La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 71. fejezet

71. fejezet

(Gabriella szemszöge)

Phoebe minden nappal egyre csak szebb, és szebb lett. A képességeit, pedig folyamatosan tudatosan használja, bár már van annyira értelmes kislány, hogy nem egyfolytában, hanem csak olyankor, amikor szüksége van rá, vagy játékos kedvében van. A testvére Tim pedig már lassan kész felnőtt. Én sosem gondoltam volna, hogy ha gyermekem lesz, akkor ilyen gyorsan ki fog repülni a fészekből, de attól függetlenül, hogy már nagynak néz ki, én aggódom. Bár Nathalie és Anthony számára nyilvánvalóan több az aggódásra való ok, hiszen övék a leánygyermek, és ez biztosan nehéz lehet, de gyermekeink bizony egyre inkább kezdenek ráérezni az egymás iránti érzelmeik mivoltjára. Igaz, hogy már csecsemőkoruk óta tudják, hogy tökéletesen egymásért élnek, de akkor is minden olyan gyorsan történik. Tim pedig egyre gyakrabban tűnik el Marie-vel. Talán egyszer követnünk kellene őket a biztonság kedvéért. Majd beszélek erről Jacobbal, ha hazajött.

-          Szia, anya – lépett be Tim vigyorogva.

-          Szia, kincsem. Hogy vagy? – nyomtam puszit az arcára.

-          Farkas éhesen – vágta rá azonnal. – Van valami kaja?

-          Már hogyne lenne? – kuncogtam fel. – Makarónihoz mit szólsz?

-          Az remek lesz – csillantak fel a szemei. Hát igen, az egyik kedvenc étele, és Marie is imádja, és én azt hittem, hogy ma is átjön, ahogy mindig.

-          Marie-t hol hagytad? – kérdeztem kíváncsian.

-          Ment, hogy elkéreckedjen a szüleitől – vágta rá fiam.

-          Elkéreckedjen? – kérdeztem meglepetten.

-          Igen, ami azt illeti, még nekem is el kéne kéreckednem tőletek – harapott az ajkába.

-          Na és hová is mennétek? – kérdeztem kíváncsian.

-          Sátoroznánk néhány napot a hegyekben – válaszolta fiam azonnal.

-          Öhm… kettesben? – néztem rá kérdőn. Szerintem ez még határozottan rossz ötlet.

-          Igen, kettesben, de nem kell aggódnotok, ugyanis Marie számára még túlságosan korai lenne, ha továbblépnénk.

-          Ha továbblépnétek? – ismételtem meg a mondandója lényegét.

-          Ugyan már, anya, te már csak tudod, hogy hogyan megy ez. Hiszen két gyermeketek van már. Marie azonban még egyáltalán nem gondol ilyesmire. Egyenlőre csak boldogok vagyunk együtt. Szerintem még néhány évig nincs is miért aggódnotok semmi miatt.

-          Viszont, ha jól értem, akkor te már szeretnél valamit – állapítottam meg.

-          Nem, ez hatalmas tévedés – vágta rá fiam. – Én soha, semmiben sem fogom őt siettetni. Sőt, azt hiszem, hogy még örülök is neki, hogy nem sietjük el a dolgokat. Hiszen még mindketten olyan fiatalkok vagyunk. Esetleg láthatnánk világot. Vagy sosem hagyhatom el La Push környékét? – nézett rám kíváncsian.

-          Nem tudom, kedvesem. A falkatagok nem szoktak szétszéledni, de nem hiszem, hogy megállítanának, hogyha egyszer így határoznál – gondolkodtam el.

-          Nem úgy értettem, hogy örökre elmennénk, de mondjuk évente egy hónapra, vagy ilyesmi, hogy megismerjük a többi helyet a világot.

-          Szerintem annak nem lehet semmi akadálya, hiszen szabadok vagytok, és fiatalok. Régen én is mindig vágytam világot látni. Tulajdonképpen néha még most is rám tör az érzés.

-          Akkor miért nem mentek el apával?

-          Mert most itt van a pici húgod, aki bár nagyon ügyes, de néha kicsit többet játszik még az erejével, mint amennyit kellene – vágtam rá.

-          Én tudnék rá vigyázni, amíg pihentek – ajánlotta fel.

