Liz Volturi - 63. fejezet

63. fejezet

(Liz szemszöge)

Először nem tomboltam a vágytól, hogy belebújjak a Heidi által készített ruha kezdetleges darabjába, de amikor felvettem még a lélegzetem is elállt, pedig még nem is volt készen. Nem is tudtam, hogy mit mondhatnék. Vörös volt a nagyobbik fele, ahogy Caius kérte, de a fűző és mellrésze hófehér volt, és Heidi még egy kis átmenetet is készített bele, ami olyan szinten feldobta az egész ruhát, hogy szavakat sem találtam rá.

-          Na milyen? – nézett fel rám Heidi a szoknya alját igazgatva, miközben egy gombostű lógott ki a szájából. Most igazán varrónőnek nézett ki, és ezt látszólag egyáltalán nem bánta.

-          Én, nem is tudom, hogy mit mondhatnék – haraptam az ajkamba. – Még életemben nem láttam ilyen tökéletes ruhát. Komolyan mondom, soha – néztem körbe magamon.

-          Örülök, hogy tetszik – mosolyodott el boldogan. – Majd meglátod, hogy akkor mennyire fog tetszeni, hogyha teljesen készen lesz.

-          Ebben egészen biztos vagyok – bólintottam rá, majd hirtelen kopogás törte meg a csendet.

-          Liz, gondoltam éhes vagy. Hoztam neked enni – hallottuk meg Caius hangját. Nahát, a Mester maga hozott nekem ennivalót? Ez már valami. – Bejöhetek?

-          Csak egy pillanat – vágtam rá azonnal. Majd lerántottam egy pokrócot a székről és gyorsan magam köré csavartam. Nem láthatja meg a ruhámat senki a nagy nap előtt. Egyébként is, ha Caius meglátja, hogy a fele fehér, akkor még szól, hogy Heidi alakítsa át azt is vörössé. – Rendben, jöhetsz – igazgatta meg még magamon egy kicsit a pokrócot.

-          Hogy állnak a hölgyek? – kérdezte Caius kíváncsian. Miközben egy nagyobb dobozt tett le az asztalra.

-          Nagyon jól haladunk, Mester – vágta rá Heidi azonnal. – Ha minden a tervek szerint alakul, akkor még ma készen lesz a ruha, és Alec számára is megérkezett már a vörös ing, az ünnepi köpeny alá.

-          Nagyszerű – biccentett Caius. – Te hogy érzed magad, kedvesem?

-          Jól vagyok, köszönöm – válaszoltam azonnal.

-          Reggel óta nem ettél semmit, és már nagyon későre jár – állapította meg.

-          Nem vagyok éhes – nyeltem egy nagyot. Őszintén szólva azóta görcsben áll a gyomrom, amióta tudom, hogy mindjárt férjhez megyek. Nem tudtam, hogy miért, hiszen ezt akartam, mégis most, hogy már a küszöbön a menyegző, nagyon ideges lettem. Alig vártam, hogy anya újra itt legyen, és nyugtasson, na meg persze Renata.

-          Kedvesem, tudom, hogy hirtelen kellett meghoznod ezt a döntést, és nem is kifejezetten ez volt a megállapodás, de komolyan mondom, hogy csak a ti érdeketekben sürgetem az eseményeket. Te sem fogsz aggódni Alec miatt, és Alec sem miattad, mert egyformák lesztek, és együtt mehettek a küldetésekre, és ha mindketten koncentráltok, akkor legyőzhetetlen páros válik belőletek – mondta komolyan. – Hidd el, hogy nincs hátsó szándékom, egyszerűen csak szeretném biztonságban tudni a család minden tagját. Kérlek, egyél, nem szeretném, ha rosszul lennél.

-          Tehát csak az átváltozásom miatt van ez az egész? – kérdeztem komolyan.

-          Esküszöm neked, Liz, hogy csakis ez az egyetlen oka – bólintott rá Caius.

-          Akkor kívánhatok utolsó vacsorámként egy zsúrtortát, ami a menyasszonytortám lehet? Legalább néhány dolog legyen emberi, ha már ember vagyok még egy rövid ideig, és hálás lennék egy utolsó vacsoráért is.

