Liz Volturi - 6. fejezet

6. fejezet

Egy kis ismertető, ami a történet elején lemaradt (bocsánat, attól tartok, hogy kicsit berozsdásodtam a hosszú szünet alatt, ilyesmit kihagyni :S) Szóval, nem is szaporítom tovább a szót. Ebben a történetben a Volturi nem annyira kegyetlen, mint az eredetiben, de azért a karakterek fő jegyeit meg szeretném tartani. A Volturi és a Cullen család pedig jóban van egymással, hamarosan el is érkezik majd az idő, amikor ők is megjelennek a történetben. :D Jó olvasást, és még egyszer bocsánat, hogy ez lemaradt az elején. Puszi

(Liz szemszöge)

Amint Alec kilépett az ajtón felsóhajtottam. Valóban nagyon szimpatikus nekem, és érzem, hogy összetartozunk. Mármint, természetesen még nem a szó legszorosabb értelmében, de valahogy mégis. Amikor Alec velem volt, az kiváltott a lelkemből, és a testemből valamiféle bizsergést, de azt hiszem, hogy még nem vagyok kész egy komoly kapcsolatra, ahogy ezt Arónak is bevallottam. Megmutattam neki, hogy komolyak a szándékaim, és szeretnék a család tagja, és Alec párja lenni, de szükségem van még egy kis időre, hogy rászánjam magam a vámpír létre, na meg arra is, hogy megpróbáljak bízni a férfiakban, mert egyelőre az apám és a volt vőlegényem azért valljuk be, hogy nem a két legmegbízhatóbb férfiegyed volt az életemben. Sőt. Eddig tulajdonképpen még nem is volt férfiakkal kapcsolatos pozitív élményem, de talán ez majd most megváltozik. Adok egy esélyt az itteni férfiaknak, hogy bebizonyítsák, hogy még nem halt ki a lovagiasság a földön. Elég ironikus, hogy én próbálom meg a világot elemezni, méghozzá mind a tizenhét évnyi komoly élettapasztalatommal, ahelyett, hogy én még inkább a szórakozásra, és a vásárlásra koncentrálnék. Gondolatmenetemet halk kopogás szakította félbe.

-          Ki az? – kérdeztem kissé megszeppenve. Talán nem lenne jó ötlet egyelőre bárkit is beengedni a szobába, amíg Alec nincs a környéken. Tudom, hogy Aro sértetlenséget ígért, de mégis mi van, hogyha ez csak egy trükk volt? Bár, ha trükk lett volna, akkor biztosan nem udvariasan kopogtatva próbálna valaki bejutni ide, hanem egyszerűen berontana.

-          A nevem, Renata, és Aro küldött hozzád néhány holmival – válaszolta a lágy hang.

-          Gyere beljebb – vágtam rá azonnal. Egyáltalán nem tűnt barátságtalannak, ahogy Alec testvére.

-          Köszönöm – lépett be az ajtón mosolyogva. – Már alig vártam, hogy kicsit tudjak veled beszélgetni. Elég kíváncsivá tetted a lányokat a kastélyban – kezdett el lazán társalogni velem. Meglepett ez a közvetlenség. Semmi vádló hangnem, vagy „fel akarlak falni” tekintet.

-          Miért tettelek kíváncsivá benneteket? – kérdeztem meglepetten. – Azért annyira nem vagyok nagy szám – állapítottam meg. – Teljesen átlagosan nézek ki. Gesztenyebarna haj, őzike tekintet, normál testalkat. Semmi extra szépség – néztem végig magamon.

-          Nem a kinézeted miatt vagyunk rád kíváncsiak, hanem sokkal inkább azért, mert önszántadból jöttél ide, méghozzá emberként, Alec oldalán.

-          Az azért túlzás, hogy önszántamból – ráztam meg a fejem. – Ami azt illeti, ha Alec elengedett volna, akkor most nem lennék itt.

-          Alec azért hozott magával, mert tiszteli a törvényeinket, de valamiért mégis életben akart tartani. Könnyedén átharaphatta volna torkod, ahogy minden lánnyal teszi, de téged mégis megkímélt, ez meglehetősen különös. Valami van benned. A másik fele pedig az a történetnek, hogy Aro sem éppen az a típusú vezető, aki egy embernek azt mondja, hogy „Isten hozott köztünk, maradj velünk emberként egy ideig” – mondta teljes meggyőződéssel. - Nem tudom, hogy mi az, ami van benned, de mindannyian érezzük veled kapcsolatban. Lappang benned valami erő, és ez mentett meg téged kétszer is.

