Liz Volturi - 54. fejezet

54. fejezet

 (Liz szemszöge)

-          Én ezt az egészet nem értem, és nem is akarom felfogni, hogy mi miért történik. Miért van az, hogy én próbálok mindenkivel kedves lenni, és megtalálni a pozitív tulajdonságokat az emberekben, erre engem mindig mindenki, már bocsánat, természetesen tisztelet a kivételnek az uralma alá akar hajtani, vagy meg akar zabolázni? Először az apám, úgy irányította az életemet, hogy szinte észre sem vettem, azután a vőlegény, akit ő választott mellém. Először igazi úriembernek tűnt, aztán dühében a falnak lökött, de bocsánatot kért utána, én pedig be tudtam az üzleti gondjainak, és megbocsátottam, aztán az esküvői táncórán felpofozott, mert a lábára léptem, bár természetesen nem szándékosan. Azért már nem kért bocsánatot, sőt, utána úgy bánt velem, mint egy utolsó nyűggel, akit a nyakába sóztak. Most már legalább azt tudom, hogy csak a pénz érdekelte őt is, és az apámat is, amikor úgy határoztak, hogy ő lesz a férjem. Ezután a dadám, aki óva intett engem ettől a házasságtól felmondott, és reggel már csak a hűlt helyét találtam. Lehet, hogy nem is mondott fel, csak apám kitette őt azért, mert próbált megvédeni? Azután elmentem sétálni, és megláttam az utcán egy párt, ahol a férfi büszkén és elégedetten sétált, de mellette a felesége összehúzta magát, és komor volt, mintha már csak a létezéséért is elnézést kérne, és hirtelen magamat láttam, és a férfit, akit mellém választott apa, elképzeltem a valószínűsíthető jövőmet, és akkor telt be a pohár. Ott, abban a szent pillanatban, végérvényesen rájöttem, hogy én nem arra az életre vágyom. Bármi jobb, mint a képmutatás, ami a házasságommal járt volna. Ezért is kötöttem ki a sikátorban, hogy talán valaki megkegyelmez rajtam, és gyorsan megöl, mert ez tűnt az egyetlen megoldásnak, hiszen, ha megtalálnak, akkor visszahurcolnak a házunkba. Azután pedig ott termett Alec, aki először úgy nézett rám, mint aki fel akar falni, és ez mondjuk tényleg így is volt. Azután pedig úgy védelmezett, mint egy igazi szerető társ. Alec érzései mindig olyan letisztultak, és kétség nélküliek. Hogyan lehetséges ez? Ha én is vámpír leszek, akkor az érzelmeim is határozottabbak lesznek? Akkor nekem is egyenes lesz az út, amin el akarok indulni? Vajon én is képes leszek hidegvérrel megölni valakit? Vagy a vámpírok között is akadnak kivételek? Mi van, ha embernek mégiscsak jobb lennék, mint vámpírnak? Vagy mi van, ha vámpírként Alecnek már nem fogom annyira tetszeni, mint most?

-          Liz, kicsim, vegyél levegőt is közben, neked még szükséged van rá – fogta meg finoman a vállam anya. Majd gyengéd puszit nyomott az arcom ép felére, én pedig egy kicsit lehiggadtam az érintésétől. Bár ettől függetlenül még nem kaptam választ a kérdéseimre. Olyan zavaros volt ez az egész, és nekem fogalmam sem volt róla, hogy mit is akarok, vagy, ami még jobb kérdés, hogy mit kellene tennem.

-          Anya, hát nem érted, hogy teljesen össze vagyok zavarodva? – sóhajtottam fel.

-          Dehogyis nem, kicsim – mondta szemkápráztató mosollyal, és nekem csak most esett le, hogy anyának szólítottam hangosan is. Viszont hogy is szólíthatnám máshogy, hiszen ilyen rövid ismeretség után is sokkal jobban megért már engem, mint az apám valaha is. – Azt hiszem, hogy akkor kellene aggódnunk, hogyha nem lennél most teljesen összezavarodva. Ez egy tökéletesen normális reakció a részedről. Szerintem haladj az érzéseiddel csak szépen sorjában. Én is nagyon össze voltam zavarodva, amikor azt hittem, hogy meghaltam, ehelyett egy ágyon ébredtem fel az öngyilkosságom után.

-          Mégis, hogyan szedted össze a kusza gondolataidat? – kérdeztem kíváncsian. Hátha tud nekem adni valami kiindulópontot.