-          Természetesen, amit csak szeretnél – mosolyodott el Caius. – Heidi megtennéd, hogy holnap elviszed Lizt, hogy megtaláljátok a megfelelő ételeket a számára, és egy kis tortát? Gondolom, egy pár szeletes darab megteszi, hiszen csak te fogsz enni belőle.

-          Az tökéletes lesz, köszönöm – vidultam fel. Csak lesz egy kis hagyomány ebben az esküvőben. Hiszen mégsem várhatják el, hogy ne legyen meg az utolsó emberi vacsorám, és az élmény, hogy minden megvolt az esküvőmön, amire kislánykorom óta vágytam.

-          Igazán nincs mit – biccentett Caius. – Most pedig, tényleg egyél, mert megígértem Alecnek, hogy gondodat viselem és vigyázok rád, amíg távol van. Gondolom, ebbe beleérthetem a jólétedet, és az elégedettségedet is, úgyhogy szólj, hogy rossz dolgokat hozattam neked.

-          Biztos vagyok benne, hogy tökéletesen megfelel majd az étel. Amikor Heidi végzett a ruha feltűzésével, és levehetem, utána az első dolgom lesz enni – ígértem meg.

-          Remek, akkor én nem is zavarom tovább a hölgyeket. Ha valamiért szükség van rám, akkor tudjátok, hogy hol találtok meg – mondta mosolyogva, majd egy szempillantás alatt eltűnt.

-          Csak nekem volt meglehetősen félelmetes, hogy mosolygott? – néztem kérdőn Heidi felé.

-          Ami azt illeti, párszáz év alatt előfordult már egyszer-kétszer. Ez általában azt jelenti, hogy elégedett – rántotta meg a vállát.

-          Hm… elégedett – bólintottam rá. – Gondolod, hogy a családom, és Alec is elégedett lesz azzal, hogy még haza sem értek, és már tartjuk is az esküvőt? Egy kicsit félek a reakcióktól.

-          Nem hiszem, hogy Esme megakadályozná, ha így döntöttél, a többiek pedig nem fognak beleszólni. Én már csak azt a kérdést tenném fel, hogy te magad biztos vagy ebben? Mármint, ne sértődj meg, de nem vagy túl lelkes a gondolattól, hogy hozzámenj Alechez – állapította meg Heidi.

-          Félreérted – tiltakoztam azonnal. – Nagyon is szeretnék Alec felesége lenni, sőt, én szeretném ezt a legjobban. Az egyetlen probléma az ezzel, hogy bármennyire is készülök lelkileg az átváltozásra, akkor is félek tőle. Mi lesz, hogyha nem bírom ki a fájdalmat? Mi lesz, hogyha túlságosan hangos leszek, és Alec magát okolja majd az egészért? Egyáltalán bele lehet halni a fájdalomba, vagy az biztos, hogyha valakit megharapnak, akkor az túléli az átváltozást?

-          Oh, így már érthetőek az aggályaid. Te még nem készültél fel rá, hogy átváltozz. Vagy legalábbis úgy érzed, hogy nem készültél fel rá – bólintott rá Heidi.

-          Na és, vannak válaszok az aggályaimra? – kérdeztem kíváncsian.

-          Hát persze, hogy vannak – bólintott rá. – Gyere, levesszük ezt a ruhát, és amíg varrom, hogy készen legyen, addig válaszolok a kérdéseidre és beszélgethetünk is – lazította meg a fűzőt a hátamon. Miután kibújtam a ruhából, azonnal felvettem a köntösömet, és kíváncsian kezdtem el kutakodni az ételek között, amit Caius hozott a számomra. Őszintén szólva egyik tészta jobban nézett ki, mint a másik, és a desszertek, illetve gyümölcs is pazar volt, úgyhogy kényelembe helyeztem magam, és minden idegességem ellenére falatozni kezdtem. Az sem megoldás, hogyha elájulok, mert nem eszek semmit. Egyébként is ki kell használnom azt a kis időt, amíg még élvezhetem az ízeket. – Hozzak neked egy pohár vizet? – kérdezte Heidi kedvesen.

-          Az remek lenne, köszönöm – bólintottam két falat között. A vizem pedig néhány pillanattal később már az előttem lévő kis asztalon volt.

