Liz Volturi - 51. fejezet

51. fejezet

 (Alec szemszöge)

Egyre kevésbé voltam biztos magamban Liz átváltoztatását illetően. Mármint, akartam, hogy vámpír legyen, és azt is akartam, hogy örökké velem legyen, de talán egy kicsivel több időt kellene hagynom neki emberként. Talán még egy évet ki kéne valahogy könyörögnöm a Mesterekből, hogy minél többet tapasztaljon. Esmének igaza van. Tudom, hogy ő csakis jót akarhat Liz számára, és én is ezt szeretném. Azt, hogy Liznek a lehető legjobb legyen, minden értelemben, amilyenben csak lehetséges.

-          Hahó, nagyon elgondolkodtál – integetett Liz a szemem előtt. – Mi a baj? Talán untatlak a gyerekkori történeteimmel? – harapott az ajkába.

-          Ne beszélj butaságokat, Liz. Te sosem tudnál untatni – vágtam rá azonnal. – Elnézést, csak egy kicsit elkalandoztam.

-          Értem, semmi gond – bólintott rá azonnal. – Titok, vagy elárulod? – kérdezte kíváncsian, miközben kicserélte a poharainkat, és ivott még egy korty bort.

-          Nem nagy dolog, csak azon gondolkoztam, hogy milyen emlékezetes programot találjak még ki neked az ittlétünk alatt.

-          Nos, a vacsora emlékezetes és fantasztikus volt – mondta boldog mosollyal az arcán. – A társaság, amióta veled vagyok szintén nagyszerű. A következő program pedig maradhatna az eltervezett. Csempéssz fel minket a ferde torony tetejére – mondta komolyan.

-          Óhaja számomra parancs, hölgyem – fogtam meg az apró kezét, és lágy csókot leheltem rá.

-          Hm… szeretem, amikor így bánsz velem – sütötte le a szemeit zavarában.

-          Élvezd ki, mert ez csak neked jár – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-          Na és a húgodnak? – vontam fel  szemöldököm.

-          Nos, Jane is kedveli a vacsorákat, természetesen a mi mércénkkel mérve. Jelenleg nem hiszem, hogy tetszene neked a mód, ahogy a húgomat szoktam vacsorázni vinni néha – néztem rá kissé idegesen. Nem hiszem, hogy ezt bővebben ki kéne fejtenem neki jelenleg. Elég, ha én és Jane tudjuk, hogy hová lett néhány szülő, illetve szülőpár, akik bántalmazták a gyermekeiket. Mindenesetre azoknak a gyerekeknek jobb lesz nevelőszülőknél, vagy akár az árvaházban is jobb. Ott legalább biztonságban vannak.

-          Oh, értem – fintorodott el.

-          Nem olyan rossz, mint ahogy jelenleg gondolsz rá – simítottam végig a kezén.

-          Nem lehet, hogy nem ölöd meg, akiből táplálkozol? – hajolt a fülemhez, hogy belesúgjon.

-          Liz, a törvényeink nem engedik meg, hogy tanukat hagyjunk hátra – csóváltam meg a fejem.

-          Igen, tudom, de gondoltam, hátha meg lehet oldani a dolgot valahogy – mondta nagyot sóhajtva.

-          Hidd el, hogy nem olyan rossz, mint amilyennek most érzed, de ha mégsem akarod, akkor még mindig követheted a Cullen család diétás életmódját. A Mester egészen biztosan megengedi neked, ha ezt akarod – simítottam végig a karján. – Most viszont gyere, megmutatom neked a várost felülről – kacsintottam rá. Majd felsegítettem rá a kis blézerét, és kivezettem az étteremből.

-          Nem fognak meglátni? Nem akarlak bajba keverni – nézett rám kissé aggódva.

-          Liz, ha azt nem veszik észre, amikor a tetőkön keresztül ugrálok veled, akkor azt pláne nem fogják, hogy egy szökkenéssel felhuppanunk a toronyba – simítottam végig gyengéden az arcán.

-          Oké, ha szerinted biztonságos, akkor hajrá – mosolyodott fel. Én pedig azonnal felkaptam, és egy határozott ugrással már fent is voltunk. – Jézusom, ez nagyon magas – csimpaszkodott belém újra, miután letettem. – Inkább ne távolodj el tőlem nagyon – tekerte a karjait a derekam köré.

-          Csak nem egy kis magassági frász? – vontam fel a szemöldököm.

