Liz Volturi - 58. fejezet

58. fejezet

 (Liz szemszöge)

Sejtelmem sem volt róla, hogy Alec még a hajókhoz is ért. Úgy mozgott a fedélzeten, mint egy igazi profi. Én pedig ámulattal néztem, hogy elindultunk a nyílt víz felé. Még soha életemben nem voltam ilyen izgatott, mint most, legalábbis azt hiszem.

-          Miért nézel úgy rám, mintha még sosem láttál volna? – kérdezte Alec vigyorogva.

-          Nem is láttalak eddig igazán – válaszoltam azonnal.

-          Miért mondod ezt? – vonta össze a szemöldökét.

-          Még soha nem láttalak ennyire felszabadultnak – mosolyodtam el.

-          Nos, ez leginkább neked köszönhető, és azt hiszem, hogy a hajónak. Nem sokszor hajóztam eddig, de mindig nagyon élvezem – mondta csillogó tekintettel. – Valahogy mindig a szabadság, és a béke érzésével társul nálam, amikor kihajózhatok valahová.

-          Akkor ez mostantól sűrű program lesz közöttünk, mert tetszik, amit látok – mondtam komolyan.

-          Úgy látom, hogy téged is felszabadít az efféle kikapcsolódás – állapította meg.

-          Kár lenne tagadnom, hogy nagyon is élvezem – bólintottam rá azonnal. Azt hiszem, hogy nekem is hasonló érzéseim voltak. Egyértelműen szabadnak éreztem magam, hosszú évek óta soha nem voltam annyira önmagam, mint amióta elszöktem otthonról.

-          Van kedved kormányozni? – kérdezte kíváncsian.

-          Öhm… nem igazán tudom, hogy hogyan kell irányítani – haraptam az ajkamba. Nem lenne jó, hogyha miattam süllyedne el a vadonatúj hajónk.

-          Ne aggódj, majd segítek – mondta csábítóan. Én pedig azonnal odaléptem hozzá. – Így ni – húzott maga elé a kormánnyal szemben, majd szorosan a hátamhoz simult és a kezeit rátette az én kezeimre. – Egy kicsit segítek, aztán, ha felkészültél átadom az irányítást – suttogta a fülembe.

-          Mivel kapcsolatban? – nyögtem fel halkan, amikor belecsókolt a nyakamba.

-          Természetesen a hajó irányítását – kuncogott fel. – Egyéb téren még nem adom át neked a kormányt, mert egyáltalán nem vagy tekintettel a testi épségedre, ha rólunk szó – mondta mosolygós hangon.

-          Alec – néztem rá morcosan, és közben éreztem, hogy elpirulok. – Már számtalanszor megígértem, hogyha valami baj van, akkor azonnal szólok.

-          Értem, tehát egy hete, amikor kettesben hagytak minket a házban, akkor is már éppen szólni akartál, hogy zúzódás lesz a combodon, ha nem türtőztetem magam egy kicsit? – nézett rám rosszallóan.

-          Először is, még észre sem vettem, hogy fájna, tehát nem volt miért szólnom. Ráadásul nem is zúzódás, hanem egy egyszerű kis lila folt, ami tényleg nem tűnt fel, amíg te nem mondtad, hogy ott van – vetettem ellent. – Ráadásul, ha hallgatnál rám, és túlesnénk az átváltozásomon, akkor már nem kellene emiatt aggódnod. Nem igaz?

-          Ezt már megbeszéltük, Liz – sóhajtott fel. – Előbb egy kicsit kiéled magad, és ha már elég lesz neked a szórakozásból, akkor átváltoztatlak, amint szeretnéd – morogta az orra alatt. – Egyébként arra gondoltam, hogy szeretnéd, ha lenne esküvői tortánk, úgyhogy mit szólnál hozzá, ha a lagzink után változtatnálak át.

-          Tehát a nászéjszakánkon akarsz megharapni? – vontam fel a szemöldököm.

-          Ami azt illeti megfordult a fejemben – vágta rá azonnal. – Végül is, akkor minden szempontból az lenne az új életed kezdete.

-          Nem is rossz ötlet – vigyorodtam el. Várjunk csak, akkor abból nem lesz nászéjszaka. Mármint klasszikus értelemben vett nászéjszaka. – Alec, ha nászéjszakán harapsz meg, akkor mi hogyan fogunk…

-          Amíg ember vagy, addig az égvilágon sehogy – mondta rögtön.

-          Oké, úgy látom, hogy hajthatatlan vagy – szusszantottam fel. – Csak tudod, te mondtad, hogy az átváltozásom után kiszámíthatatlan leszek egy ideig. Mi van, ha akkor már nem foglak kívánni?