-          Na, vágjunk bele – sóhajtott fel Heidi. – A félelmeiddel kapcsolatban. Bele biztosan nem fogsz halni, mert a vámpírméreg meggyógyítja még a haldoklókat is. Egy egészséges szervezetet pedig pláne még jobban felerősít. Pontosabban bele fogsz halni, a szó szoros értelmében, hiszen megáll majd a szíved, de én ezt inkább újjászületésnek hívnám, hiszen újszülött vámpírként fel fogsz ébredni. A fájdalom, igen, ez az átváltozásban talán a legfélelmetesebb része a dolognak, és nem akarok hazudni neked. Valóban nagyon fáj, és én is emlékeztem rá, hogy sikoltoztam és vonaglottam a lángoktól, amik mardosták az egész testem, ahogy terjedt a méreg, de annyit ígérhetek, hogy megéri a fájdalmat. Nekem nem volt időm félni, mert egyszerűen megtörtént, de te egészséges, és erős nő vagy, aki joggal fél a változástól, hiszen még előtted lehetne az egész élet, de hidd el, hogy jó lesz neked közöttünk.

-          Igen, tudom, én csak nagyon ideges vagyok amiatt, hogy ennyire fogy az időm az emberi életemből. Tudod, hogy egy évet kaptam a Mestertől, és ez most jelentősen lerövidült.

-          Nem tudom, Liz. Ha engem kérdezel, akkor néhány hónap ide, vagy oda már nem nagyon számít, de persze én sosem voltam a te helyzetedben, így nem tudhatom, hogy milyen érzéseid is vannak most pontosan. Mindenesetre abban biztos lehetsz, hogy Alec melletted lesz majd bárhogy is lesz – fogta meg a kezem gyengéden.

-          Efelől semmi kétségem nem volt eddig sem – mosolyodtam el. Egyébként pedig már nagyon akarok a felesége lenni, és szeretnék túl lenni minden akadályon, amit az emberi mivoltom állított közénk. Tehát összességében akarok én vámpír lenni, és feleség, csak azt hiszem, hogy beijedtem egy pillanatra. Egyszerűen csak tisztáznom kell magamban az érzéseimet, és minden rendben lesz.

-          Szeretnél fátylat? – kérdezte hirtelen Heidi. – Azt hiszem, hogy van egy kis gyönyörű klasszikus, hófehér csipkém, amiből lehetne egy kisebb fátyol, de cipőt vennünk kell neked holnap, és hajtűket is a kontyodhoz.

-          Azt hiszem, szeretnék – bólintottam azonnal. – Bár nem tudom, hogy a csipke illik-e ruhámhoz, szerinted jó lenne?

-          Nos, szerintem a csipke mindenhez illik, de majd meglátjuk, ha készen lesz a ruhád – gondolkodott el Heidi. – Ha gondolod, akkor nyugodtan pihenj egy kicsit evés után, ott az ágyam, és van sok könyvem is. Nekem eltart egy kis ideig, amíg befejezem a ruhád, és készítek egy fátylat, addig nem tudsz segíteni.

-          Jól van, talán addig visszamegyek a szobámba, és folytatom a ruhák elpakolását, mert nem szeretném, hogyha Alec egy csatatér kellős közepébe jönne haza. Azt hiszem, hogy a szobánk állapota nem éppen a legjobb jelenleg.

-          Ahogy gondolod – biccentett Heidi, majd ruhám társaságában kényelmesen elhelyezkedett a szőnyegen, és lelkesen varrni kezdett…

(Alec szemszöge)

Már alig vártam, hogy hazaérjünk, és újra láthassam Lizt. Remélem, hogy jól érezte magát ebben a néhány napban, és jól gondját viselte Caius. Bár azt hiszem, hogy efelől semmiféle kétségem nem is kellene, hogy legyen. Hiszen, ha ő egyszer megígér valamit, akkor mindig be is tartja. Bár még mindig nem fért a fejembe, hogy ilyen könnyedén elintéztük ezt a problémát, és senki nem akar nekünk támadni.

-          Edward? – szólítottam meg halkan. Mire azonnal mellettem termett.

-          Igen? – kérdezte ugyanolyan halkan.

-          Még mindig nem tudom elhinni, hogy senki nem fog egyszer csak ránk ugrani. Hogyan lehetséges, hogy ilyen könnyedén leszereltünk egy ilyen kisebb vámpír sereget néhány emberrel?