-          Még sosem voltam ilyen magasan, úgyhogy szerintem ez az oka, de mindjárt megszokom, és akkor már jó lesz – vett néhány mély levegőt.

-          Pedig töltöttem beléd két pohár bátorságot – mondtam kuncogva, hogy oldjam egy kicsit a feszültséget. – Azt hittem, hogy az egész este ki fog tartani – simítottam végig a hátán.

-          Bátor vagyok, most már – kukucskált le a toronyból. Majd szélesen elmosolyodott. – Nézd milyen szép a város – mondta elámulva.

-          Igen, tényleg gyönyörű – bólintottam rá. Bár igazából csak Lizt láttam. Ahogy az arcán földöntúli mosol játszik a kirándulás örömétől, ahogy gyönyörű hajába lágyan belefúj a szél. A csodálatos ruhája, ami kiemeli a tökéletes testét. Az ellazult arckifejezése, amivel kémleli a világot, aminek még egy darabját sem látta. Szívem szerint ebben a szent pillanatban leteperném, és magamévá tenném, de tudom, hogy még nincs rá felkészülve, és nem is akarom bántani. Még túl kockázatos lenne a számára, ha komolyabbra fordulnának közöttünk a dolgok.

-          Mi a baj, Alec? – bújt hozzám édesen. Annyira imádtam ezt az oldalát. Amikor valamiért azt hitte, hogy baj van, akkor azonnal lágyan hozzám bújt, mintha vigaszt, és támaszt akarna nyújtani nekem. Pedig, ha valakinek nincs szüksége ilyesmire, akkor az én vagyok, és a húgom. Nem sokat használtunk érzelmeket létezésünk során, és ez így volt kényelmes és jó. Legalábbis egészen eddig. Most már nem tudok olyan lenni, mint Liz előtt. Bár úgy érzem, hogy ez egyáltalán nem is baj. A lényeg, hogy boldog vagyok, és ennek megtartása a cél, még akkor is, hogyha megszegve a szigorú fogadalmamat mégis elkezdek érzéseket táplálni újra.

-          Nincs semmi baj, édesem – öleltem magamhoz gyengéden.

-          Pedig nagyon elgondolkodó arcot vágtál – emelte fel a fejét, hogy a szemembe nézhessen. Nekem viszont egyáltalán nem volt most kedvem beszélgetni, úgyhogy finoman a falhoz szorítottam, és megcsókoltam az én gyönyörű szirénemet, aki készségesen engedett minden mozdulatomnak.

-          Hm… azt hiszem, hogy sejtem, hogy min gondolkoztál el ennyire – kuncogott fel Liz, amikor elengedtem, hogy levegőt vehessen.

-          Na és mégis miből sejthetnél bármit is? – kérdeztem kíváncsian.

-          A tested nem nagyon tud hazudni – kuncogott fel elpirulva.

-          Oh, nos vannak dolgok, amelyeket a férfiak nem tudnak túl jól leplezni – mosolyodtam el kissé zavarban. Hát igen, Lizre elég intenzíven szokott reagálni a testem. – Ne haragudj – húzódtam egy picivel hátrébb.

-          Nem, ne kérj bocsánatot – ragadta meg a vállamat, és meglepően intenzív erővel húzott vissza egészen közel magához. – Én is élvezem, vagyis élveztem – mondta vörösre pirulva, de ezúttal nem sütötte le a szemeit, hanem bátran állta a pillantásomat. Azt hiszem, hogy a kapcsolatunk ezzel megint egy kicsit tovább fejlődött. Egyre kevésbé van zavarban, amikor témánál vagyunk. Ha tudná, hogy ezzel mekkora örömet okoz nekem. Egyszerűen el sem tudom képzelni, hogy ennél lehetnék boldogabb.

-          Akkor mi lenne, ha egy diszkrétebb helyen folytatnánk? – ajánlottam lehetőséget.

-          Nos, szerintem ez a hely is elég diszkrét, tekintve, hogy senki nem láthat minket az üres toronyban, aminek minden ajtaja minden bizonnyal zárva van, de arra való tekintettel, hogy kezdek fáradt lenni, egyáltalán nem bánnám, ha ezt a szobánkban folytatnánk – mondta mosolyogva.