-          Hidd el, hogy nekem sem volt könnyű – mondta nyugtatóan. – Az első gondolatom, amikor felébredtem az volt, hogy a bűnöm ellenére mégsem a pokolba kerültem, hiszen akkor nem lehetne velem Carlisle. Aki olyan gyengéd tekintettel nézett rám, amilyennel férfi még soha a létezésem során. Aztán belém hasított, hogy elvesztettem a gyermekemet, és ez vissza is rántott a depresszióba. Edward persze hallotta a gondolataimat, és próbált nekem segíteni, és természetesen Carlisle is mindent elkövetett, hogy jobban érezzem magam. Aztán megláttam az egyik tükörben a vörös szemeimet, amitől pánikba estem. Hiszen úgy néztem ki, mint egy démon valami rémtörténetben. Azt hiszem, hogy szegény fiúknak nagyon is nehéz dolguk volt velem eleinte, mert legalább annyira össze voltam zavarodva, ahogy most te is, és egyszerűen nem tudtam mit kezdeni ezzel az egész helyzettel – vallotta be Esme őszintén. Nahát, akkor ő tényleg érti, hogy miért is vagyok ennyire tanácstalan, hiszen szinte ugyanabban a cipőben járunk. – Viszont, azt őszintén mondhatom neked, kicsim, hogy idővel minden kusza gondolat, ami most kering benned, a helyére kerül, és hamarosan nem fog már aggasztani ez a sok kérdés, és probléma. Megtanulod, majd kezelni az efféle helyzeteket, mert én is megtanultam, és te sokkal erősebb vagy már emberként is, mint amilyen én voltam – mondta biztatóan. – Egy keresetlen tanácsot, viszont fogadj el tőlem.  

-          Az anyai tanács sosem lehet keresetlen, vagy kéretlen – vágtam rá azonnal. – Mi lenne az?  - kérdeztem kíváncsian.

-          Ha boldog akarsz lenni az életben, akkor erre hallgass, ne pedig erre – mutatott először a szívemre, utána pedig a fejemre. – Hidd el nekem, hogy a szíved néha jobban össze lesz zavarodva, mint az elméd, és mégis jobban fogja tudni, hogy mit kell tenned.

-          Na és a férfiak melyiket használják sűrűbben? – néztem rá kérdőn.

-          Az a férfitől is függ, ahogy mi sem vagyunk egyformák, úgyhogy a férfiak is különböznek – mondta komolyan. – Emmett, mint láttad a humorban hisz, de hatalmas a szíve is, Carlisle-nak a tudomány a szenvedélye, mégis, mikor döntésre kerül a sor, akkor a szívére hallgat, akárcsak Edward. Alec pedig, mert őt is ismerem jó ideje. Előtted mindig csak parancsra hallgatott, most már egyre jobban kezdi megtanulni az érzelmek jelentőségét, és ezt csakis neked köszönheti. Te visszahoztál néhány fontos dolgot az életébe, ami már oly régen elveszett, vagy talán nem is volt soha előtted.

-          Na és mi lenne az? – döbbenten meg.

-          A boldogság, a létezés értelme, a szerelem, mindent megadtál neki, amiről valaha is álmodott – szorította meg gyengéden a kezem. – Ne engedd elveszni a csodát, amit elértél elhamarkodottan. Nagyon szeret téged, még az életénél is jobban.

-          Én is nagyon szeretem őt – mondtam suttogva. Nem akartam, hogy az egész kastély meghallja a kis vallomásomat.

-          Tudom, Liz – bólintott rá anya. – Na és Alec? Ő is tudja, hogy már övé a kincs, amire mindennél jobban vágyik?

-          Igen, tudja – vágtam rá azonnal.

-          Nem, nem tudja – szólalt meg halkan Renata az ajtóból. – Sziasztok – harapott az ajkába, mintha zavarban lenne. – Hogy vagy, Liz? Most hallottam, hogy mi történt – sietett az ágyhoz, majd leült mellém, és óvatosan magához ölelt.

-          Hogy érted azt, hogy nem tudja? – kérdeztem aggódva. – Hiszen már többször is elmondtam neki, hogy mit jelent a számomra.

-          Most viszont ott ül egyedül a szobátokban azután, hogy megölt valakit érted, mert te is tudod, hogy egy cseppet sem szórakozásból tette, te pedig itt ülsz, és rá sem hederítesz arra, hogy hazajött utánad – mondta barátnőm komolyan.