-          Akkor kivárom, hogy lecsillapodj, és majd akkor megtörténik – rántotta meg a vállát. – Nem kell sietnünk sehová – fordította maga felé az arcomat, majd gyengéden megcsókolt.

-          Na és ha dühöngő vámpír leszek, és soha többé nem fogok így érezni? – kérdeztem kíváncsian.

-          Az teljesen kizárt, és ezt te is tudod. Túlságosan szeretjük egymást ahhoz, hogy soha többé ne találj vissza hozzám. Arról nem is beszélve, hogy Esme lánya vagy, és nagyon hasonlítasz is rá. Úgyhogy több, mint valószínű, hogy nem is leszel vad még frissen átváltozott vámpírként sem, mert az édesanyád is remekül kezelte a dolgot.

-          Örülök, hogy legalább te bízol ebben, ha én nem vagyok biztos önmagamban – húztam el a számat. Én egyáltalán nem éreztem úgy, hogy minden rendben lesz, miután megtörténik. Hallottam már néhányuk első vámpír élményeiről, és sokan kiszámíthatatlanul tomboltak, többek között Renata is. Ő, aki már kis rosszindulattal nimfomániásnak is tekinthető nagyon sokáig egyáltalán nem is nézett férfiakra. Márpedig ehhez biztosan hatalmas erő kellett, ami leigázta őt.

-          Ne rontsuk el az estét ilyen gondolatokkal, kicsim – ölelt magához szorosan. – Maradjunk annyiban, hogy én tökéletesen bízom benned, és tudom, hogy nem lesz semmi baj, amitől most még meg vagy ijedve. Én sokkal jobban félek attól a három naptól, ami előtted áll.

-          Jól bírom a fájdalmat, emiatt nem kell aggódnod – legyintettem. Ez a legkevesebb, amit kibírhatok azért, hogy örökké Alec mellett maradhassak.

-          Nem akarlak megijeszteni, kedvesem, de ahhoz hasonló fájdalmat még biztosan nem éreztél – torzult el az arca. – Még a mai napig emlékszem rá.

-          Nem lesz baj – mondtam határozottan. – Carlisle-nak támadt egy ötlete ezzel kapcsolatban.

-          Nos, az ötlete nyilván nem rossz, de félek, hogy három napig semmi sem tarthat ki, de örülnék, ha nem lenne igazam – mondta komolyan.

-          Ne foglalkozzunk most ezzel – simítottam végig az arcán. – Inkább nézzük meg közelebbről azt a kabint, amiről már hallottam. Persze csak akkor, hogyha lemehetünk. Mármint nem tudom, hogy folyamatosan irányítani kell-e a hajót, vagy be lehet valahogy állítani – néztem rá bizonytalanul.

-          Menj előre, kicsim – nyomott gyors csókot a számra. – Én majd elintézem, hogy biztonságban legyünk – mondta vigyorogva.

-          Jól van – egyeztem bele azonnal. Majd lesiettem, és örömmel vettem tudomásul, hogy a kabinban egyáltalán nincs hideg. Fent már kezdtem egy kicsit fázni. Már csak az a kérdés, hogy mit fogok felvenni éjszakára. Vagy aludhatunk ruhában is. Végül is, amíg el nem értük Volterrát, addig is ruhában voltam éjszakánként is a találkozásunkkor.

-          Abban a kis ládában találsz valami kényelmesebbet – lépett be Alec.

-          Te is tudsz olvasni a gondolatokban? – vontam fel a szemöldököm.

-          Nem, csak könnyű olvasni a tekintetedből, és a tanácstalan kis arckifejezéseidből – kuncogott fel.

-          Oh, értem, tehát nyitott könyv vagyok – biccentettem.

-          Csak előttem, és ez igazán hízelgő rám nézve – mondta határozottan. – Nem is tudod, hogy milyen boldoggá tesz az a tény, hogy csak én látok a fejedbe, persze Edwardon kívül, de ő nem mérvadó, mert mindenki tudja, hogy csal.

-          Nem hiszem, hogy bárki is nevezte már a képességét csalásnak – kuncogtam fel. – Ez nem is rossz, majd elmondom neki.

-          Úgyis ellopja a fejedből, mielőtt még elmondanád – legyintett Alec.

-          Ez is igaz – nevettem fel hangosan. – Végeztél odafenn? – kérdeztem, miközben a karjaimat a nyaka köré fontam.

-          Természetesen – kapott azonnal a karjaiba, majd az ágyra fektetett. – Gondoltam segítek neked átöltözni – mondta miközben fölém gördült.

