La Push vámpírja II. Új nemzedék - 25. fejezet

25. fejezet

(Bella szemszöge)

Korántsem voltam benne biztos, hogy helyesen cselekedtem, amikor elhagytam Edwardot és a családomat, de úgy éreztem, hogy csak így védhetem meg őket teljes mértékben. Nem akartam, hogy bárki is félelemben, vagy veszélyben éljen miattam. Hiszen annyira fontosak nekem. Sokkal fontosabbak, mint az életem. Már csak abban nem vagyok biztos, hogy hogyan cselekednék helyesen. Az lenne a jó, hogyha Maxen segítenék, hiszen a Volturi tönkretette az életét, vagy az lenne a helyes, hogyha segítenék a Volturinak, akik elvileg Carlisle barátai voltak, vagy talán még azok is. Hiszen ez akárhogyan is vesszük lázadás ellenük, de egyik család indítékaival sem tudok maradéktalanul egyet érteni. Olyan bonyolult ez az egész helyzet. Hol van a határ jó és rossz között?

-         Jól vagy, Bella? – simogatta meg Angela a karomat.

-         Nem igazán – hajtottam le a fejemet. – Másodszor vesztem el Edwardot. Először az ő ostobasága szakított szét minket, most pedig az enyém. Miért nem tudunk mi egyszerűen csak boldogok lenni? Ráadásul a fiaim is hiányozni fognak. Mindenki, az egész családom.

-         Ugyan, minden rendben lesz – ölelte át a vállamat. – Brian is megmondta, hogy helyesen cselekedtél – szorított magához egy pillanatra.

-         Így van, így a legjobb mindenkinek. Kár, hogy nekem nem jutott ez eszembe, hiszen akkor Marie nem lett volna ilyen rémült, és nem szökött volna el. Úgy sajnálom – nyomott puszit a homlokomra.

-         Abbahagynátok már ezt a nyáladzást? Nem érzitek úgy, hogy kicsit sok már az érzelem? – forgatta meg a szemeit Max.

-         A te véleményedet senki nem kérdezte – szusszantottam fel.

-         Csillagom, talán nem tudunk bűvölni téged, de elárulom a titkot, hogy most, hogy megszereztelek a közeljövőben nem áll szándékomban elengedni téged, úgyhogy nagyobb bajban vagy, mint hiszed. Mivel mi túlerőben vagyunk veled szemben. Tehát, hisztizhetsz, sírhatsz a családod után, de most már a testőröm vagy, ha tetszik, ha nem, és jó ideig az is maradsz – villantak meg a szemeim.

-         Vagy hagyom a Volturinak, hogy kivégezzenek a családoddal együtt, és hazamegyek – sziszegtem a fogaim között.

-         Nem hiszem, gyermekem – mosolyodott el. – Ha Aro tart fogva téged, akkor sokkal rosszabbul jársz, mintha én. Egyébként pedig a te döntésed volt.

-         Majd meglátjuk, hogy kinek lesz igaza a végén, és annyit gondolok a családomra, amennyit akarok, úgyhogy fogd be, vagy tartsd meg magadnak a véleményedet – vágtam kupán gondolkodás nélkül. Mi a fenét gondol magáról ez az idióta? Még, hogy én rabszolga. Azt hiszem, hogy kénytelen leszek én magam elintézni Maxet, ha már más nem teszi meg helyettem. Utána pedig szélnek eresztem a lányokat.

-         Ne foglalkozz vele, Bella – mondta Angela kedvesen.

-         Persze, megpróbálom – sóhajtottam fel. Végül is magamnak csináltam a bajt. Megérdemlem a sorsom. Hiszen nyugton is maradhattam volna, ha akarok, de én nem bírtam ki Billy nélkül a szigeten.

-         Egyébként, még mindig nem értem tisztán, hogy hogyan tudtál Briannel kommunikálni, amikor a férjed minden gondolatot hall a tiéden kívül – gondolkodott el Max.

-         A lényeg, hogy megoldottam, nem? – vontam meg a vállam. Persze, majd beavatom a titkaimba. Már így is bőven eleget tud rólunk. Sokkal többet, mint amennyit kéne.

-         Egyébként, Brian, ha már udvarolsz valakinek, akkor az lehetne Prue, igen tehetséges lány, és Angelával ellentétben még gyermekkel is megajándékozhat téged – állapította meg Max csak úgy mellékesen.