-          Nem akarom elhagyni, és kínozni, csak szükségem van egy kis időre anyával – vágtam rá azonnal. – Reggel visszamegyek a szobánkba, és megbeszélek vele mindent – mondtam kicsit hangosabban, hogy Alec is meghallja.

-          Helyes – mosolyodott el Renata. Majd felkapta a fejét, akárcsak Esme. – Azt üzeni, hogy várni fog, ameddig kell.

-          Már nem kell sokáig, de most aludnom kell – ásítottam el magam. – Nem tudom, hogy mit adott pontosan Carlisle, de leragadnak a szemeim.

-          Az nem baj, most szükséged van pihenésre – simított végig anya az arcomon. Én pedig éreztem, ahogy rám telepszik a jótékony zsibbadtság…

(Alec szemszöge)

Én igazán és őszintén próbálom megérteni Liz szemszögét ezzel az egész üggyel kapcsolatban, de egyszerűen nem megy. Nem tudom felfogni, hogy miért van ennyire kiakadva amiatt, hogy megmentettem az erényét, és utána elintéztem, hogy egyszer, s mindenkorra megszabaduljon attól az alaktól, aki csak bántani akarta őt egész életében. Ha elengedtem volna azt a férfit, akkor nem nyugodott volna, amíg újra meg nem találja őt, és akkor legfeljebb egy kicsivel később öltem volna meg, a lényeg, hogy mindenképpen aláírta a halálos ítéletét azzal, hogy nem hagyta békén azt, ami most már az enyém. Ez a csodálatos dolog, vagyis csodálatos lény pedig nem más, mint Liz. Soha senki nem férkőzhet a közelébe, mert az nem hagyja el a kastélyt, ebben egészen biztos lehet. Még az sem érdekel, ha az apja, akit valami hihetetlen okból kifolyólag még mindig úgy szeret.

-          Alec, higgadj le, ennek semmi értelme – szólt rám Edward miután már kis híján kikoptattam a szőnyeget a fel-alá mászkálásommal.

-          Kivételesen egyetértek a vegával – vágta rá Jane. Én pedig meglepetésemben még tovább sétálni is elfelejtettem, de tény, hogy Edward is rögtön lefagyott. Talán Jane-t elrabolták, és ez a lány csak kísértetiesen hasonlít rá? – Most mi van? Ha még sokáig így bámultok, akkor mindkettőtöket durván megkínozlak – váltott vissza a megszokott stílusához. Oké, tévedtem, ez Jane.

-          Bocs – vágtuk rá egyszerre Edwarddal.

-          Gyere, fussunk egyet – állt fel Edward. – Liz most alszik, te is hallottad, hogy reggel megbeszélitek, egy kis száguldás mindig kitisztítja a fejemet, lehet, hogy neked jól esne.

-          Talán nem is rossz ötlet – bólintottam rá végül. Valószínűleg csak jót tesz, hogyha kiszellőztetem még egyszer a fejem.

-          Alec – hallottuk meg Aro hangját.

-          Ennyit erről – rántottam meg a vállam. Majd elindultam a Mesterekhez, és Carlisle-hoz.

-          Az ajánlat áll, ha reggel előtt végeztek a megbeszéléssel – szólt utánam Edward.

-          Kösz, meglátjuk – biccentettem, majd besiettem a terembe, ahol már vártak. – Mesterek, Carlisle – hajtottam fejet előttük.

-          Alec, gondolkoztunk, és úgy határoztunk, hogy Liz apja veszélyes lehet a számunkra, ha elkezdi a pletykákat arról, hogy vámpírok léteznek. Tehát el kell oszlatnunk a gyanúnak még csak a szikráját is. Erre két lehetőségünk van. Vagy elintézzük Liz apját, és minden gond megoldódott…

-          Mester, kérem, ne, akkor Liz össze fog omlani – tiltakoztam azonnal. Nem akartam fájdalmat okozni a szerelmemnek.

-          Nem hagytad, hogy befejezzem – vágta rá kissé rosszallóan. – Sejtettük, hogy ez a lehetőség nem fogja elnyerni a tetszésedet. A másik lehetőség, hogy néhány hónapra elutazol Lizzel és a Cullen családdal az egyik házukba, és ott maradtok. Ha pedig feladják Liz keresését, akkor értetek küldünk.

-          Ez a második lehetőség nagyon is jól hangzik – bólintottam rá azonnal.

-          Viszont a szokásos protokoll él ebben az esetben. Letelepedsz a Cullen családdal és Lizzel, viszont nem ihatsz a területen, vagy annak közelében – mondta Caius komolyan.