-          Rendben van, akkor induljunk – kaptam a karomba. Ő pedig hirtelen magához rántotta a fejemet, és olyan csókot kezdeményezett, amilyet még soha ezelőtt. Vámpír létemre kis híján beleszédültem az élménybe. Sőt, egy pillanatra még meg is támasztotta ma hátamat a falnál, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. A baj csak az volt ezzel, hogy éreztem, ahogy a vérszomjam kitörni készül ettől a heves, és féktelen megnyilvánulástól. – Liz, állj meg, kérlek – tettem le a lábaira, majd kicsit hátrébb húzódtam tőle, hogy vehessek néhány mély levegőt.

-          Alec, nem lesz semmi baj – lépett hozzám közelebb, majd megint a karjaimba bújt.

-          Liz, az életeddel játszol – toltam el magamtól ismét.

-          Tudsz uralkodni magadon – mondta ellentmondást nem tűrve.

-          Örülök, hogy kettőnk közül legalább te biztos vagy ebben, mert ezt rólam bizony nem lehet elmondani – kuncogtam fel kényszeredetten. Elég kínos volt, hogy mindig ő próbált meggyőzni engem arról, hogy nem bántottam volna. Pedig, ha tudná, hogy hány darab ilyen szépséges nyakat haraptam már át az évek során, akkor azt is tudná, hogy nagyon is van mitől félnie ilyenkor. Bár az is tény, hogy azokhoz a lányokhoz sosem fűzött semmilyen érzelem, nemhogy gyengéd.

-          Alec, ezt már sokszor megbeszéltük, úgyhogy te is bízz egy kicsit bennem. Ha a helyzet megkívánja, akkor megvédem magam – nézett rám nyomatékosan.

-          Tudom, hogy igazi vadorzó vagy – kuncogtam fel az emlék hatására. Rendesen megkaptam a magamét, amikor elvesztettem a fejem. Még sosem győzött le vámpír, nemhogy egy emberlány, Liz mégis alaposan elintézett egy laza térdemeléssel. – Most pedig vigyen a szállodába, uram – ugrott a nyakamba.

-          Na, de kisasszony, mi ez a modor? – vontam fel a szemöldököm.

-          Nézz a szemembe, és mond a szemembe őszintén, hogy nem tetszik ez a stílus – rebegtette meg a pilláit.

-          Nem mondtam, hogy nem tetszik, csak meglepő tőled – nyomtam gyors csókot a szájára, majd gyorsan körbenéztem, és miután megbizonyosodtam róla, hogy tiszta a levegő egy szempillantás alatt leugrottam édes terhemmel a földre. Amint lent voltunk, Liz le akart szállni a karjaimból. – Hé, hová szöknél? – néztem rá kérdőn.

-          Nem cipelhetsz végig a szállodáig – kuncogott fel.

-          Fáradt vagy, nem? – vontam meg a vállam.

-          Egy kicsit, de azért járni még tudok – állapította meg.

-          Tudom, hogy tudsz, de kényeztetni akarlak – nyomtam gyengéd csókot a szájára.

-          Már így is jóval több kényeztetést kaptam tőled, mint egész életem során bármikor – harapott az ajkába. – Nem várom el, hogy ennyire a tenyereden hordozz. Én még csak igazán jól viszonozni sem tudom ezt a sok kedvességet.

-          Viszonzod, emiatt ne aggódj – csóváltam meg a fejem. Félek, hogy szerelmemnek nem éppen jó az önképe magáról. Biztosan nincs vele tisztában, hogy számomra milyen különleges dolog már az is, hogy egyszerűen mellettem fekszik, vagy alszik, amíg olvasom. Pedig minden közös percünkben próbálom érzékeltetni, hogy mennyit jelent ez nekem.

-          Már amennyire emberként képes vagyok rá, de miután átváltoztam én is jobban tudom majd veled érzékeltetni, hogy mennyire fontos vagy – mondta határozottan.

-          Te is végig akarsz sétálni velem a karjaidban az utcán? Mert érdekes látvány leszünk – kuncogtam fel.

-          Tudod, hogy nem konkrétan erre gondoltam, te bolond – nevettet fel szerelmem.

-          Tudom, hogy nem, de szeretem látni a nevetésed – kuncogtam fel én is.

-          Ahogy én is a tiédet – forgatta meg a szemeit még mindig vigyorogva. – Talán gyakrabban kéne nevetned. Mindig olyan komoly vagy.

-          Csak szolgálatban vagyok komoly, de ott pontosan ez az elvárás – mondtam határozottan. – A Mesterekre vigyázva csak nem vigyoroghatok, mint a vadalma. Nem venné jól ki magát a dolog.