-          Ez nagyon kedves tőled, drágám, de azt hiszem, hogy várunk mi még egy kicsit apáddal – tettem le elé a gözölgő makarónit. – Na gyerünk, most egyél, jó étvágyat. A kis kirándulásotoknak pedig szerintem semmi akadálya – fűztem még hozzá. Biztos vagyok benne, hogy végül Nathalie és Anthony is elengedik majd a lányukat a kiruccamásra. Főleg, hogyha tényleg megvan még benne az a gyermeki lelkület, ami biztosítja, hogy nem fog történni semmi olyasmi, aminek nem kellene.

-          Köszi, anya – nyomott gyors puszit az arcomra. Majd azonnal lapátolni kezdte az ételt, amit kapott.

-          Igazán nincs mit, drágám – simítottam végig a haján.

-          Mi ez a nagy öröm? – kérdezte szerelmem a hátam mögül.

-          Szia – mosolyogtam rá azonnal. Majd egy szempillantás alatt mellé suhantam és megcsókoltam. – Tim és Marie sátorozni mennek – mondtam boldogan.

-          Mármint kettesben? – nézett rám szerelmem tiltakozó tekintettel.

-          Igen, kettesben. Elég nagyok már, és nem lesz semmi olyasmi, amit hiszel – mondtam határozottan.

-          Kincsem, egy farkasnál néha túlságosan is beindulnak az ösztönök, és hát a vámpír is ösztönlény, ha tetszik, ha nem.

-          Tim megígérte, nekem ennyi bőven elég. Talán nem bízol a fiúnkban? – kérdeztem kissé idegesen.

-          Dehogynem bízom benne – vágta rá gondolkodás nélkül.

-          Akkor igen, jó ötlet, hogy elmennek kettesben sátorozni, és egy kicsit jólérzik magukat – mondtam mosolyogva. Tudtam, hogy már nyertem.

-          Rendben van, meggyőztél – sóhajtott fel szerelmem megadóan.

-          Helyes, pontosan ezt szerettem volna hallani – bólintottam elégedetten.

-          Kösz, apu – mondta Tim hálásan két falat között.

-          Nagyon szívesen – paskolta meg fia vállát Jacob. – Viszont ne kelljen csalódnom – fűzte hozzá teljes komolysággal.

-          Ne aggódj, soha nem okoznék nektek csalódást – mondta Tim komolyan. Én pedig komolyan hittem neki, és láttam Jacob arcán, hogy bizony ő is tökéletes biztos benne, hogy a fiúnk betartja a szavát.

-          Tudom, fiam, hogy soha nem fogsz csalódást okozni – mondta Jacob teljesen komolyan. – Na, és mikor indultok erre a sátorozásra? Hány napra mentek?

-          A tervek szerint csak három napra mennénk, és holnap reggel indulnánk, már persze, hogyha Marie-t is elengedik.

-          Nem hiszem, hogy gond lenne ezzel, hiszen Anthony és Nath is feltétel nélkül megbízik Marie-ben, és Emilyben is, úgyhogy mehettek. Kell a kocsi? – tette fel a kérdést magától értetődően, mire én csak megforgattam a szemeim.

-          Ami azt illeti, ez rendes tőled, apa, de ha elfelejtetted volna, még nincs jogsim – mondta fiúnk kuncogva.

-          Oh, tényleg, ez jogos. Teljesen elfelejtettem, hogy neked még nincs jogosítványod, de ezt orvosolni fogjuk. Mindenképpen.

-          Talán néhány év múlva, addig nagyon jó nekem futva – kuncogott fel fiúnk.

-          Hát még egy ideig ezek szerint kénytelen leszel tényleg futni – bólintott rá Jacob.

-          Sebaj, én nagyon is élvezem – mosolyodott el. Hát igen, tény, hogy a farkasoknak szenvedélyes a futás, ha pedig ezt a párjukkal a hátukon tehetik meg, akkor meg végképp rajonganak érte. Már éppen megállapítottam volna, hogy mi már milyen régen futottunk egyet szserelmemmel, amikor hirtelen megszólalt a telefon. – Majd én – pattant fel azonnal fiam. Majd felkapta a kagylót. – Igent mondtak? Hát ez nagyszerű – mondta boldogan. Tudtam, hogy Anthony és Nath is el fogják engedni Marie-t. A bizalom a legfőbb erőssége a családunknak, természetesen a szeretet után…

(Emily szemszöge)