-          Természetesen, Mester – vágtam rá gondolkodás nélkül.

-          Helyes, akkor reggelre legyetek összecsomagolva, útra készen – adta ki az utasítást Aro.

-          Igen, Mester – hajtottam meg magam, és már mentem is csomagolni. Már csak azt az egyetlen dolgot nem értettem, hogy miért ilyen kíméletes Liz apjával szemben. Már valószínűleg ez egyfajta tisztelet kimutatás Calisle, Esme, Liz és a Cullen család iránt. – Hová utazunk, Carlisle? – fordultam vissza. Azt sem tudtam, hogy milyen holmikra lesz szükség.

-          Úgy gondolom, hogy London tökéletes választás lenne – vágta rá azonnal. – Rég jártam már otthon, és szívesen megnézném, hogy most milyen ott az élet. Ráadásul kellőképpen csapadékos vidék, így könnyedén tudunk a városba járni napközben is. Így Liz sem lesz bezárva.

-          Rendben, akkor beszerzek néhány melegebb ruhát is Liznek az éjszaka folyamán. Majd megkérem Renatát, hogy hívja fel a kapcsolatát, akinél éjjelente szokott vásárolni – indultam volna meg a szobája felé, de meg is torpantam, mert Félix jött szembe velem.

-          Renata már elment vásárolni Liznek – nézett rám egy pillanatra. – Hívtatok – fordult a Mester felé.

-          Igen, Jane, Demetri és te holnap újra körbejárjátok a várost, hátha követte valaki azt a három férfit, akiket ma éjjel elintéztetek – mondta Aro határozottan. – Egész éjszakás őrséget akarunk a kastély környékére. Elegendően lesztek hárman, vagy szükséges még néhány testőr véleményetek szerint?

-          Megoldjuk, Mester – vágta rá Félix azonnal. – Bár lenne egy javaslatom, ha megengedik. Mire Aro azonnal felemelte a kezét, Félix pedig megfogta azt.

-          Zseniális, erre nem is gondoltam – vigyorodott el a Mester néhány pillanat múlva. – Nagyon jó ötlet, ha Heidi visszatér, akkor beszélek majd vele erről. Most menjetek, sok dolog van még reggelig.

-          Mester – mondta Félix reflexszerűen, ahogy én is, majd mindketten elhagytuk a szobát.

-          Mikor ment el Renata? – néztem kérdőn barátomra.

-          Úgy fél órája, miután Liz elaludt – vágta rá azonnal. – Ne izgulj, egyszerűbb lesz a kiscsajjal, hogyha megnyugodott, és persze, ha már átváltozott, és érteni fogja, hogy milyen vámpírnak lenni – vágott hátba hirtelen, de olyan erővel, hogy majdnem a fal adta a másikat, mivel igencsak meglepett ezzel a szokatlan gesztussal. – Bocs, néha kicsit elengedem az erőm, nem akartam ekkorát rád sózni.  

-          Semmi gond, bár most igazán örülök, hogy nehéz bennem kárt tenni – állapítottam meg nevetve. – Liz, nagyon nehéz eset érzelmileg. Mi lesz, ha pont ez a tulajdonsága erősödik fel vámpírként? Már most sem tudom mindig jól kezelni őt.

-          Megoldjátok – legyintett Félix. – Egyébként is, már kibontakozóban a veszélyt érzékelő képessége, biztosan az fog felerősödni. A csajod legyőzhetetlen lesz, mert mindig tudni fogja, hogy mikor van veszélyben. Ez nagyon is jó képesség. Szerintem azonnal a legfőbb testőrök közé fog kerülni, ahogy ti.

-          Meglátjuk, mindenesetre nagyon örülök, hogy ilyen képessége van, mert így tényleg kevésbé kellene aggódnom miatta, de most például nem érzékelte a veszélyt, és könnyedén beengedte azt a férfit a szobába. Nem tartod ezt különösnek?

-          Ezen még nem is gondolkodtam el, de érdekes felvetés. Talán megkérdezhetnéd róla Carlisle-t, hátha van valami ötlete – gondolkodott el Félix.