-          Talán azért, mert Vladimir és Stefan nem készültek fel rá, hogy jövünk – állapította meg Edward. – Egyébként pedig, mint mondtam, senkinek sem voltak arra utaló gondolatai, hogy aggódnunk kellene. Szerintem csak örüljünk annak, hogy lezártuk ezt az ügyet, méghozzá úgy, hogy senkinek sem esett bántódása. Sőt, Carlisle alig várja, hogy elkezdje oktatni a reménybeli új vega vámpírunkat. Ne görcsölj olyan dolgokon, amiken felesleges. Lesz még elég bajod például az esküvő körül. Tapasztalataim szerint a hölgyek mindig bepörögnek tőle, és minket elég sok hölgy vesz körül, úgyhogy már előre félek – kuncogott fel.

-          Amiatt ne aggódj, bőven van még időnk, arról nem is beszélve, hogy Liz bármire csak ránéz és már meg is kapta. Semmit nem fogok megtagadni tőle, soha – mondtam határozottan.

-          Látod Emmett, ilyen egy jó férjjelölt – mondta Rose komolyan.

-          Na, de kicsim, mi az, amit te nem kapsz meg tőlem? – döbbent meg Emmett. Igazából én sem nagyon tudtam olyan dolgot mondani, amit ne szerezne be gondolkodás nélkül a feleségének.

-          Nyugi, csak vicceltem. Mindenem megvan – bújt hozzá Rose azonnal. – Ami pedig még sincs, azt nem csak te nem tudod megadni nekem, hanem más sem. Viszont most ne törődjünk ezzel, hiszen meg kell szerveznünk egy tökéletes esküvőt – vigyorodott el elégedetten.

-          Hamarosan hazaérünk, és akkor már el is kezdhetitek a szervezést – vágta rá Aro komolyan. – Gondolom, sok idő kell, mire egy ember-vámpír lakodalom tökéletes lesz, hiszen ilyet még soha nem csináltunk ezelőtt – mondta Aro, miközben végre beértünk a Volterra alatt húzódó alagútrendszerbe, ahonnan már nagyon közel van a vár. Néhány perc és láthatom az én gyönyörű kedvesem.

-          Ez virágillat? – torpant meg Jane hirtelen.

-          Én is érzem – vágtuk rá mindannyian.

-          Mintha a kastélyból áradna – állapította meg a Mester.

-          A kastélyból árad – morgott fel Edward. – Caius szervezett egy kis magánakciót a távollétünkben – fűzte még hozzá. Én pedig döbbenten álltam meg az alagútból kivezető ajtónál, amikor megláttam, hogy minden korlátra virágok vannak erősítve, és a padló is tele van virágszirmokkal. Mi a fene történt itt?

-          Ez igazán szép, de miért díszíteni ki Caius virágokkal az egész kastélyt? – nézett körbe Esme elámulva.

-          Ok nélkül semmiképp, csakhogy itt ma esküvő lesz – mondta Edward még mindig ingerülten.

-          Nocsak, valamelyik testőrpárunk elhatározta magát, úgy hogy én nem is tudtam róla? – lepődött meg Aro. – Pedig engem nehéz meglepni.

-          Inkább Caius határozta el, hogy amint visszaérünk Liz és Alec összeházasodik – vágta rá Edward azonnal.

-          Hogy micsoda? – kerekedtek ki a szemeim. – A fenébe, akkor megkeresem Lizt, biztosan nagyon kiborult. Engedelmeddel, Mester – néztem Aro felé.

-          Természetesen, menj csak – válaszolta azonnal. – Én is megkeresem a testvéremet, hogy megtudjam mégis mi a szándéka ezzel. Én pedig azonnal elrohantam a szobánk felé.

-          Liz – rontottam be az ajtón, de nem láttam sehol kedvesemet. A következő pillanatban azonban kivágódott az ajtó, és egy nagyon boldog Liz rohant felém, és azonnal a karjaimba vetette magát.

-          Hát végre hazaértél – bújt hozzám szorosan. – Akkor már értem, hogy miért kezdték el rohamléptekkel feltenni a virágdíszítést a lányok – nézett rám boldogan. – Tudod, nem volt könnyű ilyen rövid idő leszervezni mindent – mondta mosolyogva. Micsoda? Őt ez egyáltalán nem zavarja? Vajon ezt most azért döntötte el, mert minél előbb szeretne a feleségem lenni, vagy Caius rávette valamivel, hogy szinte azonnal hozzám jöjjön?