Mérhetetlenül boldog voltam, hogy Prue ennyire boldog közöttünk, és persze Sam mellett. Ráadásul Marie is majd ki csattan a tudattól, hogy elmehet sátorozni a párjával. Vajon milyen érzés lehet, amikor csak kettesben elmennek, és Tim éjszaka alvás közben magához öleli őt? Szeretném én is megtudni, hogy milyen lehet így élni, de nekem sajnos még nagyon sokat kell erre várnom. Bár ne kellene, de nem tehetek semmit. Természetesen így is imádom a kis Willt, hiszen őt csak szeretni lehet, de fejlődhetne egy kicsit jobban is. Csak egy icipicivel gyorsabban. Na jó, nem gondolom ám így komolyan. Csak olyan furcsa, hogy az ikertestvérem és a párja már mindketten nagyok, és kezdenek érettek lenni, én pedig még dajkálom a leendő páromat. Bár legalább nekem már van párom, akit szerethetek, ennek is örülök.

-          Mi a helyzet? – lépett Marie boldogan a szobába.

-          Semmi különös – rántottam meg a vállam.

-          Mit csinálsz a néhány nap alatt, amíg nem leszek itthon? – kérdezte Marie kíváncsian.

-          Még nem tudom, lehet, hogy egy kicsit még szórakoztatom anyát, és apát, azután pedig meglátogatom Johannát, Willt és Billyt.

-          Hm… jó tervnek tűnik – állapította meg Marie.

-          Igen, szerintem is remek terv – bólintottam rá.

-          Haragszol? – nézett rám idegesen.

-          Miért haragudnék? – lepődtem meg.

-          Hát mert, mindketten tudjuk, hogy te sokkal, de sokkal érettebb gondolkodású vagy nálam, és mindig is te voltál a felnőttesebb, és mégsem én köszönök el tőled, amikor a pároddal az első közös sátorozásra mentek kettesben, hanem fordítva – kezdte el harapdálni a szája szélét.

-          Marie, ez butaság, sosem haragudnék rád emiatt – öleltem magamhoz. – Majd egyszer eljön a mi időnk is Willel, ebben biztos lehetsz. Végül is, nem kell sietnem sehová, hiszen egy egész örökkévalóság áll a rendelkezésünkre, hogy boldogok legyünk. Bár tulajdonképpen, azt hiszem, hogy már most is nagyon boldogok vagyunk.

-          Örülök, hogy ezt hallom – mondta lelkesen. – Tudom ám, hogy Will is félelmetesen jóképű lesz.

-          Ez azt hiszem, hogy magától értetődő – kuncogott fel Marie. – Két ilyen jó csajnak egyértelmű, hogy két csodajó pasi jár az élettől.

-          Nos, ez valóban egyértelmű – csóváltam meg a fejem nevetve. Imádtam, hogy Marie mindig meg tudott nevettetni. Természetesen úgy, hogy eszébe sem jutott használni rajtam a képességét. Tényleg, már nagyon régen nem használta senkin, hacsak, nem vetette be most apán és anyán. – Mikor is használtad utoljára a képességedet? – kérdeztem kíváncsian.

-          Ami azt illeti utoljára akkor használtam a képességem, amikor az az alak még életben volt – nyelt egy nagyot. – Mármint Prue és a többi lány fogadott apja.

-          Az már elég régen volt – lepődtem meg.

-          Igen, már jó régen, szerencsére – mosolyodott el. – Nem nagyon szeretem használni a képességemet, mert az veszélyes lehet. Hiszen láttad, hogy mi történt, amikor valaki tudomást szerzett rólam.

-          Ugyan már, Marie. Ne gondolj így a képességedre. Sokkal, de sokkal több vagy annál, minthogy bajt okoznál a képességeddel. Szerintem néha azért próbálgatnod kéne, hogy képes legyél kontrollálni a képességed, ha esetleg egyszer szükség lenne rá.

-          Nem is tudom, van elég képesség a családban, és ha olyan kell, amilyen az enyém, akkor ott van Prue, ő már nagyon ügyes.

-          Oh, te jó ég, tényleg – döbbentem rá a magától értetődőre.

-          Mi tényleg? – lepődött meg Marie.

-          Prue tökéletes – vágtam rá.