-         Hogy mondta? – morgott fel Angela. Én pedig abszolút megértettem a hirtelen jött haragját.

-         Miután már nem vagy az apám, így elvárom, hogy ne szólj bele az életembe. Egyébként pedig Angela sokkal, de sokkal intelligensebb és értékesebb lány, mint bármelyik kis csitri, aki vakon követ téged – mordult rá Brian.

-         A te választottad azon kívül, hogy legalább vámpír, értéktelen. Nincsenek ambíciói, nincs képessége, csak egy lány, egy közönséges vámpír. Ennél már csak az lenne rosszabb, hogyha ember lenne – mondta Max megborzongva.

-         Az anyám is ember volt, ha már nem emlékeznél rá. Tényleg miatta van ez a bosszú, vagy már azt is elfelejtetted, hogy emberként ismerkedtél meg vele? Hát ennyire volt fontos a számodra? Hogy úgy beszélj az emberekről, mint holmi közönséges táplálékról? Tapintani lehet a szerelmet a levegőben.

-         Anyád már emberként is különleges volt, ezért nem lett belőle vacsora, hanem feleség. A te jelölted viszont semmit nem tud felhozni, ami miatt különlegesnek érezném a jelenlétét.

-         Nos, én a lágyságába, a gyengédségébe, és a hatalmasra tárt szívébe szerettem bele, arról nem is beszélve, hogy elképesztően gyönyörű nő. Ennyi nekem pont elég. Nem érdekel, hogy van-e valami trükkje. Ha jobban átgondolnád, akkor tudnád, hogy anya is a képessége miatt halt meg. A lányokat a képességük miatt gyűjtötted össze. Biztos vagy benne, hogy annyira jó dolog, ha az embernek, illetve vámpírnak képessége van? – állt meg Bian hirtelen. – Vagy tisztelettel beszélsz a kedvesemről, vagy már itt sem vagyunk, és akkor Bellát is visszük – morgott az apjára.

-         Csak nem megint verekedni akarsz velem, kisfiam? – állt meg Max támadóállásban Brian-nel szemben.

-         Fejlődtem, amióta utoljára találkoztunk – szűrte Brian a fogai között.

-         Majd meglátjuk – mosolyodott el Max.

-         Állítsátok már le magatokat, a fenébe is – állt be közéjük Heather kiabálva. – Komolyan mondom, hogy nem tudom, hogy miért szeretlek titeket. Te egy őrült, bosszúvágyó gyilkos lettél, gyűjtési szenvedéllyel. Már csakhogy nem Aro szintjén állsz. Nem veszed észre, hogy Prue majd megőrül érted, vagy nem akarod észrevenni, és folyamatosan kínzod, ahelyett, hogy újra boldog lennél. Anya már nem jön vissza, és oly régen volt már, amikor elveszítettük – nézett dühösen az apjára. – Te pedig, a bátyám vagy, mégis képes voltál elhagyni. Holott nyugton is tűrhetted volna, hogy apa véghezvigye a bosszúját, amikor még volt értelme ennek az egésznek. Gondolkodjatok már egy percet az istenit neki. Hol van az a két férfi, aki egykor bearanyozta az életünket? Az én életemet? Mi történt veletek? – rohant el Heather.

-         Hé, várj – futott utána Angela.

-         Heather, kicsim – indult volna el utána Max is.

-         Hagyd most őt békén – fogtam meg a karját.

-         A lányom, foglalkoznom kell vele – rántotta ki magát a karomból Max.

-         Na és miért vártál eddig arra, hogy foglalkozz vele? Nem vetted észre, hogy mennyire fáj neki az, amit a családja tesz vele?

-         Ne oktass ki – kevert le egy hatalmas pofont, aminek az ereje a földhöz is vágott.

-         Na ezt nem kellett volna – kevert le neki Brian egy hatalmasat visszakézből. A lendület pedig Maxszel együtt elragadta a közéjük ugró Prue-t is.

-         Prue? – kapta fel Max azonnal a földről. – Minden rendben?

-         Azt hiszem, hogy valami reccsent – nyögte fájdalmasan majd elájult.

-         Te – fektette le óvatosan Max a földre. Majd ismét megindult Brian felé.

