La Push vámpírja II. Új nemzedék - 25. fejezet

25. fejezet

(Bella szemszöge)

Korántsem voltam benne biztos, hogy helyesen cselekedtem, amikor elhagytam Edwardot és a családomat, de úgy éreztem, hogy csak így védhetem meg őket teljes mértékben. Nem akartam, hogy bárki is félelemben, vagy veszélyben éljen miattam. Hiszen annyira fontosak nekem. Sokkal fontosabbak, mint az életem. Már csak abban nem vagyok biztos, hogy hogyan cselekednék helyesen. Az lenne a jó, hogyha Maxen segítenék, hiszen a Volturi tönkretette az életét, vagy az lenne a helyes, hogyha segítenék a Volturinak, akik elvileg Carlisle barátai voltak, vagy talán még azok is. Hiszen ez akárhogyan is vesszük lázadás ellenük, de egyik család indítékaival sem tudok maradéktalanul egyet érteni. Olyan bonyolult ez az egész helyzet. Hol van a határ jó és rossz között?

-         Jól vagy, Bella? – simogatta meg Angela a karomat.

-         Nem igazán – hajtottam le a fejemet. – Másodszor vesztem el Edwardot. Először az ő ostobasága szakított szét minket, most pedig az enyém. Miért nem tudunk mi egyszerűen csak boldogok lenni? Ráadásul a fiaim is hiányozni fognak. Mindenki, az egész családom.

-         Ugyan, minden rendben lesz – ölelte át a vállamat. – Brian is megmondta, hogy helyesen cselekedtél – szorított magához egy pillanatra.

-         Így van, így a legjobb mindenkinek. Kár, hogy nekem nem jutott ez eszembe, hiszen akkor Marie nem lett volna ilyen rémült, és nem szökött volna el. Úgy sajnálom – nyomott puszit a homlokomra.

-         Abbahagynátok már ezt a nyáladzást? Nem érzitek úgy, hogy kicsit sok már az érzelem? – forgatta meg a szemeit Max.

-         A te véleményedet senki nem kérdezte – szusszantottam fel.

-         Csillagom, talán nem tudunk bűvölni téged, de elárulom a titkot, hogy most, hogy megszereztelek a közeljövőben nem áll szándékomban elengedni téged, úgyhogy nagyobb bajban vagy, mint hiszed. Mivel mi túlerőben vagyunk veled szemben. Tehát, hisztizhetsz, sírhatsz a családod után, de most már a testőröm vagy, ha tetszik, ha nem, és jó ideig az is maradsz – villantak meg a szemeim.

-         Vagy hagyom a Volturinak, hogy kivégezzenek a családoddal együtt, és hazamegyek – sziszegtem a fogaim között.

-         Nem hiszem, gyermekem – mosolyodott el. – Ha Aro tart fogva téged, akkor sokkal rosszabbul jársz, mintha én. Egyébként pedig a te döntésed volt.

-         Majd meglátjuk, hogy kinek lesz igaza a végén, és annyit gondolok a családomra, amennyit akarok, úgyhogy fogd be, vagy tartsd meg magadnak a véleményedet – vágtam kupán gondolkodás nélkül. Mi a fenét gondol magáról ez az idióta? Még, hogy én rabszolga. Azt hiszem, hogy kénytelen leszek én magam elintézni Maxet, ha már más nem teszi meg helyettem. Utána pedig szélnek eresztem a lányokat.

-         Ne foglalkozz vele, Bella – mondta Angela kedvesen.

-         Persze, megpróbálom – sóhajtottam fel. Végül is magamnak csináltam a bajt. Megérdemlem a sorsom. Hiszen nyugton is maradhattam volna, ha akarok, de én nem bírtam ki Billy nélkül a szigeten.

-         Egyébként, még mindig nem értem tisztán, hogy hogyan tudtál Briannel kommunikálni, amikor a férjed minden gondolatot hall a tiéden kívül – gondolkodott el Max.

-         A lényeg, hogy megoldottam, nem? – vontam meg a vállam. Persze, majd beavatom a titkaimba. Már így is bőven eleget tud rólunk. Sokkal többet, mint amennyit kéne.

-         Egyébként, Brian, ha már udvarolsz valakinek, akkor az lehetne Prue, igen tehetséges lány, és Angelával ellentétben még gyermekkel is megajándékozhat téged – állapította meg Max csak úgy mellékesen.

-         Hogy mondta? – morgott fel Angela. Én pedig abszolút megértettem a hirtelen jött haragját.

-         Miután már nem vagy az apám, így elvárom, hogy ne szólj bele az életembe. Egyébként pedig Angela sokkal, de sokkal intelligensebb és értékesebb lány, mint bármelyik kis csitri, aki vakon követ téged – mordult rá Brian.

-         A te választottad azon kívül, hogy legalább vámpír, értéktelen. Nincsenek ambíciói, nincs képessége, csak egy lány, egy közönséges vámpír. Ennél már csak az lenne rosszabb, hogyha ember lenne – mondta Max megborzongva.

-         Az anyám is ember volt, ha már nem emlékeznél rá. Tényleg miatta van ez a bosszú, vagy már azt is elfelejtetted, hogy emberként ismerkedtél meg vele? Hát ennyire volt fontos a számodra? Hogy úgy beszélj az emberekről, mint holmi közönséges táplálékról? Tapintani lehet a szerelmet a levegőben.

-         Anyád már emberként is különleges volt, ezért nem lett belőle vacsora, hanem feleség. A te jelölted viszont semmit nem tud felhozni, ami miatt különlegesnek érezném a jelenlétét.

-         Nos, én a lágyságába, a gyengédségébe, és a hatalmasra tárt szívébe szerettem bele, arról nem is beszélve, hogy elképesztően gyönyörű nő. Ennyi nekem pont elég. Nem érdekel, hogy van-e valami trükkje. Ha jobban átgondolnád, akkor tudnád, hogy anya is a képessége miatt halt meg. A lányokat a képességük miatt gyűjtötted össze. Biztos vagy benne, hogy annyira jó dolog, ha az embernek, illetve vámpírnak képessége van? – állt meg Bian hirtelen. – Vagy tisztelettel beszélsz a kedvesemről, vagy már itt sem vagyunk, és akkor Bellát is visszük – morgott az apjára.

-         Csak nem megint verekedni akarsz velem, kisfiam? – állt meg Max támadóállásban Brian-nel szemben.

-         Fejlődtem, amióta utoljára találkoztunk – szűrte Brian a fogai között.

-         Majd meglátjuk – mosolyodott el Max.

-         Állítsátok már le magatokat, a fenébe is – állt be közéjük Heather kiabálva. – Komolyan mondom, hogy nem tudom, hogy miért szeretlek titeket. Te egy őrült, bosszúvágyó gyilkos lettél, gyűjtési szenvedéllyel. Már csakhogy nem Aro szintjén állsz. Nem veszed észre, hogy Prue majd megőrül érted, vagy nem akarod észrevenni, és folyamatosan kínzod, ahelyett, hogy újra boldog lennél. Anya már nem jön vissza, és oly régen volt már, amikor elveszítettük – nézett dühösen az apjára. – Te pedig, a bátyám vagy, mégis képes voltál elhagyni. Holott nyugton is tűrhetted volna, hogy apa véghezvigye a bosszúját, amikor még volt értelme ennek az egésznek. Gondolkodjatok már egy percet az istenit neki. Hol van az a két férfi, aki egykor bearanyozta az életünket? Az én életemet? Mi történt veletek? – rohant el Heather.

-         Hé, várj – futott utána Angela.

-         Heather, kicsim – indult volna el utána Max is.

-         Hagyd most őt békén – fogtam meg a karját.

-         A lányom, foglalkoznom kell vele – rántotta ki magát a karomból Max.

-         Na és miért vártál eddig arra, hogy foglalkozz vele? Nem vetted észre, hogy mennyire fáj neki az, amit a családja tesz vele?

-         Ne oktass ki – kevert le egy hatalmas pofont, aminek az ereje a földhöz is vágott.

-         Na ezt nem kellett volna – kevert le neki Brian egy hatalmasat visszakézből. A lendület pedig Maxszel együtt elragadta a közéjük ugró Prue-t is.

-         Prue? – kapta fel Max azonnal a földről. – Minden rendben?

-         Azt hiszem, hogy valami reccsent – nyögte fájdalmasan majd elájult.

-         Te – fektette le óvatosan Max a földre. Majd ismét megindult Brian felé.

-         Na most már elég – pattantam fel. Majd mindkettőjüket a közeli patakba hajítottam a víz erejének segítségével. – Ha nem hagyjátok abba a felesleges balhézást, akkor mindketten a víz alatt töltitek a hátralévő életeteket. Világos? Most pedig lássuk el ezt a szerencsétlen lányt, aki olyan naiv, hogy még ezek után is képes lesz szeretni téged, valami érthetetlen oknál fogva – dühödtem fel most már én is. Ennyi vadállatot egy rakáson még soha életemben nem láttam. Pedig láttam már néhány vámpír hordát.

