Liz Volturi - 7. fejezet

7. fejezet

(Liz szemszöge)

Miután Renata elhagyta a szobát végigdőltem az ágyon, és azon gondolkodtam, hogy most aztán jó nagy kalamajkába kevertem saját magam. Csak azt nem tudtam egyelőre, hogy ez egy rossz, vagy egy jó dolog-e. Végül is, ahhoz a barbár alakhoz semmiképpen sem akartam férjhez menni. A nagyszerű tervem viszont, hogy megöletem magam, ha már ilyen szörnyű az életem nem igazán sikerült. Viszont még abban sem vagyok biztos, hogy itt lennem annyira jó ötlet. Mármint, Alecet nagyon kedvelem, és Renata is nagyon kedves, de Aro nekem nagyon furcsa, a két testvére pedig kifejezetten ellenszenvesen nézett rám. Bár a szőke rögtön meg is akart öletni, ami nem vall túl nagy kedvességre. Mindenesetre azt hiszem, hogy a sértetlenségem megőrzése most elsődleges szempont lesz, mert ha már ennyire izgalmas kalandba keveredtem, akkor azt hiszem, hogy komolyan meg kell minden eshetőséget fontolnom a jövőre nézve.

-          Bejöhetek, Alec? – hallottam meg Jane hangját. – Beszélnünk kellene. Sőt, sokkal jobb lenne, hogyha esetleg kijönnél.

-          Öhm… Alec nincs itt – szóltam ki határozottan. Azt hiszem, hogy semmiképpen sem szabad bebizonyítanom, hogy azért tartok tőle, mert akkor csak még inkább nyeregben érzi magát velem szemben.

-          Nem tudod, hogy hol van? – kérdezte mérgesen. Vajon ez a lány tud nem mérges lenni? Milyen lehet, amikor valaki örökké dühös? Hogyan lehet így leélni egy egész életet?

-          Hé, most tudod, vagy nem? Vagy esetleg szörnyet haltál odabent? Mert az nagyszerű lenne – zsörtölődött tovább.

-          Nem tudom, hogy hol van, Alec – válaszoltam tömören, hátha akkor tovább megy. Meglehetősen idegesítő jelenség ez a lány.

-          Kezdhetted volna eleve ezzel, és akkor nem rabolod a drága időmet – morgott fel az ajtó túloldalán.

-          Nagyon szívesen segítettem, és egy élmény volt beszélgetni veled, Jane – vágtam vissza azonnal. Azt hiszem, hogy a határozottság, és a támadó felállás működhet Jane-nel szemben.

-          Ne beszélj feleslegesen. Te csak egy két lábon járó reggeli vagy, úgyhogy vigyázz magadra – csapott rá az ajtóra, aminek a hangjától még össze is rezzentem.

-          Mit keresel itt, Jane? – kérdezte Alec dühösen. – Nagyon remélem, hogy nem bántottad…

-          Hozzá sem értem a kis szajhádhoz – csattant fel Jane. – Hogy bántottam volna? Zárt ajtón keresztül? – kérdezte ironikusan. – Beszélnünk kell.

-          Rendben, de lehetőség szerint ne itt – vágta rá Alec.

-          Kimehetünk járőrözni egy kicsit, és akkor beszélhetünk nyugodtan – ajánlotta Jane.

-          Jó gondolat – vágta rá Alec azonnal. – Egy órán belül visszajövök, Liz, addig is pihenj nyugodtan, és érezd otthon magad – szólt be az ajtón Alec gyengéden.

-          Rendben – vágtam rá azonnal. Azt hiszem, hogy itt az ideje, hogy megismerkedjek ezzel a lakosztállyal egy kicsit jobban, ha már itt fogom tölteni az időm nagy részét. Fel is pattantam az ágyról, és benyitottam az első helyiségbe, ami a mosdó volt. A második ajtó mögött egy elképesztően gyönyörű fürdőszobát találtam, hatalmas káddal. – Ez az – vigyorodtam el. Ha valamit imádtam, akkor az a fürdő volt, és egy pillanatig sem haboztam a kérdésben, hogy készítsek magamnak egy illóolajokban gazdag, nyugtató fürdőt. Amint elkészültem a tele káddal, ami levendula és jázmin illatot árasztott azonnal lekapkodtam a ruháimat, és elhelyeztem egy törölközőt a fejem mögött, hogy kényelmesen elnyúlhassak. Behunytam a szemem, és néhány pillanattal később azt hiszem, hogy már aludtam is…

-          Hahó – hallottam meg egy halk hangot. – Liz, odabent vagy? – kopogtattak az ajtón. – Bemegyek, ha nem válaszolsz – fűzte hozzá.