-          Azt fogom tenni – vágtam rá rögtön. Nekem is eszembe juthatott volna előbb is, hogy kikérjem erről Carlisle véleményét…

Liz Volturi - 53. fejezet

53. fejezet

 (Liz szemszöge)

Hát, mit is mondhatnék, vagy gondolhatnék most? Egyáltalán nem így terveztem az esténket. Minden olyan csodálatosan indult, és soha nem gondoltam volna, hogy ilyen szörnyű véget fog érni. Amikor kopogtattak az ajtón azt hittem, hogy Alec jött vissza ilyen gyorsan. Meg sem fordult a fejemben, hogy a volt vőlegényem lehet a szoba ajtaja előtt. Ha tudtam volna, akkor soha nem nyitottam volna ajtót. Pláne nem ebben a gyönyörű hálóingben és a hozzá illő köntösben, már ami megmaradt belőle, miután az a vadállat megtámadott azzal a felkiáltással, hogy ha más is megkaphatott, akkor ő miért lenne türelmes, és várná meg az esküvőt. Az az igazság, hogy végtelenül hálás voltam Alecnek, amiért azonnal jött a segítségemre, miután érte sikoltottam, és természetesen azért, mert megvédett engem, de látni azt, hogy minden gond nélkül lelök valakit a tetőről, és még mosolyra is húzza a száját, amikor a földbe csapódik és meghal, egyszerűen sokkoló volt. Sosem akartam a halálát a volt vőlegényemnek, de próbálom megérteni vámpír szemmel is a dolgot, hiszen neki csak egy ember volt, akit el akart tenni az útból. Ő nem tudhatta, hogy az édesanyja annak a férfinak egy végtelenül kedves, és csodálatos asszony. A fia csakis az apja miatt lett olyan, amilyen.

-          Huh, kezd lilulni az arcod, nagyon fáj? – kérdezte Demetri óvatosan.

-          Nem olyan rossz, mint amilyennek ezek szerint látszik – simítottam rá a tenyerem a kicsit bizsergő részre. Na jó, igazából tényleg fájt, de ezt nem kell tudnia senkinek rajtam kívül.

-          Miért haragszol ennyire Alecre? Nem hiszem, hogy nem csak azért tette, hogy téged védjen – állapította meg.

-          Tudom, hogy csak vigyázni akar rám, de látni, ahogy megöl valakit, ráadásul mindezt elégedetten, elég rémisztő volt a számomra – sóhajtottam fel.

-          Viszont az áldozat elég csendesen zuhant, nem igaz? – nézett rám úgy, mintha valami nagyon nyilvánvaló dolgot nem vettem volna észre.

-          Már amennyire valaki csendesen zuhanhat – vontam fel a szemöldököm. Nem értettem, hogy miről beszélünk.

-          Nem hallottál egy kiáltást, vagy fájdalmas nyögést sem, csak a becsapódás hangját, nem igaz? Tudom, hogy így van, mert mi is csak ennyit hallottunk.

-          Nem értem, hogy mit akarsz ebből kihozni? – ráztam meg a fejem.

-          Az a férfi fel sem fogta, hogy lezuhant a tetőről, és nem érzett fájdalmat a halálakor – vágta rá egyértelműen.

-          Már hogyne érzett volna fájdalmat, amikor több emelet magasról a földbe csapódott? – húztam el a számat.

-          Ismered Alec képességét. Ha azt akarja, akkor az áldozata észre sem veszi, hogy fájdalmai vannak vagy, hogy bármi is történik vele. Alec elvette az érzékeit, hogy ne szenvedjen, és ezt csakis miattad tette – mondta komolyan. – Láttam már ilyet tőle azelőtt is. Ha megsajnál valakit, akit nem tud megmenteni, akkor az áldozat nem fog érezni belőle semmit. Egyfajta kegyelmet gyakorol. Hidd el, hogy ez a kegyelem a vőlegényed iránt most csak neked szólt, és semmiképpen nem annak a férfinak. Őt valószínűleg legszívesebben apró cafatokra tépte volna.

-          Na és most jobban kellene éreznem magam, mert aki meghalt miattam, az legalább nem érzett fájdalmat? – forgattam meg a szemeimet.

-          Hát innen fúj a szél – sóhajtott fel Demetri. – Bűntudatod van, mert az hiszed, hogy miattad halt meg – bólintott rá határozottan.

-          Már hogyne lenne bűntudatom? Hiszen tényleg miattam halt meg – vágtam rá azonnal.