-         Prue legalább rájön, hogy nincs jövőnk együtt – kelt fel Max rendezve a vonásait.

-         Te beteg vagy – forgattam meg a szemeimet. – Prue, hallasz engem? – próbáltam meg magához téríteni.

-         Uh, a fejem – nyögött fel a feje hátoldalához kapva. Én pedig óvatosan megérintettem ott, ahová a kezét tette. – Ez nagyon fáj – lábadt könnybe a szeme, miközben a karjához kapott.

-         Nincs semmi baj. Mindjárt kapsz a fejedre egy hideg borogatást. A karodat pedig megvizsgálom. Máshol nem fáj? – kérdeztem aggódva.

-         Nem, csak a karom és a fejem. Túlélem – motyogta halkan.

-         Nem kellett volna közénk ugranod. Ki adott neked utasítást rá? Csak egy ostoba kölyök vagy – kiabált rá Max. Mire Prue összerezzent, és sírni kezdett.

-         Te egy kegyetlen, gátlástalan, mocskos alak vagy, Max – köptem neki a szavakat. – Örülnöd kéne neki, hogy ez a lány még emberszámba vesz téged – mondtam komolyan. Majd visszafordultam Prue felé. Olyan védtelen kislánynak látszott, nem tudtam rá haragudni semmiért, hiszen végig elvakultan szerette azt a férfit, aki még csak érdeklődést sem mutat az irányába. – Shh… nincs semmi baj, kedves – simítottam végig a haján. Mire még hangosabban zokogni kezdett. – Gyere, kapaszkodj belém. Kitisztítom a sebedet a pataknál – álltam fel vele. Majd óvatosan elsiettem a vízhez.

-         Hülye vagyok, igaz? – szipogta halkan. A jelek szerint kezdett megnyugodni.

-         Nem, csak szerelmes. A szerelem vak. Főleg, hogyha fiatal az ember. Hány éves is vagy? Mármint, annyinak látszol, mint a többiek, de egy idő után ti sem öregszetek, úgyhogy a korodra lennék kíváncsi. Az igazi évekre, amit a földön éltél eddig.

-         Én, tíz éves vagyok, de mindenkinek azt hazudom, hogy elmúltam ötven. Gondoltam, hogy Max talán így hajlandó lesz velem kezdeni, de erősen tévedtem – sóhajtott fel.

-         Hogyan tudtad titkolni a korodat? Mármint, mindenki elhitte neked, hogy sokkal, de sokkal idősebb vagy ennél, és én nem értem, hogy hogyan…

-         Van egy kis kiegészítő képességem, amit nem reklámozok, így mindenki gondolkodás nélkül hisz nekem – mosolyodott el halványan.

-         Miért nem vagy a családoddal? – kérdeztem döbbenten. Hiszen még nagyon-nagyon kiskorú.

-         Az anyámat megerőszakolta egy vámpír. Ő pedig belehalt a szülésbe. Azt hiszem, hogy ezzel mindent elmondtam. A nagynéném, aki magához vett abnormális szörnyetegnek tartott, és ezt veréssel próbálta kompenzálni. Amikor találkoztam Maxszel és Heatherrel vetítettem nekik és a többieknek is egy jól elhihető sztorit, hogy családtagként kezeljenek. Tudod, amikor közéjük álltam, Max olyan kedves volt. Bejött hozzám este, amikor azt hitte, hogy alszom, és betakart. Olvasott nekem, ha rosszat álmodtam. Elvakult lettem vele szemben. Hiszen olyan sokat törődött velem. Azt hittem, hogy komolyan érdeklődik irántam, de tévedtem – görbült le ismét a szája.

-         Kedvesem, te még csak egy kisgyermek vagy. Ezt tudva még örülök is neki, hogy Max nem akart veled szeretkezni. Istenem, hiszen csupán tíz éves vagy. Egy kislány, aki soha nem kapott igazi szeretet.

-         Ez így nem igaz – rázta meg a fejét. – Emlékszem hangokra és érzésekre, azokból az időkből, amikor még anyu pocakjában voltam. Beszélt hozzám, énekelt nekem, és simogatta a helyet, ahol engem sejtett. Ő szeretett engem, és én is őt.

-         Hány éves voltál, amikor a többiek közé kerültél? – folytattam a kérdezősködést.

-         Hat éves voltam, amikor csatlakoztam a családhoz. Itt nem akartak megverni, nem féltek tőlem, nem gyűlöltek. Itt nyugodtan aludhatok, anélkül, hogy valaki megpróbált volna megfojtani, vagy álmomban kihajítani az ablakon. Egyszóval, nyugodt, és biztonságos hely. Nekem ennyi azt hiszem, hogy több volt, mint amit valaha is reméltem. Jó nekem itt, még akkor is, ha néha megbántanak, akkor is tudom, hogy itt fontos vagyok, nem akarnak bántani – magyarázkodott.

-         Jobbat érdemelnél ennél – simítottam végig a hátán. Olyan védtelen kislánynak tűnt most. Meg se közelítette az eddig látott fennhéjázó csatlóst. Csak egy kislány volt, aki próbálja megtalálni a helyét a világban.

-         Öhm… nem szorulok rá a sajnálatra. Azt hiszem, hogy én inkább most megyek – csúszott ki a kezeim közül. – Köszönöm, hogy meghallgattál, és ne haragudj, hogy rád zúdítottam. Nyilvánvalóan nem izgat, hogy mi a helyzet velem, de azért kedves, hogy nem hagytál faképnél.

-         Na és mi van, ha azt mondom, hogy érdekel, hogy mi van veled? – néztem rá kérdőn.

-         Akkor azt fogom hinni, hogy továbbra is vagy olyan kedves, hogy megpróbálod elhitetni velem, hogy van lény a földön, akit nem taszítok el magam mellől. Bár erre igen csekély az esély – mondta majd tovább sietett. Én pedig felpattantam és követtem. Éppen akkor álltam meg a fák előtt, amikor Max kitárta Prue felé a karját, a lány pedig gondolkodás nélkül szaladt bele az ölelésbe. Milyen naív kislány még, te jó ég. Hiszen csupán tíz éves. Családra lenne szüksége, igazi családra, akik szeretik. Annyit azonban becsülök Maxben, hogy nem ért hozzá egyetlen ujjal sem…

(Edward szemszöge)

Idegesen mászkáltam fel alá a nappaliban. Nem, a mászkálás nem jó kifejezés, idegesen tomboltam jobbról-balra, aztán balról jobbra. Hát nem értik meg, hogy Bella nem hagyhat el minket? Nem hagyhat el engem megint. Még egyszer nem bírnám ki az elvesztését. Hiszen ő a másik felem. Egyszer is nehéz volt elviselni az egyre fokozódó hiányát, nemhogy többször.

-         Utána megyek – álltam meg határozottan.

-         Nem jutsz el hozzá – állapította meg Jasper.

-         Már miért ne jutnék? – kérdeztem élesen.

-         Azért, mert még mielőtt eljutnál odáig Max lányai kiszúrnak, és megbűvölnek – vágta rá egyértelműen.

-         Nem, hogyha viszek magammal valakit, aki képes arra, amire Bella – néztem fiamra kérdőn.

-         Kockázatos – gondolkodott el Anthony. – Hogyha anya eltűnik előlük, akkor visszajönnek, és kezdhetjük elölről az egészet. Szerintem jobb lenne, ha tiszteletben tartanánk anya akaratát. Hogyha pedig bajba kerül, akkor még mindig utána mehetünk.

-         Remek, hagyjuk csak a sorsára, mert a maga makacsságával úgy határozott, hogy inkább meghal, minthogy valaki egy kicsit ideges legyen a családban – mondtam gúnyosan. – Ha Alice ment volna el, akkor már utána mentél volna, gondolkodás nélkül, vagy ha Nathalie, Rosalie – néztem a fiamra és Emmettre.

-         Valóban így van, és ezt nem is tagadom – bólintott Jasper. – A hiba csak az az elméletedben, hogy ha Alice tűnt volna el, akkor őt megbűvölték volna, és az elrablás. Viszont Bellát nem tudják, és saját akaratából ment velük. Más a helyzet.

-         A francokat már, csak nektek így kényelmes, mert mindenkinek megmaradt a társa az enyémen kívül. Bár végül is, én mindig is jól elvoltam egyedül, nem igaz? Most is elleszek biztos, nehogy segítsetek – ordítottam rájuk. Még, hogy más a helyzet. Azért mert nem az ő feleségük van veszélyben. – Most megyek – fűztem még hozzá.

-         Mégis hová? – döbbent meg Esme. – Hiába mész utána kisfiam, Bella éppen olyan makacs, amilyen te.

-         Mit érdekel titeket, hogy hová, el és kész – mentem fel az emeletre. Majd bevágtam magam mögött az ajtót, jelezvén, hogy hagyjanak békén. Majd az ágyra dobtam az egyik bőröndömet, és pakolni kezdtem.