-          Alec, te inkább a vetkőzésben szeretsz segíteni – mondtam pirulva. Nem tudom, hogy miért voltam még mindig ilyen kis szégyenlős vele kapcsolatban, hiszen már látott gyakorlatilag mindent belőlem, de valahogy mégis mindig belepirulok a gondolatba, hogy miket csináltunk már együtt.

-          Nos, tény, hogy a vetkőztetésed mindig különös élvezetet nyújt a számomra, de szeretlek öltöztetni is – vigyorodott el.

-          Te kéjenc – forgattam meg a szemeimet.

-          Most ezt úgy mondod, mintha te általában nem élveznéd a látványt, amikor lesegíted a ruháimat – vonta fel a szemöldökét Alec.

-          Sosem mondtam, hogy nem tetszik a látvány – toltam le a zakót a válláról, mire ő is elkezdett engem vetkőztetni. Nyilvánvaló volt, hogy nagyon kellemes este előtt álltunk…

(Edward szemszöge)

Már alig vártam, hogy mindenki elmenjen itthonról, mert így feltűnés nélkül el tudtam menni, hogy újra szemügyre vegyem azt a sikátort, amit Liz fejében láttam. Meg akartam róla bizonyosodni, hogy nem tévedek. Tudom, hogy Carlisle megígérte, hogy ő is megnézi, de azért nyugodtabb leszek, ha én is látom még egyszer. Már majdnem ott voltam, amikor megláttam Carlisle és Esme gondolatait, amik igencsak, intimek voltak, és kissé nagyobb zajt csaptam mielőtt odaértem volna, mint amilyet normál esetben hallottak volna, hogy legyen idejük, hogy is mondjam, rendbe tenni magukat. Nem is csalódtam bennük, mert amikor leugrottam a tetőről már semmit nem lehetett látni rajtuk az előbbi kis légyott után.

-          Edward, te mit keresel itt? – kérdezte Esme értetlenül.

-          Szerettem volna még egyszer körülnézni itt, hátha tévedtem – vágtam rá azonnal. – Igazából örülnék, ha tévednék, tekintve, hogy Liz saját bevallása szerint ezelőtt nem járt Londonban. Egyébként találtatok valami érdekeset? Bármi jelét annak, hogy veszélyes lenne erre mászkálni?

-          Eddig még semmi. Egy árva lélek sincs itt – rázta meg a fejét Carlisle. – Most, hogy újra látod a helyet. Továbbra is biztos vagy benne, hogy ezt a sikátort láttad?

-          Sajnos még mindig biztos vagyok benne, igen – sóhajtottam fel. Legalább valami támpontom lenne, hogy mit kellene keresnünk.

-          Mi van, ha nem a sikátor a lényeg? Hanem, ha csak történik majd valami, és pont ide menekül be? Nem lehet, hogy pont itt lenne biztonságban akkor? – gondolkodott el Esme.

-          Az álmában ide is utána jött, akárki is volt. Hallottam mögötte a futó lépteket, és nagyon zaklatottnak tűnt Liz is – mondtam komolyan.

-          Hiszen, Alec alig néha engedi ki a tíz méteres körzetéből. Eléggé kizártnak tartom, hogy Liz egyedül maradna bárhol is a városban – mondta Carlisle komolyan. – Mindenesetre, ha Alec esetleg vadászni megy, akkor mindenképpen legyen valaki más Lizzel, folyamatosan. Ne kockáztassunk – nézett mindkettőnkre jelentőség teljesen. – Azóta, amióta itt vagyunk, Liz nem álmodott semmit? – fordult felém kíváncsian.

-          Álmodott egy-két dolgot, de semmi olyasmit, ami ehhez kapcsolódott volna – válaszoltam azonnal. – Mi lenne, ha megpróbálnád még egyszer a nyugtatót? Lehet, hogy csak nagyon mély álomban kapcsolódik be nála ez a fajta érzékelés – gondolkodtam hangosan.

-          Felejtsétek el – mondta Esme idegesen. – Nem nézem végig még egyszer, ahogy hánykolódik, és szenved, amikor nem is biztos, hogy bármi mást megtudnánk belőle. Szerintem maradjunk annyiban, hogy figyeljük ezt a sikátort, de leginkább Lizt.

-           Jól van, akkor én kezdem a sikátor megfigyelését – mondtam ellenmondást nem tűrve, ti menjetek haza, mert hamarosan megérkeznek a többiek. Emmett és Rose már a közelben jár. Liz és Alec elvitték a hajót, amit Alec vett nekik, úgyhogy ők még egy ideig nem érnek vissza, de ma nyugodtan a víz, úgyhogy nem lesz semmi bajuk.