-          Hogyan? – nyitottam ki a szemeimet lassan. Oh, a fürdő, annyira nyugtatóra sikerült, hogy el is aludtam közben.

-          Jól vagy? – kérdezte aggódó hangot.

-          Hát persze, hogy jól vagyok, öt perc, és bemegy, ne gyere be – pattantam fel a kádból, de amilyen ügyes vagyok azonnal el is csúsztam, és kizuhantam a kádból a kemény padlóra.

-          Liz, ez nem úgy hangzik – aggódott tovább Alec.

-          Mondtam már, hogy semmi gond – kászálódtam fel nagy nehezen a kőről. Majd belebújtam a meleg köntösbe, amit a szekrényben találtam. – Jövök már – indultam el az ajtó felé kissé bicegve. Azt hiszem, hogy szereztem egy zúzódást a bal combomra.

-          Oké – vonta fel a szemöldökét, amikor kinyitottam az ajtót. – Na és, ha nincs semmi gond, akkor miért húzod az egyik lábad? – nézett rám kérdőn.

-          Csak egy apró baleset, semmi különös – legyintettem.

-          Na és azt elárulod, hogy miért rémültél meg annyira, hogy kiestél a kádból? – tette fel a következő kérdését.

-          Elaludtam – haraptam az ajkamba.

-          Nem értem az összefüggést – gondolkodott el.

-          Az apám nem szereti, hogyha elalszom a kádban. Egy lánynak hasznosan kell töltenie az időt, hogy jó férjet találjon, és sosem szabad a saját igényeit a férje igényei elé helyeznie – mondtam fel a leckét.

-          Már megbocsáss, de egészen biztos, hogy az apád normális ember? Mármint, nincsenek mentális problémái?

-          Az apám nem őrült – csattantam fel azonnal a vádló hang hallatán.

-          Oké – bólintott rá. – Tehát az apád nem őrült, és belőled sem nevelt fóbiás, önsanyargató hajadont – mondta cinikusan. – Már megbocsáss, de őszintén csodálkozom, hogy nem mentél hozzá ahhoz a férfihoz, mert az apád ezt mondta – folytatta tovább.

-          Fáradt vagyok most ehhez – bicegtem el mellette.

-          Na és, ha holnap hozom fel a témát, akkor hajlandó leszel megvitatni? – kérdezte kissé vádlón.

-          Nem, holnap sem fogom veled megvitatni ezt a kérdést – vágtam rá azonnal.

-          Ugyan már Liz, csak mondd ki – forgatta meg a szemeit.

-          Mit?

-          Azt, hogy az apád fóbiákat nevelt beléd, mert szerinte egy nő csak akkor jó, hogyha mindig csak szót fogad – mondta határozottan.

-          Én nem fogadok mindig szót a férfiaknak - vágtam rá dühösen.

-          Akkor jó – biccentett Alec. – Ezt akartam hallani tőled – mosolygott rám kedvesen. – Na, gyere – kapott fel a karjaiba. – Feküdj le, látom rajtad, hogy fáradt vagy.

-          Arra gondoltam, hogy inkább még olvasok egy kicsit – vetettem ellen azonnal.

-          Ezt most azért mondod, mert ellenkezni szeretnél velem, vagy mert tényleg nem vagy fáradt?

-          Azt hiszem, hogy egy kicsit ideges vagyok – vallottam be őszintén.

-          Miért vagy ideges? – lepődött meg.

-          Talán azért, mert egy vámpírokkal teli kastélyban én vagyok az egyetlen élő ember, akinek állítólag nagyon jó illatú vére vagy – sóhajtottam fel. – Azt hiszem, hogy én vagyok az egyetlen lehetséges nassolnivaló errefelé.

-          Emiatt nem kell aggódnod, mindenki most ivott, és két hétig nagyon jól kontrollálni tudják magukat. Akkor pedig Heidi megérkezik az új adaggal.

-          Azt hiszem, hogy erről nem szeretnék tudni – nyögtem fel.

