatok. Soha nem volt olyan, hogy egy rossz szót is kiejtettem volna a számon a régi családom kapcsán – fűztem még hozzá, majd felálltam az ágyról. – Most pedig visszamegyek a fiamhoz.
- Bella, senki nem vádol téged – próbálta Esme menteni a menthetőt.
- Tudom, hogy nem. Jaspert csak az zavarja, hogy a kis szerelme nem boldog – utaltam Alice-re. Talán egy kissé durva voltam, de hátha beválik, és leszállnak rólam. Már majdnem kiértem a szobából, amikor Jasper elkapta a karomat.
- Alice, azóta nem boldog, amióta elhagytunk téged. Hogyha érdekel, akkor elárulom, hogy húsz éven át nem tudtam egy boldog mosolyt sem kicsikarni belőle, annyira hiányoztál neki – tette még hozzá. – Hogyha egy kicsit is szeretted valamikor, márpedig tudom, hogy még mindig sokat jelent a számodra, akkor erőt veszel magadon és meghallgatod – mondta határozottan.
- Egyelőre még nem akarom a magyarázkodást hallgatni. Mire megyek vele? – sziszegtem dühösen. – Állandóan azt hallottam, hogy ebben a családban a szabad akarat a döntő. Áruld el, Jasper, hogy az én elhagyásomat is szavazásra bocsátottátok, vagy Edward parancsszavát követve csak úgy itt hagytatok? Ráadásul, hogyha a család egy része, úgy is döntött, hogy itt hagytok, akkor a legjobb barátnőmtől nem érdemeltem volna meg legalább annyit, hogy elköszön tőlem? Vagy hagy egy levelet? – kérdeztem dühösen. Jasper pedig csak zavartan pislogott. Erre nem tudott mit lépni. Nekem pedig pontosan ez volt a célom. Amikor nem figyelt oda egy pillanatra, kihúztam magam a szorításából, és már be is léptem a rendelő ajtaján. Egy estére elég volt ennyi a régi családomból. Most a fiammal és a bevésődésével kell foglalkoznom.
- Bosszantóan céltudatos lett – morgott Jasper az orra alatt. Elég hangosan mondta, hogy halljam. Hogy direkt vagy nem, azt viszont nem tudtam megállapítani.
- Tudod mi a szörnyű, fiam? – kérdezte tőle Carlisle.
- Az, hogy igaza van? – érdeklődött Jasper.
- Pontosan – válaszolt Esme. – Nem bízik bennünk, és ez teljesen érthető. Várjunk csak, lenne egy ötletem – mondta még fogadott anyám, de ezután a hangok eltűntek. Nyilván messzebbre mentek, és így már nem hallottam, hogy mit terveznek.
(Jake szemszöge)
Kedvesem ágya mellett ültem egy széken, és finoman cirógattam a karját. Szörnyű volt Gabriellát ilyen állapotban látni, de legalább életben volt. Már ez is sokkal több volt, mint, amit érdemelnék. Jobban kellett volna vigyáznom rá. Hogyha a szerelmemet sem tudom megvédeni, akkor a többi embert hogyan? Mindig is azt hittem, hogy a farkasoké a világ, de úgy tűnik tévedtem. Valaki képes volt áthatolni a védelmi vonalainkon. Örülök, hogy anya régi családja rá talált a szerelmemre, és megmentették, de annak már kevésbé, hogy anya miattam van két napig összezárva olyanokkal, akikkel nem akar együtt lenni. Lehet, hogy jobban járna, hogyha hazaküldeném? Már egy fél órája hallgatom, ahogy meg akarják győzni, arról, hogy fogadja vissza őket, de anya rettenthetetlennek tűnik. Vajon mi lenne a legjobb neki? Ez itt a kérdés. Általában soha nem azt tette, ami jó volt neki, hanem, ami nekünk a fiainak volt jó. Egyszer még egy másik vegetáriánus vámpír is az útjába tévedt, és udvarolni akart neki, de könnyűszerrel lepattintotta magáról. Valószínűleg Anthony apja miatt. Apa mindig azt mondta, hogy Bella és a vérszopó (ahogy ő nevezte) igazán szívből szerették egymást, pontosabban, anya szerette szívből a vámpírt. Márpedig, akkor soha nem fog Edward Cullenen kívül más férfit a közelébe engedni. Jobb lenne, hogyha végre beszélnének egymással. Bár, amilyen makacs anya, ez bizony soha nem fog megtörténni. Pedig talán jobb lenne, hogyha megbocsátana nekik. A Cullenek örökre vele maradhatnak, nem úgy, mint mi. Hogyha halandó a bevésődésünk, márpedig általában az, akkor mi viszont lassan megöregszünk és meghalunk. El fogjuk hagyni, még akkor is, hogyha nem akarjuk. Jobb lenne, hogyha beszélnék vele. Ahogy kigondoltam, hogy beszélni fogok anyával, már be is lépett az ajtón.
- Szia – köszönt halkan, és a vállamra tette a kezét.
- Szia – néztem fel rá. – Hogy vagy? – kérdeztem aggódva.
- Ezt én akartam kérdezni – mosolygott rám.
- Most, hogy már látom, sokkal jobban. Nemrég azt hittem, hogy ébredezik, de valószínűleg, csak álmában motyogta a nevemet – mondtam egyrészt csalódottan, másrészt büszkén. Hiszen ez azt jelenti, hogy rólam álmodik.
- Ennek örülök – mondta őszintén.
- Anya? – kezdtem bele.
- Tessék, kicsim – nézett rám komolyan.
- Nem akarsz inkább hazamenni? – kérdeztem meg az engem leginkább éghető dolgot. Nem akartam, hogy miattam itt szenvedjen.
- Nem, hidd el, hogy nagyon jól vagyok. Veled akarok lenni. Szükséged van rám – mondta ellentmondást nem tűrve.
- Én pedig nagyon hálás vagyok érte – szorítottam meg a kezét. – Kérdezhetek valamit?
- Hát persze, édesem – vágta rá azonnal.
- Szereted még őket?
- Tessék? – nézett rám döbbenten.
- Szereted még a Culleneket? – tettem fel újra a kérdést. Én pedig kelletlenül bólintottam. Nem akartam hangosan is kimondani, itt még a falnak is füle van. – Akkor, miért nem adsz nekik, még egy esélyt?
- Azért mert nem élném túl, hogyha megint csalódnom kellene. Egyébként sem érzem úgy, hogy kiérdemeltek még egy esélyt, csak azért, mert visszajöttek Forksba. Nem miattam jöttek vissza, hanem csak azért, mert éppen letelt az ötven év. Az már más kérdés, hogy engem is itt találtak – mondta anya komolyan. Hát ebben is van valami.
- Egyszer egy bölcs ember, vagyis vámpír azt mondta nekem, hogy mindenkinek jár még egy esély – emlékeztettem.
- Akkor csak egy szarvasról volt szó. Nem ugyanaz, amikor egy kis farkas, és egy félvér összeveszik, hogy ki terítse le a csorda egyetlen hímjét, és az, amikor valakit terhesen magára hagynak, ráadásul még olyasmivel is megvádolnak, amit én soha nem tennék meg – mondta anya határozottan. – Életemben nem ért hozzám más férfi, Anthony apján kívül. Valamiért mégis könnyedén elhitte az állítólagos családom, hogy egy könnyűvérű nő vagyok. Te mit gondolnál, hogyha megtudnád Gabrielláról, hogy terhes, még mielőtt elmondaná?
- Azt, hogy különleges módon szeretné elmondani nekem, hogy kisbabánk lesz – vágtam rá azonnal. Hiszen ez a logikus gondolat.
- Ez a lényeg. Edwardnak, ha már megtudta a meglepetést, akkor is rá kellett volna kérdeznie, hogy az övé-e, hogyha bizonytalan volt. Nyilván dühös lettem volna, amiért nem bízik bennem száz százalékig, de könnyebben megbocsátottam volna, mint ezt a megoldást.
- Jogos – bólogatott Jake.
- Akkor, kérlek zárjuk le a vitát – mosolyogtam rá gyengéden. – Most inkább Gabyval kéne foglalkoznunk – tettem még hozzá.
- Vele foglalkozom, természetesen, csak miattad is aggódtam. Ez csak nem bűn – mosolyogtam rá.
- Dehogy, sőt – mondta anya, és szorosan magához ölelt.
2009. december 20., vasárnap
La Push vámpírja - 17. fejezet
17. fejezet
(Carlisle szemszöge)
Edward kijelentése után mindenki megmerevedett, hiszen egy farkas bevésődése nem játék, főleg, hogy egy vámpír még meg is harapta. Arra semmi szükség, hogy meggyanúsítsanak bennünket. Bár nem hiszem, hogy Bella feltételezne rólunk ilyesmit, de akkor is veszélyes a helyzet.
- Akkor most azonnal értesítenünk kell a farkasokat. Keresni fogják őt. Nem kell, hogy egy félreértés miatt kitörjön közöttünk egy esetleges háború – mondtam kissé idegesen. Az a biztos, hogyha mi szólunk nekik előbb, így talán végighallgatják, hogy mi is történt valójában.
- Máris felhívom, Bellát – szaladt le Emmett a konyhába. Nem voltam biztos benne, hogy most Emmett „finoman közlő” stílusa a legjobb megoldás, úgyhogy inkább szóltam szerelmemnek.
- Esme, nem lenne jobb, hogyha te beszélnél Bellával? – kérdeztem kedvesemet, aki végre megmozdult.
- Persze, megyek – mondta, majd lerohant Emmett után. Én és az egész család is követtük őket.
- Emmett, kérem a telefont – mondta Esme lágyan.
- Na jó, de úgy le voltatok dermedve, hogy gondoltam, akár én is beszélhetek vele – adta át a kagylót morcosan. – Már nagyon rég nem volt alkalmam se beszélni vele, se látni. Egyébként is már csak én és Rose nem láttuk a kisfickót. Legalább a húgomhoz jogom lehetne pár percre.
- Emmett, ez most nem játék – szóltam rá fiamra. Bár őszintén szólva megértettem az indokait.
- Nem is hittem, hogy játék – húzta fel az orrát. – Egyébként pedig tudok komoly is lenni, hogyha kell – fűzte még hozzá.
Közben Esme már tárcsázott, és mindenki alig várta, hogy lányunk felvegye a telefont. Nagyon reméltem, hogy legalább valaki otthon van közülük. Bár ki tudja, hogy Anthony mennyire borult ki azon, hogy nem bíztunk az édesanyjában.
- Haló? – hallottuk meg Bella hangját. Még szerencse, hogy a vámpírok könnyedén kihallgathatják a beszélgetéseket. Általában ellene vagyok a dolognak, de most jobb tudni a reakciókat.
- Bella, kicsim. Valami nagy baj történt – kezdett bele Esme.
- Mi a baj? – kérdezte lányunk idegesen. – Ha a vámpírról van szó Port Angelesben, akkor tudnotok kell, hogy őt már az egyik fiam, Jacob elintézte, és a fiúk már el is égették.
- Ez nagyon jó hír – vágta rá szerelmem azonnal. – Viszont itt van nálunk egy lány, akit megharapott a vámpír. Edward olvasott a gondolataiban, és azt mondja, hogy Jake bevésődése.
- Jézusom, Gabriella nálatok van, és átváltozik? – sikoltott Bella kétségbeesetten. – Az nem lehet. Ez nem történhet meg. Carlisle, már nem tudja megmenteni? – kérdezte reménykedve.
- Kicsim, átadom neki, és mindent elmond. Jó? – mondta Esme, majd felém nyújtotta a kagylót.
- Rendben – válaszolta lányunk.
- Szia – köszöntem bele a telefonba.
- Szia, Carlisle. Kérlek, mondj el mindent – mondta Bella idegesen.
- Rosalie, és Alice talált rá a lányra a port angelesi parkban. Már megharapta a vámpír, amikor odaértek, de Rose még ki tudta szívni a méreg nagy részét, de nem mindet, mert akkor megölte volna – magyarázkodtam.
- Tehát, átváltozik? – kérdezte Bella szomorúan.
- Nem, illetve nem tudom. Elég furcsa, mert elindult az átváltozása, de mégsem változott át. Nem tudom, hogy pontosan mi történt, de mindent megteszek érte. Azért szóltunk azonnal, hogy nehogy keressétek, és esetleg félreértsétek a helyzetet, arról, hogy miért van itt – magyaráztam a dolgot.
- Azonnal szólok a fiúknak – vágta rá azonnal. - Átléphetjük a határt? – kérdezte bizonytalanul.
- Természetesen – vágtam rá azonnal. – Gyertek nyugodtan.
- Rendben, köszönjük – felelte hálásan. – Jacobot is azonnal hazahívom – mondta még, majd letette a telefont.
Ahogy Bella lerakta a kagylót, én is letettem, majd a családom felé fordultam. Mindannyian idegesen néztek rám. Főleg Jasper, láttam a szemében, hogy nem tetszik neki, hogy meghívtam magunkhoz egy farkas falkát.
- Torlaszoljuk be az ablakokat – sóhajtott fiam végül.
- Jasper, nem harcolni jönnek – mondtam neki határozottan.
- Eredetileg nem, de ki tudja, hogy miattunk hány fiatal farkasuk van. A legkisebb rossz mozdulat is veszélyes lehet. Ráadásul az illatunk elképesztően irritáló minden farkasnak. Arról pedig még nem is beszéltünk, hogy egy sérült bevésődés fekszik az emeleten élet-halál között. Ráadásul az egyik potenciális alfáé. Jobb lenne, hogyha felkészülten várnánk őket – érvelt Jasper, és sajnos nem igazán tudtam mit felhozni az érvei ellen.
- Rendben, legyen, ahogy gondolod. Viszont senki ne provokálja őket, te sem Emmett. Most nem értékelnék a poénokat – mondtam határozottan.
- Jól van, csendben maradok, de ha balhé lesz, akkor kapni fognak – válaszolta fiam.
- Nem lesz balhé – szólalt meg Edward is. – Bella sosem hagyná, hogy harc legyen.
Ezzel lezártnak tekintettük a kérdést. Mindenki elszaladt a saját dolgára, illetve Jasper parancsait követve. Én pedig felmentem az emeletre, Gabriellához, hogy megvizsgáljam újból.
(Bella szemszöge)
Ahogy leraktam a telefont, már rohantam is a máglya felé. A falka most csakis ott lehet. Kivéve Nathalie-t, mert őt ma estére még elküldte Billy pihenni. Nem volt még olyan állapotban, hogy járőrözni tanítsák, hiszen még az átváltozását sem tudta kontrollálni. Néhány perc alatt elértem az tüzet, de jó tíz méterre a máglyától megtorpantam. Szerencsére nem volt rá szükség, hogy közelebb menjek, mert a fiúk azonnal észrevettek.
- Mi a baj, anya? – kérdezték fiaim idegesen. Pontosan tudták, hogyha itt vagyok, az azt jelenti, hogy történt valami.
- Gabriellát megtámadta egy vámpír. A Cullenek találtak rá. Már megharapta, amikor ők odaértek, de sikerült kiszívniuk a méreg nagy részét. Valószínűleg rendbe jön, de Carlisle még nem tud semmi biztosat – hadartam el gyorsan a történteket.
- Jake-nek szóltál már? – kérdezte Anthony aggódva.
- Még nem, talán jobb lenne, hogyha elmenne érte valaki, nehogy valami butaságot csináljon – ajánlottam. Anthony húsz perc alatt megjárja, az ő gyorsaságával. Nekem mondjuk harminc perc. Bár most minden perc számít.
- Majd én elmegyek, én vagyok a leggyorsabb. Átmehetünk a határon? Mármint a farkasok? – kérdezte fiam. – Ide kell hoznunk Gaby-t. Itt a helye köztünk.
- Igen, átmehetnek. Carlisle megengedte – mondtam határozottan.
- Jól van, akkor hozd Jacobot a határhoz. Ott találkozunk fél óra múlva – adta ki az utasítást Billy.
- Billy – rohant a máglya felé Nathalie édesanyja.
- Mi a baj, Jules? – szaladt oda kedveséhez az ifjabb Sam.
- Nathalie, már megint átváltozott, és nem tud visszaváltozni – mondta el a problémát Jules kétségbeesetten. - Nem tudnál megint gyakorolni vele. Nem ura az érzéseinek, és ez csak még jobban felidegesíti.
- Megyek – bólintott Billy. – Anthony, te vezeted a falkát – mondta határozottan.
- Miért én? Jake, a jog szerinti helyettesed – állapította meg Anthony döbbenten.
- Jacob, most nem lesz beszámítható – mondta Billy határozottan. – Mindenki Anthonyt követi – adta ki az utasítást. Mindenki bólintott, hogy érti. Ezután pedig fiam elrohant Jake-ért.
Én is el akartam indulni hazafelé, hogy átöltözzek gyorsan, amikor Billy előttem termett, és megállított.
- Anya, tudom, hogy nagy kérés, de szerintem Jacobnak jobb lenne, hogyha te is ott lennél – mondta halkan. – Nem akarlak kényszeríteni, de szüksége lesz támogatásra, hogyha Gaby mégis átváltozik. Van rá esély, hogy nem lesz megoldás.
- Természetesen velük megyek – mondtam határozottan. – Így is terveztem. Nem fogom hagyni, hogy Jake egyedül szálljon szembe a helyzettel.
- Köszi, anyu – nyomott egy puszit a homlokomra. – Akkor én pedig megyek, és megnyugtatom Nathalie-t.
- Rendben, szüksége van rád – mondtam nyugtatóan.
- Tudom, de a bátyámnak is szüksége lenne rám.
- Nehéz alfának lenni, kicsim, de hidd el, hogy te remekül csinálod – mondtam határozottan.
- Köszönöm – mosolyodott el halványan, majd átváltozott, és elrohant, az Uley ház felé. Én pedig a határ felé vettem az irányt.
(Anthony szemszöge)
Fejvesztve száguldottam Gabriella lakása felé. Még talán annál is gyorsabb voltam, mint általában szoktam, már ha ez egyáltalán lehetséges. Minél előbb oda akartam érni Jacobhoz. Biztosan ki fog borulni. Engem is megrázott a hír, pedig nekem nincs is bevésődésem, és nem is lesz. Viszont azt pontosan tudom apa és Dawn kapcsolatából, hogy milyen fantasztikus is ez a dolog. Emlékszem, hogy kiskoromban milyen csalódott voltam, amikor megtudtam, hogy bevésődése csak a farkasoknak van, mármint a vérszerintieknek. Pedig sokáig ábrándoztam róla, hogy egyszer csak szembejön majd velem a nagy ő, és akkor olyan boldog leszek, mint amilyen a többi farkas, aki már megtalálta a párját. Hiszen sosem képesek elengedni azt, akit szeretnek. Ehelyett nem vagyok se ember, se vámpír. Kinek kellene egy ilyen lény? Még csak arról sem tudok, hogy egyáltalán fajtársam él-e a világon. Bár nem túl valószínű, hogy létezik másik félvér, mert nem gyakori, az ember-vámpír szerelem. Lehet, hogy soha nem leszek szerelmes? Vannak lányok a rezervátumban, akiknek tudom, hogy nagyon tetszem. Hála a gondolatolvasásnak, de ők nem az igaziak. Az egyetlen lány, akivel jókat szoktam beszélgetni az Nathalie, de őt most nem látogathatom meg. A fiatal farkasok nehezen viselik anya, és az én illatomat. Úgyhogy, amíg nem lesz képes uralkodni magán, addig el vagyok tiltva az Uley ház környékéről. Persze csak a saját, és Nathalie érdekében.