-          Huszonnégy órás váltásban jó lesz az őrség? – kérdezte Carlisle.

-          Természetesen – bólintottam rá. - Holnap ilyenkor küld ide Emmettet légy szíves, ha el tud szabadulni.

-          Szerintem ezzel nem lesz gond. Lizt ő is és Rosalie is imádja, úgyhogy bármit megtennének, hogy megvédjék – mondta Carlisle mosolyogva. Igen, Liz mindenki hugicája lett, kétség kívül.

-          Vigyázz magadra, Edward – ölelt magához Esme szorosan.

-          Miattam ne aggódj, anya – nyomtam puszit az arcára. – Menjetek nyugodtan – néztem mélyen a szemébe, mire megadóan bólintott. Majd elindultak hazafelé mindketten. Én pedig letelepedtem újra a tetőn, és fürkészni kezdtem a környéket, hátha történik valami, ami támpontot adhat ennek az egész dolognak…

Nem is tudom, mit mondhatnék. Ez a sikátor borzasztóan unalmas, ez egészen biztos. Már órák óta itt ülök, és egyelőre egy kósza gondolat, vagy egy teremtett lélek sem járt, még csak a környéken sem. Márpedig tudom, hogy mit láttam. Ahogy Liz rohant álmában elfutott azok mellett a táblák mellett, aztán megpróbált bemenni azon az ajtón, de zárva volt, úgyhogy megpróbálkozott a másodikkal, illetve egy harmadikkal is, azután segítségért kiáltozott, de senki nem nyitott neki ajtót, és itt volt az álom vége. Talán jobb lett volna, hogyha még egy kicsit álomban marad, hátha nyitott volna neki ajtót valaki, és akkor meg tudnám mondani, hogyha tényleg megtörténik az egész, ahogy Carlisle gondolja, akkor hol kérjen segítséget. Mondjuk még mindig nem értem, hogy hogyan maradna egyedül, hiszen mindig van vele valaki közülünk, hiszen veszélyben van az apja miatt. Gondolataimból halk nesz szakított ki, majd megéreztem a hanghoz tartozó illatot is.

-          Mi járatban, Jane? – fordultam felé kíváncsian.

-          Nocsak, arra sem méltatsz újabban, hogy ellopd a gondolataimat? – vonta fel a szemöldökét.

-          Még csak most vettelek észre, igen halkan lopakodtál idáig, úgyhogy nem volt rá időm, hogy megszerezzem a gondolatokat a fejedből – válaszoltam azonnal. – Tehát miben segíthetek? Vagy csak látogatóba jöttél a bátyádhoz?

-          Szerinted hányszor hagyom el a kastélyt családi látogatás miatt? – forgatta meg a szemeit.

-          Igaz – bólintottam rá. – Akkor mégis minek köszönhetjük a megtisztelő figyelmet?

-          Ne ironizálj, Edward, vagy megkínozlak – mordult rám idegesen.

-          Oké, bocs, figyelek – váltottam komolyabb hangnemre. – Mi történt? – néztem rá kérdőn, majd a gondolatai csak úgy áramolni kezdtem felém. – Mégis, hogy a fenébe tévesztette Demetri szem elől? A francba, csak egy ember – csattantam fel dühösen.

-          Demetri sem tudja, hogy mi történhetett, és azóta is kutat utána. Nem értjük, hogy hogyan lehetséges, hogy eltűnt a szeme elől, hiszen jól tudod, hogy Dem mindig mindenkit megtalál.

-          Pont ez benne a különös – gondolkodtam el. Lehet, hogy talált olyan vámpírt, aki boldogan segít neki, és képessége van?

-          Mindenesetre erősítésnek jöttem. A Mester kéri, hogy induljunk vissza a várba, amint lehetséges – mondta Jane ellentmondást nem tűrve. – Elrejtjük Lizt, és ha megtaláljuk az apját, végzünk vele, ez a parancs. A Mesterek megunták a játékot.

-          Liz nem fog örülni ennek – ráztam meg a fejem.

-          Neki nem is kell tudnia róla – válaszolta Jane határozottan. – Induljunk, minél előbb túl akarok lenni a dolgon.