-          Kicsim, ezt meg kell beszélnünk – néztem rá komolyan. Majd a karomba kaptam, és leültem vele együtt a kanapénkra…

Liz Volturi - 62. fejezet

62. fejezet

(Liz szemszöge)

Még mindig magamban dühöngtem, és a ruhákat pakoltam be a szekrénybe, amikor kopogás szakította félbe a ténykedésem, és a gondolataim, és a morgolódásom.

-          Igen? – kérdeztem fáradtan. Ha ez most megint Caius, akkor nem állok jót magamért, az egészen biztos.

-          Heidi vagyok, bejöhetek? – kérdezte kedvesen. Tény, hogy udvariatlanság lenne nem beengedni, de semmi kedvem most ehhez. Főleg nem így, hogy gyakorlatilag kikényszerítik az időpontot. – Nézd, tudom, hogy a hátad közepére nem kívánod a sürgetést, és valószínűleg Alec sem, de még jó móka is lehet, ha hagyod, hogy bemenjek.

-          Sajnálom Heidi, kérlek, gyere be – nyitottam ki neki az ajtót.

-          Semmi gond. Most én sem szívesen engedném be saját magam – legyintett. – Egyébként annak örülök, hogy végre jobban megismerhetlek. Nem hittem, hogy valaha bárki is felkeltené Alec érdeklődését, és kivívná, hogy Jane kedvelje. A ruhád miatt pedig ne aggódj, tökéletes lesz, ezt garantálom – csacsogott össze-vissza. Talán ő is éppen olyan zavarban van, mint én?

-          Hidd el, Heidi, hogy veled semmi bajom, csak nem pontosan ez volt az tervem, ennyi. Mindenképpen Alec felesége lennék, vagyis leszek, de nem így képzeltem. Nem tudom, hogy te hogy vagy vele, de nekem mindig megvoltak a vágyaim ezzel a nappal kapcsolatban, és ott egyáltalán nem így terveztem – magyaráztam halkan.

-          Nos, akkor halljuk, hogy te hogyan tervezted – huppant le a kanapéra. – Őszintén érdekel.

-          Nos, az első gondolatomról lemondok, mert a menüt hosszasan tervezgettem, de esetünkben arra nem lesz szükség. Azért egy kis menyasszonyi torta boldoggá tett volna, de ezt is tudom nélkülözni. Amire viszont mindig is vágytam az a csodálatos ruha. Egy olyan darab, amiben mindenki láthatja, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy férjhez mehetek a kiválasztottamhoz, és mindenki úgy érezze, hogy én vagyok a világ legboldogabb, és legszerencsésebb asszonya. Na és ezt a tökéletes ruhát persze hófehérben képzeltem el.  

-          Hm… a te alakodhoz szerintem hagyjuk a ruha színét egyelőre. Van itt rengeteg csodálatos vörös kelme, de akadnak a tarsolyomban meglepetések is – mondta határozottan. – Maradt ki néhány anyagból egy-két méter a varrogatásaim közben, amivel talán tudunk kezdeni valamit – mondta elégedette vigyorra az arcán. – Gyere velem – ragadott kézen, a következő pillanatban pedig éreztem a rántást a koromon.

-          Au – dörzsöltem meg a kezei helyét, amikor elengedett. – Tudod, én még nem vagyok ám olyan gyors, mint ti.

-          Jézusom, ne haragudj rám, kérlek. A szokás hatalma, hogy nekiindulok a lelkesedés hevében, és ahhoz vagyok szokva, hogy tudnak követni – mondta őszintén.

-          Ne is törődj vele, hiszen hamarosan már én is képes leszek ilyesmire – legyintettem mosolyogva.

-          Akkor jó – mondta kicsit nyugodtabban. – Na, de most beszéljünk inkább a ruhádról. Én amondó vagyok, hogy az lenne a legjobb, ha készítenénk neked egy bordó-fehér gyönyörű menyasszonyi ruhát, és csak azután mennénk tovább a többi teendőre. Van már valami elképzelésed?

-          Nem igazán – ráztam meg a fejem tanácstalanul.

-          Akkor megengeded, hogy kipróbáljak valamit? Csak veszek rólad méretet, és néhány óra múlva már próbálhatjuk is az alapot, aztán, ha nem tetszik, akkor még variálhatunk. Ez a néhány nap hosszú idő – mondta lelkesen. Nekem úgy tűnt, hogy tényleg szert varrni. Így kevésbé kínos, hogy Caius valószínűleg megparancsolta neki, hogy segítsen.