-          Attól, hogy valaki mosolyog még nem lesz rosszabb a védelmező képessége – állapította meg.

-          Jobban félnek tőlem az idegenek, ha mogorva vagyok – vágta rá határozottan.

-          Velem nem voltál mogorva eddig soha. Még az első találkozásunk alkalmával sem – mondta ellentmondást nem tűrve.

-          Téged nem is megfélemlíteni akartalak, hanem megenni – vetettem ellen azonnal.

-          Tehát az áldozataid az egyetlenek rajtam kívül, akik látják az igazi Alec Volturit? – vontam fel a szemöldököm.

-          Liz, az a férfi is én vagyok, aki szolgálatban vigyázza a Mestereket, és az a férfi is én vagyok, aki nagyon boldog, és vidám az oldaladon – mondtam komolyan.

-          Tehát két arcod van a világ felé, gyakorlatilag, ahogy én is mondtam – bólintott rá azonnal.

-          Liz, te most kötözködsz velem? – kérdeztem játékosan, miközben beléptünk a szobánkba.

-          Én? Soha nem mernék olyat – nevetett fel szemérmetlenül.

-          Majd adok én neked – dobtam le az ágyra, majd rávetettem magam, persze arra vigyázva, nehogy baja essen.

-          Na és most, hogy elkaptál, mik a terveid? – kérdezte továbbra is nevetve.

-          Nem is tudom, de mindenképpen ki kell találnom számodra valami megfelelő büntetést – gondolkodtam el.

-          Csakugyan? – vonta fel a szemöldökét.

-          Egészen biztos – bólintottam komolyan.

-          Na és mi lenne, hogyha inkább kiengesztelnélek valahogy – ajánlotta a lehetőséget.

-          Hallgatom a javaslatodat – kezdtem el felgyűrni a szoknyáját, hogy ne akadályozzon egyikünket sem a mozgásban.

-          Nos, én most bemegyek a fürdőbe a meglepetéssel, amit neked hoztam. Adsz nekem, mondjuk fél órát, és utána elkezdem a kiengesztelést – rebegtette meg a pilláit. Hm… megint valami gyönyörűséges darabot vett Renata társaságában. Ez már rossz nem lehet.

-          Megfontolom az ajánlatod – bólintottam rá. – Ha megígéred, hogy felejthetetlen este lesz továbbra is, akkor már ki is engeszteltél.

-          Hidd el, hogy felejthetetlen lesz – kacsintott rám. Nocsak, milyen kis vadóc lett belőle. Ez kifejezetten tetszik. A szende, kislányos megnyilvánulásait is imádom, de tény, hogy egyre inkább nővé érik, amióta velünk van. Pontosabban velem. A többiek legfeljebb csak nézhetik az én szépséges páromat.

-          Ez esetben, amíg készülődsz, addig én elmegyek gyorsan vadászni, mert az biztos, hogy hozzád általában az összes önuralmamra szükségem van – rántottam magamhoz még egy csókra.

-          Rendben, vigyázz magadra – bólintott rá azonnal.

-          Ez aranyos, Liz, de nem hiszem, hogy nekem kéne aggódnom az éjszakai város miatt – csóváltam meg a fejem nevetve.

-          Az emberek miatt valóban nem kell aggódnod, de másik vámpír még felbukkanhat a környéken.

-          Én amiatt sem aggódom. Elég jó a képességem ahhoz, hogy ne sok mindentől tartsak – simítottam végig az arcán. – Lazíts nyugodtan, szerintem egy órát eltart, mire elég messze érek, vadászom, és még vissza is érek.

-          Rendben van, várni foglak – bólintott rá. Majd kotorászni kezdett a táskában, nekem pedig hirtelen eszembe jutott valami.

-          Honnan tudod, hogy van számomra egy meglepetésed, amikor gyakorlatilag elraboltalak? – kérdeztem kíváncsian.

-          Megkértem Renatát, hogy mindig legyen valami szép a kis készenléti táskámban – vigyorodott el.

-          Ügyes trükk – kuncogtam fel. Erre nem is gondoltam volna. Bár nem rossz ötlet. Talán mostantól néha bele kéne lesnem abba táskába, hogy tudjam milyen kellemes élmény vár rám.

-          Nem hiába szokták azt mondani, hogy a nők fifikásak – mondta elégedetten, majd besietett a fürdőbe. Én pedig elindultam egy gyors vadászatra, hogy minél előbb visszaérhessek kedvesemhez.