-          Oh, persze, bocsánat. Mekkora egy idióta vagyok – kapott a fejéhez.

-          Nem, nyilván nektek ez természetes, és mivel nem hiszem, hogy huzamosabb ideig szokott lenni emberi látogató errefelé, úgy gondolom, hogy nincs miért bocsánatot kérned.

-          Liz, kérlek, nézz rám, nézz a szemembe – kérte gyengéden.

-          Tessék – néztem mélyen a vörös szempárba.

-          Nincs mitől félned. Én bármikor, és bárkitől megvédelek – mondta ellentmondást nem tűrve.

-          Na és miért? – kérdeztem kíváncsian.

-          Nem fogom azt mondani, hogy azért, mert szeretlek, mert ennyire még nem ismerjük egymást régóta, viszont azt őszintén mondhatom, hogy azért, mert jobban hasonlítunk egymásra, mint gondolnád – simított végig az arcomon.

-          Hogy érted ezt? – néztem rá döbbenten.

-          Egyezzünk meg – ajánlotta komolyan.

-          Miben?

-          Ha én kérdezek, akkor te válaszolsz, ha te kérdezel én is válaszolok.

-          Oké – húztam magamra a takarót, amikor óvatosan letett az ágyra. – Mehet – ajánlottam a lehetőséget.

-          Nem, holnap, miután kipihented magad – rázta meg a fejét mosolyogva.

-          Ne már, addig kifúrja az oldalam a kíváncsiság – biggyesztettem le az ajkam.

-          Ma már Renata elég sokat mesélt neked a vámpírságról – csóválta meg a fejét.

-          Engem nem a vámpírságról szóló történetek érdekelnek, hanem te – vágtam rá dacosan.

-          Ami azt illeti, én is vámpír vagyok – kuncogott fel.

-          Pontosan tudod, hogy hogy értettem, de nem baj, úgyis meg fogom tudni, amit akarok – mondtam határozottan. Általában makacsul kitartott amellett, amit eldöntöttem, és ez most sem lesz másképp.

-          Aludj, Liz, holnap bőven lesz időnk beszélgetni – dőlt le mellém az ágyra, majd gyengéden cirógatni kezdett.

-          Mit csinálsz? – sóhajtottam fel jólesően. Nagyon kellemes érzés volt ez a simogatás. Talán még sosem éreztem magam ilyen nyugodtnak, és boldognak.

-          Segítek ellazulni, hogy tudj aludni – mosolygott rám. – Majd én vigyázok rád, senki nem fog bejönni ebbe a szobába – mondta lágyan, én pedig nem sokkal később már aludtam is…

(Alec szemszöge)

Félix és Demetri tanácsaival sajnos nem sokra mentem jelenleg, mert a fiúk egyáltalán nem voltak a női lélekre specializálódva. Hogy úgy mondjam, ők csak a női test rejtelmeit tanulmányozták eddig behatóan, így nem nagyon segített nekem ez a beszélgetés, mert ha rajtam múlik, akkor a testi kapcsolatig még nagyon sokáig nem jutunk el. Pontosabban, lehetőség szerint az átváltozásáig nem fogunk eljutni, mert még egyszer nem fogom bántani egy ujjal sem, ez egészen biztos.

-          Vajon mit tegyek, hogy jól érezd magad, és át akarj változni te is, hogy velem lehess? – néztem a mellettem édesen szuszogó lányra. – Azt hiszem, hogy sokkal, de sokkal többet kell egymással beszélgetnünk holnap, mint amennyit eddig bárkivel is beszélgettem. Éreznie kell, hogy bennem megbízhat, és hogy képes vagyok őt megvédeni bárkitől. Vajon miért kelt bennem ilyen érzéseket ilyen rövid időn belül egy lány? Tényleg lehet benne valami, hogy sok a közös bennünk, vagy ez egyszerűen csak egy meglepő és váratlan fordulat mindkettőnk életében?

-          Liz, ébren vagy még? – kopogtatott be az ajtón Renata. Én pedig azonnal felpattantam az ágyról, és gyorsan kisurrantam az ajtón. – Oh, bocsánat, nem tudtam, hogy már visszaértél. Remélem, hogy nem zavartam meg semmit. Csak délután beszélgettünk. Mármint Liz és én, és gondolta, hogy folytathatnánk, ha nem zavarom, de már itt sem vagyok – magyarázott Renata lelkesen.