-          Rendben – álltam fel, majd mutattam Jane-nek az utat az itteni házunk felé…

Liz Volturi - 57. fejezet

57. fejezet

 (Liz szemszöge)

A kellemes fürdőm után az események nagyon gyorsan peregtek. Rose felöltöztetett, majd megcsinálta a hajamat, ami káprázatos lett, és egy nagyon halvány kis sminket is kaptam, hogy még csinosabb legyek a randin. Közben Alec már tűkön ülve járta a köröket a nappaliban. Elég furcsa volt ez az egész helyzet, de meg kell mondjam, hogy imponált nekem, hogy Alec ennyire türelmetlenül szeretne már kettesben lenni velem, és elvinni vacsorázni. Már csak azt nem értettem, hogy miben különbözik ez az este a többitől. Azért nem először fordul már elő velem ilyen. Általában csak akkor ideges valamennyire, hogyha valamilyen meglepetést tartogat. Talán most is erről van szó. Biztosan valami meglepetésben lesz részem.

-          Készen vagy – mosolygott rám Rosalie elégedetten. Amin nekem is muszáj volt elmosolyodnom. Végre megtudhatom, hogy mi az a hatalmas meglepetés, amire Alec ennyire készül.

-          Akkor megyek is – pattantam fel a székről, majd egy puszit nyomtam Rose arcára hálám jeléül. – Nektek is jó mulatást – fordultam vissza még az ajtóból.

-          Ó, hidd el, meglesz – kacsintott rám. Én pedig azonnal belepirultam, hiszen őt és Emmettet ismerne nyilvánvaló, hogy hogyan fog végződni az este kettejük számára.

-          Ezt mindjárt gondoltam – kuncogtam fel, majd kinyitottam az ajtót, és azonnal szembe találtam magam Alec mosolyával.

-          Hát kész vagy, végre – sóhajtott fel. – Káprázatosan nézel ki – fűzte még hozzá.

-          Te sem panaszkodhatsz – mondtam lesütött szemekkel.

-          Tanuld meg elfogadni, hogyha bókolnak neked, kicsim – nyúlt finoman az állam alá, majd felemelte a fejemet, hogy a szemébe nézzek.

-          Szeretem a bókokat, és már egészen jól kezelem is őket, csak tőled jövök zavarba ilyenkor – mondtam komolyan.

-          Nos, ezt pedig én veszem bóknak – mondta halkan nevetve.

-          Veheted is – bólintottam rá azonnal.

-          Mehetünk, kisasszony? – nyújtotta felém a karját.

-          Igen – karoltam bele azonnal. – Már nagyon kíváncsi vagyok, hogy mire készülsz – fűztem még hozzá. Mire Alec egy pillanatra megfeszült.

-          Miből gondolod, hogy valamire készülök? – kérdezte halkan.

-          Abból, ahogy izgulsz emiatt, az este miatt – vágtam rá azonnal.

-          Hm… kiismertél – vigyorodott el.

-          Ez rád is igaz, senki nem ismer engem úgy, mint te – mosolyodtam el én is.

-          Akkor talán tényleg annyira összeillünk, ahogy mondják – állapította meg.

-          Azt hiszem, hogy mondanak valamit – egyeztem bele lelkesen.

-          Helyes, ezt jó tudni – nyomott gyors csókot a kézfejemre. Majd betessékelt az étterem ajtaján, ahová közben megérkeztünk. Az asztalon már eleve várt minket egy üveg pezsgő, és két pohár, úgyhogy kérdőn néztem Alec felé. Pezsgőt még nem rendelt ezelőtt előre. Bort néha igen, de ünnepi italt még nem. Ez különös.

-          Alec, mi folyik itt? – vontam fel a szemöldököm.

-          Elhoztam a kedvesemet vacsorázni – húzta ki nekem a széket kissé feszengve.

-          Oké – ültem le a helyemre, bár továbbra is furcsálltam a dolgot, majd a lélegzetem is elakadt, amikor hirtelen letérdelt elém, és egy apró bársonydobozt húzott elő a zsebéből. – Alec – sóhajtottam fel döbbenten.

-          Még ne mondj semmit – tette az ujját a számra. – Tudom, hogy még alig ismerjük egymást, és nemrég találkoztunk. Tudom, hogy nem vagyok tökéletes. Azt is tudom, hogy van némi gondod az emberekhez való hozzáállásommal. Az viszont biztos, hogy soha senkit nem szerettem még úgy, mint téged, és veled szeretném megosztani az életemet. Annyit ígérhetek, hogy megpróbálok egy kicsit változni, hogy méltó lehessek hozzád. Megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel?

-          Boldogan – vágtam rá a könnyeimtől párás tekintettel. – Viszont van valami – fűztem még hozzá.

-          Mi lenne az? – kérdezte boldog mosollyal az arcán.