-          Ti emberek túlságosan is egyszerűen akarjátok látni a dolgokat – csóválta meg a fejét. – Először is, nem te kérted, hogy jöjjön utánad. Egy normális férfi ért a szóból, hogyha a menyasszony hirtelen eltűnik. Másodszor, nem igen hiszem, hogy te az ilyesfajta az érintkezést szeretnéd egy férfival, tehát nem te kérted, hogy vesse rád magát, és próbáljon meg az uralma alá hajtani. Harmadszor pedig, ha őszinte akarok lenni, fogalmam sincs, hogy miért sajnálod valaki halálát, aki valószínűleg talált volna magának másik nőt, akit kínozhat. Így ha belegondolsz, megmentettél egy másik hajadont az egész életen át tartó megaláztatástól – sorolta fel az érveit, amelyek igencsak logikusnak tűntek, és nagyon csábítóan hatott rám a gondolat, hogy elintézzem ennyivel a bűntudatomat, de mégsem voltam rá képes.

-          Értem, amit mondasz, és tudom, hogy logikus gondolatok, de azért nem olyan könnyű elfogadnom a tényt, hogy valaki akkor is miattam halt meg, de tény, hogy Alec csak nekem akart jót, és azt is tudom, hogy nem szabad haragudnom rá, vagyis nem lenne szabad – adtam meg magam.

-          Nos, én annyi keresetlen tanácsot adnék neked, hogy ne lökd el magadtól, ha nem vagy biztos benne, ugyanis Alec és Jane nem az a típus, aki könnyen beenged valakit az életébe, pláne nem kétszer – nézett rám komolyan. – Nagyjából ismered a múltjukat, és tudod, hogy nem volt nekik könnyű az emberi lét, így érthető, hogy miért szeretnek vámpírok lenni, és miért nem tartják túlságosan sokra az emberi létet.

-          Te is szeretsz vámpír lenni, vagy csak elfogadod, hogy azzá váltál? – kérdeztem kíváncsian.

-          Miért ne szeretném? Amíg betartom a törvényeket, addig nincs mitől félnem, és szeretem a nyomkövetés ajándékát, amit kaptam – vágta rá azonnal.

-          Nem bántad meg, hogy nem maradtál egyszerű halandó egy emberöltőnyi élettel?  

-          Nem mondhatnám, hiszen az emberi életem éppen véget ért volna, amikor Aro megharapott – rántotta meg a vállát.

-          Haldokoltál? – kérdeztem vissza döbbenten. – Nagyon sajnálom.

-          Én nem – csóválta meg a fejét. – Mindig is elég heves volt a vérmérsékletem, és ez így volt jó. Nem csoda, hogy fiatalon utolért volna a végzet, de azt sem bántam volta. A mának éltem, és ezt a mai napig helyesnek tartom, neked is ezt kellene tenned, Liz – mondta komolyan. Én pedig észrevettem, hogy most érünk be a Volterra alatt húzódó alagútrendszerbe. Nem sokkal később pedig már Carlisle és Esme szobájában voltam az ágyon.

-          Jézusom, ki tette ezt veled? – kérdezte Esme feldúltan, majd halkan fel is morgott, ami egyáltalán nem volt rá jellemző.

-          A volt vőlegénye talált rá az apja kérésére, ha egészen pontosak akarunk lenni – válaszolt helyettem Demetri azonnal.

-          Csak az arcod sérült meg? – nézett rám Carlisle bizonytalanul, amikor elkezdett kicsomagolni a takaróból, és meglátta az eléggé zilált hálóinget a kardigán alatt, amit felvettem, amikor követtem Alec-et a tetőre.

-          Lehet, hogy lesz még egy-két zúzódás a csuklóimon, a bal eléggé kellemetlenül lüktet, de más nem történt – mondtam nyomatékosan, még mielőtt azt hinné bárki, hogy komolyabb dolgok is történtek abban a szobában.

-          Akkor jó – simított végig óvatosan a karomon, miközben továbbra is az arcom fürkészte. Gondolom a reakcióimat figyelte. – Először ellátom az arcod, mert ez nagyon csúnya, utána pedig jöhetnek a csuklóid. Esme, hoznál egy kis jeget? – fordult a még mindig ijedten néző anya felé.

-          Hát persze, már megyek is – bólintott rá. – Demetri, te pedig kérlek, hozd el a gyógyfüveket, amiket Edward begyűjtött nekem nemrég. Szerintem még a szobájában vannak.

-          Megyek – bólintott rá azonnal, majd elviharzott.

-          Miért küldted el őket olyan dolgok miatt, amikre azonnal nem lesz szükséged? – néztem rá kérdőn.