-          Bennem? Legfeljebb nátha lappang bennem, mert a kedves bátyád, vagy öcséd egy ájult lányt úgy ébreszt fel, hogy belemártja a patakba – legyintettem.

-          Hm… te mókás ember vagy, de hidd el, észrevesszük egy emberen, ha különleges erőt rejt magában – tette le a ruhákat mellém az ágyra. – Oh, és még az illatod is nagyszerű. Hidd el, ha nem most ittam volna néhány órával ezelőtt, akkor már nem élnél.

-          Nem most mondtad, hogy azért vagyok még életben, mert valami nagy erő lakozik bennem? – vontam fel a szemöldököm. Most van titkos képességem, vagy nincs? Ez így kicsit ellentmondásos.

-          Nos, talán nőkre nem hat a „bűbájod” – mutatott kis idézőjeleket az utolsó szóhoz.

-          Remek – nyögtem fel. – Bár könnyen lehet, hogy így van, mert az egészen biztos, hogy Jane-t sem sikerült elkápráztatnom.

-          Emiatt igazán ne izgulj, amióta csak vámpír, őt még soha senki nem bűvölte el. Teljesen mindegy, hogy az illető ember, vagy vámpír. Viszont biztonságban vagy, legalábbis testileg, mert soha nem szegné meg a Mester parancsát – mondta teljes határozottsággal a hangjában.

-          Miért hívjátok Mesternek? – kérdeztem kíváncsian. – Nem lenne egyszerűbb a nevén szólítani?

-          Nem tudom, amikor én átváltoztam, akkor már mindenki így nevezte, és én ezt a tényt mindig is elfogadtam. Végül is nem teljesen mindegy, hogy hogyan szólítom meg? – rántotta meg a vállát.

-          Dehogynem, tulajdonképpen teljesen mindegy – tártam szét a karom. – Csak kíváncsi természet vagyok, ennyi az egész.  

-          Igen, ebben biztos voltam, tekintve, hogy ilyen fokú érdeklődést mutatsz a vámpírok uralkodó családja irányába – kuncogott fel.

-          Tessék? – kerekedtek el a szemeim. – Ti uralkodó család vagytok? Alec ezzel egy pillanatig sem dicsekedett – állapítottam meg kissé morcosan. – Én kis naiv meg azt hittem, hogy ti vagytok az egyetlen család, és mind együtt éltek.

-          Oh, drágám, neked fogalmad sincs, hogy milyen sokan vagyunk – legyintett Renata.

-          Akkor hogyan tudtok ennyire észrevétlenül létezni? – kérdeztem kíváncsian.

-          Egyszerű, követni kell a törvényeinket – rántotta meg a vállát lazán.

-          Mármint minden embert meg kell ölni, aki tud rólatok? – vontam fel a szemöldököm.

-          Azért ennél kicsit bonyolultabbak a törvényeink – kuncogott fel.

-          Nos, én egyelőre csak ezt az egy szabályt ismerem, de kíváncsian hallgatom a többi részét, hiszen nem árt, ha tudom – paskoltam meg magam mellett az ágyat, hogy helyezkedjen kényelembe.

-          Nem túl sok szabályunk van – dőlt el kényelmesen. – Nem mutatkozhatunk napfényben, nem fedhetjük fel a kilétünket, engedelmeskedünk a Mesternek, és akkor nem lesz semmi baj. Ha úgy vesszük, akkor tényleg az a legfőbb szabály, hogy nem fedjük fel magunkat, ha pedig mégis, akkor elrendezzük a problémát így, vagy úgy.

-          Na és, hogyha esetleg nem sikerült elrendezni a problémát, akkor mi lesz a büntetésetek? – kérdeztem az ajkamba harapva.

-          Természetesen a legsúlyosabb büntetést kapjuk, ahogy mindenki – vágta rá azonnal. – Ha a testőrségből szeg törvényt valaki, akkor azt a vámpírt a Mesterek egyike ugyanúgy megöleti, mint bárki mást.

-          Tessék? – döbbentem meg. – Hiszen Alec azt mondta, hogy halhatatlanok vagytok – mondtam sokkolódva.

-          Valóban halhatatlanok vagyunk, de megölni, azért meg lehet minket, bár nem könnyű - mondta Renata.

-          Várj csak, akkor azzal, hogy Alec elhozott engem ide, emberként…

-          Igen, ahogy mondod, az életével játszott, nem csak a tiéddel, hanem a sajátjával is – bólintott rá azonnal.