-          Nem kell, hogy változz miattam semmiben. Így szeretlek, ahogy vagy – mondtam ellentmondást nem tűrve. Mire halkan felnevetett, és az ujjamra húzta az egyszerű, de mégis tökéletes gyűrűt. Mindig is ilyenre vágytam. Az apám által választott vőlegényem hatalmas gyémántot ajándékozott nekem, de az egy kicsit sem nőtt a szívemhez, és ott is hagytam a házban, amikor elszöktem. Viszont ez az apró gyűrű, amit csak egy szépen kimunkált vérvörös rubin díszített egyszerűen káprázatos volt. – Ez csodálatos – vizsgáltam meg egy pillanatra közelebbről is az eljegyzési gyűrűmet. Majd hagytam, hogy Alec gyengéden megcsókoljon. Mire hatalmas tapsvihar tört ki az étteremben.

-          Reméltem, hogy tetszeni fog. Úgy gondoltam, hogy ez a darab illik hozzád – simított végig a gyűrűn, és az ujjaimon.

-          Azt hiszem, hogy te is alaposan kiismertél engem – állapítottam meg komolyan.

-          Akkor ünnepelünk? – bökött a pezsgő felé a fejével. Én pedig lelkesen bólintottam. Alec pedig töltött mindkettőnk poharába, majd miután egymáshoz koccintottunk a poharainkat legnagyobb meglepetésemre ő is belekortyolt. Nem tudtam hová tenni ezt a pillanatot, úgyhogy csak kikerekedett szemekkel néztem rá. – Csukd be a szád, kicsim, mielőtt feltűnést keltenél – suttogta halkan.

-          Azt hittem, hogy neked az ilyesmi borzalmas – súgtam vissza.

-          Nem mondanám, hogy számomra van élvezeti értéke, de nem gondolod, hogy nem fogok koccintani a menyasszonyommal, ahogy azt illik? – kacsintott rám. – Egyébként is gyanús lenne, ha én nem ittam volna egy kortyot.

-          Jogos – bólintottam rá.

-          Mit vacsoráznál, kicsim? – kérdezte kíváncsian.

-          Nekem tökéletes lesz a hal és a sült krumpli, mint itt mindig – vágtam rá azonnal. Remekül készítik itt ezt az egyszerű, de mégis nagyszerű ételt.

-          Hihetetlen, hogy nem tudod megunni – nevetett fel Alec.

-          Ami jó, az jó, miért változtatnék, hogyha mehetek biztosra is? – rántottam meg a vállam.

-          Ez is igaz – biccentett kedvesem, vagyis a vőlegényem. Végre egy olyan igazi férfi, akit én választottam, és aki engem választott. Mindig is csak erre vágytam, semmi többre. Nekem nem számított a pénz soha, csak azt akartam, hogy szeressem azt, akihez majd hozzámegyek, és ez a vágyam most teljesül is. A vacsorám nagyon gyorsan elkészült, én pedig jóízűen falatoztam, majd ittam még egy pohárral a mennyei pezsgőből, amit Alec választott nekünk. Vagyis, gondolom, hogy segítettek neki, mert nem hiszem, hogy mostanában ivott volna pezsgőt. Az sem biztos, hogy valaha ivott egyáltalán. Jaj, egyszer majd jobban át kell beszélnünk a múltját. Az emberi életét. – Fáradt vagy? – kérdezte lágyan, amikor felsegített a székből miután fizetett.

-          Nem mondhatnám – ráztam meg a fejem. – Kellemesen pihentem délután, és mivel állandóan azzal nyaggattok, hogy pihenjek, amióta volt az a furcsa rémálmom, amire én nem is emlékszem, így nem igen lehetek fáradt.

-          Csak aggódtunk miattad – nyomott gyengéd csókot a számra.

-          Tudom, és fordított helyzetben én is biztosan így tennék – simítottam végig az arcán.

-          Szóval, mivel nem vagy fáradt, ezért lenne itt még egy meglepetés – indult el velem a hajók felé. Én pedig kíváncsian kémleltem körbe. Talán van ilyen későn is hajókirándulás, és oda megyünk? – Hunyd be a szemed – állt meg egy pillanatra.

-          Alec – néztem rá nyűgösen.

-          Tudom, hogy végtelenül kíváncsi vagy, de kérlek, tedd, amit mondok – kérlelt szelíden.

-          Hát jól van – sóhajtottam fel, és engedelmesen behunytam a szemem.

-          Remek – mondta elégedetten, és a következő pillanatban felkapott a karjaiba.

-          Mit csinálsz? – sikkantottam fel, és kapaszkodót keresve belecsimpaszkodtam a nyakába.

-          Most már semmit, pont ez volt a cél – kuncogta el magát.

-          Hé, mikor tanultál meg így kuncogni? A mindig komoly testőr úr, amint huncut hangokat ad ki.