-          Jó megfigyelő vagy – mosolyodott el egy pillanatra. – Azért, mert szeretnélek alaposan megvizsgálni, és nem hiszem, hogy közönség előtt szeretnéd levenni a ruhát, ami rajtad van, még akkor sem, hogyha az egyik illető az édesanyád – mondta gyengéden. – Viszont, ha viszolyogsz a dologtól, akkor megkérhetem Rose-t, vagy Renata-t, hogy nézze meg a tested a sérülések miatt. Nem szükséges, hogy én legyek az.

-          Megbízom benned – mondtam komolyan. Majd bátran levettem magamról a kardigánt, de a hálóingnél megtorpantam, és éreztem, ahogy elvörösödöm.

-          Megtisztelő a bizalmad, Liz, de úgy látom, hogy ez így nem fog menni egyelőre – emelte fel a fejem, amit eddig kitartóan lehorgasztottam, hogy ne lássa milyen vörös az arcom. – Szólok valakinek, akinek szeretnéd – ajánlotta kedvesen.

-          Nem, én tudom, hogy nagyszerű orvos vagy, és csak szakmai szemmel néznél rám, de egy kicsit zavarba ejtő, hogy tulajdonképpen fiatal, és nagyon jóképű vagy, én meg nagyon szégyenlős – kuncogtam el magam a helyzeten, de a kissé felrepedt szám ezt nem igazán értékelte, úgyhogy fel is szisszentem a fájdalomtól.

-          Te is gyönyörű nő vagy, akárcsak Esme, de hidd el, hogy a vizsgálatban nem lesz semmiféle, hogy is mondjam, oda nem illő felhang – mosolyodott el nyugtatóan. – Ne érezd magad emiatt rosszul. A hölgyek néha zavarba jönnek, és elárulom, hogy olykor még én is – súgta oda összeesküvőként.

-          Oké, essünk túl a dolgon – vettem egy mély levegőt, majd leengedtem magam elől a hálóingem felső részét.

-          Úgy látom, hogy csak egy véraláfutás, megkockáztatom, hogy ez harapásnyom – simított végig a bal mellem felső részén.

-          Igen, de rosszabbnak néz ki, mint amennyire fájdalmas – válaszoltam azonnal. Az arcom sokkal jobban fájt, mint az a kis folt.

-          Rendben visszaveheted a hálóinget és a kardigánt. Még a combod tedd kicsit szabadabbá – mondta kedvesen. Én pedig engedelmeskedtem neki, és kicsit feljebb húztam magamon a hálóing alját. – Jól van, néhány ujjlenyomat, semmi komoly – biccentett. – Máshol nem sérültél meg? – nézett még egyszer mélyen a szemembe.

-          Nem, hidd el, hogy jól vagyok. Alec még idejében odaért, hogy megmentsen – mondtam állva a fürkésző tekintetét.

-          Adok neked fájdalomcsillapítót, és egy enyhe nyugtatót, hogy tudj aludni. Általában a stressz ilyenkor később jön ki a hölgyeken. A sokkhatás után nagyobb dolognak fogod érezni, ami történt, mint most – mondta felvéve a valódi orvosi énjét. – Alec hol van? Gondolom, jobb lenne neked, ha ő is itt lenne.

-          Elment vadászni, Jane vele van – válaszoltam tömören. Most nem akartam komolyabban belemenni a helyzetbe.

-          Rendben, nem kell beszélnünk róla, ha nem akarsz – biccentett.

-          Itt aludhatok ma éjjel? Tarthatnál megfigyelés alatt, vagy ilyesmi – csúszott ki a számon hirtelen.

-          Gondolom, Alec végzett a támadóddal – nézett rám mindentudóan.

-          Igen – bólintottam rá.  – Kicsit összevesztünk – vallottam be. – Ne értsd félre, nagyon hálás vagyok neki, és tudom, hogy a volt vőlegényem soha nem hagyott volna békén, miután megtalált. Újra megkeresett volna, és ez lett volna a vége, de az, hogy láttam, ahogy lelökte őt a tetőről, hogy balesetnek álcázza a dolgot, annyira váratlan volt a számomra, és félelmetes. Meg akarom beszélni vele, de nem ma este. Fáradt vagyok és feldúlt, most nem jutnánk egyről a kettőre, hiszen jelenleg ő sem éppen nyugodt – magyarázkodtam.

-          Jól van, ha így érzed, akkor nyugodtan aludj itt – mondta kedvesen.

-          Semmi hozzáfűzni való, vagy rosszallás, hogy nem akarok ma már találkozni a szerelmemmel? – vontam fel a szemöldököm.