-          Persze megengedem, de van időd erre? Nem akarom, hogy kényszerből vállald a ruhát. Van egy-két vörös ruhám, majd felveszem valamelyiket.

-          Ne butáskodj már, abban meg mi lenne az izgalmas? Ráadásul szeretek varrni, úgyhogy ne aggódj. Egyébként is, szerintem már tudom is, hogy milyen lesz a tökéletes ruha – magyarázta hevesen. Majd elképesztően gyorsan futkosni kezdett az anyagok között, és elém hozott néhány fehér anyagot, rengeteg vöröset és bordót. – Na, már csak ki kell választanod, hogy melyik fehér legyen, és melyik piros árnyalat.

-          Fehérből mindenképpen a vakító hófehéret – vágtam rá gondolkodás nélkül. – A másikból, hát nem is tudom. Mindegyik árnyalat gyönyörű, és azt hiszem, hogy különleges is. Honnan hozatta őket Caius?

-          Egészen biztos lehetsz benne, hogy csakis a legjobb helyekről. Nem szokott spórolni az ilyesmin. Már egy bő hete érkeznek hozzám a szebbnél-szebb anyagok.

-          Akkor ezt nem most hirtelen találta ki – húztam el a számat. Vajon Alec egyáltalán tud róla, hogy mi folyik itt a távollétében? Vagy talán vele megbeszélte Caius? Nem, azt nem hiszem, hogy ne figyelmeztetett volna engem egy ilyen kaliberű dologról.

-          Hé, ne feltételezd azt, hogy Alec átverne téged. Hidd el, én tudom, hogy fogalma sincs róla. A legnagyobb titokban kellett tartanom mindent. Még Aro sem tud róla, mert Caius mindig úgy intézte, hogy ne akarjon olvasni belőlem. Teljes titoktartást parancsolt nekem.

-          Nem értem, hogy mi ezzel a célja – rogytam le a kanapéra értetlenül.

-          Pedig ez nagyon egyszerű, Liz – ült le mellém hirtelen. – Caius szerint Alec azért sérült meg, mert te még ember vagy…

-          Álljunk meg, már azelőtt elkezdte hozatni az anyagokat, mielőtt megtörtént – vágtam a szavába. Ez nem jó indok ilyen szinten.

-          Valóban, de csak azután döntötte el, hogy megsürgeti a dolgot, miután Alec megsérült. Egyébként ajándéknak szánta neked – fogta meg a kezem finoman Heidi. – Ez pedig nagyon nagy megtiszteltetés, mert Caius nem az a meglepetés szervező fajta.

-          Nos, érdekesen mutatja ki a csodálatát – forgattam meg a szemeim. – Gyakorlatilag nem hagyott más választást, minthogy egy szempillantás alatt férjhez menjek.

-          Ne aggódj annyit emiatt – kuncogott fel Heidi. – Nem a mikor számít, csakis a kivel – mondta határozottan.

-          Azt hiszem, hogy ebben igazad van – bólintottam rá. Végül is, ha az apám választottjához kellett volna hozzámennem, akkor mindegy lett volna, hogy mit viselek, vagy milyen a lakodalom mindenképpen szörnyű lett volna, de hogyha ezt Alec oldalán tehetem meg, akkor nem is olyan fontos a felhajtás, mert csak az a lényeg, hogy vele legyek. – Lássunk neki – mosolyodtam el.

-          Ez a beszéd – mosolyodott el Heidi. – Na, gyere, veszek rólad méretet, és semmi pillanat alatt készen lesz a tökéletes ruha.

-          Ebben valahogy nem kételkedem – néztem körbe a rengeteg ruhán, amelyek úgy sorakoztak Heidi próbababáin, mint egy üzletben.