-         Na most már elég – pattantam fel. Majd mindkettőjüket a közeli patakba hajítottam a víz erejének segítségével. – Ha nem hagyjátok abba a felesleges balhézást, akkor mindketten a víz alatt töltitek a hátralévő életeteket. Világos? Most pedig lássuk el ezt a szerencsétlen lányt, aki olyan naiv, hogy még ezek után is képes lesz szeretni téged, valami érthetetlen oknál fogva – dühödtem fel most már én is. Ennyi vadállatot egy rakáson még soha életemben nem láttam. Pedig láttam már néhány vámpír hordát.

-         Prue legalább rájön, hogy nincs jövőnk együtt – kelt fel Max rendezve a vonásait.

-         Te beteg vagy – forgattam meg a szemeimet. – Prue, hallasz engem? – próbáltam meg magához téríteni.

-         Uh, a fejem – nyögött fel a feje hátoldalához kapva. Én pedig óvatosan megérintettem ott, ahová a kezét tette. – Ez nagyon fáj – lábadt könnybe a szeme, miközben a karjához kapott.

-         Nincs semmi baj. Mindjárt kapsz a fejedre egy hideg borogatást. A karodat pedig megvizsgálom. Máshol nem fáj? – kérdeztem aggódva.

-         Nem, csak a karom és a fejem. Túlélem – motyogta halkan.

-         Nem kellett volna közénk ugranod. Ki adott neked utasítást rá? Csak egy ostoba kölyök vagy – kiabált rá Max. Mire Prue összerezzent, és sírni kezdett.

-         Te egy kegyetlen, gátlástalan, mocskos alak vagy, Max – köptem neki a szavakat. – Örülnöd kéne neki, hogy ez a lány még emberszámba vesz téged – mondtam komolyan. Majd visszafordultam Prue felé. Olyan védtelen kislánynak látszott, nem tudtam rá haragudni semmiért, hiszen végig elvakultan szerette azt a férfit, aki még csak érdeklődést sem mutat az irányába. – Shh… nincs semmi baj, kedves – simítottam végig a haján. Mire még hangosabban zokogni kezdett. – Gyere, kapaszkodj belém. Kitisztítom a sebedet a pataknál – álltam fel vele. Majd óvatosan elsiettem a vízhez.

-         Hülye vagyok, igaz? – szipogta halkan. A jelek szerint kezdett megnyugodni.

-         Nem, csak szerelmes. A szerelem vak. Főleg, hogyha fiatal az ember. Hány éves is vagy? Mármint, annyinak látszol, mint a többiek, de egy idő után ti sem öregszetek, úgyhogy a korodra lennék kíváncsi. Az igazi évekre, amit a földön éltél eddig.

-         Én, tíz éves vagyok, de mindenkinek azt hazudom, hogy elmúltam ötven. Gondoltam, hogy Max talán így hajlandó lesz velem kezdeni, de erősen tévedtem – sóhajtott fel.

-         Hogyan tudtad titkolni a korodat? Mármint, mindenki elhitte neked, hogy sokkal, de sokkal idősebb vagy ennél, és én nem értem, hogy hogyan…

-         Van egy kis kiegészítő képességem, amit nem reklámozok, így mindenki gondolkodás nélkül hisz nekem – mosolyodott el halványan.

-         Miért nem vagy a családoddal? – kérdeztem döbbenten. Hiszen még nagyon-nagyon kiskorú.

-         Az anyámat megerőszakolta egy vámpír. Ő pedig belehalt a szülésbe. Azt hiszem, hogy ezzel mindent elmondtam. A nagynéném, aki magához vett abnormális szörnyetegnek tartott, és ezt veréssel próbálta kompenzálni. Amikor találkoztam Maxszel és Heatherrel vetítettem nekik és a többieknek is egy jól elhihető sztorit, hogy családtagként kezeljenek. Tudod, amikor közéjük álltam, Max olyan kedves volt. Bejött hozzám este, amikor azt hitte, hogy alszom, és betakart. Olvasott nekem, ha rosszat álmodtam. Elvakult lettem vele szemben. Hiszen olyan sokat törődött velem. Azt hittem, hogy komolyan érdeklődik irántam, de tévedtem – görbült le ismét a szája.

-         Kedvesem, te még csak egy kisgyermek vagy. Ezt tudva még örülök is neki, hogy Max nem akart veled szeretkezni. Istenem, hiszen csupán tíz éves vagy. Egy kislány, aki soha nem kapott igazi szeretet.