Liz Volturi - 50. fejezet

50. fejezet

 (Liz szemszöge)

Már kis híján kiértünk a világból, de a várból és a városból már egy jó ideje, és én még mindig nem tudtam, hogy mi lesz az a híres meglepetés, amitől Alec annyira fel volt dobódva, pedig már elképesztően kíváncsi voltam rá, mert tényleg fogalmam sem volt.

-          Elárulod végre, hogy mi az a meglepetés? – kérdeztem kíváncsian.

-          Nem, nemsokára odaérünk, és akkor majd meglátod, de ne aggódj, tetszeni fog, ez egészen biztos – mondta elégedetten.

-          Oké – adtam meg magam, amennyire bepörgött, most úgysem fogok kihúzni belőle egyetlen egy szót sem.

-          Ígérem, hogy jó móka lesz, csak engedd el magad – nézett rám bocsánatkérő arccal.

-          Egy pillanatig sem kételkednék benne, hogy szórakoztató élményben lesz részem, hiszen veled vagyok – válaszoltam azonnal. Csak jó lenne már tudni, hogy pontosan mi lenne az.

-          Sajnos itt meg kell állnunk, ameddig be nem sötétedik, mert ahová vinni foglak ott nagyon is feltűnőek lennénk a napsütésben – mondta kissé szomorúan. Pedig jó lenne, ha láthatnád napfényben is.

-          Gondolom, még mindig nem akarod elárulni, hogy mégis hol vagyunk? – vontam fel a szemöldököm.

-          Még szép, hogy nem – vágta rá azonnal. – Látni akarom az arcod, amikor először meglátod.

-          Egyre inkább összezavarsz, hogy vajon mi lehet az a hihetetlen csoda, ami miatt ennyire izgatott lettél – sóhajtottam fel.

-          Ez lenne a cél, mert így nem találod ki, hogy hová hoztalak – kuncogott fel elégedetten. – Habár azt hiszem, hogy a szobánkat ideje lenne elfoglalni.

-          Szobánkat? – kérdeztem döbbenten.

-          Igen, arra gondoltam, hogy itt aludhatnánk, és csak holnap este mennénk vissza. Egy kis időre a magaménak szeretnélek tudni, ha nem baj.

-          Hát persze, hogy nem baj, de nem lesz gond ebből a mesterekkel? – kezdtem el rágcsálni a szám szélét. Nagyon tetszettek az efféle gesztusok, de azt azért meg kell vallanom, hogy egyáltalán nem akartam galibát magam körül. Főleg nem azt, hogy Alec esetleg miattam kapjon büntetést.

-          Aro maga javasolta, hogy folytassuk a félbe maradt kirándulásunkat, akár máshol is. Nem csak Volterrában – mondta lelkesen. – Ne aggódj, tökéletesen el vagyunk engedve erre a kiruccanásra.

-          Akkor jó – vigyorodtam el most már én is elégedetten. – Na és mikor tudom meg, hogy hol vagyunk?

-          Ne aggódj, hamarosan – mondta határozottan. – Addig viszont hunyd be a szemed – fűzte még hozzá.

-          Miért?

-          Mert ha meglátod a szálloda nevét, akkor nem lesz nehéz kitalálnod, hogy hol vagyunk – mondta szigorúan.

-          Jól van, nem lesek – egyeztem bele, majd behunytam a szememet. Nem sokkal később pedig éreztem, hogy Alec letesz valami finom puhára. Gondolom egy ágyra.

-          Húsz perc múlva sötétedik, és indulhatunk, addig ha gondolod elfoglalhatod a fürdőt néhány emberi percre – mondta lágyan, de közben már felettem feküdt és az arcomat cirógatta.

-          Jelenleg nagyobb a kísértés, hogy ott maradjak, ahol vagyok, méghozzá veled – néztem mélyen a szemébe, de közben éreztem, hogy elpirulok.

-          Nem lehet, Liz, még nem elég jó az önuralmam – rázta meg a fejét mosolyogva.

-          Nem is arra gondoltam, hogy itt és most önfeledten essünk egymásnak, de azért egy kis gyakorlás nem árthat. Majd fürdök este, ahogy szoktam, miután visszajöttünk – kezdtem el lesimítani a zakóját a válláról.

-          Ugye tudod, hogy ilyenkor mindig a tűzzel a játszol? – bújt ki engedelmesen az említett ruhadarabból.