-          Öhm… édesem, már késő identitást váltani, és már Prue is bevésődött a kis Samnek, te pedig Willnek…

-          Nem úgy értem, te lökött – kuncogtam fel. – Prue tökéletes személy arra, hogy gyakorolj vele. Ő képes kontrollálni a képességét, és biztosan szívesen segít neked. Ketten pedig legyőzhetetlenek lesztek.

-          Nem is tudom – kezdte el harapdálni a szája szélét.

-          Dehogynem tudod, de ha bizonytalan is vagy, akkor is gondold át a dolgot. Vagy, ami még jobb, kérd ki Tim, apa és anya tanácsát – ajánlottam a lehetőséget.

-          Jól van, megígérem – sóhajtott fel megadóan. – Átgondolom a dolgot ezalatt a pár nap alatt.

-          Helyes, ezt megbeszéltük, akkor most jöhet a másik dolog, amiért jöttél – mosolyogtam rá.

-          Mire gondolsz? – pillantott rám ártatlanul.

-          Mivel neked csak retikülöd van, ezért gondolom kellene egy kis sporttáska, egy hálózsák, és esetleg néhány melegítő – mondtam vigyorogva.

-          A fenébe is, túl jól ismersz – szusszantotta. – Arra gondoltam, hogy rávezetlek, hogy ajánld fel nekem ezeket a dolgokat, és akkor nem tűnnék ekkora szerencsétlenségnek.

-          Egyáltalán nem vagy szerencsétlenség, csak éppen túlságosan is szereted a divatot, de elárulok egy titkot. Nem feltétlenül divatjamúlt túraeszközöket is lehet ám vásárolni. Sőt, ha meglátod az enyémeket, akkor azt hiszem, hogy azonnal megérted a dolgot.

-          Állok elébe – pattant fel az ágyra, és kényelmesen elhelyezkedett.

-          Engedd meg, hogy bemutassam ezt a tökéletes női túrazsákot, amiből véletlenül a citromsárgán kívül van egy rózsaszín is – mutatott fel egy gyönyörű táskát. Tényleg jól nézett ki. Sportos volt, de valahogy mégis volt benne egy enyhe elegancia is. Imádtam. – Na, és van még itt néhány kényelmes melegítő is – húzott elő a szekrényből néhány vadonatúj fekete, piros, és rózsaszín szettet a hozzá való cipőkkel, és felsőkkel.

-          Emily, várjunk csak, te – döbbentem rá a helyzetre.

-          Igen, vettem neked néhány dolgot erre az alkalomra, és tudom, hogy nagyon jól fogjátok érezni magatokat.

-          Honnan? – néztem rá kérdőn. – Te látod a jövőt, mint Alice?

-          Nem teljesen, csak a te jövődet látom – mosolyodott el. – Úgyhogy ne izgulj, csodálatos napok várnak rád. Sőt, tökéletes napok lesznek.

-          Hm… mit láttál pontosan? – kérdezte izgatottan.

-          Nem, szó sem lehet róla, mert még a végén megváltoztatod a jövődet. Maradjunk annyiba, hogyha valami baj készülődik, akkor te leszel az első, aki megtudja – mondtam határozottan.

-          Na jó – sóhajtott fel. – Igazad lehet.

-          Az egyszer biztos – vágtam rá.

-          Annyit azért elárulsz, hogy mióta látod a jövőmet? – kérdezte kíváncsian.

-          Amióta elértük ezt a kort. Mármint, amióta így nézünk ki – mutatott végig mindkettőnkön.

-          Talán ez a végleges kinézetünk? – gondolkodott el testvérem.

-          Igen, én is ilyesmire gondoltam. Vagy legalábbis túl sokat már fogunk változni, azt hiszem. Hiszen már én is a végleges fiatal farkas alakomat hozom minden átváltozáskor.

-          Ez logikusan hangzik – bólintott rá.

-          Szóval, mikor indultok? – kérdeztem kíváncsian.

-          Holnap korán reggel – mondta pirulva. – Meg is akartam kérdezni, hogy mivel Tim ma otthon alszik, nagy gond lenne, hogyha itt maradnék éjszakára, mint régen? – kérdezte kissé zavarban.

-          Hé, neked mindig van hely a szobámban. Sőt, örülök, hogy egy kis időt megint kettesben töltünk – válaszoltam őszintén.

-          Akkor mozi, és fagyi? – mosolygott rám.