-          Nocsak, megkedvelted? – néztem rá kérdőn. Renata sosem volt az a könnyen barátkozó típus.

-          Nem tudom, annyira más, mint mi. Azt hiszem, hogy üdítő változatosság ez a családunk számára. Más szemszög, friss ember. Ő egy nagyon kedves lány, de nem vagyok biztos benne, hogy felkészült az átváltozásra legalábbis egyelőre. Bár az biztos, hogy te nagyon tetszel neki – kacsintott rám.

-          Renata, nem azért hoztam magammal, hogy csak egy futó kaland legyen, mert unatkozom – háborodtam fel.

-          Ilyet nem is mondtam, nagyfiú – tette a vállamra a kezét nyugtatóan. – Szerintem csak legyél mellette, és hagyd őt kibontakozni. Látom, hogy tetszetek egymásnak. Az érzés kölcsönös, és hamarosan bimbózni kezd közöttetek. Liznek nem kell sok, és be fog illeszkedni közénk.

-          Gondolod, hogy be fog illeszkedni? Hiszen egyáltalán nem akar átváltozni, legalábbis embert ölni – mondtam idegesen. – Félek, hogyha elérkezik a döntés ideje, akkor nem a vámpírlétet fogja választani, hanem inkább a halált.

-          Várj, az a legnagyobb gondja, hogy nem akar embereket ölni, vagy az, hogy nem akar ártatlanokat ölni? – kérdezte Renata kíváncsian.

-          Mire gondolsz? – érdeklődtem.

-          Attól, hogy vámpírrá változik, még nem kell, hogy velünk együtt egyen válogatás nélkül – kezdett bele Renata. – Tudod, amikor küldetésben vagyok, akkor én is előszeretettel vadászom bűnözőkre, gyilkosokra, mindenféle gonosz alakra, akik így nem ejtenek el több áldozatot. Talán így visszaadok egy darabot a világnak abból, amit elveszek.

-          Zseniális ötlet – hökkentem meg. Nekem ez miért nem jutott eszembe. – Miért nem szoktunk mi többet beszélgetni egymással Renata? – néztem mélyen a szemébe.

-          Azért, mert meg kell tartanom a rólam kialakított rideg képet, különben még a végén gyengének hisztek. Jane és én vagyunk a legelvetemültebb testőrei a Mesternek, és ha rajtam múlik, akkor ez így is marad. Úgyhogy, ha valakinek elmondod, hogy milyen vagyok valójában, akkor letagadom, csak, hogy tudd – bokszolt a vállamba. – Kérlek, mondd meg Liznek, ha felébredt, hogy holnap ebéd körül meglátogatom, hozok neki egy kis ételt is, hogy nehogy éhes maradjon.

-          Ez nagyon kedves tőled. Köszönöm – biccentettem hálásan.

-          Ugyan, részemről az öröm. Úgy érzem, hogy mi nagyon jó barátnők lehetünk. Annyira kedves lány. Nagyon szeretném közelebbről megismerni.

-          Bár a húgom gondolkodna így – szusszantottam fel.

-          Hé, te is tudod, hogy Jane nem bírja az új embereket. Majd lehiggad – legyintett egyszerűen. – Na, most menj vissza hozzá, nehogy egyedül ébredjen fel – mondta, majd egy szempillantás alatt eltűnt. Én pedig azonnal visszamentem Liz mellé, hogy egész este őrizzem az álmát.   

Liz Volturi - 6. fejezet

6. fejezet

Egy kis ismertető, ami a történet elején lemaradt (bocsánat, attól tartok, hogy kicsit berozsdásodtam a hosszú szünet alatt, ilyesmit kihagyni :S) Szóval, nem is szaporítom tovább a szót. Ebben a történetben a Volturi nem annyira kegyetlen, mint az eredetiben, de azért a karakterek fő jegyeit meg szeretném tartani. A Volturi és a Cullen család pedig jóban van egymással, hamarosan el is érkezik majd az idő, amikor ők is megjelennek a történetben. :D Jó olvasást, és még egyszer bocsánat, hogy ez lemaradt az elején. Puszi

(Liz szemszöge)