- Jake – ugrottam be az ablakon. Testvérem pedig azonnal felpattant a kanapéról, és elém sietett.
- Mi történt? – kérdezte döbbenten. – Miért jöttél ide?
- Gabriella a Culleneknél van. Megtámadták, és ők mentették meg. Azonnal oda kell mennünk – hadartam el gyorsan. Lehet, hogy kíméletesebben kellett volna tálalnom a történteket, de hogyha hamar felfogja a történteket, akkor lehet, hogy kevésbé éri sokk.
- Mit mondtál? – kérdezte idegesen, majd remegés futott végig a testén.
- Jake, nyugalom. Lélegezz mélyeket – tettem a kezeimet a vállára. – Rendbe fog jönni, de most szüksége van rád. Hogyha tombolsz, az nem segít.
- Itt kellett volna lennem – mondta, két mély lélegzet között.
- Nem lehetsz mindig mellette, de ahogy már mondtam, rendbe fog jönni, de haza kell vinnünk, hogy vigyázhassunk rá – mondtam határozottan. – A többiek a határnál várnak, és együtt megyünk a Cullenekhez – mondtam határozottan.
- Billy? – kérdezte Jake.
- Ő nem tud jönni. Nagyon sajnálja, de Nathalie megint nem tud visszaváltozni, és szüksége van a segítségre – magyaráztam.
- Mert Nath azonnali visszaváltoztatása, most tényleg sokkal fontosabb, mint Gaby – mondta Jacob ingerülten. Majd újra remegni kezdett, de ezúttal már át is változott.
- Higgadj le, vagy kénytelen leszek olyat tenni, amit egyikünk sem akar – mondtam neki nyugodtan. – Te is tudod, hogy az alfának kötelezettségei vannak, még akkor is, hogyha maga az öccse van bajban. Billynek példát kell mutatnia, ahogy neked is, mint potenciális utódjának. Nem akarom, hogy a falka egy őrült farkast lásson, egy lehetséges vezető helyett. Szóval mély levegő. Még egyszer mondom, hogy Gaby jól lesz, és te is nagyon jól tudod, hogy Billy mennyire ki van akadva azért, mert nem lehet melletted – mondtam már ingerültebben. Megértem, hogy aggódik, de hogyha teljesen szétesik, az most nem segít rajtunk.
- Sajnálom – gondolta Jake, elszégyellve magát.
- Semmi baj, induljunk – mondtam neki megenyhülve. – Várj, kinézek, hogy mehetünk-e – mondtam, majd kinéztem az ablakon, és miután meggyőződtem róla, hogy minden rendben van, kiugrottam az ablakon, Jacob pedig utánam.
Nem telt bele hosszú időbe, és már a határnál is voltunk. Mindenki ott volt a falkából, kivéve persze Billyt, és Nathalie-t. Legnagyobb meglepetésemre anya is jelen volt. Amikor megálltunk előttük, gondolkodás nélkül előrelendült, és magához szorította Jacobot.
- Minden rendben lesz, édesem. Carlisle tudja, hogy mit csinál – mondta nyugtatóan, miközben simogatta a bundáját.
- Jake, az kérdezi, hogy te is velünk jössz-e – tolmácsolta Anthony.
- Hát persze, együtt megyünk – válaszolta azonnal.
- Akkor indulás – fordultam a falka felé. Ők pedig engedelmesen bólintottak, és átlépték a határt. – Senki nem támad, nem kell felesleges harc – adtam még parancsba.
Ezután futásnak eredtem, és a család követett. Természetes volt, hogy mindenki azt akarja, hogy a farkasnak, és a bevésődésének a legjobb legyen. Mindennek ez volt az alapja. A La Push-ban élő emberek, mindig is az egymásba vetett szeretetükből, és bizalmukból táplálkoztak. A kötelék mindennél erősebb volt közöttünk.
A határtól mindössze kétpercnyire volt a Cullen ház. Láttam már többször is anya emlékein át, úgyhogy nem volt nehéz megtalálnom. A ház előtt pár méterrel megálltam, és a falka azonnal igazodott hozzám. Egy pillanattal később pedig az összes Cullen kint állt a teraszon.
- Kérlek, tolmácsold, hogy köszönöm, és kérdezd meg, hogy mozgatható-e. Jobban örülnék, hogyha otthon lábadozna – hallottam meg Jacob gondolatait.
- Az öcsém köszöni, hogy megmentettétek a kedvesét, és azt kérdezi, hogy mozgatható állapotban van-e – mondtam el azonnal az üzenetet.
- Nincs mit – válaszolta nagyapa. – Örömmel tettük. A lányaim találtak rá – mutatott Rose, és Alice nénire. – Nem örülnék neki, hogyha megmozdítanátok. Egyelőre még nem stabil az állapota – folytatta aztán.
- Mikor lesz stabil? – kérdeztem.
- Néhány nap múlva, talán – gondolkodott el nagyapa.
- Jacob itt maradhatna vele? – kérdeztem azonnal. Nem kellett gondolatolvasónak lennem, ahhoz, hogy tudjam, ezt szeretné.
- Maradhat, hogyha a falka nélkülözni tudja – mondta nagyi gyengéden.
- Természetesen – válaszolta nagyapa is. A falka erre a mondatra felhorkant, és morogni kezdett.
- Gondolod, hogy ez jó ötlet? – kérdezte az ifjabb Sam Uley. – Nem bízom bennük. Jake potenciális alfa, nem eshet baja.
- Nem fog baja esni, ha pedig egy hajuk szála is meggörbül, akkor annak súlyos következményei lesznek – néztem végig a Culleneken jelentőségteljesen.
- Nem hagyhatod itt egyedül – morgott tovább Sam. – Nem bízunk bennük – mondta most többes számban.
- Majd, én vele maradok – állt Jake mellé anya. Döbbenten néztem édesanyámra, de ő csak bevont a pajzsa alá, és inkább gondolatban folytatta a beszélgetést.
- A falka nem fogja hagyni, hogy egy Black egyedül maradjon hét vámpírral egy házban. Bennem viszont eléggé megbíznak ahhoz, hogy így beleegyezzenek. Most Jake a fontos, és Gaby, nem pedig a múltam. Távol tudom tartani magamtól azokat, akiknek semmi keresnivalójuk a közelemben – sandított egy pillanatra Edward Cullen felé.
- Biztos? – kérdeztem vissza bizonytalanul, mire anya csak bólintott.
- Tudsz olvasni a gondolataiban? – kérdezte Edward döbbenten.
- Igen – vágtam rá azonnal. Bár tény, hogy azt elhallgattam, hogy csak akkor, hogyha anya is akarja. Nem kell mindent tudniuk.
- Irigykedsz, öcsi? – vágta hátba Emmett.
- Nem is tudod mennyire – sóhajtott Edward morcosan.
- Anya itt marad, hogy vigyázzon Jacobra, és Gabriellára. Így megfelel? – fordultam Sam felé. Sam hosszasan elgondolkozott, majd rábólintott a dologra. A Cullen család felé fordultam, akiken pedig egyöntetű boldogságot láttam, és hallottam is a gondolatok között. Na, ez szép lesz. Most addig fogják anyát puhítani, amíg Gaby nem lesz mozdítható. – Hány nap múlva? – fordultam komolyan nagyapa felé, és kíváncsian vártam a válaszát.
Elvileg két nap múlva már mozgatható állapotban kell lennie. Vajon két nap elég lesz arra, hogy próbáljunk hatni Bellára? Vagy lehet, hogy kicsit füllentenem kéne. Bár az nem lenne túl tisztességes. Nem hazudhatok az unokámnak, és a lányomnak – gondolkozott el nagyapa, majd rám emelte a tekintetét.
- Két nap múlva már mozgatható lesz – mondta őszintén. Én pedig nagyon büszke voltam rá, hogy bár megfordult a fejében, hogy átverjen, de mégsem volt rá képes.
- Rendben, akkor két nap – bólintottam rá.
Jake elé léptem, aki halkan nyüszített, és hozzám dörgölőzött. Én pedig megsimogattam a bundáját.
- Te is hiányozni fogsz nekünk, öcskös – vakartam meg a fülét, majd anyához léptem. – Szeretlek. Vigyázzatok magatokra, ha bármi van, akkor hívjatok, és itt vagyunk – mondtam, majd magamhoz öleltem.
- Rendben, de nem lesz semmi baj – mondta anya határozottan, majd nagy nehezen elengedett. Egy gyors puszit nyomtam az arcára, majd belecsaptam Jacob nekem feltartott mancsába. Ezután pedig a falka felé fordultam, de nagyi hangja megállított.
- Te is nyugodtan maradhatnál – ajánlotta a lehetőséget reménykedve.
- Nem, most nem. Én vezetem a falkát, tehát én viszem őket haza is – mondtam határozottan. – Mi nem hagyjuk cserben a családunkat – néztem szúrósan Edward Cullenre. Minden Cullen hangosan felszisszent a kijelentésre, de az, akinek szólt a mondat, csak megkövülten állt, és döbbenten nézett a rám, de nem szólt semmit, bár a gondolatai tomboltak a bűntudattól. Van is miért marcangolnia magát. Csak a miheztartás végett. Így biztos nem jut eszébe anyát felzaklatni. Ezután jeleztem, hogy indulunk. Néhány perccel később pedig már a határ túloldalán voltam a falkával együtt.
(Carlisle szemszöge)
Edward kijelentése után mindenki megmerevedett, hiszen egy farkas bevésődése nem játék, főleg, hogy egy vámpír még meg is harapta. Arra semmi szükség, hogy meggyanúsítsanak bennünket. Bár nem hiszem, hogy Bella feltételezne rólunk ilyesmit, de akkor is veszélyes a helyzet.
- Akkor most azonnal értesítenünk kell a farkasokat. Keresni fogják őt. Nem kell, hogy egy félreértés miatt kitörjön közöttünk egy esetleges háború – mondtam kissé idegesen. Az a biztos, hogyha mi szólunk nekik előbb, így talán végighallgatják, hogy mi is történt valójában.
- Máris felhívom, Bellát – szaladt le Emmett a konyhába. Nem voltam biztos benne, hogy most Emmett „finoman közlő” stílusa a legjobb megoldás, úgyhogy inkább szóltam szerelmemnek.
- Esme, nem lenne jobb, hogyha te beszélnél Bellával? – kérdeztem kedvesemet, aki végre megmozdult.
- Persze, megyek – mondta, majd lerohant Emmett után. Én és az egész család is követtük őket.
- Emmett, kérem a telefont – mondta Esme lágyan.
- Na jó, de úgy le voltatok dermedve, hogy gondoltam, akár én is beszélhetek vele – adta át a kagylót morcosan. – Már nagyon rég nem volt alkalmam se beszélni vele, se látni. Egyébként is már csak én és Rose nem láttuk a kisfickót. Legalább a húgomhoz jogom lehetne pár percre.
- Emmett, ez most nem játék – szóltam rá fiamra. Bár őszintén szólva megértettem az indokait.
- Nem is hittem, hogy játék – húzta fel az orrát. – Egyébként pedig tudok komoly is lenni, hogyha kell – fűzte még hozzá.
Közben Esme már tárcsázott, és mindenki alig várta, hogy lányunk felvegye a telefont. Nagyon reméltem, hogy legalább valaki otthon van közülük. Bár ki tudja, hogy Anthony mennyire borult ki azon, hogy nem bíztunk az édesanyjában.
- Haló? – hallottuk meg Bella hangját. Még szerencse, hogy a vámpírok könnyedén kihallgathatják a beszélgetéseket. Általában ellene vagyok a dolognak, de most jobb tudni a reakciókat.
- Bella, kicsim. Valami nagy baj történt – kezdett bele Esme.
- Mi a baj? – kérdezte lányunk idegesen. – Ha a vámpírról van szó Port Angelesben, akkor tudnotok kell, hogy őt már az egyik fiam, Jacob elintézte, és a fiúk már el is égették.
- Ez nagyon jó hír – vágta rá szerelmem azonnal. – Viszont itt van nálunk egy lány, akit megharapott a vámpír. Edward olvasott a gondolataiban, és azt mondja, hogy Jake bevésődése.
- Jézusom, Gabriella nálatok van, és átváltozik? – sikoltott Bella kétségbeesetten. – Az nem lehet. Ez nem történhet meg. Carlisle, már nem tudja megmenteni? – kérdezte reménykedve.
- Kicsim, átadom neki, és mindent elmond. Jó? – mondta Esme, majd felém nyújtotta a kagylót.
- Rendben – válaszolta lányunk.
- Szia – köszöntem bele a telefonba.
- Szia, Carlisle. Kérlek, mondj el mindent – mondta Bella idegesen.
- Rosalie, és Alice talált rá a lányra a port angelesi parkban. Már megharapta a vámpír, amikor odaértek, de Rose még ki tudta szívni a méreg nagy részét, de nem mindet, mert akkor megölte volna – magyarázkodtam.
- Tehát, átváltozik? – kérdezte Bella szomorúan.
- Nem, illetve nem tudom. Elég furcsa, mert elindult az átváltozása, de mégsem változott át. Nem tudom, hogy pontosan mi történt, de mindent megteszek érte. Azért szóltunk azonnal, hogy nehogy keressétek, és esetleg félreértsétek a helyzetet, arról, hogy miért van itt – magyaráztam a dolgot.
- Azonnal szólok a fiúknak – vágta rá azonnal. - Átléphetjük a határt? – kérdezte bizonytalanul.
- Természetesen – vágtam rá azonnal. – Gyertek nyugodtan.
- Rendben, köszönjük – felelte hálásan. – Jacobot is azonnal hazahívom – mondta még, majd letette a telefont.
Ahogy Bella lerakta a kagylót, én is letettem, majd a családom felé fordultam. Mindannyian idegesen néztek rám. Főleg Jasper, láttam a szemében, hogy nem tetszik neki, hogy meghívtam magunkhoz egy farkas falkát.
- Torlaszoljuk be az ablakokat – sóhajtott fiam végül.
- Jasper, nem harcolni jönnek – mondtam neki határozottan.
- Eredetileg nem, de ki tudja, hogy miattunk hány fiatal farkasuk van. A legkisebb rossz mozdulat is veszélyes lehet. Ráadásul az illatunk elképesztően irritáló minden farkasnak. Arról pedig még nem is beszéltünk, hogy egy sérült bevésődés fekszik az emeleten élet-halál között. Ráadásul az egyik potenciális alfáé. Jobb lenne, hogyha felkészülten várnánk őket – érvelt Jasper, és sajnos nem igazán tudtam mit felhozni az érvei ellen.
- Rendben, legyen, ahogy gondolod. Viszont senki ne provokálja őket, te sem Emmett. Most nem értékelnék a poénokat – mondtam határozottan.
- Jól van, csendben maradok, de ha balhé lesz, akkor kapni fognak – válaszolta fiam.
- Nem lesz balhé – szólalt meg Edward is. – Bella sosem hagyná, hogy harc legyen.
Ezzel lezártnak tekintettük a kérdést. Mindenki elszaladt a saját dolgára, illetve Jasper parancsait követve. Én pedig felmentem az emeletre, Gabriellához, hogy megvizsgáljam újból.
(Bella szemszöge)
Ahogy leraktam a telefont, már rohantam is a máglya felé. A falka most csakis ott lehet. Kivéve Nathalie-t, mert őt ma estére még elküldte Billy pihenni. Nem volt még olyan állapotban, hogy járőrözni tanítsák, hiszen még az átváltozását sem tudta kontrollálni. Néhány perc alatt elértem az tüzet, de jó tíz méterre a máglyától megtorpantam. Szerencsére nem volt rá szükség, hogy közelebb menjek, mert a fiúk azonnal észrevettek.
- Mi a baj, anya? – kérdezték fiaim idegesen. Pontosan tudták, hogyha itt vagyok, az azt jelenti, hogy történt valami.
- Gabriellát megtámadta egy vámpír. A Cullenek találtak rá. Már megharapta, amikor ők odaértek, de sikerült kiszívniuk a méreg nagy részét. Valószínűleg rendbe jön, de Carlisle még nem tud semmi biztosat – hadartam el gyorsan a történteket.
- Jake-nek szóltál már? – kérdezte Anthony aggódva.
- Még nem, talán jobb lenne, hogyha elmenne érte valaki, nehogy valami butaságot csináljon – ajánlottam. Anthony húsz perc alatt megjárja, az ő gyorsaságával. Nekem mondjuk harminc perc. Bár most minden perc számít.
- Majd én elmegyek, én vagyok a leggyorsabb. Átmehetünk a határon? Mármint a farkasok? – kérdezte fiam. – Ide kell hoznunk Gaby-t. Itt a helye köztünk.
- Igen, átmehetnek. Carlisle megengedte – mondtam határozottan.
- Jól van, akkor hozd Jacobot a határhoz. Ott találkozunk fél óra múlva – adta ki az utasítást Billy.
- Billy – rohant a máglya felé Nathalie édesanyja.
- Mi a baj, Jules? – szaladt oda kedveséhez az ifjabb Sam.
- Nathalie, már megint átváltozott, és nem tud visszaváltozni – mondta el a problémát Jules kétségbeesetten. - Nem tudnál megint gyakorolni vele. Nem ura az érzéseinek, és ez csak még jobban felidegesíti.
- Megyek – bólintott Billy. – Anthony, te vezeted a falkát – mondta határozottan.
- Miért én? Jake, a jog szerinti helyettesed – állapította meg Anthony döbbenten.
- Jacob, most nem lesz beszámítható – mondta Billy határozottan. – Mindenki Anthonyt követi – adta ki az utasítást. Mindenki bólintott, hogy érti. Ezután pedig fiam elrohant Jake-ért.
Én is el akartam indulni hazafelé, hogy átöltözzek gyorsan, amikor Billy előttem termett, és megállított.
- Anya, tudom, hogy nagy kérés, de szerintem Jacobnak jobb lenne, hogyha te is ott lennél – mondta halkan. – Nem akarlak kényszeríteni, de szüksége lesz támogatásra, hogyha Gaby mégis átváltozik. Van rá esély, hogy nem lesz megoldás.