-         Nagyapa? – dugta be a kis fejét Emily az ajtón.

-         Tessék? – normalizáltam a hangsúlyomat. Emily semmiről nem tehet.

-         Én, veled megyek, ha szeretnéd – kezdte el gyűrögetni a szoknyáját. Ezen muszáj volt elmosolyodnom. Olyan halkan suttogta, hogy alig hallottam. Biztosan nem akarta, hogy a többiek meghallják.

-         Kicsim – guggoltam le mosolyogva, és széttártam a karjaimat. Ő pedig gondolkodás nélkül beleszaladt a karjaimba. – Nem akarlak téged bajba keverni – simogattam meg a hátát. – Te még kicsi vagy ehhez.

-         De én…

-         Várj, ne úgy értsd ezt, hogy szerintem nem lennél tökéletesen alkalmas a feladatra – pontosítottam a mondanivalómat. – A nagymamád azért ment el, hogy ti megint gyerekek lehessetek, és ebben igaza van. A problémát nem neked kell megoldani. Neked boldog, vidám kislánynak kell lenned. Mert mind ezt szeretnénk – nyomtam puszit a homlokára.

-         Te el fogsz menni, igaz? – csimpaszkodott bele még jobban a nyakamba.

-         Valószínűleg – bólintottam rá.

-         Ha nem lennél biztos benne, akkor nem pakolnád a bőröndödet – mondta az unokám sértetten. – Nem vagyok hülye – mondta komolyan.

-         Tudom, hogy nem vagy hülye, kincsem. Soha nem feltételeznék rólad ilyesmit. Csak azt nem tudom, hogy hova megyek. Még nem döntöttem el, és egy ideig nem is fogom, hogy Alice ne lássa. Nem kell, hogy bárki is beleszóljon a döntésembe. Szeretem a családunkat, de most szükségem van egy kis egyedüllétre, hogy kitaláljam, hogy mi a legjobb lehetőség – magyaráztam halkan.

-         Te tudod, nagypapi – sóhajtott fel Emily. Majd egy kis könnycsepp gördült le a szeme sarkából.

-         Hé, gyere ide – vettem fel a csöppséget. Azután pedig szorosan magamhoz öleltem. – Szeretlek, pöttöm, ugye tudod?

-         Igen, hát persze, hogy tudom. Én is téged, de szerintem ez nem jó ötlet – motyogta halkan.

-         Sajnálom, kincsem, de ha nem is jó ötlet, akkor is így kell lennie – mondtam határozottan.

-         Bocsáss meg, nagyapa – nyomott puszit az arcomra. Majd a világ elsötétült körülöttem…

Furcsán éreztem magam. Mintha az előbb még akartam volna valamit, de nem emlékszem. Talán csak elképzeltem valamit? Lehetséges, hogy volt valami tervem, vagy ilyesmi, de nem tudom már. Mióta felejt el bármit is egy vámpír?

-         Nagyapa, hallasz engem? – lengette meg a kis kezét előttem Marie és Emily.

-         Hát persze, mondtatok valamit? – néztem rájuk mosolyogva.

-         Eljössz velünk vadászni? – kérdezték egyszerre.

-         Hát persze – mosolyogtam rájuk. – Mindjárt szólok Bellának is, és mehetünk együtt – fűztem még hozzá elégedetten. Jó lenne kiruccanni Bellával és a két kis aprósággal.

-         A nagyi most nem ér rá, tudod, elment, hogy megnézze hová tűntek Maxék, Jasperrel és Alice-szel mentek el.

-         Oh, tényleg – komorodtam el. – Nem is tudom, hogy hogyan engedhettem el egyedül. Annyira hiányzik – ültem le kedvtelenül. – Talán inkább menjetek el Emmett-tel, és Rosalie-val. Nem lennék túlságosan jó társaság.

-         Ugyan már, nagypapi, mi veled szeretnénk menni – bújtak hozzám a lányok. – Gyere velünk, légy szíves – néztek rám szempilla rebegtetve.

-         Jól van – sóhajtottam fel. – Hát lehet nektek nemet mondani? – mosolyogtam rájuk. – Na, aki először meglátja a hegyi oroszlánt, azt elviszem moziba Port Angelesbe.

-         Na és aki másodszor látja meg? – kérdezte Marie pirulva.

-         Azt is elviszem moziba magammal, mert ő is ugyanolyan ügyes – kacsintottam rá.

-         Akkor hajrá – rohant ki Emily a házból.

-         Hé, ne csalj – futott utána Marie is azonnal.

-         Elkaplak titeket – nevettem fel.

Majd én is utánuk eredtem. Annyira édesek voltak. Kár, hogy Bella most nincs itt velünk, és nem jön ő is vadászni. Jó lett volna, hogyha négyesben tudunk mozizni. Mindegy, majd legközelebb már négyen megyünk. Sőt, elvisszük Anthonyt és Nathalie-t is. Fantasztikus lesz. Várjunk csak. Mi is volt az a veszekedés délelőtt Nathalie, és Bella között? Emlékszem, hogy volt valami, de nem tudom, hogy mi. Mindegy, biztosan csak valami futó probléma volt. A családtagok néha összevesznek, aztán meg úgyis kibékülünk. Hogy is volt ez az egész Maxszel és a családjával? Hogyan tudtak eltűnni, amikor itt sátoroztak még nemrégen a ház körül?

-         Nagyapa, ott van az oroszlánod – sikoltották a lányok boldogan.

-         Ügyesek vagytok – nevettem fel. – Gyertek, jut belőle mindenkinek – előztem meg őket, majd egy szempillantás alatt elkaptam a zsákmányunkat…     

La Push vámpírja II. Új nemzedék - 24. fejezet

24. fejezet

(Bella szemszöge)

Idegesen ültem a nappaliban, miközben a játékot figyeltem, amiben éppen Emily vezetett Emmett előtt. Nem tudom, hogy direkt hagyták-e a többiek, hogy így jöjjön ki a lépés, vagy Emmett tényleg ennyire ügyes volt, de helyesek voltak, ahogy keményen harcoltak egymás ellen. Emily mondjuk általában megnyerte a társasjátékokat, tehát nem sok esélyt láttam arra, hogy Emmett legyen győztes kettejük csatájában, de ki tudja. Majd meglátjuk.

-         Mi a baj, kicsim? – ült le mellém Edward. Én viszont nem akartam, hogy a többiek is meghallják a kétségeimet, ezért gondolatban válaszoltam neki.

-         Azt hiszem, hogy nem volt jó ötlet, hogy idehívtam Maxet, hiszen Marie teljesen kikészült. Azt hittem, hogy érteni fogja, de tévedtem. Viszont talán van más megoldás is arra, hogy megszabaduljunk Maxtől és a családjától.

-         Ezt ne itt beszéljük meg – suttogta a fülembe. Majd kifelé kezdett húzni a házból. Én pedig gondolkodás nélkül követtem őt. Majd futásnak eredtem utána, amikor nekiiramodott. Nem sokkal később a határ mentén álló háznál voltunk. – Gyere, itt most nincs senki, itt nyugodtan beszélhetünk.

-         Rendben – bólintottam rá. Majd mindketten bementünk a házba, és leültünk a kanapéra.

-         Hallgatlak, Bella, mi a terved? – nézett rám kíváncsian.

-         Nos, Max problémája alapvetően az, hogy a Volturik képességei miatt nem tudnak behatolni – kezdtem bele. – A lányai bűvereje azonban elegendő lenne ahhoz, hogy véghezvigye a tervét, ha Jane és Alec képessége ki lenne iktatva. Igazam van?

-         Elméletben lehetséges, igen, azt hiszem, hogy így van. Bár Max saját bevallása szerint Marie-nál erősebb képességű lányt még soha nem látott. Na és persze te is láttad az unokánkat délelőtt. Hárman nem tudták lenyugtatni. Még annál is erősebb, mint amilyennek eredetileg hittük. Viszont még nem értem, hogy mi a terved.

-         Ha az elméletem helyes, és te is úgy látod, hogy logikusan gondolkodom, akkor én egyedül is elég vagyok ahhoz, hogy bejussanak és véghezvigyék a tervüket. Ha blokkolom a Volturi veszélyes katonáit a többit már elintézi Max és a családja – magyaráztam az elméletemet.

-         Nos, maga az elmélet nem rossz, de ha bármi balul sül el, akkor nem térsz vissza Voltrerrából, és mindketten tudjuk, hogy Aro sokkal inkább megtartana téged rabszolgájának, semmint kegyesen kivégezne – tiltakozott Edward.

-         Nem tehetjük ki ennyi stressznek az unokáinkat. Marie idegei nem bírnak sokat, ezt te is láthattad. Nem hagyhatjuk, hogy a képessége függősségébe essen, mert akkor elveszíti önmagát. Inkább leszek rabszolga, de nem hagyom az unokáimat, és a családomat veszni – néztem rá ellentmondást nem tűrve.