-          Jöhet – bólintottam rá mosolyogva. Azután pedig egymás kezét fogva szaladtunk le a lépcsőn, hogy szerezzünk egy kis fagylaltot…

La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 70. fejezet

70. fejezet

(Anthony szemszöge)

Már alig vártam, hogy eljöjjön a reggel, és a lányokkal elindulhassak a kis kiruccanásunkra. Szerencsére, és legnagyobb örömömre izgatottan fogadták tegnap este az apa-lányok program lehetőséget. Egy kicsit azért izgultam, hiszen mégis csak lassan kamaszodnak, még akkor is, hogyha korban még messze nem tartanának ott, hogyha emberek lennének. Viszont így, hogy ilyen gyors a fejlődésük a különbözö életszakaszok csak úgy elsuhannak mellettünk. Attól félek, hogy észre sem fogom venni, és egyszer csak már nagypapa lesz belőlem, pedig még olyan aprók a lányaim.

-          Apa, mikor indulunk már? – jelentek meg mindketten. Csak egy-egy rövid trikót, shortot, és természetesen az alakjukat kiemelő fürdőruhát viseltek. Már bikinit hordanak. Istenem. Még csak most születtek, és már bikinit hordanak. Hogy fogom én kibírni ezt az őrületes tempót, amit a fejlődésük diktál?

-          Azonnal megyünk, édeseim. Reggeliztetek már? – kérdeztem kíváncsian.

-          Igen, én ettem rántottát négy tojásból, az sokáig kitart – vágta rá Emily.

-          Én meg úgy nyolc-tíz palacsintát. Az szerintem elég lesz egy ideig – vigyorodott el Marie. Hát igen, mindig is ő volt az édesszájú, és nem hazudtolja meg önmagát, most is édeset reggelizett, mint mindig.

-          Akkor azt hiszem, hogy mehetünk is – biccentettem. Majd felkaptam a táskát, amibe Esme, Nath és Prue kellő mennyiségű ételt pakolt a lányoknak, hogyha néhány óra alatt az éhhalál szélére kerünének valami okból kifolyólag.

-          Ne forgasd a szemed, Anthony, pontosan tudom, hogy mit gondolsz, de akkor is vidd el a táskát, mert a lányok megéhezhetnek a sok víztől – tette csípőre a kezét szerelmem.

-          Jól van, bocsánat, csak kicsit soknak éreztem ezt a mennyiséget ételből. Csak néhány órára megyünk, nem pedig néhány hétre – simítottam végig a pocakján.

-          Részletkérdés, ami megmarad azt egyszerűen visszahozzátok, és kész – rántotta meg a vállát gyönyörű feleségem.

-          Oké, sosem mernék vitatkozni veled – emeltem fel  kezeimet védekezően.

-          Nagyon helyes, na induljatok, de legyetek itthon időben, tudod, hogy vendégeink lesznek ma – mondta szigorúan.

-          Ne aggódj, mindenképpen itthon leszünk időben, ahogy ígértem – bólintottam rá.

-          Szavadon foglak – mondta határozottan.

-          Tudom, itthon leszünk – nyomtam puszit az arcára. Amit ő hirtelen heves csókkal viszonzott. Amit én egyáltalán nem bántam. Sőt, a legszívesebben letepertem volna a gyönyörű feleségem, de ezt most mégsem tehettem meg. – Hm… a fogadtatás is ilyen lesz, akkor talán még előbb jövünk, mint ahogy terveztem – simítottam végig szerelmem formás hátsóján.

-          Csak vigyázz, hogy mit kívánsz – kacsintott rám. – Lesz még éjszaka, méghozzá hamarabb, mint gondolnád – búgta a fülembe kéjesen. Hohó, úgy érzem, hogy elkezdődött a hormonok tombolása, amit én kifejezetten élvezni szoktam. Sőt, egyszerűen elképesztő ilyenkor kedvesem éjjelente.

-          Állok elébe – kacsintottam rá.

-          Na, édes ez az évődés, de lassan indulnunk kéne – mondta Emily kicsit pirulva.

Mostanában igencsak kezd felnőtté válni az én kislányom. Csak az vigasztal, hogy Will-nek azért még jócskán időre van szüksége ahhoz, hogy elérje a kort, amikor asszonnyá teszi az én kicsi lányomat. Marie-val és Timmel viszont attól tartok, hogy már más a helyzet. Ők egyszerre nőnek, méghozzá elképesztően gyorsan. Már most azon izgulok, hogy mi lesz néhány röpke hónap múlva, hiszen olyan gyorsan fejlődnek.  