Amint Alec kilépett az ajtón felsóhajtottam. Valóban nagyon szimpatikus nekem, és érzem, hogy összetartozunk. Mármint, természetesen még nem a szó legszorosabb értelmében, de valahogy mégis. Amikor Alec velem volt, az kiváltott a lelkemből, és a testemből valamiféle bizsergést, de azt hiszem, hogy még nem vagyok kész egy komoly kapcsolatra, ahogy ezt Arónak is bevallottam. Megmutattam neki, hogy komolyak a szándékaim, és szeretnék a család tagja, és Alec párja lenni, de szükségem van még egy kis időre, hogy rászánjam magam a vámpír létre, na meg arra is, hogy megpróbáljak bízni a férfiakban, mert egyelőre az apám és a volt vőlegényem azért valljuk be, hogy nem a két legmegbízhatóbb férfiegyed volt az életemben. Sőt. Eddig tulajdonképpen még nem is volt férfiakkal kapcsolatos pozitív élményem, de talán ez majd most megváltozik. Adok egy esélyt az itteni férfiaknak, hogy bebizonyítsák, hogy még nem halt ki a lovagiasság a földön. Elég ironikus, hogy én próbálom meg a világot elemezni, méghozzá mind a tizenhét évnyi komoly élettapasztalatommal, ahelyett, hogy én még inkább a szórakozásra, és a vásárlásra koncentrálnék. Gondolatmenetemet halk kopogás szakította félbe.

-          Ki az? – kérdeztem kissé megszeppenve. Talán nem lenne jó ötlet egyelőre bárkit is beengedni a szobába, amíg Alec nincs a környéken. Tudom, hogy Aro sértetlenséget ígért, de mégis mi van, hogyha ez csak egy trükk volt? Bár, ha trükk lett volna, akkor biztosan nem udvariasan kopogtatva próbálna valaki bejutni ide, hanem egyszerűen berontana.

-          A nevem, Renata, és Aro küldött hozzád néhány holmival – válaszolta a lágy hang.

-          Gyere beljebb – vágtam rá azonnal. Egyáltalán nem tűnt barátságtalannak, ahogy Alec testvére.

-          Köszönöm – lépett be az ajtón mosolyogva. – Már alig vártam, hogy kicsit tudjak veled beszélgetni. Elég kíváncsivá tetted a lányokat a kastélyban – kezdett el lazán társalogni velem. Meglepett ez a közvetlenség. Semmi vádló hangnem, vagy „fel akarlak falni” tekintet.

-          Miért tettelek kíváncsivá benneteket? – kérdeztem meglepetten. – Azért annyira nem vagyok nagy szám – állapítottam meg. – Teljesen átlagosan nézek ki. Gesztenyebarna haj, őzike tekintet, normál testalkat. Semmi extra szépség – néztem végig magamon.

-          Nem a kinézeted miatt vagyunk rád kíváncsiak, hanem sokkal inkább azért, mert önszántadból jöttél ide, méghozzá emberként, Alec oldalán.

-          Az azért túlzás, hogy önszántamból – ráztam meg a fejem. – Ami azt illeti, ha Alec elengedett volna, akkor most nem lennék itt.

-          Alec azért hozott magával, mert tiszteli a törvényeinket, de valamiért mégis életben akart tartani. Könnyedén átharaphatta volna torkod, ahogy minden lánnyal teszi, de téged mégis megkímélt, ez meglehetősen különös. Valami van benned. A másik fele pedig az a történetnek, hogy Aro sem éppen az a típusú vezető, aki egy embernek azt mondja, hogy „Isten hozott köztünk, maradj velünk emberként egy ideig” – mondta teljes meggyőződéssel. - Nem tudom, hogy mi az, ami van benned, de mindannyian érezzük veled kapcsolatban. Lappang benned valami erő, és ez mentett meg téged kétszer is.

-          Bennem? Legfeljebb nátha lappang bennem, mert a kedves bátyád, vagy öcséd egy ájult lányt úgy ébreszt fel, hogy belemártja a patakba – legyintettem.

-          Hm… te mókás ember vagy, de hidd el, észrevesszük egy emberen, ha különleges erőt rejt magában – tette le a ruhákat mellém az ágyra. – Oh, és még az illatod is nagyszerű. Hidd el, ha nem most ittam volna néhány órával ezelőtt, akkor már nem élnél.