- Természetesen velük megyek – mondtam határozottan. – Így is terveztem. Nem fogom hagyni, hogy Jake egyedül szálljon szembe a helyzettel.
- Köszi, anyu – nyomott egy puszit a homlokomra. – Akkor én pedig megyek, és megnyugtatom Nathalie-t.
- Rendben, szüksége van rád – mondtam nyugtatóan.
- Tudom, de a bátyámnak is szüksége lenne rám.
- Nehéz alfának lenni, kicsim, de hidd el, hogy te remekül csinálod – mondtam határozottan.
- Köszönöm – mosolyodott el halványan, majd átváltozott, és elrohant, az Uley ház felé. Én pedig a határ felé vettem az irányt.
(Anthony szemszöge)
Fejvesztve száguldottam Gabriella lakása felé. Még talán annál is gyorsabb voltam, mint általában szoktam, már ha ez egyáltalán lehetséges. Minél előbb oda akartam érni Jacobhoz. Biztosan ki fog borulni. Engem is megrázott a hír, pedig nekem nincs is bevésődésem, és nem is lesz. Viszont azt pontosan tudom apa és Dawn kapcsolatából, hogy milyen fantasztikus is ez a dolog. Emlékszem, hogy kiskoromban milyen csalódott voltam, amikor megtudtam, hogy bevésődése csak a farkasoknak van, mármint a vérszerintieknek. Pedig sokáig ábrándoztam róla, hogy egyszer csak szembejön majd velem a nagy ő, és akkor olyan boldog leszek, mint amilyen a többi farkas, aki már megtalálta a párját. Hiszen sosem képesek elengedni azt, akit szeretnek. Ehelyett nem vagyok se ember, se vámpír. Kinek kellene egy ilyen lény? Még csak arról sem tudok, hogy egyáltalán fajtársam él-e a világon. Bár nem túl valószínű, hogy létezik másik félvér, mert nem gyakori, az ember-vámpír szerelem. Lehet, hogy soha nem leszek szerelmes? Vannak lányok a rezervátumban, akiknek tudom, hogy nagyon tetszem. Hála a gondolatolvasásnak, de ők nem az igaziak. Az egyetlen lány, akivel jókat szoktam beszélgetni az Nathalie, de őt most nem látogathatom meg. A fiatal farkasok nehezen viselik anya, és az én illatomat. Úgyhogy, amíg nem lesz képes uralkodni magán, addig el vagyok tiltva az Uley ház környékéről. Persze csak a saját, és Nathalie érdekében.
- Jake – ugrottam be az ablakon. Testvérem pedig azonnal felpattant a kanapéról, és elém sietett.
- Mi történt? – kérdezte döbbenten. – Miért jöttél ide?
- Gabriella a Culleneknél van. Megtámadták, és ők mentették meg. Azonnal oda kell mennünk – hadartam el gyorsan. Lehet, hogy kíméletesebben kellett volna tálalnom a történteket, de hogyha hamar felfogja a történteket, akkor lehet, hogy kevésbé éri sokk.
- Mit mondtál? – kérdezte idegesen, majd remegés futott végig a testén.
- Jake, nyugalom. Lélegezz mélyeket – tettem a kezeimet a vállára. – Rendbe fog jönni, de most szüksége van rád. Hogyha tombolsz, az nem segít.
- Itt kellett volna lennem – mondta, két mély lélegzet között.
- Nem lehetsz mindig mellette, de ahogy már mondtam, rendbe fog jönni, de haza kell vinnünk, hogy vigyázhassunk rá – mondtam határozottan. – A többiek a határnál várnak, és együtt megyünk a Cullenekhez – mondtam határozottan.
- Billy? – kérdezte Jake.
- Ő nem tud jönni. Nagyon sajnálja, de Nathalie megint nem tud visszaváltozni, és szüksége van a segítségre – magyaráztam.
- Mert Nath azonnali visszaváltoztatása, most tényleg sokkal fontosabb, mint Gaby – mondta Jacob ingerülten. Majd újra remegni kezdett, de ezúttal már át is változott.
- Higgadj le, vagy kénytelen leszek olyat tenni, amit egyikünk sem akar – mondtam neki nyugodtan. – Te is tudod, hogy az alfának kötelezettségei vannak, még akkor is, hogyha maga az öccse van bajban. Billynek példát kell mutatnia, ahogy neked is, mint potenciális utódjának. Nem akarom, hogy a falka egy őrült farkast lásson, egy lehetséges vezető helyett. Szóval mély levegő. Még egyszer mondom, hogy Gaby jól lesz, és te is nagyon jól tudod, hogy Billy mennyire ki van akadva azért, mert nem lehet melletted – mondtam már ingerültebben. Megértem, hogy aggódik, de hogyha teljesen szétesik, az most nem segít rajtunk.
- Sajnálom – gondolta Jake, elszégyellve magát.
- Semmi baj, induljunk – mondtam neki megenyhülve. – Várj, kinézek, hogy mehetünk-e – mondtam, majd kinéztem az ablakon, és miután meggyőződtem róla, hogy minden rendben van, kiugrottam az ablakon, Jacob pedig utánam.
Nem telt bele hosszú időbe, és már a határnál is voltunk. Mindenki ott volt a falkából, kivéve persze Billyt, és Nathalie-t. Legnagyobb meglepetésemre anya is jelen volt. Amikor megálltunk előttük, gondolkodás nélkül előrelendült, és magához szorította Jacobot.
- Minden rendben lesz, édesem. Carlisle tudja, hogy mit csinál – mondta nyugtatóan, miközben simogatta a bundáját.
- Jake, az kérdezi, hogy te is velünk jössz-e – tolmácsolta Anthony.
- Hát persze, együtt megyünk – válaszolta azonnal.
- Akkor indulás – fordultam a falka felé. Ők pedig engedelmesen bólintottak, és átlépték a határt. – Senki nem támad, nem kell felesleges harc – adtam még parancsba.
Ezután futásnak eredtem, és a család követett. Természetes volt, hogy mindenki azt akarja, hogy a farkasnak, és a bevésődésének a legjobb legyen. Mindennek ez volt az alapja. A La Push-ban élő emberek, mindig is az egymásba vetett szeretetükből, és bizalmukból táplálkoztak. A kötelék mindennél erősebb volt közöttünk.
A határtól mindössze kétpercnyire volt a Cullen ház. Láttam már többször is anya emlékein át, úgyhogy nem volt nehéz megtalálnom. A ház előtt pár méterrel megálltam, és a falka azonnal igazodott hozzám. Egy pillanattal később pedig az összes Cullen kint állt a teraszon.
- Kérlek, tolmácsold, hogy köszönöm, és kérdezd meg, hogy mozgatható-e. Jobban örülnék, hogyha otthon lábadozna – hallottam meg Jacob gondolatait.
- Az öcsém köszöni, hogy megmentettétek a kedvesét, és azt kérdezi, hogy mozgatható állapotban van-e – mondtam el azonnal az üzenetet.
- Nincs mit – válaszolta nagyapa. – Örömmel tettük. A lányaim találtak rá – mutatott Rose, és Alice nénire. – Nem örülnék neki, hogyha megmozdítanátok. Egyelőre még nem stabil az állapota – folytatta aztán.
- Mikor lesz stabil? – kérdeztem.
- Néhány nap múlva, talán – gondolkodott el nagyapa.
- Jacob itt maradhatna vele? – kérdeztem azonnal. Nem kellett gondolatolvasónak lennem, ahhoz, hogy tudjam, ezt szeretné.
- Maradhat, hogyha a falka nélkülözni tudja – mondta nagyi gyengéden.
- Természetesen – válaszolta nagyapa is. A falka erre a mondatra felhorkant, és morogni kezdett.
- Gondolod, hogy ez jó ötlet? – kérdezte az ifjabb Sam Uley. – Nem bízom bennük. Jake potenciális alfa, nem eshet baja.
- Nem fog baja esni, ha pedig egy hajuk szála is meggörbül, akkor annak súlyos következményei lesznek – néztem végig a Culleneken jelentőségteljesen.
- Nem hagyhatod itt egyedül – morgott tovább Sam. – Nem bízunk bennük – mondta most többes számban.
- Majd, én vele maradok – állt Jake mellé anya. Döbbenten néztem édesanyámra, de ő csak bevont a pajzsa alá, és inkább gondolatban folytatta a beszélgetést.
- A falka nem fogja hagyni, hogy egy Black egyedül maradjon hét vámpírral egy házban. Bennem viszont eléggé megbíznak ahhoz, hogy így beleegyezzenek. Most Jake a fontos, és Gaby, nem pedig a múltam. Távol tudom tartani magamtól azokat, akiknek semmi keresnivalójuk a közelemben – sandított egy pillanatra Edward Cullen felé.
- Biztos? – kérdeztem vissza bizonytalanul, mire anya csak bólintott.
- Tudsz olvasni a gondolataiban? – kérdezte Edward döbbenten.
- Igen – vágtam rá azonnal. Bár tény, hogy azt elhallgattam, hogy csak akkor, hogyha anya is akarja. Nem kell mindent tudniuk.
- Irigykedsz, öcsi? – vágta hátba Emmett.
- Nem is tudod mennyire – sóhajtott Edward morcosan.
- Anya itt marad, hogy vigyázzon Jacobra, és Gabriellára. Így megfelel? – fordultam Sam felé. Sam hosszasan elgondolkozott, majd rábólintott a dologra. A Cullen család felé fordultam, akiken pedig egyöntetű boldogságot láttam, és hallottam is a gondolatok között. Na, ez szép lesz. Most addig fogják anyát puhítani, amíg Gaby nem lesz mozdítható. – Hány nap múlva? – fordultam komolyan nagyapa felé, és kíváncsian vártam a válaszát.
Elvileg két nap múlva már mozgatható állapotban kell lennie. Vajon két nap elég lesz arra, hogy próbáljunk hatni Bellára? Vagy lehet, hogy kicsit füllentenem kéne. Bár az nem lenne túl tisztességes. Nem hazudhatok az unokámnak, és a lányomnak – gondolkozott el nagyapa, majd rám emelte a tekintetét.
- Két nap múlva már mozgatható lesz – mondta őszintén. Én pedig nagyon büszke voltam rá, hogy bár megfordult a fejében, hogy átverjen, de mégsem volt rá képes.
- Rendben, akkor két nap – bólintottam rá.
Jake elé léptem, aki halkan nyüszített, és hozzám dörgölőzött. Én pedig megsimogattam a bundáját.
- Te is hiányozni fogsz nekünk, öcskös – vakartam meg a fülét, majd anyához léptem. – Szeretlek. Vigyázzatok magatokra, ha bármi van, akkor hívjatok, és itt vagyunk – mondtam, majd magamhoz öleltem.
- Rendben, de nem lesz semmi baj – mondta anya határozottan, majd nagy nehezen elengedett. Egy gyors puszit nyomtam az arcára, majd belecsaptam Jacob nekem feltartott mancsába. Ezután pedig a falka felé fordultam, de nagyi hangja megállított.
- Te is nyugodtan maradhatnál – ajánlotta a lehetőséget reménykedve.
- Nem, most nem. Én vezetem a falkát, tehát én viszem őket haza is – mondtam határozottan. – Mi nem hagyjuk cserben a családunkat – néztem szúrósan Edward Cullenre. Minden Cullen hangosan felszisszent a kijelentésre, de az, akinek szólt a mondat, csak megkövülten állt, és döbbenten nézett a rám, de nem szólt semmit, bár a gondolatai tomboltak a bűntudattól. Van is miért marcangolnia magát. Csak a miheztartás végett. Így biztos nem jut eszébe anyát felzaklatni. Ezután jeleztem, hogy indulunk. Néhány perccel később pedig már a határ túloldalán voltam a falkával együtt.
2009. december 16., szerda
La Push vámpírja - 16. fejezet
16. fejezet
(Carlisle szemszöge)
Miután Bella és Anthony elrohant szerelmem kétségbeesetten nézett rám. Nem csodáltam, hiszen az információk fényében, amit megtudtak Bella joggal lehet nagyon is dühös ránk ismételten, ráadásul az unokánk túlságosan is hasonlít a jelek szerint az apjára, legalábbis önmarcangolás szinten.
- Annyira sajnálom – mondta szomorúan, Esme. – Nem lett volna szabad még csak gondolnom sem rá.
- Ugyan, Drágám. Honnan tudhattuk volna, hogy Anthony örökölte az apja képességét. Az ilyesmi nem alapvető. Azt pedig pláne nem gondoltam, hogy több képességgel is rendelkezik – mondtam vigasztalóan. – Jasper egyébként is azt mondta, hogy Bella még mindig szeret minket, úgyhogy ne aggódj. Látni fogjuk még a lányunkat, és az unokánkat is. Ebben biztos vagyok – jelentettem ki.
Kétségem sem volt afelől, hogy a családom újra egyesülni fog egy boldog napom. Még akkor is, hogyha Bella másik két fia farkas. Nem érdekel, hogy Jacobtól vannak, akkor is az unokáim. Gondoltam magamban, majd hirtelen rám tört a felismerés. A fogadott lányunk másik két fia nem is lehet a vérszerinti gyermeke, hiszen Anthony születésekor változtatták át. Az unokám maga mutatta meg, hogy így történt. Ezek szerint Jake is bevésődött, és Bella nevelte mindhárom gyereket. Akkor hol van, Jacob Black? Néhány kérdésre végre választ kaptunk, erre még több jön. Vajon valaha mindent meg fogunk tudni, amit kihagytunk a mi Bellánk életéből?
- Carlisle, minden rendben? – kérdezte szerelmem aggodalmasan.
- Persze – kaptam rá a tekintetem.
- Min gondolkodtál ennyire? Már legalább ötször szólítottalak, de csak most reagáltál – nézett rám szerelmem kérdőn.
- Én rájöttem, hogy a két farkas fiú, akik még az édesanyjuknak tekintik Bellát, nem lehetnek a vér szerinti gyerekei – mondtam el szerelmemnek, amire rájöttem.
- Biztos vagy benne? – kérdezte Esme döbbenten.
- Igen, teljesen biztos – bólintottam. – Gyere, mondjuk el a többieknek, amit megtudtunk. Egyébként is ki tudja, hogy Emmett, Rose, és Jasper még meddig tudják visszafogni Alice-t és Edwardot. Otthon mindent elmesélek, amit az unokánk mutatott nekünk.
- Rendben – egyezett bele kedvesem. Ezután pedig futásnak eredtünk a házunkhoz.
Nem telt sok időbe, és már ott is voltunk. Ahogy benyitottunk a nappaliba meglepő látvány fogadott bennünket. Azt hittem, hogy legalábbis a nappali romokban fog heverni, de nem. Minden ugyanolyan rendben volt, mint amikor elindultunk, ráadásul Alice, és Edward is ugyanott ült, ahol akkor. Ezt egyáltalán nem hittem volna. Kérdőn néztem Jasperre, aki mosolyogva bólintott.
- Igen, valóban rásegítettem egy kicsit – mondta fiam. Mire felhúztam a szemöldököm. – Na jó, nagyon, mert körülbelül két percig bírtak nyugton ülni.
- Sikerrel jártatok? Mit tudtatok meg? – kérdezte Alice izgatottan.
- Úgy látom, hogy sok mindent – csillant fel Edward szeme. Majd hirtelen el is komorult, amikor a Bella terhességét bemutató részekhez értem. Az arca egyre fájdalmasabb lett, úgyhogy másra koncentráltam, hogy pihenhessen egy kicsit. – Ne, kérlek. Tudnom kell – kérlelt. – Kibírom, csak hadd tudjak meg mindent róluk – nézett rám könyörgőn.
- Rendben – adtam meg magam, majd tovább vetítettem a képeket.
A fiam szemei, hol boldogan csillogtak, hogy pedig az önsanyargatás volt belőlük kivehető. A többiek csak kíváncsian figyelték, a jelenetet. Tudtam, hogy nekik is joguk van mindent megtudni, de előbb szerettem volna, hogyha Edward tudja meg a fontos dolgokat. Hiszen mégis csak az ő szerelméről volt szó.
- Bellának csak egy gyermeke született? – nézett rám döbbenten végül.
- Igen, minden jel szerint – mondtam határozottan.
- Akkor Jacob fiait úgy neveli, ahogy ti minket. Hihetetlen, hogy mennyi szeretet van benne még mindig – mosolyodott el a fiam. – Nem változott. Még mindig ugyanaz a jólelkű, kedves nő, akibe beleszerettem.
- Leszámítva azt, öcsi, hogy most már kevésbé omlik a karjaidba. Sőt – nevetett fel Emmett. Rosalie pedig szokásához híven azonnal tarkón vágta. – Na, ez az igazság.
- Sajnos, ez tény – hajtotta le a fejét Edward.
- Gondolj bele, így legalább alkalmad nyílik rá, hogy újra meghódítsd – mondta Jasper lelkesen.
- Neked hányszor kellett meghódítanod Alice-t? – kérdezte Edward felhúzott szemöldökkel.
- Minden egyes veszekedés után – vágta rá Alice azonnal.
- Veszekedtetek ti már valaha? – kérdezte szerelmem mosolyogva.
- Hát… - esett Alice gondolkodóba.
- Ennyi ideig tart összeszámolni? Huh, Jasper nagyobb hódító, mint ahogy azt az ember, vagyis vámpír gondolná – nevetett fel Emmett ismét. Ezúttal viszont még időben odébb állt, így Rose nem kapta el.
- Igen, egyszer veszekedtünk – szólalt meg Alice hosszas gondolkodás után.
- Akkor sem ugyanaz a helyzet – mondta Edward szomorúan. – Más kérdés, hogy összeveszel valakivel, akivel együtt vagy, és más, hogy elhagytad, ötven évig nem is hallott rólad, aztán beállítasz, hogy „Ne haragudj, Drágám. Hülye voltam. Ugye megbocsájtasz?”
- Kezdetnek nem is rossz, de azért még dolgozz egy kicsit ezen a vallomáson. Már hogyha Bella eltekint a hideg zuhanytól legközelebb – állapította meg Esme mosolyogva.
- Anya, már te is ellenem vagy? – kérdezte Edward döbbenten.
- Nem, én pártatlan vagyok, hogyha a gyerekeimről van szó – mondta Esme határozottan. – Azért ne találkozz vele legközelebb a tengerparton – fűzte még hozzá.
- Majd igyekszem – kuncogott fel Edward.
Végre egy kicsit mindenki ellazult. A családunk a jelek szerint kezd megint egy kicsit kizökkeni a letargiából, most, hogy Bella újra a közelünkben van. Annyira hiányzott mindenkinek.
- Uh, azt hiszem, hogy visszamondom a holnapi ajándék megrendeléseket – pattant fel Alice. – Attól tartok, hogy anya módszere sokkal jobb a telefonnal, mint Bella hergelése.
- Jó ötlet – bólintott rá az egész család.
- Akar valaki velem jönni? – kérdezte Alice kíváncsian.