-         Akkor veled megyek – húzott szorosan magához. – Még egyszer nem veszíthetlek el, és inkább leszek rabszolga veled egy örökléten át, semmint, hogy elveszítsem még egyszer a lelkem.

-         Tehát már elhiszed nekem, hogy van lelked? – kérdeztem mosolyogva.

-         Lehetnének még kétségeim, amikor ilyen fiúgyermekkel ajándékoztál meg engem? – nyomott gyors csókot a számra.

-         Nem, valóban nem lehetnek már kétségeid – bólintottam rá nevetve. – Viszont nem akarom, hogy az én sorsomra juss, hogyha valami balul sül el.

-         Vagy velem együtt mész, vagy nem mész – mondta ellentmondást nem tűrve.

-         Edward, én…

-         Ebből nem engedek, és ne is álmodj róla, hogy elmehetsz nélkülem Volterrába. Soha nem foglak szem elől téveszteni többé, amíg csak élek – mondta mélyen a szemembe nézve. – Akárhol is töltjük a hátralévő időt. Nem érdekel, hogy szabadon, vagy tömlöcben, de együtt.

-         Rendben van – mosolyodtam el halványan. Szinte éreztem, hogy ezt fogja mondani. Bár nem, mintha nem esne jól ez a nagyfokú törődés, de nem akartam magammal rántani őt is. - Helyes, akkor beszéljünk Maxszel? – kérdeztem bizonytalanul. – A többieknek talán jobb lenne, ha nem szólnánk, csak egyszerűen eltűnnénk. Nem akarom, hogy ők is velünk akarjanak jönni – mondtam komolyan.

-         Ebben egyetértünk – bólintott rá szerelmem.

-         Akkor, azt hiszem, hogy az lesz a legjobb, ha indulunk is – haraptam az ajkamba.

-         Ne, várj – kapta el a karomat szerelmem. – Adjunk magunknak még egy éjszakát, mielőtt elmegyünk innen. Még hajnal előtt visszaérünk, mielőtt a lányok felébrednének. Most viszont még más terveim vannak veled – kapott fel gyengéden. Majd egy szempillantás alatt a szobánkban volt, és letett az ágyra. – Szeretnélek végre újra érezni téged. Már olyan rég volt alkalmunk szeretni egymást.

-         A számból vetted ki a szót – karoltam át a nyakát, majd magamra rántottam. Ezután nem beszéltünk. A kezdeti gyengédségünk helyét lassanként átvette a vadság, és a szenvedély, és végül azon kaptam magam, hogy már teljesen meztelenül fekszem szerelmem alatt a feldúlt ágyban. – Miért áltál meg? – ziháltam halkan, amikor Edward már egy ideje nem mozdult.

-         Annyira gyönyörű vagy – simított végig a testemen.

Majd újra birtokba vette az ajkaimat, és egy határozott mozdulattal a magáévá tett. Mindketten felnyögtünk az érzéstől, és heves mozgásba kezdtünk. Minden szerelmemet bele akartam sűríteni ebbe az éjszakába, hiszen ki tudja, hogy mikor lehetünk újra tökéletesen kettesben. Ha elmegyünk Maxszel és a családjával, akkor egy ideig biztosan nem lesz alkalmunk nyugodtan szerelmeskedni.

-         Hiányozni fog ez a hely, még akkor is, hogyha csak kis időre megyünk el – sóhajtottam a mellkasán fekve.

-         Igen, tudom, kicsim – nyomott puszit a fejem búbjára. – Nekem is hiányozni fog, ebben biztos lehetsz – cirógatta meg a hátamat.

-         Azt hiszem, hogy ideje lenne lassan visszamennünk – néztem fel rá.

-         Igen, azt hiszem, hogy igazad van – egyezett bele kedvesem. Majd mindketten ki akartunk kelni az ágyból, hogy felöltözzünk, amikor kivágódott az ajtó.

-         Alice, mi a fenét képzelsz? – kérdezte Edward kissé idegesen.

-         Bocsánat, de amíg ti itt olyan dolgokat határoztatok el, amiket szerintem nem kéne, addig az unokátok teljesen kifordult magából – vágta hozzánk Alice.

-         Mit csinált? – kerekedtek ki a szemeim.

-         Jelenleg eltűnt, Timmel együtt – vált Alice még hisztérikusabbá. – Azt hiszem, hogy elkábított mindenkit, még Maxéket is. Azután pedig angolosan távozott a farkasával együtt. A többiek már elindultak, hátha a nyomukra akadnak, de félek, hogyha Marie nem akarja, hogy megtaláljuk, akkor nem is fogjuk.

-         Dehogynem, a gondolatai merre viszik? Nem döntötte el, hogy hová mennek Timmel? – kapta fel Edward a nadrágját egy szempillantás alatt.

-         Nagyokos, ha tudnám, hogy hova akarnak menni, akkor nem ide jöttem volna hozzátok, hogy segítsetek őket megkeresni – forgatta meg a szemeit a kis kobold. – Ha nem rémlik, akkor szólok, hogy a farkasok képesek elhomályosítani a látásomat, és Tim is az, még akkor is, hogyha még nem gyakorolja a képességét.

-         Emily?

-         Emily békésen aludt, amikor ez az egész történt, nem hiszem, hogy ő most bármit is tehetne. Ezt a döntést nyilván egyedül hozta meg Marie. Emily őszintén megdöbbent, amikor a húgát nem találtuk az ágyban, ahogy Timet sem.

-         Fésüljük át az erdőt, és a hegyeket – mondtam immár teljesen felöltözve, majd kiviharzottam a házból. A többiek pedig azonnal a nyomomba eredtek. Miután átvizsgáltuk a hegyeket és az erdőt is, kétségbeesetten mentünk vissza a Cullen házhoz hátha valaki más megtalálta őket, de mindenki csak csüggedten gubbasztott a nappaliban. Amiből arra következtettem, hogy ők sem jártak sikerrel.

-         Találtatok valami nyomot? – pattant fel Nathalie azonnal.

-         Nem, semmi jelük – hajtottam le a fejem Edwarddal együtt.

-         Ez a te hibád – morgott rám Nathalie. – Ha nyugton maradtál volna a szigeten, akkor a lányom még mindig velünk lenne. Miért kellett elmenned Maxhez? Mi értelme volt ennek az egésznek? – remegett meg. Majd hirtelen átváltozott, és nekem akart támadni, de Anthony egy gyors mozdulattal lefogta a még mindig küszködő feleségét.

-         Anya, menj most el innen. Nem fog lehiggadni, amíg itt vagy – kiabált rám fiam.

-         Várj, majd segítek – kapta el Emmett Nath hátsó lábait.

-         Hagyjátok ezt abba, most azonnal – csattant fel Jasper, majd éreztem, ahogy hatalmas nyugalomhullám árad szét az egész testemben. Ahogy Nathalie is lassan elhalkult, majd összeesett. – Nem az a megoldás, hogy széttépitek egymást. Bella hirtelen döntött, de most már ez van. Marie nyilván megijedt és elmenekült, ilyet is láttunk már a családban – nézett jelentőségteljesen Edwardra. – Emily képes lenne kapcsolatba lépni a húgával, ha akarna, de nem teszi, mert makacs, és nem akarja visszacibálni a testvérét az akarata ellenére. Makacsságból is van bőven a családban, nem egyedi eset. A kérdés az, hogy mi a megoldás, és hol lehet Marie, és Tim.

-         A sziget – villant fel fiam szeme hirtelen. – Marie a szigeten biztonságban érezte magát, és boldog volt. Mi van, ha éppen oda akar visszajutni?

-         Elképzelhető – biccentett Emily. – Bár talán nem kéne visszahozni, csak utánamenni – fűzte hozzá halkan. – Rossz érzésem van, amikor ő feszült. Valahogy én is az leszek.

-         Nem lesz többé feszült, teszünk róla – kapta fel Anthony Emilyt. – Mi ketten megyünk érte. Jasper, higgadtan tudod tartani Nathalie-t, amíg visszajövünk?

-         Igen, könnyedén menni fog – bólintott rá Jasper.

-         Ha minden kötél szakad, akkor én is le tudom nyugtatni – ajánlotta Carlisle.

-         Gyógyszerekkel csak végszükség esetén – kérte fiam komolyan.

-         Természetesen, nem fogom nyugtatózni csak akkor, hogyha nincs más megoldás – bólintott rá Carlisle azonnal.

-         Rendben, akkor Emily, mehetünk? – kapta fel lányát a hátára.