-          Nem most mondtad, hogy azért vagyok még életben, mert valami nagy erő lakozik bennem? – vontam fel a szemöldököm. Most van titkos képességem, vagy nincs? Ez így kicsit ellentmondásos.

-          Nos, talán nőkre nem hat a „bűbájod” – mutatott kis idézőjeleket az utolsó szóhoz.

-          Remek – nyögtem fel. – Bár könnyen lehet, hogy így van, mert az egészen biztos, hogy Jane-t sem sikerült elkápráztatnom.

-          Emiatt igazán ne izgulj, amióta csak vámpír, őt még soha senki nem bűvölte el. Teljesen mindegy, hogy az illető ember, vagy vámpír. Viszont biztonságban vagy, legalábbis testileg, mert soha nem szegné meg a Mester parancsát – mondta teljes határozottsággal a hangjában.

-          Miért hívjátok Mesternek? – kérdeztem kíváncsian. – Nem lenne egyszerűbb a nevén szólítani?

-          Nem tudom, amikor én átváltoztam, akkor már mindenki így nevezte, és én ezt a tényt mindig is elfogadtam. Végül is nem teljesen mindegy, hogy hogyan szólítom meg? – rántotta meg a vállát.

-          Dehogynem, tulajdonképpen teljesen mindegy – tártam szét a karom. – Csak kíváncsi természet vagyok, ennyi az egész.  

-          Igen, ebben biztos voltam, tekintve, hogy ilyen fokú érdeklődést mutatsz a vámpírok uralkodó családja irányába – kuncogott fel.

-          Tessék? – kerekedtek el a szemeim. – Ti uralkodó család vagytok? Alec ezzel egy pillanatig sem dicsekedett – állapítottam meg kissé morcosan. – Én kis naiv meg azt hittem, hogy ti vagytok az egyetlen család, és mind együtt éltek.

-          Oh, drágám, neked fogalmad sincs, hogy milyen sokan vagyunk – legyintett Renata.

-          Akkor hogyan tudtok ennyire észrevétlenül létezni? – kérdeztem kíváncsian.

-          Egyszerű, követni kell a törvényeinket – rántotta meg a vállát lazán.

-          Mármint minden embert meg kell ölni, aki tud rólatok? – vontam fel a szemöldököm.

-          Azért ennél kicsit bonyolultabbak a törvényeink – kuncogott fel.

-          Nos, én egyelőre csak ezt az egy szabályt ismerem, de kíváncsian hallgatom a többi részét, hiszen nem árt, ha tudom – paskoltam meg magam mellett az ágyat, hogy helyezkedjen kényelembe.

-          Nem túl sok szabályunk van – dőlt el kényelmesen. – Nem mutatkozhatunk napfényben, nem fedhetjük fel a kilétünket, engedelmeskedünk a Mesternek, és akkor nem lesz semmi baj. Ha úgy vesszük, akkor tényleg az a legfőbb szabály, hogy nem fedjük fel magunkat, ha pedig mégis, akkor elrendezzük a problémát így, vagy úgy.

-          Na és, hogyha esetleg nem sikerült elrendezni a problémát, akkor mi lesz a büntetésetek? – kérdeztem az ajkamba harapva.

-          Természetesen a legsúlyosabb büntetést kapjuk, ahogy mindenki – vágta rá azonnal. – Ha a testőrségből szeg törvényt valaki, akkor azt a vámpírt a Mesterek egyike ugyanúgy megöleti, mint bárki mást.

-          Tessék? – döbbentem meg. – Hiszen Alec azt mondta, hogy halhatatlanok vagytok – mondtam sokkolódva.

-          Valóban halhatatlanok vagyunk, de megölni, azért meg lehet minket, bár nem könnyű - mondta Renata.

-          Várj csak, akkor azzal, hogy Alec elhozott engem ide, emberként…

-          Igen, ahogy mondod, az életével játszott, nem csak a tiéddel, hanem a sajátjával is – bólintott rá azonnal.

-          Te jóságos ég, nekem erről fogalmam sem volt – sóhajtottam fel. Alec a saját életét kockáztatta miattam? Miért tesz valaki ilyet, hiszen alig ismer.

-          Ne csodálkozz rajta, hogy furcsa dolgokat hozol ki Alecből, hiszen te vagy az énekese. Ez mindig más reakciót hoz ki a vámpírokból – állapította meg Renata.