-          Oh, ezeket nemrég dobtam össze – nézett körbe az alkotásain. – A lányok vettek maguknak anyagot, én pedig gyorsan megvarrtam nekik, mert tudtam, hogy különleges megrendelésem lesz hamarosan – kezdet el kiszabni a gyönyörű vörös ruhaanyagot miközben beszélt hozzám. Elképesztően gyorsan dolgozott. Még nézni is fárasztó volt azt a sebességet, ahogy szabott és varrt. Nem sokkal később pedig már meg is kaptam az utasítást, hogy vetkőzzek le fehérneműre, mert mindjárt próbálhatok is…

(Alec szemszöge)

Tudtam, hogy Liz Volterra biztonságos falai között van, de mégis nagyon idegesnek éreztem magam. Valami nem stimmel. Caius mindig, minden összecsapáson, vagy nagyobb lélegzetvételű kivégzésen jelen akar lenni, és most pont ide, a romának elleni harcba nem akart eljönni. Attól félek, hogy valamit tervez Lizzel kapcsolatban, és én nem vagyok ott, hogy megvédjem őt. Bár lenne egyáltalán ötletem, hogy mit akar valójában. Caius mindig annyira kiszámíthatatlan.

-          Túl sokat agyalsz azon, hogy otthon hagytad Lizt – mondta Edward halkan mellettem. – Koncentrálj, mert megígértem a hugicámnak, hogy egy darabban megyünk vissza mindannyian. Nemsokára elérjük a táborukat, és akkor szükségünk lesz rád. 

-          Bocsánat, én csak…

-          Aggódsz, én ne tudnám? Volterra óta hallgatom a gondolataidat, de nincs miért. Liz biztonságban van, ezt te is tudod. Caius nem ártana neki, mert érdekes módon tényleg kedveli, és erre a gondolatai nyújtanak garanciát.

-          Rendben, elszakítom a gondolataim Liztől, amíg végzünk – sóhajtottam fel.

-          Remek, ennél többet nem is kérhetnék – bólintott rá azonnal, majd visszasétált Esme mellé, aki feszülten figyelte a környéket. Talán érez valamit? Nem is értem, hogy miért jött velünk, hiszen nem egy harcos típus, ahogy Carlisle sem.

-          Már tudják, hogy jövünk – feszült meg Edward hirtelen. – Érzik az illatunkat, és támadásra készek. Nincsenek még túl sokat, nem lehet több ötven vámpírnál.

-          Annyit egyedül is megoldok – vigyorodott el Jane. – Merről jönnek? – nézett Edward felé kérdőn.

-          Északkelet – mutatott Edward abba az irányba, ahonnan érkezni fognak.

-          Jane, Alec – nézett a húgomra és rám Aro jelentőségteljesen. – Előbb inkább Alec, hogy megtudjuk, hogy van-e egyáltalán fogalmuk róla, hogy mit tesznek. 

-          Igen, Mester – vágtuk rá egyszerre húgommal. Na, ez az, kezdek visszarázódni a valódi mivoltomhoz. Amint meghallottam, hogy mindjárt odaérnek hozzánk kieresztettem az erőmet, és elvettem a látásukat és a szaglásukat, amivel azonnal megállásra késztettem őket. Csak kapálóztak és fogalmuk sem volt róla, hogy mi történik velük. Ezek szerint nem igen tájékoztatták őket arról, hogy ki ellen is indulnak harcba.

-          Megadom nektek a lehetőséget, hogy tovább éljetek, hogyha megesküsztök rá, hogy nem támadtok rá az uralkodó családra – ajánlotta Aro a lehetőséget.

-          Már megbocsáss, de nem igen szoktátok betartani az ígérteket – sétált előre Stefan fegyelmezetten. Nagyon jól kezelte, hogy nem lát semmit. Bár már elég idős vámpír ahhoz, hogy ne essen pánikba.

-          Nem értem, hogy miről beszélsz – rántotta meg a vállát a Mester.

-          Elég sok testőröd nem feltétlenül önszántából került hozzád – állapította meg.

-          Alec, Jane? – fordult felénk Aro. Mire én visszaadtam a látását, Jane pedig azonnal kínozni kezdte. Néhány pillanattal később már kínok között vonaglott a földön.

-          Elég lesz elsőre – állította le húgomat néhány perc múlva. – Tehát, még egyszer. Stefan és Vladimir feje mindenképpen a porba hullik, de nem kell feltétlenül mindenkinek így végeznie. Aki akar, az még most távozhat békével. Ismertette a teremtőtők veletek a legalapvetőbb törvényeinket?

-          Miféle törvényeket? – kérdezte az egyik újszülött a tömegből.

-          Akkor ezt nemnek veszem – sóhajtott fel a Mester. – Alec, kérlek, add vissza a látásukat. Edward, ha megtennéd, hogy figyeled a gondolatokat.