-          Akkor kövessetek, hogyha tudtok – mondtam nevetve, majd szaladni kezdtem a barlang fellé. Persze olyan tempóban, hogy még kényelmesen tudjanak követni.

-          Már miért ne tudnánk? Azért volt kitől örökölnünk a futás élvezetét – ért utol Marie nevetve.

-          Ráadásul a farkasok is elég gyorsak – jelent meg lányom mellettem farkas alakban. Annyira gyönyörű volt a hófehér bundájával, és a nemes tartásával. Mindig elámultam, amikor megláttam őt ebben a csodálatosan szép alakban. Az édesanyja is gyönyörű volt farkas alakban, de megkockáztatom, hogy Emily-nél szebb farkast még soha nem láttam életem során.

-          Mikor érünk oda, apu? – kérdezte Marie kíváncsian.

-          Mindjárt, csak ugorjatok utánam – rugaszkodtam el a földtől, majd beugrottam a kíváncsi szemek elöl elrejtett barlangba. A lányok pedig azonnal követtek. Emily természetesen egy kicsit félrevonult, hogy a mancsára kötözött fürdőruhát felvegye elkülönülve, de néhány pillanattal később már ott is volt mellettünk.

-          Egyre szebb vagy, Emily – mondta Marie elismerően.

-          Azért te sem panaszkodhatsz – vágta rá Emily pirulva. Mindig is ő volt a sportosabb kettejük közül, de az tagadhatatlan, hogy mindketten gyönyörű nővé cseperedtek, mindegy, hogy tornacipő, vagy magassarkú van a lábukon.

-          Apu, ez egyszerűen elképesztő – ámult el Marie. – Hol a barlangi tó? – kérdezte izgatottan.

-          Gyertek, csak néhány perc séta, és már ott is vagyunk – mondtam mosolyogva. Majd megindultam a víz felé. Amint a lányok meglátták, már el is szaladtak mellettem, és nevetve ugrottak be a vízbe.

-          Nahát, ez langyos – mondta Marie meglepetten, amikor feljött a felszínre.

-          Tényleg nagyon kellemes – értett egyet vele Emily is.

-          Mondtam volna, hogyha vártok még néhány másodpercet – kuncogtam fel.

-          Minek várni, hogyha ilyen fantaszikus ez a hely? – kérdezték egyszerre. – Inkább ugorj be te is, apu – néztek rám vigyorogva.

-          Nem is tudom, úgy tűnik, hogy ketten is nagyon jól elvagytok itt, nélkülem – állapítottam meg kissé panaszosan.

-          Dehogyis, apa, annyira szeretnénk, hogyha velünk úsznál – rebegtette meg a pilláit Marie.

-          Hát lehet erre nemet mondani? – kérdeztem mosolyogva. Majd nekifutásból beleugrottam a kis tóba, amivel szép kis hullámot sikerült gerjesztenem.

-          Hé – sikkantottak a lányok nevetve, amikor feljöttem a felszínre.

-          Most miért? Hiszen ti is így csobbantatok bele a vízbe – néztem rájuk ártatlanul.

-          Oké, ez tény – emelték fel a karjukat védekezően.

-          Ki ér előbb a túlpartra? – kérdezte Emily.