- Igen, majd én. Úgyis kellene néhány új ruha. Amióta itt vagyunk, még nem is nagyon vásároltam – ajánlkozott rögtön Rosalie.
- Oké. Még valaki? – kérdezte Alice újra. Miután mindenki megrázta a fejét, így csak ketten indultak útnak.
(Rosalie szemszöge)
Már olyan régen nem voltam Alice-szel kettesben vásárolni. Igazság szerint ötven éven át alig volt kedve bármihez is. Nagyon elkeserítő volt a helyzet. Néhány év alatt még én is beláttam, hogy hiányzik nekünk Bella. Igazából szegénynek csak annyi volt a bűne, hogy ember volt. Irigyeltem, és féltem is tőle, ami most már tudom, hogy nagy butaság volt. Hiszen nem te választod meg a sorsodat. Ha én választottam volna meg, hogy mi fog velem történni, akkor biztosan már a föld alatt lennék jó ideje. Bár tény, hogy Emmett mellett még ebben a létezési formában is elég jól érzem magam. Csak akkor vagyok elégedetlen és csalódott, amikor meglátok egy nőt boldogan, gömbölyödő pocakkal. Milyen fantasztikus érzés lehet, amikor egy pici élet növekedik benned. Ha Bellával lettünk volna, akkor legalább egy kicsit kaphattam volna az élményből. Megérinthettem volna a hasát, amikor a kis Anthony megmozdult, dajkálhattam volna. Esti mesét is olvastam volna neki. Biztosan csodálatos érzés lett volna, hogyha Cullenként nevelkedik fel. Egyszerre lett volna egy nagymamája, és három anyukája.
- Min gondolkozol, Rose? – kérdezte Alice kíváncsian.
- Csak azon, hogy milyen jó lett volna, hogyha Anthony felcseperedésénél mi is jelen lehettünk volna – mondtam el őszintén. Hiába titkoltam volna, ha más nem Edward akkor is megtudja.
- Én is így érzem – mondta húgom lesütött szemekkel.
- Tudom, hogy mennyire hiányzott neked a barátnőd. Sajnálom, hogy sokáig goromba voltam veled – kértem elnézést. Már éppen itt volt az ideje, hogy elmondjam, mennyire bánom, azt a sok veszekedést. Hiszen csak hiányzott neki, akit szeret.
- Ugyan, semmi baj. Abban igazad volt, hogy néha már túlságosan látványosan szenvedtem, de reméltem, hogy Edwardnál beválik a dolog, és megkeressük Bellát – mondta halványan elmosolyodva.
- Minden rendbe fog jönni – öleltem meg Alice-t. – Bella szeret téged is, és Edwardot is, hogyha Jasper mondja, akkor így is van.
- Tudod, néha megmutathatnád másoknak is ezt az oldaladat. Emmetten, és rajtam kívül is. A többieknek is tetszene az igazi Rosalie, ebben biztos vagyok – nézett Alice mélyen a szemembe.
- Talán majd egyszer így lesz – mosolyogtam rá húgomra pimaszul. Sok minden kényelmesebb, hogyha az ember megtartja a rideg álarcát.
Hirtelen fájdalmas sikoltást hallottam meg nem messze. Eddig nem koncentráltam az illatokra, de most beleszagoltam a levegőbe, és egyértelműen éreztem, hogy idegen vámpír ólálkodik a környéken.
- Alice, te is érzed? – kérdeztem idegesen.
- Igen – bólintott testvérem.
- Menjünk, nézzük meg, hogy mi folyik ott – böktem a park felé, és már futottam is. Bár csak emberi tempóban tehettem, hogy nehogy meglásson valaki.
Amikor odaértem azonnal megláttam egy lányt a földön fekve, és rajta egy meglehetősen szakadt, és mocskos vámpírt. Nem hagyhattam, hogy ez a lány úgy járjon, ahogy egykor én is. Egy sötét hely, hideg aszfalt, és csupa olyan szörnyűség, ami örökké is kísérthet egy ártatlan lelket. Tudtam, hogy nagyon kockázatos, hogyha most megmentem, vagy ha esetleg átváltozik, és olyan lesz, mint mi, de meg kellett próbálnom. Senkinek nem kívánom ezt az életet, de halált sem érdemel. Hiszen csak egy lány, aki előtt még ott áll az egész élet. Nem gondolkodtam, megragadtam a férfit, aki a lányon volt, és olyan messzire hajítottam, amennyire csak az erőmből tellett. Alice csak döbbenten figyelte, hogy mit csinálok.
- Hé, hallasz engem? – kérdezte egy hang kétségbeesetten. Majd mellé térdeltem, és egy gyors mozdulattal a hátára fordítottam. – Nem lesz semmi baj – mondtam, majd intettem Alice-nek, hogy fogja le a lányt, én pedig a számhoz emeltem a csuklóját, és elkezdtem kiszívni a mérget, ami szervezetébe jutott. Ha Edward meg tudta tenni Bellával, akkor nekem is menni fog. Van már elég akaraterőm, hogy megálljak. Hogyha megmentettük bevisszük az egyik kórházba és eltűnünk.
- Hagyd abba, nem fog többet kibírni – szólt rám Alice. Szomorúan állapítottam meg, hogy igaza van. Hiszen már nagyon is sápadt volt a bőre, túl sok vért veszített. Szerettem volna segíteni rajta, de mivel még mindig kínok közt vonaglott nem tehettem érte semmit. Nincs más megoldás, mint Carlisle. Ha valaki tehet érte még valamit, akkor az ő.
- Vigyük haza. Meg kell mentenünk – mondtam hisztérikusan, majd felkaptam a testet, ami közben elernyedt. A szíve még dobogott, de alig. A teste pedig csak aprókat rándult, de nem sikoltozott a fájdalomtól, úgyhogy talán sikerrel jártam. Egy percbe se tellett és már az autónál voltunk. Odadobtam Alice-nek a kulcsokat, én pedig a lánnyal bepattantam a hátsó ülésre.
- Mi a fene ütött beléd? – fordult hátra Alice döbbenten.
- Nem tudtam ott hagyni – mondtam lehajtott fejjel. Tudom, hogy sokáig szekáltam Edwardot, hogy miért nem hagyta Bellát meghalni, de most én sem voltam képes otthagyni ezt a lányt. Nem lehet az a sorsa, hogy vámpír legyen belőle, vagy, hogy ilyen fiatalon meghaljon. Jobbat érdemel.
- Hihetetlen – mosolygott rám húgom. – Azt hittem, hogy soha nem jutunk el arra a pontra, hogy ilyet tegyél valakiért, de úgy tűnik, hogy egyszer az életben tévedtem. Büszke vagyok rád, Rose – mondta gyengéden.
- Köszönöm – mosolyogtam vissza. – Azt hiszem, ez azért van, mert túl sok időt töltök a világmegváltó terveket szövögető családommal. Rossz hatással vagytok a kegyetlen image-re, amit kialakítottam magam körül.
- Oh, bocsánat – ironizált Alice, mire én csak megforgattam a szemeimet.
Nem telt sok időbe, mire visszaértünk a házhoz. Ahogy leállt a motor, kipattantam a kocsiból, és felrohantam a lánnyal Carlisle dolgozószobájába. A többiek pedig döbbenten követtek.
- Segíts – kérleltem apámat, aki azonnal kivette a lányt a kezemből. Utoljára, akkor kértem tőle, hogy segítsen, amikor Emmettet megtaláltam, pedig az már elég régen volt.
- Mi történt? – kérdezte miután megvizsgálta a lányt.
- Egy vámpír megtámadta. Valami nomád. Nem láttam még azelőtt. Meg tudod menteni? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Úgy tűnik, hogy meg. Bár a rángásaiból ítélve maradt méreg a szervezetében, de csak elenyésző mennyiségben, így valószínűleg nem fog átváltozni. Biztosat nem tudok, mert ilyen furcsa esetet még nem láttam. Olyan mintha a teste egyik fele át akarna változni, de a másik fele ellenáll. Az, hogy túléli-e már a szervezetétől függ – mondta apám komolyan. – Ha a következő két órát kibírja, és kap elég vért vénásan, akkor jók az esélyei a teljes felépülésre, bár nem tudom, hogy a méregnek a szervezetében lesz-e valamilyen káros hatása a jövőjére nézve.
- Csak próbálj meg segíteni rajta – kérleltem, mire apám bólintott.
Miután Carlisle elmondott minden eshetőséget, és kiterelt minket a szobából a családommal együtt levonultam a nappaliba, és vártam, hogy mi fog történni. Nagyon reméltem, hogy van még remény a lány számára.
- Ki vagy te és hol van, Rosalie? – kérdezte Jasper a szemöldökét felhúzva.
- Miről beszélsz? – kérdeztem döbbenten.
- Olyan érzéseket produkálsz éppen, amilyet felőled még sosem kaptam, és ettől most kicsit meg vagyok szeppenve – magyarázta Jasper.
- Bocs, majd igyekszem nemtörődöm, és kegyetlen lenni – forgattam meg a szemeimet. Jasper néha még bosszantóbb, mint Edward. Pedig az nagy szó.
- Tudod, hogy nem úgy értettem. Több, mint egy évszázada csak visszafogottan érzem az érzéseidet, mert te magad nem akartál érzelmeket érezni, és átélni. Most pedig gondolsz egyet, és megmentesz egy bajbajutott lányt. Én csak azt akarom mondani, hogy büszke vagyok rád – ölelt magához bátyám.
- Az én csajom – hallottam meg szerelmem mosolygós hangját.
- Helyesen cselekedtél – adtak igazat a többiek is. Esme pedig egy igazi anyai ölelésben részesített. Pedig attól féltem, hogy mindenki haragudni fog rám, ahogy én haragudtam Edwardra, amikor felfedett bennünket a szerelme előtt. Én biztosan haragudnék, hogyha ezt valaki más tette volna.
Türelmetlenül várakoztunk a nappaliban. Már olyan régóta fent van Carlisle a lánnyal. Lehet, hogy elkéstem? Bár ez nem valószínű, hiszen hallom a halk, de mégis ritmusos szívdobogást, ami csakis azt jelentheti, hogy még életben van.
- A jelek szerint rendbe fog jönni – jött le a lépcsőn Carlisle. – Bár elég furcsa, mert a vérében még van minimális mennyiségű méreg, mégsem változik át. Ezt nem tudom hova tenni. Soha nem volt még ember, aki akár csak egy csepp mérgünkre is immunis lett volna – magyarázta apánk izgatottan.
Hirtelen azonban egy hangos sikoltás törte meg a mondanivalóját. Azonnal felpattantunk, és a lányhoz siettünk, aki nyilván rosszat álmodott, vagy újra átélte, ami történt vele, mert minden jel szerint aludt.
- Jake – motyogta a lány, és a vonásai újra kisimultak.
- Azt mondta, hogy Jake? – kérdeztem döbbenten a családomtól. Lehet, hogy ez a Jacob, az a Jacob? Áh, ez hülyeség, hiszen sok ember él a földön ezzel a keresztnévvel.
- Igen – bólintottak a többiek.
- Az hagyján, de nem akármilyen Jake-t szólongat, hanem Bella fogadott fiát. Attól tartok, hogy ez a lány a bevésődése – mondta Edward határozottan.
- Biztos vagy benne? – kérdezte Carlisle.
- Teljesen. Hiszen láttam már a srácot a te gondolataidban is, és a lányéban is ugyanúgy néz ki, csak sokkal vonzóbbnak látja, mint amilyennek te láttad a fiatalembert – mondta Edward teljes meggyőződéssel.
- Akkor most azonnal értesítenünk kell a farkasokat. Keresni fogják őt. Nem kell, hogy egy félreértés miatt kitörjön közöttünk egy esetleges háború – mondta apánk kissé idegesen.
- Máris felhívom, Bellát – szaladt le szerelmem a konyhába.
(Jake szemszöge)
Boldogan, de mégis egy kicsit feszengve száguldottam át az erdőn, hogy találkozzak szerelmemmel, és mindent bevalljak neki magamról és a családomról. Nagyon reméltem, hogy jól fog fogadni a híreket. Ahogy az erdő széle felé közeledtem visszaváltoztam, és felöltöztem, hogy az út hátralévő részét sétálva tegyem meg. Mindig át szoktam menni a hatalmas parkon is, ami nincs messze Gabriellától. Hirtelen fájdalmas kiáltás hasított az éjszaka csendjébe, én pedig rögtön a hang felé rohantam. Vámpír. Éreztem a szagát. Gyorsan körbepillantottam, majd mikor meggyőződtem róla, hogy nem lát senki, nem törődve a ruháimmal átváltoztam. Néhány pillanattal később már ott is voltam. Egy női vámpír volt egy szerencsétlenül járt férfin, aki már a jelek szerint nem élt. Elkéstem. Még soha nem történt ilyen. Azonnal a nőre vetettem magam vicsorogva, és az első lendületemmel már le is téptem a fejét. Hallottam, hogy közeledik valaki, úgyhogy felkaptam a vámpír maradványait, majd La Push felé vettem az irányt. Egy fél óra alatt be is értem a faluba, ahol azonnal üzentem a többieknek gondolatban, hogy jöjjenek, és segítsenek elégetni a vámpírt.
- Mi történt? – kérdezte Billy gondolatban.
- Idegen vámpír. Port Angelesben portyázott – válaszoltam.
- Szép fogás – ugrott mellém Anthony.
- Köszi, igyekszem – csóváltam meg a farkam elégedetten.
- Gabriella? – kérdezték egyszerre.
- Még nem jutottam el hozzá, majd visszamegyek, hogyha végeztünk – gondoltam. Egy pillanattal később pedig anya jelent meg az oldalunkon.
- Hoztam neked váltás ruhát, a fiúk ezt elintézik, te menj vissza Gabyhoz. Ki tudja, hogy egyedül volt-e a nő – hadarta el gyorsan, majd a ruhákat bevitte egy fa mögé.
- Jake, azt üzeni, hogy „köszi, anyu” – tolmácsolt Anthony.
- Szívesen kicsim – mondta anya, majd eltűnt. Nem szerette végignézni a máglyákat. Ahogy a tüzet sem szívlelte, ami azért érthető volt.
Miután a lábamra kötöttem az új garnitúra ruhát, azonnal visszaindultam a kedvesemhez. Sajnos még nem volt otthon. Vagy már nem. Nem tudhattam, hiszen elég sokat késtem a randevúról, bár nem szándékosan. Reméltem, hogy azért megbocsát majd nekem, hogyha hazaér. Nem akartam az utcán várakozni, úgyhogy amikor senki nem figyelt néhány határozott mozdulattal bementem a lakásába hátulról az ablakán keresztül. Hogyha úgyis elmondom neki, hogy mi vagyok valójában, akkor azt is meg fogja tudni, hogy így is tudok közlekedni. Vajon mit fog szólni hozzá? Remélem, hogy tetszeni fog neki, mert mindig is szerettem volna egyszer a szerelmemet én is elvinni száguldani, ahogy azt apa tette számtalanszor anyával.
(Carlisle szemszöge)
Miután Bella és Anthony elrohant szerelmem kétségbeesetten nézett rám. Nem csodáltam, hiszen az információk fényében, amit megtudtak Bella joggal lehet nagyon is dühös ránk ismételten, ráadásul az unokánk túlságosan is hasonlít a jelek szerint az apjára, legalábbis önmarcangolás szinten.
- Annyira sajnálom – mondta szomorúan, Esme. – Nem lett volna szabad még csak gondolnom sem rá.
- Ugyan, Drágám. Honnan tudhattuk volna, hogy Anthony örökölte az apja képességét. Az ilyesmi nem alapvető. Azt pedig pláne nem gondoltam, hogy több képességgel is rendelkezik – mondtam vigasztalóan. – Jasper egyébként is azt mondta, hogy Bella még mindig szeret minket, úgyhogy ne aggódj. Látni fogjuk még a lányunkat, és az unokánkat is. Ebben biztos vagyok – jelentettem ki.
Kétségem sem volt afelől, hogy a családom újra egyesülni fog egy boldog napom. Még akkor is, hogyha Bella másik két fia farkas. Nem érdekel, hogy Jacobtól vannak, akkor is az unokáim. Gondoltam magamban, majd hirtelen rám tört a felismerés. A fogadott lányunk másik két fia nem is lehet a vérszerinti gyermeke, hiszen Anthony születésekor változtatták át. Az unokám maga mutatta meg, hogy így történt. Ezek szerint Jake is bevésődött, és Bella nevelte mindhárom gyereket. Akkor hol van, Jacob Black? Néhány kérdésre végre választ kaptunk, erre még több jön. Vajon valaha mindent meg fogunk tudni, amit kihagytunk a mi Bellánk életéből?
- Carlisle, minden rendben? – kérdezte szerelmem aggodalmasan.
- Persze – kaptam rá a tekintetem.
- Min gondolkodtál ennyire? Már legalább ötször szólítottalak, de csak most reagáltál – nézett rám szerelmem kérdőn.
- Én rájöttem, hogy a két farkas fiú, akik még az édesanyjuknak tekintik Bellát, nem lehetnek a vér szerinti gyerekei – mondtam el szerelmemnek, amire rájöttem.
- Biztos vagy benne? – kérdezte Esme döbbenten.
- Igen, teljesen biztos – bólintottam. – Gyere, mondjuk el a többieknek, amit megtudtunk. Egyébként is ki tudja, hogy Emmett, Rose, és Jasper még meddig tudják visszafogni Alice-t és Edwardot. Otthon mindent elmesélek, amit az unokánk mutatott nekünk.
- Rendben – egyezett bele kedvesem. Ezután pedig futásnak eredtünk a házunkhoz.
Nem telt sok időbe, és már ott is voltunk. Ahogy benyitottunk a nappaliba meglepő látvány fogadott bennünket. Azt hittem, hogy legalábbis a nappali romokban fog heverni, de nem. Minden ugyanolyan rendben volt, mint amikor elindultunk, ráadásul Alice, és Edward is ugyanott ült, ahol akkor. Ezt egyáltalán nem hittem volna. Kérdőn néztem Jasperre, aki mosolyogva bólintott.
- Igen, valóban rásegítettem egy kicsit – mondta fiam. Mire felhúztam a szemöldököm. – Na jó, nagyon, mert körülbelül két percig bírtak nyugton ülni.
- Sikerrel jártatok? Mit tudtatok meg? – kérdezte Alice izgatottan.
- Úgy látom, hogy sok mindent – csillant fel Edward szeme. Majd hirtelen el is komorult, amikor a Bella terhességét bemutató részekhez értem. Az arca egyre fájdalmasabb lett, úgyhogy másra koncentráltam, hogy pihenhessen egy kicsit. – Ne, kérlek. Tudnom kell – kérlelt. – Kibírom, csak hadd tudjak meg mindent róluk – nézett rám könyörgőn.
- Rendben – adtam meg magam, majd tovább vetítettem a képeket.