-         Igen, indulhatunk – bólintott rá unokám. Majd egy határozottan belecsimpaszkodott az apukájába, aki azonnal futásnak eredt az erdő mélye felé…

(Emily szemszöge)

Szorosan csimpaszkodtam apu nyakába, miközben az erdőn száguldottunk végig, és hirtelen furcsa zaj csapta meg a fülemet. Mintha apró mancsnyomokat hallanék. Kíváncsian kaptam arra a fejemet, de csak egy villanást láttam. Mintha egy apró farkast láttam volna szaladni, de nem voltam biztos benne, hogy tényleg láttam-e. Rozsdabarna volt, azt hiszem. Bár nem hiszem, hogy túl nagy jelentőséget kéne tulajdonítanom az esetnek, hiszen egy efféle farkas egyáltalán nem meglepő itt, hiszen erdőben vagyunk. Apa azonban hirtelen megállt.

-         Merre láttad azt a kis farkast, Emily? – kérdezte hirtelen.

-         Ott arra láttam, legalábbis azt hiszem, hogy az volt, de sok farkas jár az erdőben, hiszen ezt te is tudod.

-         Valóban, de általában itt szürke farkasok vannak. Nem pedig rozsdabarnák. Eddig csak apa és Jake kapott tökéletesen rozsdabarna bundát, de Tim lehetséges, hogy hasonló színt kap majd, mint az édesapja. Mi van, ha őt pillantottad meg?

-         De hát Tim még sohasem változott át – mondtam meglepetten. Miért éppen most változott volna át?

-         Valóban nem, de a bevésődése fél, és neki meg kell őt védenie, így elég valószínű, hogy most tette meg ezt a lépést, hogy Marie-t védelmezze bármi áron.

-         Végül is lehetséges, de szerintem jó volt a szigetről szóló elméleted apa – motyogtam halkan.

-         Ez csupán egy rövid kitérő – válaszolta azonnal. – Viszont lehetséges, hogy még itt találhatjuk őket, ha helyes az elméletem.

-         Akkor próbáljuk meg, ha így gondolod – egyeztem bele végül. Apa az esetek többségében nagyon jó megérzésekkel rendelkezik.

-         Helyes – biccentett apa. Majd egy szempillantás alatt kezdett el rohanni a farkas után, amit látni véltem. Néhány perc futás után azonban még mindig semmit nem találtunk.

-         Talán csak képzeltem, ne haragudj, apu – húztam el a számat, amikor tényleg nem találtunk semmit.

-         Én nem hiszem, hogy csak képzelted, mert érzek valami furcsát errefelé – lépdelt tovább apa. – Olyan mintha lenne itt valaki, csak nem látom. Ez egyértelmű jele lehet annak, hogy Marie van a közelben.  Talán csak elbújtak itt a közelben, és nem is akarnak igazán elszökni, hanem csak arra várnak, hogy Max és a családja távozzon innen.

-         Akkor miért nem hallom a gondolatait, hogyha itt van valahol? – kérdeztem kíváncsian.

-         Talán megvan benne az a képesség, amit én is anyától örököltem. Valószínűsíthetően el tudja zárni a gondolatait, hogyha akarja – mondta apa határozottan.

-         Marie, itt vagy? – kérdeztem halkan. – Adj valami jelet, kérlek – kérleltem csendesen. – Anya nagyon aggódik érted, és mi is.

-         Marie, tudom, hogy itt vagy valahol, kicsim – szólalt meg apa is. – Érzem, hogy csak elrejtőzöl, de te nem akarsz nélkülünk élni, ahogy mi sem nélküled. Te is tudod, hogy haza kell jönnöd. Ostobán cselekedtünk, amikor azt hittük, hogy képes leszel segíteni Maxnek, hogy megszabaduljunk tőle. Nagyon sajnáljuk. Most már tudjuk, hogy mennyire félsz tőle, és nem fogjuk hagyni, hogy akár csak egy ujjal is hozzád érjen. Kicsim, kérlek, gyere haza – gördült le egy könnycsepp apa szeméből. Még soha életemben nem láttam őt sírni. Aztán a következő pillanatban lassan tisztulni kezdett a kép, és egy apró rozsdabarna farkas jelent meg előttünk, Marie pedig a hátán ült, és a bundáját simogatta.

-         Sajnálom, apa, ne haragudj – pityeredett húgom. Apa viszont rögtön letérdelt elé, és a karját nyújtotta húgomnak. Aki egy határozott ugrással bele is vetette magát apa ölelő karjaiba. – Gyáva vagyok, igaz? – sírta Marie kétségbeesetten. – Én nem vagyok farkas, mint Emily, ő sokkal erősebb nálam.

-         Nincs mit szégyellned, édesem – nyomott puszit apa a feje búbjára. – Te nem vagy gyáva, csak megijedtél. Mindenki így reagált volna, azt hiszem.

-         Emily nem, ő bátor volt, és erős, de én elfutottam – ostorozta magát még mindig.

-         Ne vedd át a nagyapád stílusát, kérlek. Most már minden rendben lesz. Hazamegyünk, és kitalálunk valami mást. Nem kell Max közelében maradnod. Ígérem – simított végig a hátán apu.

-         Hiányoztál – bújtam én is oda Marie-hoz.

-         Te is nekem. Furcsa egyedül lenni – mutatott a fejére.

-         Igen, nekem is – bólintottam rá. Majd a kis farkas panaszosan vonyítani kezdett. Mire apa mosolyogva kinyújtotta felé a kezét. Tim pedig azonnal beleugrott az ölébe. Azután pedig a fejét Marie ölébe hajtotta.

-         Menjünk haza – állt fel apa mindhármunkkal a karjában.

-         Apu, én majd futok Timmel – lelkesedtem fel. – Lehet? – kérdeztem reménykedve.

-         Hát persze, kicsim – bólintott rá azonnal. Én pedig azonnal átváltoztam, és Tim mellé álltam.

-         Szia – gondoltam vigyorogva.

-         Helló, neked is furcsa érzés volt először? – kérdezte izgatottan. – Olyan volt, mint egy robbanás… pf… – mondta határozottan. Majd felborult, és a hátára feküdt, hogy érzékeltesse vizuálisan is az élményt.

-         Igen, nekem is ilyen volt – nevettem fel.

-         Akkor tudod, miről beszélek – vakkantott lelkesen. – Ez egyszerűen csúcs.

-         Igen, én is nagyon szeretek farkas lenni – vakkantottam én is válaszként.

-         Menjünk haza – eredt apa futásnak Marie-val a karjaiban.

Mi pedig azonnal követtük őt. Nem voltunk messze az otthonunktól, csupán néhány pernyi futásra. Úgy tűnik, hogy Marie nem akart túlságosan eltávolodni tőlünk, egyszerűen csak láthatatlanná akart válni, hogy ne találjanak rá Maxék. Még jó, hogy meggondolta magát, mert soha nem találtunk volna rá, hogyha ő nem engedi meg nekünk, hogy lássuk őt…

Amikor a ház előtti tisztásra értünk megdöbbentő látvány fogadott minket. A sátrak eltűntek. Nem csak egy-vagy kettő, hanem az összes sátor eltűnt. Maxnek és családjának nem volt semmi nyoma.

-         Hát itt meg mi történt? – állt meg apa is döbbenten. – Talán Nathalie elküldte őket. Nem csodálkoznék a dolgon – gondolkodott el. Majd mind a négyen besétáltunk a házba. Ahol a látvány még inkább ijesztő volt. Mindenki megkövülten ült hol a kanapén, hol a földön, de senki sem tudott magáról. Egyszerűen le voltak fagyva. – Marie, kicsim, ez ugye nem te voltál? – kérdezte apa döbbenten.

-         Nem, én most nem csinálok semmit – rázta meg a fejét azonnal. – Mindenki itt van? – kérdezte aztán ijedten. Majd leugrott apa öléből.

-         Jó kérdés, mindjárt kiderítjük – indult meg apa is a többiek felé. – Marie, Emily meg tudjátok oldani, hogy magukhoz térjenek? – kérdezte idegesen.

-         Hát persze – bólintottunk rá a húgommal. Majd koncentrálni kezdtünk, nem sokkal később pedig a családunk elkezdett magához térni a kábulatból.

-         Én ezt nem értem, ilyet nem tehettek meg velük, csak akkor, hogyha anya… - gondolkodott apa hangosan. – Álljunk csak meg, hol van, anya? – nézett körbe apu idegesen.

-         Nagyi? – kérdezte Marie is. – Nagymama, hol vagy? – kiáltotta el magát.

-         Hogy, mi történt? – rázta meg magát nagyapa. - Bella? – kérdezte Edward bizonytalanul. – Bella – üvöltötte el magát, de a nagyi még mindig nem adott magáról jelet. Jobbnak láttam, hogyha gyorsan visszaváltozom és felöltözöm, ezért felszaladtam az emeletre. Amikor pedig megint emberi alakot öltöttem felkaptam egy nyári ruhát, és már siettem is visszafelé.

-         Mi a fene történt? – kérdezte Jasper idegesen. – Az egyik pillanatban még beszélgettünk, a másikban meg már se kép, se hang. Hol van Bella? Miért nem védett le minket?

-         Nyugalom. Isabella soha nem hagyna cserben minket, úgyhogy biztosan történt valami – mondta Esme dédi komolyan.