-          Ez is a te hibád, elloptad a szívemmel együtt a komolyságomat is – vágta rá játékosan.

-          Öröm ezt hallani – vigyorodtam el.  – Bár, ha őszinte akarok lenni, akkor te is elcsented a szívemet, amit egyáltalán nem bánok. Sőt bármikor boldogan neked adnám.

-          Bőven elég, hogy egyszer nekem adtad – vágta rá azonnal. – Itt vagyunk – állított óvatosan a talpamra. – Most már kinyithatod a szemed – mondta lelkesen. Én pedig azonnal megtettem, mert már nagyon kíváncsi voltam, hogy mi lehet az a nagy meglepetés.

-          Ez a hajó gyönyörű – mondtam elámulva. – Elmegyünk kirándulni valamikor? – kérdeztem izgatottan.

-          Én inkább arra gondoltam, hogy elvisszük most, és eltöltünk rajta egy kellemes éjszakát – simított végig a hátamon sejtelmesen.

-          Hogyan vinnénk el? – néztem rá értetlenül, de biztos, hogy valami nagyon nyilvánvalót nem vettem észre, mert hangosan felnevetett.

-          Úgy, kicsim, hogy ez a hajó a miénk. Nekünk vettem – mondta még mindig nevetve. – Reméltem, hogy a nevéből elég nyilvánvaló lesz, de úgy tűnik, hogy neked még nem tűnt fel.

-          Jézusom – nyögtem fel, ahogy megnéztem a hajó nevét. „Elisabeth”. Rólam nevezte el ezt a csodálatos kis vízszántót, ahogy kislánykoromban mindig neveztem a hajókat.

-          Na mit szólsz? Elvisszük kipróbálni? – kérdezte izgatottan.

-          Mindenképpen – vágtam rá gondolkodás nélkül.

-          Helyes, reméltem, hogy ezt mondod – mondta elégedetten, majd nevetve vetett a vállára, és elindult velem a hajó felé…

(Esme szemszöge)

Nem szerettem hazudni a lányomnak, de azt hiszem, hogy ez a kis füllentés, vagy információ elhallgatás jobb lesz neki. Végül is nem hazudtam, mert Carlisle és én már vadásztunk, azután pedig tényleg kirándultunk is egy kicsit. Viszont most itt vagyunk Londonban egy sötét sikátorban, és fogalmam sincs, hogy mit keresünk itt egyáltalán.

-          Carlisle, szerintem ez paranoia – sóhajtottam fel, miután már egy órája ácsorogtunk itt. – Annyi sikátor van a világon, nem hiszem, hogy Liz pont ezt látta volna álmában, és Edward is csak véletlenül járt erre. Ráadásul hogyan is álmodhatott volna Liz erről, amikor még sosem járt itt – hoztam fel az érveimet. Aggódtam a lányomért természetesen, de nem igazán hittem benne, hogy erről a helyről szólt a rémálma.

-          Nem tudom, kicsim, de jobb, hogyha elővigyázatosak vagyunk – simított végig az arcomon. – Edward biztos benne, hogy ezt a sikátort látta Liz álmában.

-          Rendben, Edward nem szokott tévedni, ezt elismerem, de mégis hogyan magyarázod ezt?

-          Talán Liz képessége erősödik, ahogy múlik az idő, és lehet, hogy odáig megy már, hogy lát foszlányokat abból, ami történhet vele. Így előfordulhat az is, hogy egyfajta kábulatban volt, és nem a nyugtató miatt nem tudtuk felébreszteni, hanem azért, mert látnia kellett valamit.

-          Nem emlékszik az álmára – vágtam rá azonnal.

-          Tudom, és ez még csak egy kezdetleges elmélet a részemről, de azért szeretnék megbizonyosodni a dologról – mondta szerelmem határozottan.

-          Nem kéne inkább fognunk Lizt, és messzire elutaznunk innen? – néztem rá félve. – Nem akarom, hogy még több sokk érje a lányunkat. Mostanában így is elég sok mindenen kellett keresztül mennie.

-          Biztos vagyok benne, hogy volt jelentősége az álmának, de ha úgy érzed, hogy ne kutassunk tovább, és inkább menjünk el innen, és vissza se jöjjünk, akkor természetesen ezt is megértem. Viszont, ha mindenképpen meg kell történnie annak, ami történt az álmában, akkor jobb, hogyha minél előbb túlesünk rajta. Azt te sem gondolhatod komolyan, hogy egy örökkévalóságon át elkerülheti Londont, miután így megszerette – mondta kedvesem komolyan, és sajnos ezzel az érvvel nem igazán tudtam vitába szállni. Liz nagyon is jól érezte magát itt, még annak ellenére is, hogy nem olyan szép az időjárás, mint Toscana csodálatos vidékén.