-         Ez így nem igaz – rázta meg a fejét. – Emlékszem hangokra és érzésekre, azokból az időkből, amikor még anyu pocakjában voltam. Beszélt hozzám, énekelt nekem, és simogatta a helyet, ahol engem sejtett. Ő szeretett engem, és én is őt.

-         Hány éves voltál, amikor a többiek közé kerültél? – folytattam a kérdezősködést.

-         Hat éves voltam, amikor csatlakoztam a családhoz. Itt nem akartak megverni, nem féltek tőlem, nem gyűlöltek. Itt nyugodtan aludhatok, anélkül, hogy valaki megpróbált volna megfojtani, vagy álmomban kihajítani az ablakon. Egyszóval, nyugodt, és biztonságos hely. Nekem ennyi azt hiszem, hogy több volt, mint amit valaha is reméltem. Jó nekem itt, még akkor is, ha néha megbántanak, akkor is tudom, hogy itt fontos vagyok, nem akarnak bántani – magyarázkodott.

-         Jobbat érdemelnél ennél – simítottam végig a hátán. Olyan védtelen kislánynak tűnt most. Meg se közelítette az eddig látott fennhéjázó csatlóst. Csak egy kislány volt, aki próbálja megtalálni a helyét a világban.

-         Öhm… nem szorulok rá a sajnálatra. Azt hiszem, hogy én inkább most megyek – csúszott ki a kezeim közül. – Köszönöm, hogy meghallgattál, és ne haragudj, hogy rád zúdítottam. Nyilvánvalóan nem izgat, hogy mi a helyzet velem, de azért kedves, hogy nem hagytál faképnél.

-         Na és mi van, ha azt mondom, hogy érdekel, hogy mi van veled? – néztem rá kérdőn.

-         Akkor azt fogom hinni, hogy továbbra is vagy olyan kedves, hogy megpróbálod elhitetni velem, hogy van lény a földön, akit nem taszítok el magam mellől. Bár erre igen csekély az esély – mondta majd tovább sietett. Én pedig felpattantam és követtem. Éppen akkor álltam meg a fák előtt, amikor Max kitárta Prue felé a karját, a lány pedig gondolkodás nélkül szaladt bele az ölelésbe. Milyen naív kislány még, te jó ég. Hiszen csupán tíz éves. Családra lenne szüksége, igazi családra, akik szeretik. Annyit azonban becsülök Maxben, hogy nem ért hozzá egyetlen ujjal sem…

(Edward szemszöge)

Idegesen mászkáltam fel alá a nappaliban. Nem, a mászkálás nem jó kifejezés, idegesen tomboltam jobbról-balra, aztán balról jobbra. Hát nem értik meg, hogy Bella nem hagyhat el minket? Nem hagyhat el engem megint. Még egyszer nem bírnám ki az elvesztését. Hiszen ő a másik felem. Egyszer is nehéz volt elviselni az egyre fokozódó hiányát, nemhogy többször.

-         Utána megyek – álltam meg határozottan.

-         Nem jutsz el hozzá – állapította meg Jasper.

-         Már miért ne jutnék? – kérdeztem élesen.

-         Azért, mert még mielőtt eljutnál odáig Max lányai kiszúrnak, és megbűvölnek – vágta rá egyértelműen.

-         Nem, hogyha viszek magammal valakit, aki képes arra, amire Bella – néztem fiamra kérdőn.

-         Kockázatos – gondolkodott el Anthony. – Hogyha anya eltűnik előlük, akkor visszajönnek, és kezdhetjük elölről az egészet. Szerintem jobb lenne, ha tiszteletben tartanánk anya akaratát. Hogyha pedig bajba kerül, akkor még mindig utána mehetünk.

-         Remek, hagyjuk csak a sorsára, mert a maga makacsságával úgy határozott, hogy inkább meghal, minthogy valaki egy kicsit ideges legyen a családban – mondtam gúnyosan. – Ha Alice ment volna el, akkor már utána mentél volna, gondolkodás nélkül, vagy ha Nathalie, Rosalie – néztem a fiamra és Emmettre.

-         Valóban így van, és ezt nem is tagadom – bólintott Jasper. – A hiba csak az az elméletedben, hogy ha Alice tűnt volna el, akkor őt megbűvölték volna, és az elrablás. Viszont Bellát nem tudják, és saját akaratából ment velük. Más a helyzet.