-          Te jóságos ég, nekem erről fogalmam sem volt – sóhajtottam fel. Alec a saját életét kockáztatta miattam? Miért tesz valaki ilyet, hiszen alig ismer.

-          Ne csodálkozz rajta, hogy furcsa dolgokat hozol ki Alecből, hiszen te vagy az énekese. Ez mindig más reakciót hoz ki a vámpírokból – állapította meg Renata.

-          Én vagyok az énekese? Az milyen? – néztem rá kérdőn, és már megint teljesen idiótának éreztem magam.

-          Az, hogy te vagy az énekese azt jelenti, hogy a véred énekel neki. A legfinomabb illatod van, amit Alec valaha is érzett.

-          Te is megtaláltad már az énekesed? Ez elég különleges dolognak hangzik? – lettem megint kíváncsian.

-          Nos, nem akarlak elkeseríteni, de az én énekesem már nagyon régen nincs az élők sorában – sóhajtott fel. – A legfinomabb volt mind közül – mondta vágyakozva. Én pedig nagyot nyeltem. Rám is ez a sors várhatott volna. Ez azért kicsit félelmetes, sőt, nem is kicsit, inkább nagyon félelmetes. Kis híján meghaltam. Bár, akkor még ez volt a cél. Különös, hogy milyen gyorsan eltántorodtam a céljaimtól. Talán az apámnak igaza volt, gyáva vagyok, és felelőtlen, mint az anyám. – Bocsáss meg, egy kicsit belelovaltam magam az emlékeimbe. Természetesen téged Alec sosem fog bántani, ha úgy lenne, akkor már megtette volna.

-          Ez nagyon biztató – húztam el a számat. – Tekintve, hogy közös szobánk van. Mi lesz, hogyha éhes lesz?

-          Akkor vadászik egyet az erdőben, a várostól messze. Elkap egy-két turistát, de azt már biztosan eldöntötte, hogy téged soha nem fog bántani – mondta újdonsült barátnőm határozottan. Barátnőm? Hiszen valószínűleg csak azért nem evett még meg, mert ez a parancs. – Alec nagyon kedves, és jó lélek, csak egy kicsit elveszett, de majd te segítesz neki megtalálni önmagát. Talán ő pedig majd megtalál téged – simított végig a karomon.

-          Ezt meg hogy érted? – kérdeztem döbbenten.

-          Kedvesem, látszik rajtad, hogy jó családból származol. A kezeid puhák, sehol egy kiszáradt rész, egy törött köröm, repedezés a körmeid körül. Mit kerestél volna egy sikátorban, hogyha boldog vagy? – tette fel a kérdést.

-          Én már csak azt nem értem, hogy hogy nem vette észre az apám a problémát, amikor téged nagyjából húsz perce ismerlek, és máris megértettél – mondtam keserűen.

-          Az apád nem nem látta a bajt, hanem nem akart róla tudomást venni. Egy ilyen apa nem érdemli meg, hogy egyáltalán a gondolata elrontsa a napodat – legyintett Renata.

-          Neki is nehéz volt az élet, miután az anyám elhagyott minket – próbáltam megmagyarázni az apám viselkedését.

-          Miért hiszem azt, hogy mindig mindent ezzel magyarázott meg neked? – csóválta meg a fejét Renata.

-          Dehogy… - kezdtem volna azonnal tiltakozásba, de aztán rá kellett jönnöm, hogy Renata nem téved. Tényleg mindig mindent azzal magyarázott meg, hogy az anyám elhagyott minket. Viszont, ha olyan rossz ember volna, akkor nem nevelt volna fel. – Az apám a lelke mélyén jó ember, és csak az anyám miatt lett ilyen. Az anyám pedig pontosan olyan nő, amilyennek az apám mondta, hiszen, ha annyira szeretett volna, akkor magával vihetett volna.

-          Honnan tudod, hogy nem akadályozták meg benne? – rántotta meg a vállát.

-          Miért tették volna? – néztem rá értetlenül.

-          Talán azért, mert az apád gyenge kis lelkét sértette volna, hogyha a családja nem bírja elviselni? – kérdezte pimaszul. – Kérlek, nézz magadba, kedves, te is tudod, hogy az apád nem egy eszményi férfi.

-          Az agyam tudja, de a szívem szeretné hinni, hogy csupán az élet tette ilyenné – hullott ki egy könnycsepp a szememből.

-          Oh, ne haragudj, te még annyira ártatlan vagy – simított végig Renata az arcomon, letörölve az apró, nedves cseppet.