A fiam szemei, hol boldogan csillogtak, hogy pedig az önsanyargatás volt belőlük kivehető. A többiek csak kíváncsian figyelték, a jelenetet. Tudtam, hogy nekik is joguk van mindent megtudni, de előbb szerettem volna, hogyha Edward tudja meg a fontos dolgokat. Hiszen mégis csak az ő szerelméről volt szó.
- Bellának csak egy gyermeke született? – nézett rám döbbenten végül.
- Igen, minden jel szerint – mondtam határozottan.
- Akkor Jacob fiait úgy neveli, ahogy ti minket. Hihetetlen, hogy mennyi szeretet van benne még mindig – mosolyodott el a fiam. – Nem változott. Még mindig ugyanaz a jólelkű, kedves nő, akibe beleszerettem.
- Leszámítva azt, öcsi, hogy most már kevésbé omlik a karjaidba. Sőt – nevetett fel Emmett. Rosalie pedig szokásához híven azonnal tarkón vágta. – Na, ez az igazság.
- Sajnos, ez tény – hajtotta le a fejét Edward.
- Gondolj bele, így legalább alkalmad nyílik rá, hogy újra meghódítsd – mondta Jasper lelkesen.
- Neked hányszor kellett meghódítanod Alice-t? – kérdezte Edward felhúzott szemöldökkel.
- Minden egyes veszekedés után – vágta rá Alice azonnal.
- Veszekedtetek ti már valaha? – kérdezte szerelmem mosolyogva.
- Hát… - esett Alice gondolkodóba.
- Ennyi ideig tart összeszámolni? Huh, Jasper nagyobb hódító, mint ahogy azt az ember, vagyis vámpír gondolná – nevetett fel Emmett ismét. Ezúttal viszont még időben odébb állt, így Rose nem kapta el.
- Igen, egyszer veszekedtünk – szólalt meg Alice hosszas gondolkodás után.
- Akkor sem ugyanaz a helyzet – mondta Edward szomorúan. – Más kérdés, hogy összeveszel valakivel, akivel együtt vagy, és más, hogy elhagytad, ötven évig nem is hallott rólad, aztán beállítasz, hogy „Ne haragudj, Drágám. Hülye voltam. Ugye megbocsájtasz?”
- Kezdetnek nem is rossz, de azért még dolgozz egy kicsit ezen a vallomáson. Már hogyha Bella eltekint a hideg zuhanytól legközelebb – állapította meg Esme mosolyogva.
- Anya, már te is ellenem vagy? – kérdezte Edward döbbenten.
- Nem, én pártatlan vagyok, hogyha a gyerekeimről van szó – mondta Esme határozottan. – Azért ne találkozz vele legközelebb a tengerparton – fűzte még hozzá.
- Majd igyekszem – kuncogott fel Edward.
Végre egy kicsit mindenki ellazult. A családunk a jelek szerint kezd megint egy kicsit kizökkeni a letargiából, most, hogy Bella újra a közelünkben van. Annyira hiányzott mindenkinek.
- Uh, azt hiszem, hogy visszamondom a holnapi ajándék megrendeléseket – pattant fel Alice. – Attól tartok, hogy anya módszere sokkal jobb a telefonnal, mint Bella hergelése.
- Jó ötlet – bólintott rá az egész család.
- Akar valaki velem jönni? – kérdezte Alice kíváncsian.
- Igen, majd én. Úgyis kellene néhány új ruha. Amióta itt vagyunk, még nem is nagyon vásároltam – ajánlkozott rögtön Rosalie.
- Oké. Még valaki? – kérdezte Alice újra. Miután mindenki megrázta a fejét, így csak ketten indultak útnak.
(Rosalie szemszöge)
Már olyan régen nem voltam Alice-szel kettesben vásárolni. Igazság szerint ötven éven át alig volt kedve bármihez is. Nagyon elkeserítő volt a helyzet. Néhány év alatt még én is beláttam, hogy hiányzik nekünk Bella. Igazából szegénynek csak annyi volt a bűne, hogy ember volt. Irigyeltem, és féltem is tőle, ami most már tudom, hogy nagy butaság volt. Hiszen nem te választod meg a sorsodat. Ha én választottam volna meg, hogy mi fog velem történni, akkor biztosan már a föld alatt lennék jó ideje. Bár tény, hogy Emmett mellett még ebben a létezési formában is elég jól érzem magam. Csak akkor vagyok elégedetlen és csalódott, amikor meglátok egy nőt boldogan, gömbölyödő pocakkal. Milyen fantasztikus érzés lehet, amikor egy pici élet növekedik benned. Ha Bellával lettünk volna, akkor legalább egy kicsit kaphattam volna az élményből. Megérinthettem volna a hasát, amikor a kis Anthony megmozdult, dajkálhattam volna. Esti mesét is olvastam volna neki. Biztosan csodálatos érzés lett volna, hogyha Cullenként nevelkedik fel. Egyszerre lett volna egy nagymamája, és három anyukája.
- Min gondolkozol, Rose? – kérdezte Alice kíváncsian.
- Csak azon, hogy milyen jó lett volna, hogyha Anthony felcseperedésénél mi is jelen lehettünk volna – mondtam el őszintén. Hiába titkoltam volna, ha más nem Edward akkor is megtudja.
- Én is így érzem – mondta húgom lesütött szemekkel.
- Tudom, hogy mennyire hiányzott neked a barátnőd. Sajnálom, hogy sokáig goromba voltam veled – kértem elnézést. Már éppen itt volt az ideje, hogy elmondjam, mennyire bánom, azt a sok veszekedést. Hiszen csak hiányzott neki, akit szeret.
- Ugyan, semmi baj. Abban igazad volt, hogy néha már túlságosan látványosan szenvedtem, de reméltem, hogy Edwardnál beválik a dolog, és megkeressük Bellát – mondta halványan elmosolyodva.
- Minden rendbe fog jönni – öleltem meg Alice-t. – Bella szeret téged is, és Edwardot is, hogyha Jasper mondja, akkor így is van.
- Tudod, néha megmutathatnád másoknak is ezt az oldaladat. Emmetten, és rajtam kívül is. A többieknek is tetszene az igazi Rosalie, ebben biztos vagyok – nézett Alice mélyen a szemembe.
- Talán majd egyszer így lesz – mosolyogtam rá húgomra pimaszul. Sok minden kényelmesebb, hogyha az ember megtartja a rideg álarcát.
Hirtelen fájdalmas sikoltást hallottam meg nem messze. Eddig nem koncentráltam az illatokra, de most beleszagoltam a levegőbe, és egyértelműen éreztem, hogy idegen vámpír ólálkodik a környéken.
- Alice, te is érzed? – kérdeztem idegesen.
- Igen – bólintott testvérem.
- Menjünk, nézzük meg, hogy mi folyik ott – böktem a park felé, és már futottam is. Bár csak emberi tempóban tehettem, hogy nehogy meglásson valaki.
Amikor odaértem azonnal megláttam egy lányt a földön fekve, és rajta egy meglehetősen szakadt, és mocskos vámpírt. Nem hagyhattam, hogy ez a lány úgy járjon, ahogy egykor én is. Egy sötét hely, hideg aszfalt, és csupa olyan szörnyűség, ami örökké is kísérthet egy ártatlan lelket. Tudtam, hogy nagyon kockázatos, hogyha most megmentem, vagy ha esetleg átváltozik, és olyan lesz, mint mi, de meg kellett próbálnom. Senkinek nem kívánom ezt az életet, de halált sem érdemel. Hiszen csak egy lány, aki előtt még ott áll az egész élet. Nem gondolkodtam, megragadtam a férfit, aki a lányon volt, és olyan messzire hajítottam, amennyire csak az erőmből tellett. Alice csak döbbenten figyelte, hogy mit csinálok.
- Hé, hallasz engem? – kérdezte egy hang kétségbeesetten. Majd mellé térdeltem, és egy gyors mozdulattal a hátára fordítottam. – Nem lesz semmi baj – mondtam, majd intettem Alice-nek, hogy fogja le a lányt, én pedig a számhoz emeltem a csuklóját, és elkezdtem kiszívni a mérget, ami szervezetébe jutott. Ha Edward meg tudta tenni Bellával, akkor nekem is menni fog. Van már elég akaraterőm, hogy megálljak. Hogyha megmentettük bevisszük az egyik kórházba és eltűnünk.
- Hagyd abba, nem fog többet kibírni – szólt rám Alice. Szomorúan állapítottam meg, hogy igaza van. Hiszen már nagyon is sápadt volt a bőre, túl sok vért veszített. Szerettem volna segíteni rajta, de mivel még mindig kínok közt vonaglott nem tehettem érte semmit. Nincs más megoldás, mint Carlisle. Ha valaki tehet érte még valamit, akkor az ő.
- Vigyük haza. Meg kell mentenünk – mondtam hisztérikusan, majd felkaptam a testet, ami közben elernyedt. A szíve még dobogott, de alig. A teste pedig csak aprókat rándult, de nem sikoltozott a fájdalomtól, úgyhogy talán sikerrel jártam. Egy percbe se tellett és már az autónál voltunk. Odadobtam Alice-nek a kulcsokat, én pedig a lánnyal bepattantam a hátsó ülésre.
- Mi a fene ütött beléd? – fordult hátra Alice döbbenten.
- Nem tudtam ott hagyni – mondtam lehajtott fejjel. Tudom, hogy sokáig szekáltam Edwardot, hogy miért nem hagyta Bellát meghalni, de most én sem voltam képes otthagyni ezt a lányt. Nem lehet az a sorsa, hogy vámpír legyen belőle, vagy, hogy ilyen fiatalon meghaljon. Jobbat érdemel.
- Hihetetlen – mosolygott rám húgom. – Azt hittem, hogy soha nem jutunk el arra a pontra, hogy ilyet tegyél valakiért, de úgy tűnik, hogy egyszer az életben tévedtem. Büszke vagyok rád, Rose – mondta gyengéden.
- Köszönöm – mosolyogtam vissza. – Azt hiszem, ez azért van, mert túl sok időt töltök a világmegváltó terveket szövögető családommal. Rossz hatással vagytok a kegyetlen image-re, amit kialakítottam magam körül.
- Oh, bocsánat – ironizált Alice, mire én csak megforgattam a szemeimet.
Nem telt sok időbe, mire visszaértünk a házhoz. Ahogy leállt a motor, kipattantam a kocsiból, és felrohantam a lánnyal Carlisle dolgozószobájába. A többiek pedig döbbenten követtek.
- Segíts – kérleltem apámat, aki azonnal kivette a lányt a kezemből. Utoljára, akkor kértem tőle, hogy segítsen, amikor Emmettet megtaláltam, pedig az már elég régen volt.
- Mi történt? – kérdezte miután megvizsgálta a lányt.
- Egy vámpír megtámadta. Valami nomád. Nem láttam még azelőtt. Meg tudod menteni? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Úgy tűnik, hogy meg. Bár a rángásaiból ítélve maradt méreg a szervezetében, de csak elenyésző mennyiségben, így valószínűleg nem fog átváltozni. Biztosat nem tudok, mert ilyen furcsa esetet még nem láttam. Olyan mintha a teste egyik fele át akarna változni, de a másik fele ellenáll. Az, hogy túléli-e már a szervezetétől függ – mondta apám komolyan. – Ha a következő két órát kibírja, és kap elég vért vénásan, akkor jók az esélyei a teljes felépülésre, bár nem tudom, hogy a méregnek a szervezetében lesz-e valamilyen káros hatása a jövőjére nézve.
- Csak próbálj meg segíteni rajta – kérleltem, mire apám bólintott.
Miután Carlisle elmondott minden eshetőséget, és kiterelt minket a szobából a családommal együtt levonultam a nappaliba, és vártam, hogy mi fog történni. Nagyon reméltem, hogy van még remény a lány számára.
- Ki vagy te és hol van, Rosalie? – kérdezte Jasper a szemöldökét felhúzva.
- Miről beszélsz? – kérdeztem döbbenten.
- Olyan érzéseket produkálsz éppen, amilyet felőled még sosem kaptam, és ettől most kicsit meg vagyok szeppenve – magyarázta Jasper.
- Bocs, majd igyekszem nemtörődöm, és kegyetlen lenni – forgattam meg a szemeimet. Jasper néha még bosszantóbb, mint Edward. Pedig az nagy szó.
- Tudod, hogy nem úgy értettem. Több, mint egy évszázada csak visszafogottan érzem az érzéseidet, mert te magad nem akartál érzelmeket érezni, és átélni. Most pedig gondolsz egyet, és megmentesz egy bajbajutott lányt. Én csak azt akarom mondani, hogy büszke vagyok rád – ölelt magához bátyám.
- Az én csajom – hallottam meg szerelmem mosolygós hangját.
- Helyesen cselekedtél – adtak igazat a többiek is. Esme pedig egy igazi anyai ölelésben részesített. Pedig attól féltem, hogy mindenki haragudni fog rám, ahogy én haragudtam Edwardra, amikor felfedett bennünket a szerelme előtt. Én biztosan haragudnék, hogyha ezt valaki más tette volna.
Türelmetlenül várakoztunk a nappaliban. Már olyan régóta fent van Carlisle a lánnyal. Lehet, hogy elkéstem? Bár ez nem valószínű, hiszen hallom a halk, de mégis ritmusos szívdobogást, ami csakis azt jelentheti, hogy még életben van.
- A jelek szerint rendbe fog jönni – jött le a lépcsőn Carlisle. – Bár elég furcsa, mert a vérében még van minimális mennyiségű méreg, mégsem változik át. Ezt nem tudom hova tenni. Soha nem volt még ember, aki akár csak egy csepp mérgünkre is immunis lett volna – magyarázta apánk izgatottan.
Hirtelen azonban egy hangos sikoltás törte meg a mondanivalóját. Azonnal felpattantunk, és a lányhoz siettünk, aki nyilván rosszat álmodott, vagy újra átélte, ami történt vele, mert minden jel szerint aludt.
- Jake – motyogta a lány, és a vonásai újra kisimultak.
- Azt mondta, hogy Jake? – kérdeztem döbbenten a családomtól. Lehet, hogy ez a Jacob, az a Jacob? Áh, ez hülyeség, hiszen sok ember él a földön ezzel a keresztnévvel.
- Igen – bólintottak a többiek.
- Az hagyján, de nem akármilyen Jake-t szólongat, hanem Bella fogadott fiát. Attól tartok, hogy ez a lány a bevésődése – mondta Edward határozottan.
- Biztos vagy benne? – kérdezte Carlisle.
- Teljesen. Hiszen láttam már a srácot a te gondolataidban is, és a lányéban is ugyanúgy néz ki, csak sokkal vonzóbbnak látja, mint amilyennek te láttad a fiatalembert – mondta Edward teljes meggyőződéssel.
- Akkor most azonnal értesítenünk kell a farkasokat. Keresni fogják őt. Nem kell, hogy egy félreértés miatt kitörjön közöttünk egy esetleges háború – mondta apánk kissé idegesen.
- Máris felhívom, Bellát – szaladt le szerelmem a konyhába.
(Jake szemszöge)
Boldogan, de mégis egy kicsit feszengve száguldottam át az erdőn, hogy találkozzak szerelmemmel, és mindent bevalljak neki magamról és a családomról. Nagyon reméltem, hogy jól fog fogadni a híreket. Ahogy az erdő széle felé közeledtem visszaváltoztam, és felöltöztem, hogy az út hátralévő részét sétálva tegyem meg. Mindig át szoktam menni a hatalmas parkon is, ami nincs messze Gabriellától. Hirtelen fájdalmas kiáltás hasított az éjszaka csendjébe, én pedig rögtön a hang felé rohantam. Vámpír. Éreztem a szagát. Gyorsan körbepillantottam, majd mikor meggyőződtem róla, hogy nem lát senki, nem törődve a ruháimmal átváltoztam. Néhány pillanattal később már ott is voltam. Egy női vámpír volt egy szerencsétlenül járt férfin, aki már a jelek szerint nem élt. Elkéstem. Még soha nem történt ilyen. Azonnal a nőre vetettem magam vicsorogva, és az első lendületemmel már le is téptem a fejét. Hallottam, hogy közeledik valaki, úgyhogy felkaptam a vámpír maradványait, majd La Push felé vettem az irányt. Egy fél óra alatt be is értem a faluba, ahol azonnal üzentem a többieknek gondolatban, hogy jöjjenek, és segítsenek elégetni a vámpírt.
- Mi történt? – kérdezte Billy gondolatban.
- Idegen vámpír. Port Angelesben portyázott – válaszoltam.
- Szép fogás – ugrott mellém Anthony.
- Köszi, igyekszem – csóváltam meg a farkam elégedetten.
- Gabriella? – kérdezték egyszerre.
- Még nem jutottam el hozzá, majd visszamegyek, hogyha végeztünk – gondoltam. Egy pillanattal később pedig anya jelent meg az oldalunkon.
- Hoztam neked váltás ruhát, a fiúk ezt elintézik, te menj vissza Gabyhoz. Ki tudja, hogy egyedül volt-e a nő – hadarta el gyorsan, majd a ruhákat bevitte egy fa mögé.
- Jake, azt üzeni, hogy „köszi, anyu” – tolmácsolt Anthony.
- Szívesen kicsim – mondta anya, majd eltűnt. Nem szerette végignézni a máglyákat. Ahogy a tüzet sem szívlelte, ami azért érthető volt.
Miután a lábamra kötöttem az új garnitúra ruhát, azonnal visszaindultam a kedvesemhez. Sajnos még nem volt otthon. Vagy már nem. Nem tudhattam, hiszen elég sokat késtem a randevúról, bár nem szándékosan. Reméltem, hogy azért megbocsát majd nekem, hogyha hazaér. Nem akartam az utcán várakozni, úgyhogy amikor senki nem figyelt néhány határozott mozdulattal bementem a lakásába hátulról az ablakán keresztül. Hogyha úgyis elmondom neki, hogy mi vagyok valójában, akkor azt is meg fogja tudni, hogy így is tudok közlekedni. Vajon mit fog szólni hozzá? Remélem, hogy tetszeni fog neki, mert mindig is szerettem volna egyszer a szerelmemet én is elvinni száguldani, ahogy azt apa tette számtalanszor anyával.
2009. december 13., vasárnap
La Push vámpírja - 15. fejezet
15. fejezet
Sziasztok! Itt a következő feji. A hosszantartó ötletbörzéért hálás köszönetem, kedves barátnőmnek, Leiának :D Puszi, Drusilla
(Esme szemszöge)
Már alig vártam, hogy felhívhassam a rég elvesztett lányomat. Általában türelmes vagyok, de most félpercenként a telefonhoz rohantam volna a legszívesebben. Csak azért nem tettem, hogy időt hagyjak Bellának a megnyugodásra, hiszen Edward, és Alice biztosan alaposan felhúzták. Végre eljött a megfelelő pillanat. Éjszaka nem akartam rájuk törni, de most már semmi nem akadályozhat meg benne, hogy felhívjam. A telefonhoz szökkentem, és izgatottan tárcsázni kezdtem a számot. Párszor kicsengett, de aztán felvették.