-         Ezt találtam a konyhában – lépett be Carmen a nappaliba. Egy cetli volt a kezében, vagy inkább egy levélpapír? Nem voltam benne teljesen biztos, hogy melyik.

„Kedves családom,

Ha ezt a levelet olvassátok, akkor sikerült a tervem, és én éppen úton vagyok Volterra felé Maxszel és a családjával. Higgyétek el, hogy nehéz döntés volt, amit meg kellett hoznom, de összességében el kell ismernetek, hogy igazam van. Nathalie-nak igaza van. Én hoztam a fejünkre a bajt, holott nyugton is maradhattam volna, amikor a szigetre menekültünk, de nem voltam képes rá. Így azt hiszem, hogy úgy fair, ha én is hozom rendbe a dolgot. Ha nem térnék vissza, akkor ne keressetek, semmiképpen se gyertek utánam, és azt is akadályozzátok meg, hogy Edward butaságot csináljon.

Edward, tudom, hogy azt ígértem, hogy együtt fogunk elmenni Volterrába, és megoldani a gondokat, de nem akartalak magammal rántani. Kérlek, ne aggódj értem, ha nem is azonnal, vagy nem is a közeljövőben, de egyszer visszatérek hozzád, megígérem, hogy így lesz. Együtt leszünk, mint férj és feleség. Higgy nekem, visszatérek hozzád, hogy örökké együtt lehessünk, ahogy mindig is akartuk.

Fiaim, tudom, hogy nagyon nagy veszélybe sodortalak titeket és a családjaitokat az elhamarkodott döntésemmel, de jóváteszem. Anthony, kérlek, mondd meg Nathalie-nak, és az unokáimnak, hogy sajnálom. 

Szeretlek Titeket,

Bella”

-         Te jó ég – kapta a szája elé a kezét Esme dédi. Ezt nem hagyhatjuk ennyiben – mondta határozottan.

-         Várjunk csak, Angela és Brian? – forgott közbe Jasper. – Őket se látta senki?

-         Hm… érdekes – állapította meg Rose néni. – Még mindig csak én gondolom úgy, hogy Brian nem csak úgy puszta véletlenségből jelent meg nálunk éppen Bella és Edward lagziján?     

La Push vámpírja II. Új nemzedék - 23. fejezet

23. fejezet

(Nathalie szemszöge)

Nagyon szerettem volna jól aludni, de nem igazán sikerült a tervem. Jobban aggódtam a lányokért még annál is, mint ahogy eddig hittem. Nem tudom, hogy hogyan fogom kibírni, hogy a lányok Max közelében lesznek. Egyszerűen nem akarom, hogy akár csak egy ujjal is a lányaimhoz érjen.

-         Kicsim, ne aggódj, ígérem, hogy minden rendben lesz. Figyelni fogok Max minden egyes gondolatára – nyomott puszit az ajkamra. Én pedig kinyitottam a szemeimet. – Reggeli – mosolygott rám kedvesen. Én pedig gyorsan felültem, hogy az ölembe helyezhesse a tálcát.

-         Köszönöm, fantasztikusan néz ki – álltam neki a reggelimnek. Bár nem sokkal később kiderült, hogy nem nagyon van étvágyam.

-         Nathalie, nem lesz semmi baj. Ígérem, hogy megvédjük a lányokat, de ha nem eszel, akkor nem lesz erőd hozzá, hogy te is védelmezd a legdrágább kincseinket – simított végig az arcomon.

-         Tudom, hogy igazad van – sóhajtottam fel.

-         Helyes, akkor ess neki a reggelinek, én addig megnézem a lányokat, hogy befejezték-e már – nyomott puszit a homlokomra.

Majd kisietett a szobából. Én pedig, ha nehezen is, de legyűrtem a reggelimet. Azután pedig felvettem egy lenge nyári ruhát csak magában, mivel hamarosan úgyis át fogok változni, úgyhogy kár lenne fehérneművel, és hasonlókkal bajlódni. Mikor elkészültem, én is átmentem a lányok szobájába. Emily szintén csak egy lenge nyári ruhát viselt. Ezek szerint hasonló gondolkozással rendelkezik, mint én. A biztonság kedvéért átváltozáshoz tökéletes öltözékkel készült. Marie pedig egy rózsaszín farmerben és egy fekete pulóverben volt. Tőle ez volt a teljesen megszokott hétköznapi viselet.

-         Szia, anyu – szaladt a karjaimba Emily, majd Marie is követte.

-         Sziasztok, kicsikéim – nyomtam puszit az arcukra.

-         Mennünk kell – vette át tőlem Marie-t Anthony.

Én pedig Emilyt vittem a karjaimban a Cullen ház felé. Éppen, hogy odaértünk ütötte el az óra a tízet. A következő pillanatban pedig feltűnt Max, és mögötte az összes lánya, akik voltak legalább harmincan. Max jobb oldalán Heather sétált, míg a balján Prue foglalt helyet. Ahogy Heather meglátta Briant szélesen elmosolyodott, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy meg akar indulni az ikertestvére felé, de Max hirtelen elkapta a karját. Ő pedig bár nagyot sóhajtott, de engedelmesen az apja mellett maradt.

-         Anyu, ő mit keres itt? – bújt el a hátam mögött Marie. – Nem akarom, hogy itt legyen. El akar vinni?

-         Nem fog elvinni kicsikém – vettem fel a karomba. – Segítséget szeretne kérni tőled – magyaráztam halkan. – Tudod, megbeszéltük, hogy segítened kell neki.

-         Én már nem akarok neki segíteni, mami. Menjen el innen – bújt el a hajam alatt. – Nem érdekel, Emily a bátorság. Te bátor vagy, de én békében akarok élni, még csak gyerekek vagyunk, akkor is, hogyha te már érettnek érzed magad bármire – morogta a nyakamba. – Ch… persze, majd betartja az alkut, hogyha még nagyobb hatalomra tehet szert. Nem vagyok hülye. Ez egy hataloméhes, bosszúvágyó, szörnyeteg – csattant fel Marie.

-         Úgy látom, hogy a megállapodásunk mégsem jön létre – állapította meg Max.

-         Ha nem akartad volna többször is elrabolni, amikor kisbaba volt, akkor most nem félne tőled – morogtam rá.

-         Részletkérdés, talán mégsem annyira volt jó ötlet ez az alku, mint hittük – sóhajtotta Max.

-         Adjon már egy percet a húgomnak a fenébe is – kiabált rá Emily, mielőtt még bármit is mondhatunk volna. – Gyere Marie, ketten legyőzünk bárkit, hiszen tudod – simogatta meg a húga lábát Emily. – Meg tudjuk csinálni – bíztatta tovább. – Csak gyakorolnunk kell vele egy kis ideig, azután egyetlen egyszer segítünk neki, és soha többé nem lesz vele gondunk. Csak pár hét lesz az egész, és utána megint gyerekek lehetünk.

-         Nem is tudom – pillantott le rá Marie. – Biztos vagy benne, hogy minden rendben lesz?

-         Igen, a szavamat adom – mosolygott rá Emily.

-         Anyu, apu? – nézett ránk is bizonytalanul.

-         Bízz a nővéredben, és bennünk, kicsikém – nyomtam puszit az arcára.

-         Jól van, mit akar? – fordult Max felé némi gyűlölettel a szemeiben.

-         Csupán egy kis segítséget, de előbb lássuk, hogy mit tudsz – villantak meg a szemei. – Próbáld meg elbűvölni a lányomat – mutatott Heatherre. Marie pedig azonnal koncentrálni kezdett. Heather pedig átölelte az apja nyakát, majd puszit nyomott az arcára. – Hm… ügyes trükk – tolta el a lányát magától. – Bár én valami hatásosabbra gondoltam. Prue, kérlek, érzékeltess egy tisztességes gyakorlatot – mondta a lánynak maga mellett.

-         Uram – biccentett a lány. Majd erőteljesen rám koncentrált, és mintha éreztem volna egy halvány bizsergést, de nem volt rám hatással, bármire is akart kényszeríteni.

-         Mi a pokol? – kérdezte Max dühösen.

-         Csak nem gondoltad, hogy védtelenül ideengedünk? – morgott rá szerelmem. – Te pedig verd ki a fejedből, hogy a feleségem valaha is megüti a lányunkat, vagy kitépem a szívedet, és ez most nem üres fenyegetés – fordult Prue felé dühösen. – Még soha nem ütöttem meg nőt, de te leszel az első, ha még egyszer ilyesmivel kísérletezel.

-         Mégis mit gondoltatok, hogyan fogjuk edzeni a lányotokat? Nem puszikra és ölelésekre kell kényszeríteni a Volturit, hanem megadásra. Komolyan azt hittétek, hogy ennyi elég lesz ellenük? A saját lányomat sikerült rábírnia, hogy megpusziljon, ez azért még nem csúcsteljesítmény. Többet is tudna, ha célzottak lennének az edzések.