-          Én vagyok az énekese? Az milyen? – néztem rá kérdőn, és már megint teljesen idiótának éreztem magam.

-          Az, hogy te vagy az énekese azt jelenti, hogy a véred énekel neki. A legfinomabb illatod van, amit Alec valaha is érzett.

-          Te is megtaláltad már az énekesed? Ez elég különleges dolognak hangzik? – lettem megint kíváncsian.

-          Nos, nem akarlak elkeseríteni, de az én énekesem már nagyon régen nincs az élők sorában – sóhajtott fel. – A legfinomabb volt mind közül – mondta vágyakozva. Én pedig nagyot nyeltem. Rám is ez a sors várhatott volna. Ez azért kicsit félelmetes, sőt, nem is kicsit, inkább nagyon félelmetes. Kis híján meghaltam. Bár, akkor még ez volt a cél. Különös, hogy milyen gyorsan eltántorodtam a céljaimtól. Talán az apámnak igaza volt, gyáva vagyok, és felelőtlen, mint az anyám. – Bocsáss meg, egy kicsit belelovaltam magam az emlékeimbe. Természetesen téged Alec sosem fog bántani, ha úgy lenne, akkor már megtette volna.

-          Ez nagyon biztató – húztam el a számat. – Tekintve, hogy közös szobánk van. Mi lesz, hogyha éhes lesz?

-          Akkor vadászik egyet az erdőben, a várostól messze. Elkap egy-két turistát, de azt már biztosan eldöntötte, hogy téged soha nem fog bántani – mondta újdonsült barátnőm határozottan. Barátnőm? Hiszen valószínűleg csak azért nem evett még meg, mert ez a parancs. – Alec nagyon kedves, és jó lélek, csak egy kicsit elveszett, de majd te segítesz neki megtalálni önmagát. Talán ő pedig majd megtalál téged – simított végig a karomon.

-          Ezt meg hogy érted? – kérdeztem döbbenten.

-          Kedvesem, látszik rajtad, hogy jó családból származol. A kezeid puhák, sehol egy kiszáradt rész, egy törött köröm, repedezés a körmeid körül. Mit kerestél volna egy sikátorban, hogyha boldog vagy? – tette fel a kérdést.

-          Én már csak azt nem értem, hogy hogy nem vette észre az apám a problémát, amikor téged nagyjából húsz perce ismerlek, és máris megértettél – mondtam keserűen.

-          Az apád nem nem látta a bajt, hanem nem akart róla tudomást venni. Egy ilyen apa nem érdemli meg, hogy egyáltalán a gondolata elrontsa a napodat – legyintett Renata.

-          Neki is nehéz volt az élet, miután az anyám elhagyott minket – próbáltam megmagyarázni az apám viselkedését.

-          Miért hiszem azt, hogy mindig mindent ezzel magyarázott meg neked? – csóválta meg a fejét Renata.

-          Dehogy… - kezdtem volna azonnal tiltakozásba, de aztán rá kellett jönnöm, hogy Renata nem téved. Tényleg mindig mindent azzal magyarázott meg, hogy az anyám elhagyott minket. Viszont, ha olyan rossz ember volna, akkor nem nevelt volna fel. – Az apám a lelke mélyén jó ember, és csak az anyám miatt lett ilyen. Az anyám pedig pontosan olyan nő, amilyennek az apám mondta, hiszen, ha annyira szeretett volna, akkor magával vihetett volna.

-          Honnan tudod, hogy nem akadályozták meg benne? – rántotta meg a vállát.

-          Miért tették volna? – néztem rá értetlenül.

-          Talán azért, mert az apád gyenge kis lelkét sértette volna, hogyha a családja nem bírja elviselni? – kérdezte pimaszul. – Kérlek, nézz magadba, kedves, te is tudod, hogy az apád nem egy eszményi férfi.

-          Az agyam tudja, de a szívem szeretné hinni, hogy csupán az élet tette ilyenné – hullott ki egy könnycsepp a szememből.

-          Oh, ne haragudj, te még annyira ártatlan vagy – simított végig Renata az arcomon, letörölve az apró, nedves cseppet.

-          Annyira már nem, hiszen tudom, hogy a világ teljesen más, mint amilyennek én láttam eddig, vagy legalábbis egy része abszolút nem olyan, mint amilyennek szeretném.