-          Annyira már nem, hiszen tudom, hogy a világ teljesen más, mint amilyennek én láttam eddig, vagy legalábbis egy része abszolút nem olyan, mint amilyennek szeretném.

-          Valóban, de a történet vége még lehet boldog, hogyha megtanulsz tiszta fejjel, és tárgyilagosan gondolkodni, legyen szó bárkiről, akár Alecről is – mondta Renata.

-          Talán te sem bízol feltétel nélkül a párodban? – kérdeztem döbbenten.

-          Nekem nincs párom, így sokkal kényelmesebb az életem – mondta vidáman.

-          Miért? Hiszen van otthonod, és az otthon melege csak jobb lesz egy társtól, nem igaz? Legalábbis a dadusom mindig ezt mondta.

-          Nos, az otthon melege sokkal forróbb, hogyha nem kötöd le magad egyetlen egy férfi mellett – harapott az ajkába.

-          Úgy érted, hogy te? – kerekedtek el a szemeim, és éreztem, hogy pipacsvörös lett az arcom is.

-          Nos, nem mondhatnám, hogy rossz lenne a kínálat Volterra várában, úgyhogy kiélvezem a helyzetet. Aki még nem kötelezte el magát az szabadon szórakozhat, senkit sem zavar. Nekem pedig nagyon sok csábítást kell még végrehajtanom, hogy talán megállapodjak – kuncogott fel.

-          Jesszusom, te egy ledér nőszemély vagy, pedig én soha…

-          Pontosan ez a lényeg, te soha nem gondoltad volna ezt rólam, hogyha nem vallottam volna be – kuncogott fel. – Mindenki szerepet játszik, kedvesem. Annyi a különbség a világ, és e között a kastély között, hogy itt mi elfogadjuk a hibáidat is, és túltesszük magunkat rajta, amíg betartod a szabályokat. Viszont odakint a világban mindenki ledér nőszemélynek, kurtizánnak tartana azért, mert szeretem az életet, és a vadságot – magyarázta komolyan. – Neked csak annyi a dolgod, kicsi lány, hogy eldöntsd, egy olyan helyen akarsz élni, ahol elfogadják a jó és rossz tulajdonságaidat is, vagy egy olyan világban, ahol el kell rejtenünk a rosszabbik felünket, ha nem akarjuk, hogy megszóljanak.

-          Ezek bölcs szavak, de számomra már mit sem érnek, hiszen én innen már csak koporsóban távozhatom, vagy itt maradhatok. Nincs olyan alternatíva, hogy visszatérjek az emberek közé, ahonnan jöttem – válaszoltam határozottan. Ez a téma kissé feszélyezett engem. Én mindig is szerettem volna hinni a világ jóságában, és ameddig van egy apró reményem arra, hogy mindig van jó is ott, ahol gonoszság van, addig foggal-körömmel harcolni fogok érte, hogy én mindig a jóra törekedjek.

-          Imádom az ártatlanságodat, Liz, tarts meg belőle annyit, amennyit csak lehet – kacsintott rám, majd az órára pillantott, és felpattant az ágyról. – Elnézésedet kérem, de most jön a váltás, és nekem kell vigyáznom a Mestert a trónteremben, úgyhogy ha megbocsátasz…

-          Természetesen, menj csak, nehogy miattam kerülj bajba – bólintottam azonnal. A világért sem akarnám bajba keverni, hiszen kedvesen és őszintén közeledett hozzám, amit mindenképpen szeretnék viszonozni neki.

-          Köszönöm – biccentett Renata. – Ha megengedsz egy javaslatot, akkor zárd be az ajtót, amíg Alec nem tér vissza, mert Jane-t váltom le éppen, és nem hiszem, hogy jó ötlet lenne titeket esetlegesen kettesben összeengedni – állapította meg. – Majd megbékél veled ő is, csak adj neki egy kis időt, hiszen eddig csakis ő volt a nő Alec életében, te pedig most felborítottad a kis világát.

-          Igazán nem ez volt a szándékom – tiltakoztam azonnal.

-          Tudom, és egyszer maga Jane is rá fog jönni erre, hogyha végre túljut az első sokkon. Tudod, hatalmas meglepetés vagy te a családunk számára. Most viszont tényleg megyek, még mielőtt elkésnék – intett még oda nekem, majd egy szempillantás alatt eltűnt az ajtó mögött. Én pedig magamra maradtam a kusza gondolatokkal, amelyeket itt hagyott maga mögött ez a különös vámpírlány…