- Halló. Itt a Black ház – szólt bele a kagylóba Bella. Nagyon boldog voltam, hogy éppen ő vette fel.
- Szia, Bella – köszöntem boldogan, és közben azon imádkoztam, hogy le ne rakja a kagylót.
- Esme – köszönt vissza. Utána viszont nagy csend támadt. Egy pillanatra megijedtem, hogy tényleg letesz, de aztán koncentráltam, és így tisztán hallottam a nyugodt szuszogását a kagylóban.
- Vonalban vagy még? – kérdeztem rá. – Hallom a légvételeidet, kicsim. Kérlek, beszéljünk egy kicsit.
- Mit szeretnél? – sóhajtott fel megadóan. – Hogyha bocsánatot vártok, amiatt, ami tegnap történt, akkor előre leszögezem, hogy nagyon is megérdemelték – kezdett bele a magyarázkodásba, de azonnal leállítottam, hiszen természetesen neki volt igaza.
- Oh, nem, azt nagyon is jól tetted. Túl messzire mentek, és ezt ők is tudják – mondtam kuncogva. Tényleg tetszett, amit láttam, és hallottam az esetről.
- Akkor, miért hívtál fel? – kérdezte döbbenten.
- Szeretnék veled beszélgetni néhány dologról. Fontosak, amikről tudnod kell, mielőtt végleg döntesz a családunk felől. Látni is szeretnélek, hogyha lehet. Ezt jobb lenne személyesen, mint telefonban – kérleltem gyengéden. Reméltem, hogy rám nem haragszik annyira, hogy ne mondjon igent a kérésemre.
- Talán – motyogta a kagylóba. Engem pedig egy pillanat alatt átjárt a boldogság. Tudtam, hogy most már nyert ügyem van.
- Kérlek, kérdezd meg, hogy ott van-e a fiam – suttogta Edward halkan.
- Ott van, az unokám is? – kérdeztem reménykedve. Bár magamtól is feltettem volna a kérdést.
- Igen, itt van – válaszolta halkan.
- Megtudhatom, hogy mi a neve? – kérdeztem izgatottan. Hiszen még a nevét sem tudom az unokámnak. Milyen nagymama vagyok?
- Anthony – adta meg magát. A fiamra néztem, akinek a szemében, most büszkeség, és halvány boldogság is megcsillant. Bella róla nevezte el a fiát. Ez nyilván jelent valamit.
- Cullen, vagy Swan? – tette fel fiam a következő kérdését suttogva.
- Cullen, vagy Swan? – ismételtem el a kérdést.
- Nem teljesen mindegy? – kérdezett vissza Bella. Nem értettem a hirtelen jött hangulatváltozását, hiszen ez is csak egy egyszerű kérdés volt.
- Csak kíváncsi vagyok, ne haragudj – mondtam csalódottan.
- A teljes neve, Anthony Black – mondta határozottan.
A családom minden tagja felszisszent erre a mondatra. Rémülten néztem Edwardra, aki eltörte a vázát, ami mellett állt, majd ingerülten elviharzott. Reméltem, hogy csak az erdőben tesz kárt, és magában nem.
- Majd én utána megyek – állt fel Jasper, majd Edward után iramodott.
- Láthatnálak titeket? – kérdeztem megtörve a beállt csendet. – Nem kell átlépnetek a határon. Csak addig gyertek el, én is odamegyek.
Bárcsak igent mondanának. Nagyon szeretném már látni újra Bellát, és természetesen az unokámra is nagyon kíváncsi vagyok. Annyira boldoggá tennének, hogyha legalább néhány percet kaphatnék velük.
- Én is szeretném látni őket – súgta oda nekem szerelmem.
- Csak én és Carlisle lennénk ott. Senki más. – Folytattam tovább a győzködést. Reméltem, hogy megpuhíthatom egy kicsit. - Vagy ha akarjátok, akkor mehetek egyedül is, de Carlisle nagyon szeretne megtudni néhány dolgot rólatok. Főleg Anthonyról – magyarázkodtam.
- Nem változik – mondta Bella, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Tudod, hogy milyen – kuncogtam fel én is. – Szóval? Beleegyeztek?
- Ti ketten, mi ketten, és senki más? – kérdezte komolyan.
- Ígérem, hogy így lesz – mondtam őszintén.
- Rendben. Mikor? – kérdezte Bella, én pedig felragyogtam.
- Egy óra múlva ott leszünk – mondtam boldogan. – Köszönöm, Bella. Viszlát.
- Viszlát, Esme – válaszolta és lerakta a kagylót.
Letettem én is a kagylót, és boldogan fordultam a családom felé. Hiszen sikerült elérnem azt, amit mindennél jobban szerettünk volna. Találkozni, és beszélni Bellával, és Anthonyval.
- Nagyon ügyes voltál, drágám – ölelt át Carlisle.
Rosalie és Emmett mosolygott, míg Alice arcán inkább némi csalódottságot láttam. Jasper, és Edward pedig még nem jöttek vissza.
- Köszönöm – nyomtam egy gyors csókot szerelmem ajkaira. – Akkor, egy óra múlva a határnál, de csak ketten mehetünk, különben mindennek vége. Nem hiszem, hogy Bella még egyszer szóba áll velünk, hogyha megszegjük a szavunkat.
- Nem fogjuk megszegni – mondta Carlisle határozottan. – Ugye, Alice? – nézett most a lányunkra.
- Nem fogjuk – motyogta lehajtott fejjel. – Azért mondjátok meg Jaspernek, hogy tartson állandó felügyelet alatt, mert nem tudom, hogy meddig leszek képes nyugton lenni, amikor láthatnám Bellát megint – mondta szomorúan.
- Meg fog neked bocsátani, csak adj neki egy kis időt – léptem oda Alice-hez és megöleltem.
- Makacsabb, mint Edward, és ezt te is tudod – mondta kétségbeesetten.
- Lehet, de túlságosan szeret minket, ahhoz, hogy ne vegyen rólunk tudomást – szólalt meg Jasper, aki Edwardot is sikeresen visszahozta.
- Ezt honnan tudod? – nézett rá Alice.
- Onnan, hogy éreztem az érzelmeit, amikor elcsíptük az óceánban. Haragszik ránk, de szeret minket, ez teljesen biztos – mondta fiam határozottan. Akkor még van remény, hogy újra egy család lehessünk.
Jasper kijelentését érzelmekről soha nem volt okunk megcáfolni, úgyhogy mindenki megnyugodott egy kicsit. Ezután csendbe burkolóztunk, majd szerelmem megszólalt, mielőtt el kellett volna indulnunk a határhoz.
- Akkor mi most Esmével ketten elmegyünk és találkozunk velük, de mindenki más itthon marad. Még a házat sem hagyjátok el. Világos? – kérdezte Carlisle komolyan. – Főleg ti ketten nem – nézett jelentőségteljesen Edwardra, és Alice-re. – Nem szúrhatjuk el az esélyünket, mert félek, hogy Bella nem ad több lehetőséget, hogyha átverjük.
- Rendben – sóhajtott fel Edward, és Alice. Carlisle pedig Jasperre nézett.
- Kétesélyes a dolog – kezdett bele Jasper. - Akarnak rád hallgatni, de azért Emmettel és Rose-zal szemmel tartjuk őket, amíg távol lesztek.
- Jól van, akkor teljes felügyelet, egy pillanatra se tévesszétek őket szem elől – adta ki az utasítást Carlisle határozottan. – Akkor, indulhatunk? – nézett rám már kisimult arccal, és megfogta a kezem.
- Igen, menjünk – mosolyogtam rá.
Nem telt bele csupán néhány percbe, és már a határnál is voltunk. Ahogy Bella, és Anthony is. Ott ültek tőlünk nem több, mint két méterre, mégsem mehettem oda, hogy megöleljem őket, mert nem léphettük át a határt. Pedig nagyon szerettem volna a karjaimba zárni mindkettőjüket.
- Sziasztok – mosolyogtunk rájuk.
- Szia, Esme, Carlisle – mondta Bella.
- Szia, nagyi, nagyapa – biccentett Anthony is. Istenem, nagyinak szólított. Carlisle-nak is jólesett a megszólítás, mert még szélesebben elmosolyodott, mint eddig valaha.
- Köszönjük, hogy eljöttetek – kezdte Carlisle, mire csak biccentettek. – Gondolom, hogy rengeteg kérdésetek van.
- Hát akad egy pár – mondta Anthony azonnal. – Viszont előbb hagyunk téged érvényesülni – tette még hozzá.
- Ezt, hogy érted? – kérdeztem döbbenten.
- Anya, mesélt róla, hogy nagyapa, hát elég kíváncsi természet. Én pedig amolyan csodabogár vagyok – mondta unokám. Én pedig szélesen elmosolyodtam. Bella pedig felszisszent, és megbökte fia oldalát. – Bocsánat. Nem csodabogár vagyok, nem így fogalmazott. Különleges lény, amilyenből nincs még egy a világon – ölelte magához Bellát, aki erre elmosolyodott.
- Így már jobb – mondta fiának mosolyogva. Annyira gyönyörűek voltak így együtt. Bár láttam volna felnőni is az unokámat. Biztosan különleges volt már kisgyereknek is.
- Akkor visszatérve a kérdésekre. Nyilván a terhességgel, és a születésemmel kapcsolatosak – nézett Anthony újra Carlisle-ra.
- Igen, valóban. Szeretnék minél többet megtudni róla – válaszolta szerelmem határozottan. – Bella, elmesélnéd nekem, hogy milyen volt? – fordult újra lányunkhoz.
- Egyszerűbb lenne, hogyha Anthony mutatná meg – mosolyodott el Bella.
- Ezt hogy érted? – kerekedtek el a szemeim.
- Ez a képességem. Úgyis megkérdezted volna ezt is. Képeket vetítek ki. Emlékeket – magyarázta Anthony.
- Ez nagyon érdekes, és hogyan? – kérdezte Carlisle kíváncsian.
- Érintés útján. Hogyha valaki bőréhez érek, akkor meg tudom csinálni – magyarázta unokám. - Először elég furcsa, de gyorsan hozzá lehet szokni – tette még hozzá, majd egészen a határhoz csúszott, és előre nyújtotta a kezét. – Fogd meg a kezem – nézett Carlisle-ra biztatóan.
(Carlisle szemszöge)
Azonnal Anthony felé nyújtottam a kezemet, és óvatosan megszorítottam. Nagyon meglepődtem, amikor hozzáértem, mert forró volt a bőre. Sose gondoltam volna, hogy egy félig vámpír, félig ember hibridnek forró lehet az érintése. Inkább langyosnak tippeltem volna. A következő pillanatban pedig már képeket láttam.
„Bella, nagyon rosszul nézett ki. A terhessége még nem volt előrehaladott, de a szemei szörnyen karikásak és vörösek voltak, valószínűleg a kialvatlanság, és a szomorúság miatt. Akkortájt történhetett, amikor elhagytuk őket.
- Kicsim, tudom, hogy most nehéz neked. Nagyon sajnálom, hogy nem értem oda hamarabb – szorította magához Jake, Bellát. – Meg kellett volna mentenünk őket is.
- Nem a te hibád, Jake. Már az is kész csoda, hogy én és a pici még itt vagyunk – mondta Bella és belebújt az ölelésbe.”
A kép hirtelen megszakadt, és én megint a határ mentén ülve találtam magam. Döbbenten pislogtam az unokámra. Szegény Bellának nagyon nehéz lehetett, és hogyha belegondolok, hogy mi talán megakadályozhattuk volna a tragédiát. Miért kellett ilyen meggondolatlanul cselekednünk?
- Ez egy héttel a távozásotok után készült – szólalt meg unokám. – Most ugrok egy hónapot, mert szerintem nem feltétlenül kell látnod, hogy anya milyen állapotban volt akkortájt. Higgy nekem, ennyi bőven elég abból az időszakból, és ez csak rosszabbodott egy ideig.
- Rendben – bólintottam rá. Mire Anthony újra a kezét nyújtotta.
„Bella hatalmas pocakkal feküdt egy francia ágyon, és fájdalmas arcot vágott, majd a hasához kapott. Ahogy felnyögött Jacob azonnal az ágy szélen termett, és kezét Bella hasára téve beszélni kezdett.
- Ne rúgj ekkorát, kisöreg. Ez anyunak fáj, hallod? – motyogta Jake szeretetteljesen, Bella arca pedig ellazult.
- Hihetetlen, hogy hogy hallgat rád – mosolyodott el halványan fogadott lányom.
- Hát, szót kell fogadni az apukádnak, igaz? – simogatta meg a hasát. Az én torkom pedig egy pillanatra összeszorult. Edwardnak kellett volna fogni a kezét, és nekem kellett volna vigyáznom rá, hogy ne legyenek fájdalmai, amíg a baba növekedett.
- Érezted? – kérdezte Bella mosolyogva, és Jacob kezét egy kicsit odébb csúsztatta.
- Huh, még így is milyen erős. Nem fájt? – kérdezte aggódva.
- Nem, így nagyon jó érzés.. Amikor kicsit rúg, azt szeretem – mondta boldogan. – Csak néha szegény megfeledkezik magáról, de ez nem az ő hibája, hiszen még csak egy baba – magyarázta Bella szeretetteljes hangon. – Vigyázz rá, hogyha már nem leszek. Kérlek.
- Nem fogsz meghalni. Mondtam, hogy nem hagyom – mondta Jacob határozottan. – Itt az idő. Most elmegyek néhány napra, de apa vigyázni fog rád, és a falka is itt lesz.
- Ne menj, nincs értelme. Nem akarok úgy tovább élni, hogy nincs senkim – mondta Bella sírva.
- Van családod, és akkor is lesz, hogyha átváltoztál. Soha nem foglak elhagyni, a szavamat adom. Vámpírként is itt maradhatsz – mondta Jake gyengéden, és finoman letörölgette a könnyeket a lányunk arcáról. Tehát haldoklott a babától. – Igyál minél többet. Rendben? Elejtettem öt szarvast neked. Ha szomjas vagy, ne habozz. Szükség lesz az erődre – bíztatta Jacob, majd megcsókolta Bella homlokát. – Sietek vissza, csak maradj életben. Maradjatok életben – könyörgött.”
A kép megint megszakadt, és én döbbenten néztem Bellára, majd Anthonyra is. Hihetetlen volt, amit láttam. Bella állati vért ivott a terhessége alatt, és még akár meg is halt volna az unokámért, sőt meg is halt érte tulajdonképpen, azok után, hogy magára hagytuk.
- Bella, te vért ittál, amikor terhes voltál? – kérdeztem döbbenten. Esme pedig felszisszent mellettem.
- Igen, Anthonynak szüksége volt rá, ezért megadtam neki, amit kellett. Jacob jött rám, hogy mi kell a kicsinek, többször is megmentett bennünket – mondta határozottan.
- Te honnan tudod mindezt? – fordultam unokám felé. Hiszen ő még Bella hasában volt, én mégis Jacob szemén át látom túlnyomórészt az eseményeket.
- Apa, a kérésemre megmutatta a múltat – mondta egyszerűen. Apa, vajon fogja valaha az igazi apjának is ezt mondani? Vetődött fel bennem a kérdés, mire Anthony grimaszolt egyet, amit furcsának találtam. Pont akkor, amikor ezt gondoltam. Talán csak véletlen.
- Értem. A szülésről van valami emlék? – kérdeztem izgatottan.
- Igen – bólintott az unokám, majd megint a kezét nyújtotta felém. Én pedig gondolkozás nélkül megfogtam.
- „Bella, kicsim, tarts ki! – rohant be a szobába Jacob. Bella a saját vérében vergődött és sikoltozott, miközben Billy a kezét szorította. – Itt vagyok, már nem lesz semmi baj – fogta meg a másik kezét. Egy pillanattal később pedig Sam Uley, és a többi farkas lépett be egy nomád vámpírt lefogva. – Harapd meg! Változtasd át, és nem ölünk meg – üvöltötte Jake. – Szabadon távozhatsz, hogyha átváltoztatod őt! Nos?
- Megteszem – mondta a nő rémülten. Mire a többiek közelebb hozták.
- Előbb a babát! Mentsétek meg a kicsit! – sikoltozott Bella. – Vedd ki! Jacob, kérlek – fakadt sírva. Jake pedig bólintott.
- Kisöreg. Nyomd ki a kis kezeidet. Hol vagy? – kérdezte Bella hasától, amin néhány pillanattal később kivehető volt két apró kis kéz körvonala. Lányom hatalmasat sikoltott, majd elájult.
- Fiam, siess, most már nem fáj neki – utasította Billy. Jake pedig kést ragadott, és felvágta Bella hasán a bőrt a két kis kéz között. Ahhoz képest, hogy nem is járt orvosira, egészen profi vágást ejtett. Az unokám néhány másodperc múlva már kint is volt, és keserves sírásba kezdett.
- Most! Harapd meg! – utasította Jacob a vámpírt, miközben betekerte unokámat egy takaróba. A vámpír előrelendült, majd megharapta Bellát, ezután a többi farkas megfogta, és kicibálta a szobából. – Nem lesz semmi baj, picur. Az anyukád is jól lesz, majd meglátod – csitította a kisbabát. Az unokám pedig rögtön megnyugodott, és apró fejét belefúrta Jake vállába. – Ez az, minden rendben lesz, kicsim – mondta nyugtatóan. – Gyerünk, Bells. Megígérted, hogy velem maradsz – simogatta meg lányunk arcát. Nem sokkal később pedig Bella megrázkódott, és keservesen felsikoltott. – Ez az kislány, tudtam, hogy menni fog – mosolyodott el halványan, és megszorította a kezét.”
Az unokám ezután megint elhúzta tőlem a kezét, és a kép megszakadt. Döbbenten néztem a két előttem ülőre. Anthony már az anyaméhben is elég intelligens volt ahhoz, hogy megértse Jacob szavait, és ezek szerint hallgatott is rá. Vajon tudta már akkor is, hogy Jacob nem az igazi édesapja?
- Tudtad már kisbaba korodban is, hogy Jacob Black nem a vérszerinti apád? – kérdeztem kíváncsian.
- Igen, tudtam. Apa, sokat mesélt nekem a saját családunkról. Anya, pedig rólatok. Így tulajdonképpen mindenkit ismerek, akit ismernem kell – mondta unokám. Bár a megfogalmazás nem volt túl szerencsés a számunkra. Jacob családját a sajátjaként tekinti, de a Cullen családot nem érzi sajátjának.
- Mennyit tudsz rólunk? Azon túl, hogy elhagytunk titeket – tettem fel a következő kérdést.