Majd már úszott is, mint egy kis villám. Mi pedig azonnal a nyomába eredtünk. A végén pedig jobb híján kiegyeztünk egy döntetlenben, mert nem igazán lehetett megállapítani, hogy ki volt hármunk közül a leggyorsabb. Bár ez szerintem nem is baj. Csak annyit jelent, hogy mindhárman azonos kondival rendelkezünk, ami szerintem az én szempontomból igencsak elégedettségre ad okot, hiszen mégiscsak lassan elérem a hatvan éves kort. Jesszusom, hatvan év, a feleségem pedig mindössze tizenkilenc lesz. Ez meglehetősen betegesen hangzik, azt hiszem. Bár ez nézőpont kérdése. Külsőre nincsenek látható különbségek rajtunk korban. Az pedig már más kérdés, hogy években viszont ráverek jónéhányat a feleségemre. Remélhetőleg ez lesz a legnagyobb problémánk az életünk során, mert akkor nagyon boldog párként fogunk élni az idők végezetéig, hiszen nem a kor lényeg, és a nem a külső, hanem a belbecs. Az, hogy hogy szeretjük egymást, és hogyan tudunk változni a korokkal, amelyek elrepülnek felettünk. Elég sokáig játszottunk még a vízben a lányaimmal. Az idő csak úgy repül, hogyha jól érzi magát az ember. Hát ez tény, ugyanis kis híja volt, hogy nem késtünk el. Láttam is Nathalie rosszalló tekintetét magamon egy pillanatra, mert tényleg nem sokon múlott, hogy nem értünk vissza, de amikor meglátta a lányok boldogan csillogó szemeit, és az én lelkesedésem is azonnal megbocsájtotta a kis bűnömet. Amiért nagyon hálás voltam neki. Hiszen tudta, hogy milyen fontos nekem, hogy minél több időt tölthessek a lányaimmal, amíg még csak az én kicsikéim. A nap hátralévő része is fantasztikusan telt. Miután megérkeztek Nathalie szülei és a kis Sam az egész délután és este csak a vidámságról, és a családi idilről szólt, amit már kiskoromban is nagyon imádtam. Mindig is ilyen családot képzeltem el magamnak, és most én vagyok a világ legboldogabb lénye, hogy meg is kaptam őket, sőt, még többet is, mint amit valaha is reméltem…

(Bella szemszöge)

Épp a szobánkban vagyok, és lelkesen pakolom azokat a ruhákat, amelyeket már legutóbb is magammal szerettem volna vinni a néhány napos kis kirándulásunkra. Már alig várom, hogy világot láthassak. Még soha nem voltam sem Rómában, sem pedig Firenzében, pedig állítólag mind a két hely káprázatos. De most majd megláthatom ezeket a csodálatos helyeket, és Edward tudom, hogy remek idegenvezető lesz, hiszen ő már sokszor járt itt ezelőtt is.

-          Készen vagy, kicsim? – lépett be Edward.

-          Én készen, ha te is – vágtam rá. – A szolgálatot leadtad már?

-          Igen, Marcus jó szórakozást kíván. Valamint megkaptuk a római, és firenzei háza kulcsát is. Így nem lesz gond a szállással. Az ablakai pedig sötétítettek, így egész nap nyugodtan mászkálhatunk kihúzott függönyöknél is. Teljesen vámpírbarát a környezet – lengette meg a kulcsokat lelkesen.

-          Nahát, ez nagyon nagylelkű gesztus volt tőle – állapítottam meg.

-          Tulajdonképpen ezt neked köszönhetjük – mondta Edward komolyan.

-          Nekem? Na és miért? – lettem kíváncsi.

-          Azért, mert segítettél Heathernek, és így Alecnek is. Ki tudja, hogy mennyi ideig vívódtak volna még, hogyha te nem keresed fel a lányt. Szegény alaposan megijedt egy ilyen apróság miatt.

-          Na de, Edward, ez nagy dolog egy nő életében, csak nem gondoltam volna, hogy a félvérekkel megeshet – mondtam komolyan.

-          Ezt senki nem gondolta volna, de sebaj, ez bizonyítja, hogy egyszer dédszülők is lehetünk – vigyorodtam el. – Hiszen így biztos, hogy Marie és Emily számára is eljön az idő, amikor termékenyek lesznek, még akkor is, hogyha az nem éppen holnap fog bekövetkezi. Na és persze Prue-nak is megvan a lehetősége a családra.

-          Ez így igaz, biztosan izgatottak lesznek, ha elmeséljük nekik a hírt – mondta Edward. – Majd fel is hívom Carlisle-t valamikor út közben, hogy beszámoljak neki a fejleményekről.

-          Jól van, akkor induljunk is – húztam be a bőröndünk cipzárját, és már húztam is magam után kifele a szobából, de természetesen Edward azonnal elvette tőlem, hogy ő cipekedhessen. Na nem, mintha nehéz lett volna ez a néhány napi ruha bármelyik vámpír számára is. Edward, ahogy ígérte felhívta Carlisle-t út közben, és beszámolt neki arról, hogy mi történt. Utána viszont minden figyelmét nekem szentelte, aminek nagyon örültem.  Tudta, hogy mennyire imádom, amikor mesél nekem egy helyről, és annak múltbeli önmagáról, így minden egyes nagyobb épületet elemezte nekem, hogy milyen most, és milyen volt, amikor először itt járt. Az egyetlen egy dolog, amit egy kicsit fájt, hogy a fagylalt és a tiramisu hazájában nem tudtam megkóstolni ezeket a finomságokat, hiszen már nem érzem az emberi ételek ízét. Pedig állítólag valami fantasztikus az élmény. De sebaj, a lényeg, hogy a szerelmemmel lehetek, méghozzá nem is akárhol, hanem Rómában. A városban, ahová mindig is nagyon szerettem volna eljutni.