-          Valóban, de a történet vége még lehet boldog, hogyha megtanulsz tiszta fejjel, és tárgyilagosan gondolkodni, legyen szó bárkiről, akár Alecről is – mondta Renata.

-          Talán te sem bízol feltétel nélkül a párodban? – kérdeztem döbbenten.

-          Nekem nincs párom, így sokkal kényelmesebb az életem – mondta vidáman.

-          Miért? Hiszen van otthonod, és az otthon melege csak jobb lesz egy társtól, nem igaz? Legalábbis a dadusom mindig ezt mondta.

-          Nos, az otthon melege sokkal forróbb, hogyha nem kötöd le magad egyetlen egy férfi mellett – harapott az ajkába.

-          Úgy érted, hogy te? – kerekedtek el a szemeim, és éreztem, hogy pipacsvörös lett az arcom is.

-          Nos, nem mondhatnám, hogy rossz lenne a kínálat Volterra várában, úgyhogy kiélvezem a helyzetet. Aki még nem kötelezte el magát az szabadon szórakozhat, senkit sem zavar. Nekem pedig nagyon sok csábítást kell még végrehajtanom, hogy talán megállapodjak – kuncogott fel.

-          Jesszusom, te egy ledér nőszemély vagy, pedig én soha…

-          Pontosan ez a lényeg, te soha nem gondoltad volna ezt rólam, hogyha nem vallottam volna be – kuncogott fel. – Mindenki szerepet játszik, kedvesem. Annyi a különbség a világ, és e között a kastély között, hogy itt mi elfogadjuk a hibáidat is, és túltesszük magunkat rajta, amíg betartod a szabályokat. Viszont odakint a világban mindenki ledér nőszemélynek, kurtizánnak tartana azért, mert szeretem az életet, és a vadságot – magyarázta komolyan. – Neked csak annyi a dolgod, kicsi lány, hogy eldöntsd, egy olyan helyen akarsz élni, ahol elfogadják a jó és rossz tulajdonságaidat is, vagy egy olyan világban, ahol el kell rejtenünk a rosszabbik felünket, ha nem akarjuk, hogy megszóljanak.

-          Ezek bölcs szavak, de számomra már mit sem érnek, hiszen én innen már csak koporsóban távozhatom, vagy itt maradhatok. Nincs olyan alternatíva, hogy visszatérjek az emberek közé, ahonnan jöttem – válaszoltam határozottan. Ez a téma kissé feszélyezett engem. Én mindig is szerettem volna hinni a világ jóságában, és ameddig van egy apró reményem arra, hogy mindig van jó is ott, ahol gonoszság van, addig foggal-körömmel harcolni fogok érte, hogy én mindig a jóra törekedjek.

-          Imádom az ártatlanságodat, Liz, tarts meg belőle annyit, amennyit csak lehet – kacsintott rám, majd az órára pillantott, és felpattant az ágyról. – Elnézésedet kérem, de most jön a váltás, és nekem kell vigyáznom a Mestert a trónteremben, úgyhogy ha megbocsátasz…

-          Természetesen, menj csak, nehogy miattam kerülj bajba – bólintottam azonnal. A világért sem akarnám bajba keverni, hiszen kedvesen és őszintén közeledett hozzám, amit mindenképpen szeretnék viszonozni neki.

-          Köszönöm – biccentett Renata. – Ha megengedsz egy javaslatot, akkor zárd be az ajtót, amíg Alec nem tér vissza, mert Jane-t váltom le éppen, és nem hiszem, hogy jó ötlet lenne titeket esetlegesen kettesben összeengedni – állapította meg. – Majd megbékél veled ő is, csak adj neki egy kis időt, hiszen eddig csakis ő volt a nő Alec életében, te pedig most felborítottad a kis világát.

-          Igazán nem ez volt a szándékom – tiltakoztam azonnal.

-          Tudom, és egyszer maga Jane is rá fog jönni erre, hogyha végre túljut az első sokkon. Tudod, hatalmas meglepetés vagy te a családunk számára. Most viszont tényleg megyek, még mielőtt elkésnék – intett még oda nekem, majd egy szempillantás alatt eltűnt az ajtó mögött. Én pedig magamra maradtam a kusza gondolatokkal, amelyeket itt hagyott maga mögött ez a különös vámpírlány…