- Tulajdonképpen mindent tudok rólatok, amit anya tud. Hogy te alapítottad meg a családot. Illetve a legnagyobb részét. Kivéve Alice-t, és Jaspert. Ismerem a történeteteket. Edward, és anya megismerkedésének körülményeit. Az emberi nagyszüleim halálát. Azt hiszem, hogy mindent tudok az életemről, amit tudnom kell. Apa minden emlékét átadta, ahogy az a farkasoknál szokás – fejezte be a mondanivalóját.
- Te nem vagy farkas – szólalt meg szerelmem mellettem.
- Testileg nem, de a lelkem az, és a törzsnek ez is elég – csattant fel Anthony.
- Járőrözöl is? – tereltem el a témát. Esme akaratlanul tapintott érzékeny pontra, ebben biztos voltam, és nem akartam, hogy ebből incidens legyen.
- Igen, ugyanúgy be vagyok osztva, mint bárki más – bólintott az unokám.
- Azt hiszem, hogy mára eleget kérdeztem én. Most rajtatok a sor – mondtam határozottan.
- Miért hagytatok el minket? – kérdezte Anthony azonnal. Nem gondoltam volna, hogy rögtön a közepébe vágunk.
(Bella szemszöge)
Ahogy Carlisle kimondta, hogy most már kérdezzünk mi. Anthony nem teketóriázott, és azonnal a leginkább égető kérdést tette fel. Esme és Carlisle, pedig döbbenten ültek előttünk, és nem reagáltak semmit. Vajon most azon gondolkodnak, hogy hogyan közöljék finoman, hogy már nem kellettem a fiuknak?
- Ez bonyolult – kezdett bele Esme. Abban pillanatban Anthony arca eltorzult, majd felpattant mellőlem, és elviharzott.
- Az én hibám – hallottam még a kétségbeesett nyögését, majd eltűnt.
- Mire gondoltál? – néztem dühösen Esmére.
- Csak az igazságra – torpant meg fogadott anyám.
- És pedig? – lettem türelmetlen. Valamitől kiborult Anthony, márpedig meg fogom tudni, hogy mitől.
- Azért, mert Edward azt hitte, hogy Jacobtól vagy terhes – mondta Carlisle szomorúan. – Anthony is hallja a gondolatokat? – kérdezte még.
- Igen, az apjától örökölte – mondtam ingerülten. – Ahogy azt is, hogy mindenért ő a hibás – pattantam fel, majd a fiam után viharzottam. Nem kell, hogy abba a hitbe ringassa magát, hogy mindennek ő az oka.
- Bella – hallottam még fogadott szüleim kiáltását.
Most viszont egyáltalán nem érdekelt, hogy mit gondolnak. A fiam az első. Már csak meg kellene találnom. A fenébe is, hogy éppen annyira gyors, mint az apja. Így esélyem sincs utolérni, amíg meg nem áll. Addig is követem az illatát. Viszonylag szerencsém volt, mert egy idő után megunta a száguldást, vagy csak elege lett mindenből, mert a házunk környékén éreztem meg legközelebb az illatát. Azonnal berohantam, és a szobájához siettem. A hátán feküdt, és a plafont bámulta.
- Drágám – ültem le mellé.
- Miattam mentek el – mondta keserűen, majd elfordult tőlem. – Miért nem gyűlölsz? Elszúrtam az életedet, a boldogságodat, mindent.
- Ez most életed legnagyobb butasága – sóhajtottam, és magam felé fordítottam. – Te sem gondolod komolyan, hogy elszúrtad az életem. Három fiam van, családom, barátaim. Szeretetben élek veletek. Soha nem kívánhatnék még ennél is többet az életemtől – simogattam meg az arcát. – Te vagy a legdrágább kincsem, és mindig is az leszel.
- Ha nem vagyok, akkor már régen Cullen lennél – vetette ellen.
- Ha Edward nem akkora idióta, hogy gondolkodás helyett hirtelen felindulásból, és mániákus féltékenységből elhagy engem, akkor mind a ketten Cullenek lennénk. Az élet máshogy akarta. Blackek lettünk. Talán nem szereted ezt az életet? – kérdeztem kíváncsian.
- Dehogynem szeretem. Hogy ne szerethetném? – kérdezte döbbenten.
- Akkor mi a baj?
- Én azt hittem, hogy haragudni fogsz rám azért, mert elhagytak téged a terhesség miatt – motyogta halkan.
- Sosem tudnék haragudni rád – mosolyogtam rá, majd magamhoz öleltem.
- Találkozunk még velük? – kérdezte Anthony hirtelen.
- Hogyha nem akarod, akkor soha többé nem találkozunk velük – mondtam határozottan.
- Tetszettek a nagyszüleim – motyogta halkan. – Velük beszélhetnénk még.
- Rendben, akkor majd holnap felhívjuk őket – mondtam határozottan. Anthony pedig bólintott, majd csendbe burkolóztunk, és csak élveztük egymás közelségét.
Sokáig ültünk így az ágyon. Örültem, hogy ilyen gyorsan felfogta, hogy semmiről sem tehet. Féltem, hogy sokkal nehezebb lesz, hiszen általában elég nehéz meggyőzni róla, hogy nem ő a hibás.
- Hé, beszállhatok? – jött be Billy mosolyogva néhány órával később.
- Szerintem még te is ideférsz – mosolyodtam el én is.
- És én? – jött be Jake is. – Ki akartatok hagyni a buliból? – nevetett fel.
- Soha nem hagynánk ki – intett felé Anthony. Mire Jake is csatlakozott hozzánk.
- Kell vennünk néhány nagyobb ágyat, hogyha mindegyikőtök megtalálja a párját – kuncogtam fel. – Nem fogunk elférni egy ágyon, egy családi öleléshez – fűztem még hozzá nevetve.
Ezen a kijelentésen mindenki felnevetett. Szerettem, amikor a fiúk boldogok voltak. Ilyenkor én is úgy éreztem, hogy minden tökéletes. Mi mást kívánhatnék?
(Gabriella szemszöge)
Már nagyon izgatott voltam a ma este miatt. Még néhány óra, és újra eljön hozzám. Jake annyira kedves, és figyelmes. Alig vártam, hogy megint láthassam. Bár úgy éreztem reggel, hogy eléggé feszült volt. Azt viszont nem tudtam, hogy miért, de nagyon szerettem volna egy kicsit feldobni a napját, ezért elmentem a kedvenc boltomba, ami igaz, hogy egészen kint volt Port Angeles szélén, de megérte néha elmenni odáig, mert csupa különleges hozzávalót lehetett szerezni, egy tökéletes vacsorához. Arra gondoltam, hogy sütök neki egy igazi, hamísítatlan flekkent, de nem a hagyományosat, hanem azt, amit az édesanyám készített mindig. Ahhoz pedig kellettek az extrák. Elég jól ismertem már a bolt minden szegletét, hiszen már törzsvásárlónak számítottam. Gyorsan összeszedtem minden hozzávalót, majd a kasszához siettem. Bepakoltam mindent a szatyromba, és mivel gyönyörű volt az este, és még a csillagokat is látni lehetett kivételesen úgy határoztam, hogy lesétálok néhány megállót, és átmegyek a parkon. Már majdnem átértem a csodálatos zöld övezeten, amikor a semmiből előttem termett valaki.
- Szia, cica – vigyorgott rám.
Egy pillanatra pánikba estem, de utána eszembe jutott, hogy én tanultam önvédelmet. Letettem a szatyraimat, és ökölbe szorítottam a kezeimet, mire csak hangosan felnevetett.
- Ezt te sem gondoltad komolyan – nézett rám felhúzott szemöldökkel, miután gyomorszájon ütöttem.
Tény, hogy meg sem rezdült, viszont valami reccsent, úgyhogy attól tartok sikeresen eltörtem a kezem. Ráadásul a cipzárja még a csuklómat is felsértette. Felsikoltottam a hirtelen jött fájdalomtól, majd futásnak eredtem a másik irányba. A menekülésem elég gyenge kísérlet volt, mert nem telt bele néhány másodpercbe, és már a hasamon feküdtem, a támadóm pedig rajtam.
- Ha tudnád, hogy micsoda illatod van – suttogta a fülembe, majd kéjesen megnyalta a vérző kezemet. Ahogy a tekintetét rám emelte egy pillanatra megláttam, ahogy az őrület felcsillan a szemében.
Rémülten néztem, hogy mit csinál. Újra rám emelte a tekintetét, majd elmosolyodott. A tekintete félelmetesebb volt, mint bármi, amit valaha láttam életemben. Erősen fogta a karomat, majd újra a szájához emelte, és beleharapott. Már semmi mást nem éreztem a fájdalmon kívül. Alig vártam, hogy itt legyen a vég. Nem akartam tovább szenvedni, amikor mintha a súly, ami eddig rám nehezedett eltűnt volna.
- Hé, hallasz engem? – kérdezte egy hang kétségbeesetten. – Nem lesz semmi baj – mondta még, majd újra iszonyatos fájdalom nyílalt a karomba. Én pedig vergődtem és sikítoztam, de nem hagyta abba, valaki pedig lefogott.
- Hagyd abba, nem fog többet kibírni – mondta a másik hang.
- Vigyük haza. Meg kell mentenünk – mondta valaki kétségbeesetten. Majd minden elsötétült körülöttem.
Sziasztok! Itt a következő feji. A hosszantartó ötletbörzéért hálás köszönetem, kedves barátnőmnek, Leiának :D Puszi, Drusilla
(Esme szemszöge)
Már alig vártam, hogy felhívhassam a rég elvesztett lányomat. Általában türelmes vagyok, de most félpercenként a telefonhoz rohantam volna a legszívesebben. Csak azért nem tettem, hogy időt hagyjak Bellának a megnyugodásra, hiszen Edward, és Alice biztosan alaposan felhúzták. Végre eljött a megfelelő pillanat. Éjszaka nem akartam rájuk törni, de most már semmi nem akadályozhat meg benne, hogy felhívjam. A telefonhoz szökkentem, és izgatottan tárcsázni kezdtem a számot. Párszor kicsengett, de aztán felvették.
- Halló. Itt a Black ház – szólt bele a kagylóba Bella. Nagyon boldog voltam, hogy éppen ő vette fel.
- Szia, Bella – köszöntem boldogan, és közben azon imádkoztam, hogy le ne rakja a kagylót.
- Esme – köszönt vissza. Utána viszont nagy csend támadt. Egy pillanatra megijedtem, hogy tényleg letesz, de aztán koncentráltam, és így tisztán hallottam a nyugodt szuszogását a kagylóban.
- Vonalban vagy még? – kérdeztem rá. – Hallom a légvételeidet, kicsim. Kérlek, beszéljünk egy kicsit.
- Mit szeretnél? – sóhajtott fel megadóan. – Hogyha bocsánatot vártok, amiatt, ami tegnap történt, akkor előre leszögezem, hogy nagyon is megérdemelték – kezdett bele a magyarázkodásba, de azonnal leállítottam, hiszen természetesen neki volt igaza.
- Oh, nem, azt nagyon is jól tetted. Túl messzire mentek, és ezt ők is tudják – mondtam kuncogva. Tényleg tetszett, amit láttam, és hallottam az esetről.
- Akkor, miért hívtál fel? – kérdezte döbbenten.
- Szeretnék veled beszélgetni néhány dologról. Fontosak, amikről tudnod kell, mielőtt végleg döntesz a családunk felől. Látni is szeretnélek, hogyha lehet. Ezt jobb lenne személyesen, mint telefonban – kérleltem gyengéden. Reméltem, hogy rám nem haragszik annyira, hogy ne mondjon igent a kérésemre.
- Talán – motyogta a kagylóba. Engem pedig egy pillanat alatt átjárt a boldogság. Tudtam, hogy most már nyert ügyem van.
- Kérlek, kérdezd meg, hogy ott van-e a fiam – suttogta Edward halkan.
- Ott van, az unokám is? – kérdeztem reménykedve. Bár magamtól is feltettem volna a kérdést.
- Igen, itt van – válaszolta halkan.
- Megtudhatom, hogy mi a neve? – kérdeztem izgatottan. Hiszen még a nevét sem tudom az unokámnak. Milyen nagymama vagyok?
- Anthony – adta meg magát. A fiamra néztem, akinek a szemében, most büszkeség, és halvány boldogság is megcsillant. Bella róla nevezte el a fiát. Ez nyilván jelent valamit.
- Cullen, vagy Swan? – tette fel fiam a következő kérdését suttogva.
- Cullen, vagy Swan? – ismételtem el a kérdést.
- Nem teljesen mindegy? – kérdezett vissza Bella. Nem értettem a hirtelen jött hangulatváltozását, hiszen ez is csak egy egyszerű kérdés volt.
- Csak kíváncsi vagyok, ne haragudj – mondtam csalódottan.
- A teljes neve, Anthony Black – mondta határozottan.
A családom minden tagja felszisszent erre a mondatra. Rémülten néztem Edwardra, aki eltörte a vázát, ami mellett állt, majd ingerülten elviharzott. Reméltem, hogy csak az erdőben tesz kárt, és magában nem.
- Majd én utána megyek – állt fel Jasper, majd Edward után iramodott.
- Láthatnálak titeket? – kérdeztem megtörve a beállt csendet. – Nem kell átlépnetek a határon. Csak addig gyertek el, én is odamegyek.
Bárcsak igent mondanának. Nagyon szeretném már látni újra Bellát, és természetesen az unokámra is nagyon kíváncsi vagyok. Annyira boldoggá tennének, hogyha legalább néhány percet kaphatnék velük.
- Én is szeretném látni őket – súgta oda nekem szerelmem.
- Csak én és Carlisle lennénk ott. Senki más. – Folytattam tovább a győzködést. Reméltem, hogy megpuhíthatom egy kicsit. - Vagy ha akarjátok, akkor mehetek egyedül is, de Carlisle nagyon szeretne megtudni néhány dolgot rólatok. Főleg Anthonyról – magyarázkodtam.
- Nem változik – mondta Bella, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Tudod, hogy milyen – kuncogtam fel én is. – Szóval? Beleegyeztek?
- Ti ketten, mi ketten, és senki más? – kérdezte komolyan.
- Ígérem, hogy így lesz – mondtam őszintén.
- Rendben. Mikor? – kérdezte Bella, én pedig felragyogtam.
- Egy óra múlva ott leszünk – mondtam boldogan. – Köszönöm, Bella. Viszlát.
- Viszlát, Esme – válaszolta és lerakta a kagylót.
Letettem én is a kagylót, és boldogan fordultam a családom felé. Hiszen sikerült elérnem azt, amit mindennél jobban szerettünk volna. Találkozni, és beszélni Bellával, és Anthonyval.
- Nagyon ügyes voltál, drágám – ölelt át Carlisle.
Rosalie és Emmett mosolygott, míg Alice arcán inkább némi csalódottságot láttam. Jasper, és Edward pedig még nem jöttek vissza.
- Köszönöm – nyomtam egy gyors csókot szerelmem ajkaira. – Akkor, egy óra múlva a határnál, de csak ketten mehetünk, különben mindennek vége. Nem hiszem, hogy Bella még egyszer szóba áll velünk, hogyha megszegjük a szavunkat.
- Nem fogjuk megszegni – mondta Carlisle határozottan. – Ugye, Alice? – nézett most a lányunkra.
- Nem fogjuk – motyogta lehajtott fejjel. – Azért mondjátok meg Jaspernek, hogy tartson állandó felügyelet alatt, mert nem tudom, hogy meddig leszek képes nyugton lenni, amikor láthatnám Bellát megint – mondta szomorúan.
- Meg fog neked bocsátani, csak adj neki egy kis időt – léptem oda Alice-hez és megöleltem.
- Makacsabb, mint Edward, és ezt te is tudod – mondta kétségbeesetten.
- Lehet, de túlságosan szeret minket, ahhoz, hogy ne vegyen rólunk tudomást – szólalt meg Jasper, aki Edwardot is sikeresen visszahozta.
- Ezt honnan tudod? – nézett rá Alice.
- Onnan, hogy éreztem az érzelmeit, amikor elcsíptük az óceánban. Haragszik ránk, de szeret minket, ez teljesen biztos – mondta fiam határozottan. Akkor még van remény, hogy újra egy család lehessünk.
Jasper kijelentését érzelmekről soha nem volt okunk megcáfolni, úgyhogy mindenki megnyugodott egy kicsit. Ezután csendbe burkolóztunk, majd szerelmem megszólalt, mielőtt el kellett volna indulnunk a határhoz.
- Akkor mi most Esmével ketten elmegyünk és találkozunk velük, de mindenki más itthon marad. Még a házat sem hagyjátok el. Világos? – kérdezte Carlisle komolyan. – Főleg ti ketten nem – nézett jelentőségteljesen Edwardra, és Alice-re. – Nem szúrhatjuk el az esélyünket, mert félek, hogy Bella nem ad több lehetőséget, hogyha átverjük.
- Rendben – sóhajtott fel Edward, és Alice. Carlisle pedig Jasperre nézett.
- Kétesélyes a dolog – kezdett bele Jasper. - Akarnak rád hallgatni, de azért Emmettel és Rose-zal szemmel tartjuk őket, amíg távol lesztek.
- Jól van, akkor teljes felügyelet, egy pillanatra se tévesszétek őket szem elől – adta ki az utasítást Carlisle határozottan. – Akkor, indulhatunk? – nézett rám már kisimult arccal, és megfogta a kezem.
- Igen, menjünk – mosolyogtam rá.
Nem telt bele csupán néhány percbe, és már a határnál is voltunk. Ahogy Bella, és Anthony is. Ott ültek tőlünk nem több, mint két méterre, mégsem mehettem oda, hogy megöleljem őket, mert nem léphettük át a határt. Pedig nagyon szerettem volna a karjaimba zárni mindkettőjüket.
- Sziasztok – mosolyogtunk rájuk.
- Szia, Esme, Carlisle – mondta Bella.
- Szia, nagyi, nagyapa – biccentett Anthony is. Istenem, nagyinak szólított. Carlisle-nak is jólesett a megszólítás, mert még szélesebben elmosolyodott, mint eddig valaha.
- Köszönjük, hogy eljöttetek – kezdte Carlisle, mire csak biccentettek. – Gondolom, hogy rengeteg kérdésetek van.
- Hát akad egy pár – mondta Anthony azonnal. – Viszont előbb hagyunk téged érvényesülni – tette még hozzá.
- Ezt, hogy érted? – kérdeztem döbbenten.
- Anya, mesélt róla, hogy nagyapa, hát elég kíváncsi természet. Én pedig amolyan csodabogár vagyok – mondta unokám. Én pedig szélesen elmosolyodtam. Bella pedig felszisszent, és megbökte fia oldalát. – Bocsánat. Nem csodabogár vagyok, nem így fogalmazott. Különleges lény, amilyenből nincs még egy a világon – ölelte magához Bellát, aki erre elmosolyodott.