-          Mit szeretnél először látni? – kérdezte Edward kíváncsian. – Persze csak azután, hogy lepakoltuk a bőröndöket a háznál.

-          Azt hiszem, hogy jó lenne ma megnézni a Spanyol lépcsőt, és talán bemehetnénk a Vatikánba.

-          A Vatikánba? – lepődött meg Edward.

-          Miért, azt nekünk nem szabad? – kérdeztem kíváncsian. Kicsit furcsa volt ez a visszakérdezés.

-          Dehogynem, csak nem sok vámpírtól hallottam még eddig, hogy csak úgy be akar sétálni a világ egyik legnagyobb vallási központjába, ha nem éppen ez a legnagyobb.

-          Miért, mi történik? Vámpírt kiáltanak ránk, és rituálisan karót próbálnak döfni a szívünkbe? – kérdeztem kuncogva. Elég vicces jelenet lenne, amikor elkapnának, illetve megpróbálnának elkapni minket a város közepén.

-          Nézd, kevés ember hisz bennünk, és egyébként sem leszünk feltűnőek. Viszont, hogyha jól sejtem, akkor valaki babonából még sosem mert bemenni a Vatikán területére – néztem kérdőn kedvesemre.

-          Mi tagadás, nem erőltettem a dolgot – vallotta be Edward. – Tudod Carlisle családja elég vallásos, és az enyém is az volt, így nem kockáztattam. Tudom, hogy butaság, de valamiért néha tényleg arra várok, hogy egyszer csak rám omlik egy templom, vagy valami vallási riasztó kilök engem az ajtón kívülre.

-          Édesem, ez butaság, te is tudod – nevettem fel.

-          Honnan tudod? – kérdezett vissza.

-          Nos, Jacob és Dawn anno templomban esküdtek, és mivel én voltam Jake tanúja, így biztos forrásból tudom, hogy nem fog semmi sem történni, amikor bemegyünk a Vatikán területére – mondtam határozottan.

-          Hm… elég meggyőző érv – gondolkodott el Edward.

-          Helyes, akkor meg is van a mai terv – vigyorodtam el elégedetten.

-          Na és megvan a szállás is – mondta Edward, amikor megállt a taxi egy igencsak nagy ház előtt.

-          Te jó ég, hát ez hatalmas. Sejtettem, hogy Marcus kedveli a hogy is mondjam, tágas tereket, de ez azért már komolyan túlzás – állapítottam meg.

-          Hé, legalább bőven elférünk majd – kuncogott Edward. – Sőt, akár több szobát is kipróbálhatunk – simított végig a gerincem mentém.

-          Csábító ajánlat – haraptam az ajkamba. Akkor már meg is van az esti programunk azt hiszem. Meg a holnap reggeli is. Vagy az egész éjszakai.

-          Tetszik, amikor leengeded nekem a pajzsodat – búgta a fülembe.

-          Nem ok nélkül engedtem le, remélem, hogy hallottad – húztam fel a szemöldököm.

-          Még szép, hogy hallottam, ki ne hallott volna meg ilyen gondolatokat? – villantak meg a szemei.

-          Helyes, akkor kirándulás, azután pedig esti program – bólintottam rá.

-          Ez a beszéd. Akkor költözzünk be – vette elő a kulcsot Edward. Majd egy határozott mozdulattal kinyitotta előttem az ajtót. Én pedig azonnal nekiindultam, hogy megkeressem a számunkra tökéletes hálószobát. Nem is kellett sokáig keresnem, mire megtaláltam az igazit. Egy hatalmas szoba volt. Romantikus berendezéssel. Baldachinos ággyal. A szoba a vörös különböző árnyalataiban pompázott.

-          Nem is rossz – lepődött meg Edward. – Bár már a volterrai szobánk is meglepően jól néz ki. Sőt, az nem is kifejezés. Azt hiszem, hogy nagyon kellemes napokat fogunk eltölteni ebben a kellemes kis nyaralóházban…