-          Ez a ti kettőtök dolga, Liz – csóválta meg a fejét Carlisle. – Nos, ami azt illeti, adtam volna tanácsot, ha nagyon szigorú akarnál lenni Alechez, de mivel akarsz vele beszélni holnap, ha már lehiggadtál ezért nem gondolom, hogy bele kéne szólnom az ügyetekbe. Esme és én hiszünk abban a módszerben, hogy két társ bármit meg tud oldani, ha megbeszélik.

-          Azért, mert ez tökéletesen így is van – lépett be anya egy tál jéggel és néhány ruhával. – Mi a helyzet? – kérdezte aggódva.

-          Szerencsére nincs komoly sérülés. Néhány nap alatt rendbe fog jönni – mondta nyugtatóan. – A száját sem kell varrni szerencsére, úgyhogy mehet rá a jeges borogatás.

-          Itt vannak a gyógyfüvek – lépett be Edward és Demetri is a szobába. Még jó, hogy már felöltöztem. Itt senki nem hallott még róla, hogy kopogni szokás egy ajtón, mielőtt bejönnek? Na, és ha még vizsgálna Carlisle?

-          Láttuk, hogy már fel vagy öltözve, mivel Esme nyitva is hagyta az ajtót, hogy bejöhessünk, ráadásul üzent gondolatban – vágta rá Edward.

-          Oh, az más – bólintottam rá. – Mindenesetre azt már kértem, hogy ne válaszolj a gondolataimra – fűztem még hozzá.

-          Bocsánat, mint mondtam igyekszem, de ez nálam már reflex – rántotta meg a vállát. – Egyébként Alec és Jane megérkezett, és a szobátokban vannak – fűzte még hozzá. – Ha esetleg szeretnéd, hogy idehívjam…

-          Liz nemsokára elalszik, mert kapott egy kis altatót és nyugtatót, ma éjjel még szeretném megfigyelés alatt tartani a biztonság kedvéért – mentette meg a helyzetet Carlisle.

-          Megmondanád Alecnek, hogy reggel találkozunk? – kérdeztem gyorsan Edwardtól. Nem akartam, hogy Alec egész éjjel kettőnk miatt aggodalmaskodjon.

-          Hát persze – bólintott rá azonnal. – Akkor jó éjszakát, Liz – bólintott rá, majd eltűnt a szobából.

-          Mindent tud, igaz? – sandítottam Carlisle felé.

-          Minden bizonnyal – vágta rá azonnal. – Ha mástól nem is, Alectől biztosan hallott mindent.

-          Gondolod, hogy Alec küldte át? – vontam fel a szemöldököm.

-          Nem lennék meglepve – mosolyodott el. – Látod, tiszteletben tartja a kívánságodat, de közben aggódik is érted – mondta határozottan. Majd felkapta a fejét. – Azonnal megyek – válaszolta valakinek. – A könyvtárban leszek a vezetőkkel – mondta, miközben óvatosan rátette a borogatást az arcomra. – Szerintem ma már nem jövök vissza. Gondolom, eltöltenétek egy kis időt kettesben? – nézett kérdőn rám és anyára.

-          Az jó lesz – vágtam rá azonnal.

-          Te sosem zavarsz, drágám, ezt tudnod kell – lépett Carlisle-hoz Esme, hogy gyengéd csókot váltsanak, mielőtt Carlisle eltűnt a szobából.

-          Hogy érzed magad, kicsim? – ült le mellém az ágyra anya.

-          Rosszabbnak látszik, mint amilyen – vágtam rá habozás nélkül.

-          Hát persze – csóválta meg a fejét rosszallóan. – Jobban hasonlítasz rám, mint valaha is hittem volna – sóhajtott fel.

-          Ezt nem értem – néztem rá kérdőn.

-          Én is mindig azt mondtam az anyukámnak, amikor meglátta a zúzódásaimat, hogy rosszabbnak látszik, mint amilyen. Nem állítom, hogy pontosan tudom, hogy mit érzel, hiszen minden ember más, de azt viszont tudom, hogy egy ilyen zúzódás pontosan olyan rossz, mint amilyennek látszik – szorította meg a kezem finoman. Bennem pedig most tőrt el a gát, amit eddig gondosan felépítettem magamban, és ömleni kezdtek belőlem a szavak, ha valakiben megbízhatom, akkor az az édesanyám, úgyhogy ki másnak mondhatnám el minden gondom-bajom?