- Így már jobb – mondta fiának mosolyogva. Annyira gyönyörűek voltak így együtt. Bár láttam volna felnőni is az unokámat. Biztosan különleges volt már kisgyereknek is.
- Akkor visszatérve a kérdésekre. Nyilván a terhességgel, és a születésemmel kapcsolatosak – nézett Anthony újra Carlisle-ra.
- Igen, valóban. Szeretnék minél többet megtudni róla – válaszolta szerelmem határozottan. – Bella, elmesélnéd nekem, hogy milyen volt? – fordult újra lányunkhoz.
- Egyszerűbb lenne, hogyha Anthony mutatná meg – mosolyodott el Bella.
- Ezt hogy érted? – kerekedtek el a szemeim.
- Ez a képességem. Úgyis megkérdezted volna ezt is. Képeket vetítek ki. Emlékeket – magyarázta Anthony.
- Ez nagyon érdekes, és hogyan? – kérdezte Carlisle kíváncsian.
- Érintés útján. Hogyha valaki bőréhez érek, akkor meg tudom csinálni – magyarázta unokám. - Először elég furcsa, de gyorsan hozzá lehet szokni – tette még hozzá, majd egészen a határhoz csúszott, és előre nyújtotta a kezét. – Fogd meg a kezem – nézett Carlisle-ra biztatóan.
(Carlisle szemszöge)
Azonnal Anthony felé nyújtottam a kezemet, és óvatosan megszorítottam. Nagyon meglepődtem, amikor hozzáértem, mert forró volt a bőre. Sose gondoltam volna, hogy egy félig vámpír, félig ember hibridnek forró lehet az érintése. Inkább langyosnak tippeltem volna. A következő pillanatban pedig már képeket láttam.
„Bella, nagyon rosszul nézett ki. A terhessége még nem volt előrehaladott, de a szemei szörnyen karikásak és vörösek voltak, valószínűleg a kialvatlanság, és a szomorúság miatt. Akkortájt történhetett, amikor elhagytuk őket.
- Kicsim, tudom, hogy most nehéz neked. Nagyon sajnálom, hogy nem értem oda hamarabb – szorította magához Jake, Bellát. – Meg kellett volna mentenünk őket is.
- Nem a te hibád, Jake. Már az is kész csoda, hogy én és a pici még itt vagyunk – mondta Bella és belebújt az ölelésbe.”
A kép hirtelen megszakadt, és én megint a határ mentén ülve találtam magam. Döbbenten pislogtam az unokámra. Szegény Bellának nagyon nehéz lehetett, és hogyha belegondolok, hogy mi talán megakadályozhattuk volna a tragédiát. Miért kellett ilyen meggondolatlanul cselekednünk?
- Ez egy héttel a távozásotok után készült – szólalt meg unokám. – Most ugrok egy hónapot, mert szerintem nem feltétlenül kell látnod, hogy anya milyen állapotban volt akkortájt. Higgy nekem, ennyi bőven elég abból az időszakból, és ez csak rosszabbodott egy ideig.
- Rendben – bólintottam rá. Mire Anthony újra a kezét nyújtotta.
„Bella hatalmas pocakkal feküdt egy francia ágyon, és fájdalmas arcot vágott, majd a hasához kapott. Ahogy felnyögött Jacob azonnal az ágy szélen termett, és kezét Bella hasára téve beszélni kezdett.
- Ne rúgj ekkorát, kisöreg. Ez anyunak fáj, hallod? – motyogta Jake szeretetteljesen, Bella arca pedig ellazult.
- Hihetetlen, hogy hogy hallgat rád – mosolyodott el halványan fogadott lányom.
- Hát, szót kell fogadni az apukádnak, igaz? – simogatta meg a hasát. Az én torkom pedig egy pillanatra összeszorult. Edwardnak kellett volna fogni a kezét, és nekem kellett volna vigyáznom rá, hogy ne legyenek fájdalmai, amíg a baba növekedett.
- Érezted? – kérdezte Bella mosolyogva, és Jacob kezét egy kicsit odébb csúsztatta.
- Huh, még így is milyen erős. Nem fájt? – kérdezte aggódva.
- Nem, így nagyon jó érzés.. Amikor kicsit rúg, azt szeretem – mondta boldogan. – Csak néha szegény megfeledkezik magáról, de ez nem az ő hibája, hiszen még csak egy baba – magyarázta Bella szeretetteljes hangon. – Vigyázz rá, hogyha már nem leszek. Kérlek.
- Nem fogsz meghalni. Mondtam, hogy nem hagyom – mondta Jacob határozottan. – Itt az idő. Most elmegyek néhány napra, de apa vigyázni fog rád, és a falka is itt lesz.
- Ne menj, nincs értelme. Nem akarok úgy tovább élni, hogy nincs senkim – mondta Bella sírva.
- Van családod, és akkor is lesz, hogyha átváltoztál. Soha nem foglak elhagyni, a szavamat adom. Vámpírként is itt maradhatsz – mondta Jake gyengéden, és finoman letörölgette a könnyeket a lányunk arcáról. Tehát haldoklott a babától. – Igyál minél többet. Rendben? Elejtettem öt szarvast neked. Ha szomjas vagy, ne habozz. Szükség lesz az erődre – bíztatta Jacob, majd megcsókolta Bella homlokát. – Sietek vissza, csak maradj életben. Maradjatok életben – könyörgött.”
A kép megint megszakadt, és én döbbenten néztem Bellára, majd Anthonyra is. Hihetetlen volt, amit láttam. Bella állati vért ivott a terhessége alatt, és még akár meg is halt volna az unokámért, sőt meg is halt érte tulajdonképpen, azok után, hogy magára hagytuk.
- Bella, te vért ittál, amikor terhes voltál? – kérdeztem döbbenten. Esme pedig felszisszent mellettem.
- Igen, Anthonynak szüksége volt rá, ezért megadtam neki, amit kellett. Jacob jött rám, hogy mi kell a kicsinek, többször is megmentett bennünket – mondta határozottan.
- Te honnan tudod mindezt? – fordultam unokám felé. Hiszen ő még Bella hasában volt, én mégis Jacob szemén át látom túlnyomórészt az eseményeket.
- Apa, a kérésemre megmutatta a múltat – mondta egyszerűen. Apa, vajon fogja valaha az igazi apjának is ezt mondani? Vetődött fel bennem a kérdés, mire Anthony grimaszolt egyet, amit furcsának találtam. Pont akkor, amikor ezt gondoltam. Talán csak véletlen.
- Értem. A szülésről van valami emlék? – kérdeztem izgatottan.
- Igen – bólintott az unokám, majd megint a kezét nyújtotta felém. Én pedig gondolkozás nélkül megfogtam.
- „Bella, kicsim, tarts ki! – rohant be a szobába Jacob. Bella a saját vérében vergődött és sikoltozott, miközben Billy a kezét szorította. – Itt vagyok, már nem lesz semmi baj – fogta meg a másik kezét. Egy pillanattal később pedig Sam Uley, és a többi farkas lépett be egy nomád vámpírt lefogva. – Harapd meg! Változtasd át, és nem ölünk meg – üvöltötte Jake. – Szabadon távozhatsz, hogyha átváltoztatod őt! Nos?
- Megteszem – mondta a nő rémülten. Mire a többiek közelebb hozták.
- Előbb a babát! Mentsétek meg a kicsit! – sikoltozott Bella. – Vedd ki! Jacob, kérlek – fakadt sírva. Jake pedig bólintott.
- Kisöreg. Nyomd ki a kis kezeidet. Hol vagy? – kérdezte Bella hasától, amin néhány pillanattal később kivehető volt két apró kis kéz körvonala. Lányom hatalmasat sikoltott, majd elájult.
- Fiam, siess, most már nem fáj neki – utasította Billy. Jake pedig kést ragadott, és felvágta Bella hasán a bőrt a két kis kéz között. Ahhoz képest, hogy nem is járt orvosira, egészen profi vágást ejtett. Az unokám néhány másodperc múlva már kint is volt, és keserves sírásba kezdett.
- Most! Harapd meg! – utasította Jacob a vámpírt, miközben betekerte unokámat egy takaróba. A vámpír előrelendült, majd megharapta Bellát, ezután a többi farkas megfogta, és kicibálta a szobából. – Nem lesz semmi baj, picur. Az anyukád is jól lesz, majd meglátod – csitította a kisbabát. Az unokám pedig rögtön megnyugodott, és apró fejét belefúrta Jake vállába. – Ez az, minden rendben lesz, kicsim – mondta nyugtatóan. – Gyerünk, Bells. Megígérted, hogy velem maradsz – simogatta meg lányunk arcát. Nem sokkal később pedig Bella megrázkódott, és keservesen felsikoltott. – Ez az kislány, tudtam, hogy menni fog – mosolyodott el halványan, és megszorította a kezét.”
Az unokám ezután megint elhúzta tőlem a kezét, és a kép megszakadt. Döbbenten néztem a két előttem ülőre. Anthony már az anyaméhben is elég intelligens volt ahhoz, hogy megértse Jacob szavait, és ezek szerint hallgatott is rá. Vajon tudta már akkor is, hogy Jacob nem az igazi édesapja?
- Tudtad már kisbaba korodban is, hogy Jacob Black nem a vérszerinti apád? – kérdeztem kíváncsian.
- Igen, tudtam. Apa, sokat mesélt nekem a saját családunkról. Anya, pedig rólatok. Így tulajdonképpen mindenkit ismerek, akit ismernem kell – mondta unokám. Bár a megfogalmazás nem volt túl szerencsés a számunkra. Jacob családját a sajátjaként tekinti, de a Cullen családot nem érzi sajátjának.
- Mennyit tudsz rólunk? Azon túl, hogy elhagytunk titeket – tettem fel a következő kérdést.
- Tulajdonképpen mindent tudok rólatok, amit anya tud. Hogy te alapítottad meg a családot. Illetve a legnagyobb részét. Kivéve Alice-t, és Jaspert. Ismerem a történeteteket. Edward, és anya megismerkedésének körülményeit. Az emberi nagyszüleim halálát. Azt hiszem, hogy mindent tudok az életemről, amit tudnom kell. Apa minden emlékét átadta, ahogy az a farkasoknál szokás – fejezte be a mondanivalóját.
- Te nem vagy farkas – szólalt meg szerelmem mellettem.
- Testileg nem, de a lelkem az, és a törzsnek ez is elég – csattant fel Anthony.
- Járőrözöl is? – tereltem el a témát. Esme akaratlanul tapintott érzékeny pontra, ebben biztos voltam, és nem akartam, hogy ebből incidens legyen.
- Igen, ugyanúgy be vagyok osztva, mint bárki más – bólintott az unokám.
- Azt hiszem, hogy mára eleget kérdeztem én. Most rajtatok a sor – mondtam határozottan.
- Miért hagytatok el minket? – kérdezte Anthony azonnal. Nem gondoltam volna, hogy rögtön a közepébe vágunk.
(Bella szemszöge)
Ahogy Carlisle kimondta, hogy most már kérdezzünk mi. Anthony nem teketóriázott, és azonnal a leginkább égető kérdést tette fel. Esme és Carlisle, pedig döbbenten ültek előttünk, és nem reagáltak semmit. Vajon most azon gondolkodnak, hogy hogyan közöljék finoman, hogy már nem kellettem a fiuknak?
- Ez bonyolult – kezdett bele Esme. Abban pillanatban Anthony arca eltorzult, majd felpattant mellőlem, és elviharzott.
- Az én hibám – hallottam még a kétségbeesett nyögését, majd eltűnt.
- Mire gondoltál? – néztem dühösen Esmére.
- Csak az igazságra – torpant meg fogadott anyám.
- És pedig? – lettem türelmetlen. Valamitől kiborult Anthony, márpedig meg fogom tudni, hogy mitől.
- Azért, mert Edward azt hitte, hogy Jacobtól vagy terhes – mondta Carlisle szomorúan. – Anthony is hallja a gondolatokat? – kérdezte még.
- Igen, az apjától örökölte – mondtam ingerülten. – Ahogy azt is, hogy mindenért ő a hibás – pattantam fel, majd a fiam után viharzottam. Nem kell, hogy abba a hitbe ringassa magát, hogy mindennek ő az oka.
- Bella – hallottam még fogadott szüleim kiáltását.
Most viszont egyáltalán nem érdekelt, hogy mit gondolnak. A fiam az első. Már csak meg kellene találnom. A fenébe is, hogy éppen annyira gyors, mint az apja. Így esélyem sincs utolérni, amíg meg nem áll. Addig is követem az illatát. Viszonylag szerencsém volt, mert egy idő után megunta a száguldást, vagy csak elege lett mindenből, mert a házunk környékén éreztem meg legközelebb az illatát. Azonnal berohantam, és a szobájához siettem. A hátán feküdt, és a plafont bámulta.
- Drágám – ültem le mellé.
- Miattam mentek el – mondta keserűen, majd elfordult tőlem. – Miért nem gyűlölsz? Elszúrtam az életedet, a boldogságodat, mindent.
- Ez most életed legnagyobb butasága – sóhajtottam, és magam felé fordítottam. – Te sem gondolod komolyan, hogy elszúrtad az életem. Három fiam van, családom, barátaim. Szeretetben élek veletek. Soha nem kívánhatnék még ennél is többet az életemtől – simogattam meg az arcát. – Te vagy a legdrágább kincsem, és mindig is az leszel.
- Ha nem vagyok, akkor már régen Cullen lennél – vetette ellen.
- Ha Edward nem akkora idióta, hogy gondolkodás helyett hirtelen felindulásból, és mániákus féltékenységből elhagy engem, akkor mind a ketten Cullenek lennénk. Az élet máshogy akarta. Blackek lettünk. Talán nem szereted ezt az életet? – kérdeztem kíváncsian.
- Dehogynem szeretem. Hogy ne szerethetném? – kérdezte döbbenten.
- Akkor mi a baj?
- Én azt hittem, hogy haragudni fogsz rám azért, mert elhagytak téged a terhesség miatt – motyogta halkan.
- Sosem tudnék haragudni rád – mosolyogtam rá, majd magamhoz öleltem.
- Találkozunk még velük? – kérdezte Anthony hirtelen.
- Hogyha nem akarod, akkor soha többé nem találkozunk velük – mondtam határozottan.
- Tetszettek a nagyszüleim – motyogta halkan. – Velük beszélhetnénk még.
- Rendben, akkor majd holnap felhívjuk őket – mondtam határozottan. Anthony pedig bólintott, majd csendbe burkolóztunk, és csak élveztük egymás közelségét.
Sokáig ültünk így az ágyon. Örültem, hogy ilyen gyorsan felfogta, hogy semmiről sem tehet. Féltem, hogy sokkal nehezebb lesz, hiszen általában elég nehéz meggyőzni róla, hogy nem ő a hibás.
- Hé, beszállhatok? – jött be Billy mosolyogva néhány órával később.
- Szerintem még te is ideférsz – mosolyodtam el én is.
- És én? – jött be Jake is. – Ki akartatok hagyni a buliból? – nevetett fel.
- Soha nem hagynánk ki – intett felé Anthony. Mire Jake is csatlakozott hozzánk.
- Kell vennünk néhány nagyobb ágyat, hogyha mindegyikőtök megtalálja a párját – kuncogtam fel. – Nem fogunk elférni egy ágyon, egy családi öleléshez – fűztem még hozzá nevetve.
Ezen a kijelentésen mindenki felnevetett. Szerettem, amikor a fiúk boldogok voltak. Ilyenkor én is úgy éreztem, hogy minden tökéletes. Mi mást kívánhatnék?
(Gabriella szemszöge)
Már nagyon izgatott voltam a ma este miatt. Még néhány óra, és újra eljön hozzám. Jake annyira kedves, és figyelmes. Alig vártam, hogy megint láthassam. Bár úgy éreztem reggel, hogy eléggé feszült volt. Azt viszont nem tudtam, hogy miért, de nagyon szerettem volna egy kicsit feldobni a napját, ezért elmentem a kedvenc boltomba, ami igaz, hogy egészen kint volt Port Angeles szélén, de megérte néha elmenni odáig, mert csupa különleges hozzávalót lehetett szerezni, egy tökéletes vacsorához. Arra gondoltam, hogy sütök neki egy igazi, hamísítatlan flekkent, de nem a hagyományosat, hanem azt, amit az édesanyám készített mindig. Ahhoz pedig kellettek az extrák. Elég jól ismertem már a bolt minden szegletét, hiszen már törzsvásárlónak számítottam. Gyorsan összeszedtem minden hozzávalót, majd a kasszához siettem. Bepakoltam mindent a szatyromba, és mivel gyönyörű volt az este, és még a csillagokat is látni lehetett kivételesen úgy határoztam, hogy lesétálok néhány megállót, és átmegyek a parkon. Már majdnem átértem a csodálatos zöld övezeten, amikor a semmiből előttem termett valaki.
- Szia, cica – vigyorgott rám.
Egy pillanatra pánikba estem, de utána eszembe jutott, hogy én tanultam önvédelmet. Letettem a szatyraimat, és ökölbe szorítottam a kezeimet, mire csak hangosan felnevetett.
- Ezt te sem gondoltad komolyan – nézett rám felhúzott szemöldökkel, miután gyomorszájon ütöttem.
Tény, hogy meg sem rezdült, viszont valami reccsent, úgyhogy attól tartok sikeresen eltörtem a kezem. Ráadásul a cipzárja még a csuklómat is felsértette. Felsikoltottam a hirtelen jött fájdalomtól, majd futásnak eredtem a másik irányba. A menekülésem elég gyenge kísérlet volt, mert nem telt bele néhány másodpercbe, és már a hasamon feküdtem, a támadóm pedig rajtam.
- Ha tudnád, hogy micsoda illatod van – suttogta a fülembe, majd kéjesen megnyalta a vérző kezemet. Ahogy a tekintetét rám emelte egy pillanatra megláttam, ahogy az őrület felcsillan a szemében.
Rémülten néztem, hogy mit csinál. Újra rám emelte a tekintetét, majd elmosolyodott. A tekintete félelmetesebb volt, mint bármi, amit valaha láttam életemben. Erősen fogta a karomat, majd újra a szájához emelte, és beleharapott. Már semmi mást nem éreztem a fájdalmon kívül. Alig vártam, hogy itt legyen a vég. Nem akartam tovább szenvedni, amikor mintha a súly, ami eddig rám nehezedett eltűnt volna.
- Hé, hallasz engem? – kérdezte egy hang kétségbeesetten. – Nem lesz semmi baj – mondta még, majd újra iszonyatos fájdalom nyílalt a karomba. Én pedig vergődtem és sikítoztam, de nem hagyta abba, valaki pedig lefogott.
- Hagyd abba, nem fog többet kibírni – mondta a másik hang.
- Vigyük haza. Meg kell mentenünk – mondta valaki kétségbeesetten. Majd minden elsötétült körülöttem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