-          Talán szeretem, amikor megéget – mondtam komolyan. – Bár azt nem bánom, ha van egy váltás ruhám is ehhez, mert ha nekilendülsz, akkor nem sok minden marad meg nekem – fűztem még hozzá kuncogva.

-          Rose segített nekem egy kicsit, és a vadászata után lerakott itt számodra egy kisebb bőröndöt, amiben minden szükséges dolgot megtalálsz – mondta büszkén.

-          Te kis kéjsóvár, szóval tudtad, hogy egy pillanat alatt beadom a derekam – böktem mellkason.

-          Nem igazán, inkább csak reméltem, hogy a rád gyakorolt hatásom tegnap óta mit sem változott. Bár, ha jobban belegondolok, akkor nem ártott volna magamnak is csomagolni váltás ruhát, hiszen a múltkori kis ing széttépő akciód után csak úgy repkedtek a gombjaim. Bár nagyon tetszett a hév, amivel nekem estél. Azt hittem, hogy ott helyben megerőszakolsz – kacsintott rám.

-          Ó, istenem – takartam el az arcomat mindkét kezemmel.

-          Igen, ezt is gyakran szoktad mondogatni, de nekem persze sokkal jobban tetszik, amikor a nevemet sikoltozod – nyomott csókot mindkét kezemre, amelyek jelenleg az arcomat takarták.

-          Alec, egy úriember nem mondana ilyeneket – nyögtem fel. – Nem lenne szabad ennyire zavarba hoznod egy hölgyet.

-          Nem is állt szándékomban zavarba hozni téged. Én csak gondoltam elkezdem próbálgatni a határaidat – fejtette le a kezeimet a szemem elől. – Sajnos még elég alacsony szinten van, de ha dolgozunk rajta még egy kicsit, akkor nem lesz gond – kacsintott rám.

-          Te egy kicsit sem vagy zavarban a kis légyottjaink miatt? – kérdeztem kíváncsian.

-          Egyáltalán nem, mert mind a ketten akarjuk, mind a ketten nagyon jól érezzük magunkat, és nem teszünk semmi olyasmit, amit a társadalom elítélne, ahol eddig nevelkedtél, hiszen az ártatlanságod tökéletesen sértetlen, és még jó ideig az is marad – mondta határozottan. – Ráadásul hihetetlenül izgató, hogy ennyire feltétel nélkül megbízol bennem – villantak meg a szemei.

-          Senkiben nem bíztam még soha életemben nálad jobban – fogtam két kezem közé az arcát, majd magamhoz húztam egy csókra.

-          Látod? Ezért mondom mindig, hogy egy igazi csoda vagy – mosolyodott el, amikor elváltunk. – Kérlek, ne légy zavarban amiatt, ami köztünk van, természetes dolog. Persze, mindkettőnknek még kicsit különös, de egyértelműen jó értelemben. Legalábbis nekem.

-          Nekem is csodálatos – néztem mélyen a szemeibe, de azért éreztem, hogy az arcom kissé lángba borul.

-          Csak ezt akartam hallani – nyomott még egy csókot a számra, majd felpattant, és engem is magával húzott. – Sötétedik, gyere, itt az ideje, hogy megmutassam neked az egyik kedvenc látványosságomat.

-          Már alig várom – kaptam fel a vállkendőmet, majd követtem szerelmemet, aki kivezetett a hotelből.

-          Mindjárt ott vagyunk – mondta nagyjából két perc séta után. Ahogy befordulunk annál az utcasaroknál már látni is fogod – magyarázta. Én pedig olyan izgatott lettem, hogy mindjárt megláthatom a meglepetését, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről.

-          Uramisten – sikkantottam fel, amikor megláttam. – Pisa? A ferde toronyhoz hoztál? – kérdeztem boldogan mosolyogva.

-          Gondoltam, hogy látnod kell neked is, ha már ilyen közel vagyunk hozzá. Imádom ezt a tornyot – mondta gyermeki lelkesedéssel. – Remek példája annak, hogy a másság különleges, nem pedig félelmetes – nézett fel a különös épületre áhítattal.

-          Elképesztő – mondtam ámulattal. – Felmehetünk a kilátójára? – kérdeztem reménykedve.

-          Elméletileg nem nagyon szabad felmenni rá éjszaka, de arra gondoltam, hogy elviszlek vacsorázni, és visszalopózhatunk. Mi a zárt toronyra is könnyedén feljutunk, hiszen megvannak hozzá az adottságaim – kacsintott rám mosolyogva.