-          Természetesen – biccentett Edward.

-          Egyikőtök sem fedheti fel a vámpír mivoltát az emberek előtt, nem hozhattok létre halhatatlan gyermeket a harapásotokkal. Ha egy ember mégis rájön, hogy mik vagytok, akkor vagy átváltoztatjátok, vagy mindörökre elhallgattatjátok. Ezek az alapvető törvényeink. Ha betartjátok, akkor nem lesz semmiféle összetűzés közöttünk. Ha nem és tudomást szerzünk róla, akkor halálbüntetés vár rátok, és nem tudtok elrejtőzni a nyomkövetőnk elől – magyarázta Aro. – Hozzá tenném még, hogy mi vagyunk a legnagyobb létszámú klán, a legtöbb tehetséges vámpírral, így nem ajánlatos újat húzni velünk. Egyébként mi magunk vagyunk az uralkodó család is a társadalmunkban. Azt hiszem, hogy ezzel mindent elmondtam.

-          Milyen álszent – köpte a szavakat Vladimir. – Úgy tudjuk, hogy nálatok is van egy ember, akit nem változtattatok át, és az apja, aki kereste őt tudott a vámpírok létezéséről. Talán nem szegtétek meg a saját törvényeiteket?

-          Nos, a leány valóban nálunk van, de mivel az egyik testőr menyasszonya, és át fogjuk változtatni, ezért ez nem minősül törvényszegésnek. Az édesapja pedig kutatott a lánya után, és valahogy megsejtette a dolgot, de már kiiktattuk a kis csapatával együtt. Ebben a formában az ő ügyét is teljes mértékben megoldottuk – válaszolta a Mester a vádakra azonnal. – Egyéb kérdés, észrevétel? – nézett körbe az újszülötteken.

-          Néhány vámpírnak köztetek miért másmilyen a szeme? – kérdezte egy fiatal lány, és kíváncsian fürkészte a Cullen családot.

-          Ők másfajta táplálkozási szokásokat követnek – válaszolta Aro azonnal.

-          Ezt hogyan kell érteni? – vonta fel a szemöldökét a lány. – Nem csak véren élhetünk?

-          Mi is véren élünk, de nem emberekből táplálkozunk, hanem állatokból – mondta Carlisle kedvesen. – Ez is egy lehetőség – mosolyodott el. Azt hiszem, hogy látott valamit a lányban, amit én is éreztem. Nem nagyon tetszett neki az emberek meggyilkolásának gondolata.

-          Ha gondolod, kedvesem, akkor Carlisle és a családja biztosan örömmel megmutatja neked a saját nézőpontját, amennyiben elfogadod a tényt, hogy jelenleg ti szegitek meg a törvényt, és nem támadsz a családjainkra – mondta gyengéd hangon. Majd a kezét nyújtotta a gyanútlan lány felé, aki elindult hozzánk.

-          Ne érj hozzá, tudni fogja minden gondolatodat – szólt rá Stefan.

-          Nem igazán van mit rejtegetnem – tette bele az apró tenyerét a lány Aro kezébe. A Mester pedig azonnal koncentrálni kezdett.

-          Attól tartok, hogy téged valóban átvertek, és nyilván a többieket is – mondta miután elengedte a lány kezét. – Szeretnél békével távozni, Georga?

-          Igen, szeretnék – bólintott rá azonnal. – Megkereshetlek benneteket? – fordult Carlisle felé azonnal.

-          Akár most is velünk jöhetsz – ajánlotta rögtön.

-          Rendben – mosolyodott el a lány.

-          Szeretne még valaki békével távozni? – nézett körbe Aro az újszülötteken. Mire néhányan elindultak, de volt olyan, aki maradt. Nagyjából húsz vámpír maradhatott az erdőben Vladimir és Stefan mellett. – Jól van, testőrök, intézzük el a dolgot – mondta Aro komolyan. Mire Jane kínozni kezdte őket, miközben mi olyan gyorsan széttéptük és elégettük az itt maradtakat, amilyen gyorsan csak lehetett. Szerettem volna már hazamenni Lizhez, úgyhogy örültem, hogy ilyen gyorsan megoldódott ez a dolog, de valami miatt úgy éreztem, mintha túlságosan is könnyen ment volna.