-          Mitől vagy ennyire biztos az elméletedben? – kérdeztem kíváncsian.

-          Attól, hogy az a nyugtató mennyiség, amit kapott nagyjából egy óra alatt eltűnt a szervezetéből. Éppen csak egy kicsit kapott, hogy el tudjon aludni. Már a vérében sem tudtam kimutatni, miután felébredt. Nem én rontottam el az adagot – mondta idegesen.

-          Hé – öleltem magamhoz. – Senki nem gondolta, hogy te hibáztál, Carlisle. Nyilvánvaló volt számunkra, hogy valami más történt.

-          Az jó, mert én életemben először inogtam meg az adagot illetően, és átnéztem háromszor utána a készleteimet, hogy megbizonyosodjam róla, hogy nem én tévedtem. Egyszerűen, ha ember lennék szívrohamot kaptam volna, hogy én tettem ezt vele – szorított magához.

-          Carlisle, átnézted az adagokat, és jól emlékeztél a mennyiségre. Még soha életedben nem hibáztál, és nem most fogod elkezdeni. Lépj túl ezen, kérlek, mert minden rendben van, és képesek vagyunk rá vigyázni, amíg Alec át nem változtatja, utána pedig már pláne nem eshet baja.

-          Remélem – sóhajtott fel szerelmem. – Nem tudom, hogy mitévő lennék, hogyha elveszítenénk őt. Úgy sugárzol, mióta megtaláltuk, mint még soha ezelőtt. Örökké ezt akarom látni rajtad.

-          Drágám, én azóta sugárzok, hogy rám találtál, átváltoztattál és feleségül vettél – mosolyogtam a nyakába.

-          Csakugyan? – simított végig a combomon csábítóan, miközben felfelé húzta a szoknyámat. – Most kifejezetten örülök, hogy átöltöztél vadászat után, mert ez a szoknya remek lehetőségeket tartogat – állapodott meg mindkét keze a fenekemen, majd egy hirtelen mozdulattal elemelt a földről, így a lábaim azonnal kapaszkodót keresve a csípője köré fonódtak.

-          Carlisle? – néztem a szemébe döbbenten, és olyan vágyat láttam bennük, aminek nehéz volt ellenállni. – Tisztában vagy vele, hogy a nyílt utcán vagyunk egy belvárosi sikátorban? Fényes nappal? – nyögtem fel, ahogy a falhoz nyomott és félreérthetetlenül hozzám simult.

-          Tudom, hogy hol vagyunk, de nem érdekel – harapott finoman a fülcimpámba, majd megcsipkedte a fogaival a nyakam, amivel mindig sikerült elérnie, hogy elveszítsem a jól felépített önuralmamat. – Mit szólnál egy gyors kalandhoz itt és most? – kérdezte a nyakam kényeztetése közben. Én pedig halkan felkuncogtam. Imádtam, hogy még a legszenvedélyesebb pillanatában is képes arra gondolni, hogy tekintettel legyen a véleményemre. Igazából mindig is ilyen volt, mert félt, hogy megijeszt valamivel, de igazság szerint, ha volt férfi, akitől abszolút nem féltem soha, az pontosan ő volt. Bár abban nem voltam biztos, hogy ez feltétlenül jó ötlet, hiszen azért itt bárki megláthat, de tetszett ez a hevesség tőle. - Hallgatás beleegyezés – kuncogott fel, majd egy szempillantás alatt eltűnt rólam az alsónemű, a következő pillanatban pedig felnyögtem szerelmem heves rohamától.

-          Carlisle – sikkantottam fel, amikor még jobban fokozni kezdte a tempót.

-          Pszt… még meghallanak – suttogta a fülembe, majd betapasztotta a számat a sajátjával. Nem sokkal később pedig egyszerre feszültünk meg a ránk törő gyönyörtől. Mindig is imádtam vele lenni, de ez most egyszerűen elképesztő volt. Nem tudtam betelni a pillanat varázsával. Sokáig voltunk még így elégedetten összeölelkezve, mire Carlisle egy kicsit elhúzódott tőlem, hogy a szemembe nézhessen. – Jól vagy? – kérdezte kisfiús mosollyal az arcán.

-          Több, mint jól – kuncogtam fel. – Viszont még ne tegyél le, mert nem biztos, hogy a lábaim elbírnak – bújtam vissza hozzá.

-          Akár örökké is tartanálak így, ha ezt szeretnéd – vágta rá azonnal, én pedig boldog mosollyal az arcomon hajtottam a fejem a vállára…