-          Akkor vacsora, és kilátózás? Remekül hangzik – mondtam vidáman. – Köszönöm – nyomtam lágy csókot a szájára. – Csodálatos meglepetés.

-          Örülök, hogy tetszik – szorított magához egy pillanatra. – Szeretném, ha élményekkel teli lenne az emberi időd, és utána természetesen a határtalan időd is, amit majd reményeim szerint velem töltesz.

-          Alec, még nem volt olyan nap, amióta találkoztunk, hogy egy percig is unatkoztam volna – mondtam komolyan.

-          Helyes, ez maradjon is így – nézett rám komolyan. – Ha van valami vágyad, amit teljesíteni tudok, akkor légy szíves, és azonnal szólj. Szeretnék mindent megadni neked.

-          Ez fordítva is igaz – vágtam rá azonnal. – Mit adhatnék cserébe, azért a sok törődésért és figyelemért, amit kapok tőled? – kérdeztem kíváncsian.

-          Nekem bőven elég, hogy velem vagy – válaszolta azonnal.

-          Tudtam, hogy ezt fogod mondani, de én mégis szeretnék adni neked valamit cserébe – simítottam végig az arcán.

-          Van valami, amit szeretnék, de azt még nem most fogom kérni tőled – mondta gyengéden.

-          Miért nem? – néztem rá meglepetten.

-          Azért mert még nincs itt az ideje, még nem készültem fel kellőképpen – kuncogott fel.

-          Hűha, akkor ez elég nagy kérés lehet, ha ennyire rá kell készülnöd – vontam össze a szemöldököm. Vajon mi lehet az?

-          Nagy kérés lesz, és hamarosan meg is fogod tudni, hogy mi az – mondta sejtelmesen.

-          Jól van, akkor megpróbálok türelmesen várni – ígértem meg, bár nem bánnám, hogyha valaki elszólná magát, mert kíváncsi természetesen van, és ettől soha nem tudtam elvonatkoztatni.

-          Mit szeretnél vacsorázni? – váltott témát hirtelen.

-          Fogalmam sincs – sóhajtottam fel. – Talán kicsit vissza kéne fognom a tésztát és a pizzát, mert egyszer csak azt fogom észrevenni, hogy már csak gurulva tudok közlekedni.

-          Szerintem gurulva is kívánatos lennél, de ha már nem szeretnél ma is szénhidrát dús ételt fogyasztani, akkor mit szólnál hozzá, ha elvinnélek a közeli fondü bárba? Mit szólnál mondjuk zöldségekhez, gyümölcsökhöz, és sajthoz, meg étcsokoládéhoz?

-          Mióta vagy te ilyen tájékozott emberi étel szinten? – vontam fel a szemöldököm. Eddig azt hittem, hogy még a rendelés is szinte újdonság volt neki, erre most olyan dolgokat tud, amiről még nem is nagyon hallottam.

-          Amióta különleges helyekre szeretnélek vinni. Állítólag ez nagyon romantikus és szórakoztató vacsora lehetőség – mondta határozottan.

-          Akkor próbáljuk ki – vigyorodtam el. Nagyon tetszett a lehetőség, hogy új dolgokat próbáljak ki új helyeken.

-          Remek, reméltem, hogy ezt mondod, mert már foglaltam is asztalt, ha őszinte akarok lenni – kacsintott rám. – Csak nem akartam én megmondani, hogy hova menjünk, hátha van valami elképzelésed, vagy vágyad.

-          Nem, ez nagyon jó terv – mondtam komolyan.

-          Akkor erre hölgyem – ajánlotta fel a karját. – Hamarosan ott leszünk. Csupán két perc sétára van innen az étterem. Úgyhogy még egy kis borozás is belefér, ha gondolod, mert állítólag a sajthoz, és néhány édességhez kifejezetten illenek a borok.

-          Talán egy pohárka bor, vagy kettő, de semmiképpen sem túl sok – mondtam határozottan. Vicces, amikor egy kicsit becsípek, de nem szeretném, hogy Alec rosszat feltételezzen rólam. Egyébként is egy hölgynek illik mértékletesnek lennie.

-          Ne butáskodj, Liz, természetesen eszem ágában sincs leitatni téged – vigyorodott el Alec. – Sokáig szeretnék ma ébren lenni veled, és ahhoz az kell, hogy te is éber legyél.