-         Az a célzott edzés, hogy bántsanak valakit? – csattant fel szerelmem, én pedig remegni kezdtem. Még hogy megütöm a lányomat? Mi a fenét képzel magáról ez a nő?

-         Nathalie, nyugalom – lépett mögém, és átkarolta a derekamat. Így általában meg tudott nyugtatni, de most valahogy nem akart sikerülni a dolog. Azután hirtelen elterelődött a figyelmem a bosszúmról, mert Prue váratlanul Max felé fordult, és hatalmas pofont küldött le a fogadott apjának, de nem állt meg egy pofonnál. Egyfolytában ütötte, ahol csak érte. – Marie? Kicsikém, hagyd ezt abba – guggoltam le hozzá, de ő le sem vette a szemét Pue-ról. – Marie, nyugodj meg – simogattam meg az arcát, de ő rám se hederített. – Jasper? – néztem rá kétségbeesetten.

-         Próbálom – szűrte a fogai között. – Nagyon erős az akarata.

-         Emily? – néztem másik lányomra. Szegénykém viszont annyira próbálta leállítani a húgát, hogy már egészen belevörösödött az egész arcocskája.

-         Brian? – próbáltam meg őt is, de az ő képessége is hatástalannal bizonyult.

-         Engedjetek be az elméjébe, majd én segítek neki, a bátyámmal együtt le tudjuk nyugtatni – lépett egy lépést közelebb Heather. – A szavamat adom, hogy semmi olyasmit nem fogok tenni, amit ne akarnátok – fűzte még hozzá.

-         Bízhattok benne – biccentett Brian.

-         Rendben, engedjük be – bólintott kedvesem, és Bellára nézett, aki szintén biccentett.

Néhány pillanattal később pedig a kapcsolat megszakadhatott, mert Prue abbahagyta Max péppé verését, Marie pedig kissé megnyugodva ugyan, de zihálva állt előttük. Magamhoz akartam ölelni, de egy szempillantás alatt tűnt el a karjaim elől. A következő pillanatban pedig már ő ült Max mellkasán, és mindkét kis öklével püfölte az alatta fekvőt. Max azonban nem tett semmit ellene. Csak bámult előre, mintha itt sem lenne.

-         Marie, elég legyen – szóltam rá erélyesebben. – Te nem vagy vadállat, kincsem. Kérlek, ne csinálj butaságot.

-         Hé, nyugalom, kicsi lány – sétált oda hozzá kedvesem. Majd felvette a még mindig kapálózó lányát.

-         Eressz el, soha többé nem fog megpróbálni elrabolni engem – sikította Marie magából kikelve.

-         Css… nyugodj meg, Marie – ölelte magához Anthony szorosan. Marie pedig belecsimpaszkodott az ingébe, és keservesen sírni kezdett. – Jól van, nincs semmi baj. Engedd el Max, és a lányok elméjét, te nem vagy ilyen.

-         Széttéphetnétek őket. Amíg én tartom az elméjüket, gyorsan, és fájdalommentesen kivégezhetnétek az egész bandát, és akkor vége lenne ennek az egésznek – szipogta Marie.

-         Én támogatom az ötletet – állapítottam meg higgadtan.

-         Én viszont nem – rázta meg a fejét Anthony. – Mi nem vagyunk gyilkosok, akkor sem, hogyha most nekem is nagyon jól esne letépni ennek az idióta vámpírnak a fejét.

-         Nem vagyunk gyilkosok, de vannak kivételek, akik erősítik a szabályt – vettem ki a lányomat a kezéből. – Gondold át, hogy ki a családod – fűztem még hozzá, majd Emilyt is felkapva bevonultam a házba. Mi a fenét képzel? Hogyha a lányainknak valami rossz, akkor nem az a megoldás, hogy várunk, hogy hátha egyszer majd jobb lesz.

-         Nathalie, mi a fenét művelsz? – jött utánam férjem azonnal.

-         Megvédem a gyerekeinket, mert amit te csinálsz, az eddig nem túl hatékony – morogtam rá.

-         Jobb lenne, ha lehiggadnál mielőtt még elhamarkodott dolgokat vágunk egymás fejéhez – nézett rám kissé dühösen.

-         Itt nincs semmi elhamarkodva, azt mondtad, hogy megvéded a lányainkat, de eddig nem megy valami parádésan.

-         Meghallgatnál végre, az Istenit neki – emelte fel most már ő is a hangját.

-         Már számtalanszor meghallgattalak, amikor elmagyaráztad, hogy nem vagyunk gyilkosok, de egyszer sem voltak elég nyomósak az érveid, és mint ahogy most tisztán láthattuk Marie nem bírja elviselni ezt az alakot a környezetében, úgyhogy itt az ideje egy „B-terv” kidolgozásának.

-         Szerinted azért akarom ezt az alkut, mert olyan jó szenvedni látni a lányomat? – kiabált rám feldúltan. – Gondolkozz már egy picit. Hogyha Max elintézi, amit akar, és megkapja a bosszúját, akkor a Volturi soha többé nem keres minket, és biztonságban leszünk. Kölcsönösen előnyös az üzletünk, csak Max nem éppen normális, ez tény, de mindenkinek jobb lenne, ha egészen biztosan biztonságban élhetnénk – magyarázta kissé agresszíven. Azt hiszem, hogy így átgondolva már egészen máshogy hangzik az egész dolog, de akkor sem tetszik nekem ez az egész. Főleg így nem, hiszen a lányunk teljesen kiborult. – Bízz bennem még egy kicsit. Holnap újra megpróbáljuk – mondta Anthony komolyan. – Ma még van időnk felkészíteni Marie-t, hogy mire számítson pontosan, és akkor nem lesz semmi gond.

-         Nem tudom, Anthony – sóhajtottam fel. – Marie, te mit gondolsz, édesem? Képes vagy rá, hogy még egy próbát tegyél? – fordítottam magam felé az arcát, de nem volt eszméleténél. – Uramisten, Marie, kicsikém – rázogattam meg egy kicsit.

-         Ne aggódj, Nathalie, ez most én voltam – mosolygott rám Jasper az ajtóból.

-         Oh, köszönöm – biccentettem hálásan.

-         Nincs mit – mosolyodott el. – Szerintem vigyétek fel Tim mellé, ott majd megnyugszik. Ilyenkor jót tesz a társ közelsége.

-         Rendben, ez jó ötlet – szaladtam fel a szobába, ahol Timothy még békésen szuszogott, és óvatosan mellé fektettem a lányomat. Akinek az arca szinte azonnal kisimult, ahogy a szeretett férfi felé fordult. Tim pedig ösztönösen ölelte magához a lányomat.

-         Anyu, játszol velem? – rángatta meg Emily a ruhám alját. – Vagy futunk egyet az erdőben?

-         Mit szeretnél játszani? – kaptam fel mosolyogva.

-         Nem tudom – rántotta meg a vállát.

-         Öhm… Marie-t jobban szereted, mint engem? – kérdezte szemlesütve, és fülig vörösödve. Mintha szégyellné egyáltalán a kérdést is.

-         Drágám, hogy gondolhatod, hogy nem egyformán szeretem mind a kettőtöket? – emeltem meg a kis állánál fogva a fejét, hogy a szemembe nézzen.

-         Nem tudom, mostanában mindenki Marie-t imádja – kezdte el tördelni a kis ujjait. – Marie milyen ügyes, Marie milyen okos. Marie képes lesz rá, meg tudja csinálni, vajon Marie mit érez… Csupa-csupa ilyen kérdést hallok mindenkitől.

-         Ne haragudj, édesem – öleltem magamhoz. – Nem akartam, hogy úgy érezd, hogy te egy kicsivel is kevésbé vagy fontos a számunkra, mint Marie. Mindkettőtöket ugyanannyira szeretlek. Még az életemnél is jobban – mondtam határozottan.

-         Biztos? – harapta be a kis ajkát.

-         Igen, tökéletesen biztos. Te pontosan ugyanolyan fontos vagy a számomra, mint a húgod – emeltem esküre a kezemet.

-         Szeretlek, anyu – bújt hozzám boldogan.

-         Én is szeretlek téged, Emily – simítottam végig a hátán. – Gyere, játszunk egy parti élet játékát, még az is lehet, hogy apa is jön velünk játszani.

-         Gondolod? – kérdezte lelkesen.

-         Még szép – jelent meg mellettünk Anthony.

-         Ebből a buliból engem sem hagyhattok ki – rohant hozzánk Emmett a játékkal a kezében. – Légyszí, én majd színész leszek – húzta ki magát büszkén.

-         Te a játék nélkül is remek színész vagy, Emmett bácsi – nevetett fel kislányom.

-         Az már biztos, de most elagyabugyállak benneteket, de alaposan – villantak meg a szemei...

(Emily szemszöge)

-         Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam – vigyorodtam el. Majd egy óvatlan pillanatában kicsentem a játékot a kezéből, és elszaladtam vele. Már a házból szaladtam kifelé, hogy alaposan megdolgoztassam Emmett bácsit, amikor megláttam, hogy Maxék éppen sátrakat vernek fel a Cullen ház körül. – Mi folyik itt? – nyeltem egy nagyot.

-         Így egyszerűbb a dolgunk, mintha állandóan oda-vissza kéne utazgatnunk – nézett rám a Heather nevű lány kedvesen. – Ne aggódj, eszünk ágában sincs betolakodni a házatokba. Mi csak itt kint leszünk. Nocsak, élet játéka? Régen én is sokat játszottam ezt a családommal – mondta mosolyogva. Én viszont gyorsan eldugtam a játékot a hátam mögött, és hátrálni kezdtem előle. – Jól van, megértem, hogy nem bízol bennem – biccentett, majd bement a sátrába.

-         Jól vagy, csajszi? – kapott fel Emmett hirtelen.

-         Persze, jól vagyok, csak elgondolkodtam – néztem a bezárt sátorlap felé.

-         Heather? Jó fej csajnak tűnik, csak hát az apja, na ő nem egy egyszerű jelenség – nyomott puszit a homlokomra Emmett. – Na gyere, játszunk, már csak ránk várnak. Biztosan jó kis buli lesz – indult el velem a házba. Majd mikor beértünk a nappaliba mindenki a játék köré gyűlt, én pedig kiosztottam a kártyákat, és elkezdődött a hosszú, és szinte véget nem érő csata…

(Gabriella szemszöge)

Még csak reggel nyolc óra van, és mi már messze járunk a hegyekben. Nem is akárhol. Rose és Emmett kölcsönadta nekünk egy hétre a saját kis szerelmi fészküket. Sőt, barátnőm volt olyan kedves, és feltöltötte a kedvemért a hűtőszekrényt is. Tele van gyümölcsökkel, és tápláló finomságokkal. Csak én és Jake, kettesben. Olyan béke, és boldogság lett úrrá rajtam, ami már régóta nem. Nem szívesen hagytam ott Timothyt, de a többieknek igaza van. Le kell higgadnom, és meg kell tanulnom kordában tartani a kislányomat, aki igencsak instabil érzelmi helyzetben van.

-         Kérlek, ne haragudj rám – haraptam az ajkamba, amikor Jake rám nézett.

-         Miért haragudnék, édesem? – mosolygott rám halványan, de nem volt igazán őszinte ez a mosoly.

-         Amiért olyanokat mondtam Anthonynak – sütöttem le a szemeimet, és éreztem, hogy elvörösödöm. – Nem gondoltam komolyan, hogy nem kívánsz engem – folytattam a magyarázkodást.

-         Kicsim, tudom, hogy reggel tényleg úgy gondoltad, amit mondtál, ahogy mondtad, nem kell emiatt rosszul érezned magad. Tény, hogy mostanában nem voltam sokat veled, de ez nem azért van, mert nem kívánlak.

-         Akkor azért, mert félsz tőlem? Vagy tőlünk? – tettem fel a következő kérdést.

-         Dehogyis – kerekedtek el Jacob szemei. – Te most hülyéskedsz? – kérdezte döbbenten. – Már miért félnék tőled?

-         Azért, mert egy héten belül háromszor is sikerült falhoz vágnom, vagy átrepítenem a szobán az embereket. Még jó, hogy nem vagytok sérülékenyek, különben mindenkit megölnék a családomból – mondta fintorogva.

-         Édesem, ilyenekre még csak ne is gondolj – szorította meg a kezem Jake. – Eszem ágában sincs félni tőletek. Csupán feszültek vagytok, de ezt orvosolni fogjuk, méghozzá hamarosan.

-         Szeretlek – mosolyodtam el.

-         Én is téged, vagyis titeket – nyomott puszit a kézfejemre. – Már itt is vagyunk – tárult elénk egy hatalmas, gyönyörű faház.

-         Nem azt mondták, hogy csak egy kis vityillócska? – kérdeztem döbbenten.

-         Nos, azt hiszem, hogy ez nézőpont kérdése. A Cullen házhoz képest valóban az, de egy hagyományos faházhoz képest hatalmas – nevetett fel kedvesem.

-         Igen, szerintem is, jó nagyra nőtt, de hát elvileg Emmett és Rose él benne néha, tehát nem csoda, hogy ekkora – kuncogtam fel.

-         Hogy érted ezt, kedvesem? – húzta fel a szemöldökét.

-         Hely kell a romboláshoz, amikor egymásra találnak – villantak meg a szemeim.

-         Hajaj, valaki nagyon-nagyon rossz kislány szeretne lenni ma, úgy érzem – nézett rám kedvesem lélegzetvisszafojtva. – Azt hiszem, hogy most azonnal fel kell vinnem téged a hálóba.

-         Na végre – csimpaszkodtam a nyakába, miután egy szempillantás alatt kinyitotta az én oldalamon az ajtót.

-         Hm… milyen kis heves vagy – kuncogott fel.

-         Ezt próbálom az értésedre adni, már nem kevés ideje – haraptam a nyakába.

-         Hé – szisszent fel.

-         Oh, sajnálom – eresztettem el azonnal a bőrét. Észre sem vettem, hogy ekkorát haraptam.

-         Semmi baj, csak ne ilyen hevesen – nyomott csókot a számra.

-         Oké, visszafogom magam – kezdtem finomabb kényeztetésbe.

-         Nem kéne enned valamit? Ma még csak egy kis reggelit ettél – nézett rám aggódva.

-         Ó, fogd már be – rántottam magammal a padlószőnyegre.

-         Oké, abbahagytam a túlzott aggódást – bólintott rá nevetve.

-         Hát nem ezt magyarázom már legalább egy hete? – vigyorodtam elégedetten. Majd egy szempillantás alatt fölé gördültem, és határozott mozdulatokkal tépkedtem le róla az összes ruhát, ami csak eltakarta a tökéletesen testét.

-         Hm… nyertem magamnak egy vadmacskát? – kezdte el lehámozni rólam a ruháimat.

Én pedig lelkesen segédkeztem neki a műveletben. Majd hangos sikollyal jutalmaztam, amikor végre megint eggyé vált a testünk olyan hosszú idő után. A csípőm egyszerűen önálló életre kelt, és onnantól kezdve már nem volt megállás. Hangos zihálásunk töltötte be az egész házat, és néhány pillanat múlva egyszerre léptük át a gyönyör kapuját. Én pedig fáradtan hanyatlottam szerelmemre.

-         Huh – nyögtem boldogan.

-         Meg ne halljam még egyszer, hogy nem kívánlak, mert akkor ellátom a bajodat – mozdította meg a csípőjét.

-         Oh, megint? – fordítottam felé a fejem döbbenten.

-         Így hidd azt, hogy nem akarlak téged állandóan – gördült fölém, majd lassú, gyengéd mozgásba kezdett.

-         Elismerem, hogy hatalmasat tévedtem – sóhajtottam halkan.

-         Helyes – vigyorodott el. – Szeretlek.

-         Én is téged – húztam magamhoz egy csókra.

A nap nagy részét a padlón töltöttük, majd amikor a gyomrom áruló módjára korogni kezdett. Jake felvitt a hálóba, és szigorúan parancsba adta, hogy maradjak az ágyban, és pihenjek, amíg ő elkészíti nekem a vacsorát. Nem volt hajlandó elárulni, hogy mit főz nekem, így csak türelmesen vártam, hogy visszajöjjön hozzám. Amikor pedig beért a szobába a nyál is összefutott a számban, mert az egyik kedvenc ételem hozta magával. Brokkoli krémleves.

-         Remélem, hogy éhes vagy – sétált elém a tányérral.

-         Az nem kifejezés – nyaltam meg a szám szélét. – Ide vele – ültem fel, hogy kényelmesen elhelyezkedjek a késői ebédhez, vagy korai vacsorához. Ez nézőpont kérdése. Mikor elhelyezkedtem, Jake azonnal az ölembe tette a tálcát, én pedig nekiestem a finomságnak. – Ez mennyei volt – dőltem hátra miután elpusztítottam az egészet.

-         Örülök, hogy ízlett, kicsim – vette el a tálcámat.

-         Te nem is ettél? – kérdeztem kíváncsian.

-         Bekaptam egy szendvicset, amíg főtt a levesed, úgyhogy nem vagyok éhes – legyintett. – Mindjárt jövök, csak ezt leviszem.

-         Elfér azon az asztalkán is – mutattam rá az apró asztalra. Majd megütögettem magam mellett az ágyat, és elengedtem egy ásítást is az ajkaimról.

-         Hm… összebújás? – tette le a tálcát, és bebújt mellém a takaró alá. Azután pedig szorosan magához ölelt.

-         Ez már úgy hiányzott – sóhajtottam a mellkasán fekve.

-         Igen, nekem is – nyomott puszit a fejem búbjára. – Aludj, édesem – suttogta kedvesem a fülembe. Majd elnyomott az álom…