-          Neked nem nehéz sokáig ébren lenni, hiszen nem is alszol – forgattam meg a szemeimet.

-          Én valóban nem, de most te is ébren leszel velem egy ideig, mert olyan jó, hogy csak kettesben lehetünk, mindentől távol – mondta elégedetten.

-          Nem is nézném ki belőled, hogy ilyen romantikus gondolataid vannak állandóan – állapítottam meg.

-          Nem is nagyon voltak, amíg nem találkoztam veled – kacsintott rám. – Na gyere, itt is vagyunk – vezetett be egy csodálatos kis étterembe. Minden asztalnál volt egy nagy tál középen, ahol ettek, és mindenki furcsa hosszúkás villára szúrt fel ételdarabkákat, és a közös nagy tálba mártották, mielőtt megették.

-          Nahát, milyen érdekes – csillantak fel a szemeim. – Még soha nem láttam ilyen éttermet – mondtam lelkesen. Már nagyon kíváncsi voltam az itteni specialitásokra. 

-          Örülök, hogy tetszik – húzta ki magát büszkén.

-          Volturi néven van foglalásunk – mondta Alec az elénk siető pincérnek.

-          Már vártuk Önöket – bólintott azonnal. Hm… gondolom, Alec, mint mindig most bőkezű volt az előfoglalásnál. Na várjunk csak, ma egész nap szolgálatban volt. Mikor intézte el ezt a sok dolgot?

-          Hogyan sikerült ezt megszervezned, mialatt szolgálatban voltál? – kérdeztem kíváncsian.

-          Mi sem egyszerűbb – mosolygott rám boldogan. – Esme segített nekem a szervezésben. Ő járt itt délután, és ő foglalt asztalt nekünk ebben az étteremben, én csak a piszkos anyagiakat adtam át neki. Úgyhogy az anyukád a főszervező a mai esténken. Nagyon remélte, hogy boldoggá tesz téged egy kis kiruccanás.

-          Anya szívességet kért miattam a Mesterektől?

-          Nagyon örülne ám, hogyha egyszer tényleg anyának szólítanád – állapította meg.

-          Fogom is, csak még egy kicsit furcsa – vágtam rá azonnal.

-          Egyébként pedig nagyon sokat beszélgetett ma Aróval, de ezt majd ő elmeséli neked – mondta sejtelmesen.

-          Nem akarod inkább te elmondani? – kérdeztem reménykedve. Elég kíváncsi természetem volt mindig is.

-          Nem, mert szerintem ezt ő szeretné neked elmesélni holnap – mondta ellentmondást nem tűrve. – Viszont annyit ígérhetek, hogy nagyon fogsz örülni.

-          Ebben eddig is biztos voltam – bólintottam rá.

-          Ajánlhatom a sajtfondüt kezdetnek? – kérdezte a pincér, amikor leültünk.

-          Igen, nagyszerű lenne – bólintottam rá azonnal.

-          Italt addig is? – nézett ránk kérdőn.

-          Két pohárral kérnénk a ház borából – vágta rá Alec, amikor a pincér felé fordult.

-          Azonnal hozom – bólintott a férfi, majd egy szempillantás alatt eltűnt.

-          Hé, tudom jól, hogy te nem is fogod meginni – néztem rá morcosan.

-          Sebaj, de majd te megiszod – kacsintott rám. – Legfeljebb nem rendelünk többet. Két pohár nem nagy dolog. Vagy kérnél esetleg egy gyümölcslevet is?

-          Még nem tudom, egyenlőre megpróbálok majd megbirkózni a leadott rendeléssel – gondolkodtam el.

-          A látszat fontos, édesem – simogatta meg a kezemet az asztalon átnyúlva.

-          Tehát, hogyha már én is olyan leszek, mint ti, akkor ne reménykedjek ilyen randevúkban? – kérdeztem kissé csalódottan. Jól van, mondjuk ezt sejthettem volna, hiszen akkor már nem eszek majd emberi ételeket.

-          Randevúkban reménykedhetsz, csak nem étteremben lesznek – rántotta meg a vállát. – Ne félj, akkor is kitalálok majd kellemes időtöltéseket kettőnk számára. Színházba pedig bármikor mehetünk – mondta mosolyogva.

-          Ez igaz – bólintottam rá boldogan. Végül is, nem fogok sokat veszíteni az átváltozásom után sem. Hiszen az életem majdnem ugyanilyen lesz, leszámítva persze az emberi dolgokat…