-         A francokat már, csak nektek így kényelmes, mert mindenkinek megmaradt a társa az enyémen kívül. Bár végül is, én mindig is jól elvoltam egyedül, nem igaz? Most is elleszek biztos, nehogy segítsetek – ordítottam rájuk. Még, hogy más a helyzet. Azért mert nem az ő feleségük van veszélyben. – Most megyek – fűztem még hozzá.

-         Mégis hová? – döbbent meg Esme. – Hiába mész utána kisfiam, Bella éppen olyan makacs, amilyen te.

-         Mit érdekel titeket, hogy hová, el és kész – mentem fel az emeletre. Majd bevágtam magam mögött az ajtót, jelezvén, hogy hagyjanak békén. Majd az ágyra dobtam az egyik bőröndömet, és pakolni kezdtem.

-         Nagyapa? – dugta be a kis fejét Emily az ajtón.

-         Tessék? – normalizáltam a hangsúlyomat. Emily semmiről nem tehet.

-         Én, veled megyek, ha szeretnéd – kezdte el gyűrögetni a szoknyáját. Ezen muszáj volt elmosolyodnom. Olyan halkan suttogta, hogy alig hallottam. Biztosan nem akarta, hogy a többiek meghallják.

-         Kicsim – guggoltam le mosolyogva, és széttártam a karjaimat. Ő pedig gondolkodás nélkül beleszaladt a karjaimba. – Nem akarlak téged bajba keverni – simogattam meg a hátát. – Te még kicsi vagy ehhez.

-         De én…

-         Várj, ne úgy értsd ezt, hogy szerintem nem lennél tökéletesen alkalmas a feladatra – pontosítottam a mondanivalómat. – A nagymamád azért ment el, hogy ti megint gyerekek lehessetek, és ebben igaza van. A problémát nem neked kell megoldani. Neked boldog, vidám kislánynak kell lenned. Mert mind ezt szeretnénk – nyomtam puszit a homlokára.

-         Te el fogsz menni, igaz? – csimpaszkodott bele még jobban a nyakamba.

-         Valószínűleg – bólintottam rá.

-         Ha nem lennél biztos benne, akkor nem pakolnád a bőröndödet – mondta az unokám sértetten. – Nem vagyok hülye – mondta komolyan.

-         Tudom, hogy nem vagy hülye, kincsem. Soha nem feltételeznék rólad ilyesmit. Csak azt nem tudom, hogy hova megyek. Még nem döntöttem el, és egy ideig nem is fogom, hogy Alice ne lássa. Nem kell, hogy bárki is beleszóljon a döntésembe. Szeretem a családunkat, de most szükségem van egy kis egyedüllétre, hogy kitaláljam, hogy mi a legjobb lehetőség – magyaráztam halkan.

-         Te tudod, nagypapi – sóhajtott fel Emily. Majd egy kis könnycsepp gördült le a szeme sarkából.

-         Hé, gyere ide – vettem fel a csöppséget. Azután pedig szorosan magamhoz öleltem. – Szeretlek, pöttöm, ugye tudod?

-         Igen, hát persze, hogy tudom. Én is téged, de szerintem ez nem jó ötlet – motyogta halkan.

-         Sajnálom, kincsem, de ha nem is jó ötlet, akkor is így kell lennie – mondtam határozottan.

-         Bocsáss meg, nagyapa – nyomott puszit az arcomra. Majd a világ elsötétült körülöttem…

Furcsán éreztem magam. Mintha az előbb még akartam volna valamit, de nem emlékszem. Talán csak elképzeltem valamit? Lehetséges, hogy volt valami tervem, vagy ilyesmi, de nem tudom már. Mióta felejt el bármit is egy vámpír?

-         Nagyapa, hallasz engem? – lengette meg a kis kezét előttem Marie és Emily.

-         Hát persze, mondtatok valamit? – néztem rájuk mosolyogva.

-         Eljössz velünk vadászni? – kérdezték egyszerre.

-         Hát persze – mosolyogtam rájuk. – Mindjárt szólok Bellának is, és mehetünk együtt – fűztem még hozzá elégedetten. Jó lenne kiruccanni Bellával és a két kis aprósággal.

-         A nagyi most nem ér rá, tudod, elment, hogy megnézze hová tűntek Maxék, Jasperrel és Alice-szel mentek el.

-         Oh, tényleg – komorodtam el. – Nem is tudom, hogy hogyan engedhettem el egyedül. Annyira hiányzik – ültem le kedvtelenül. – Talán inkább menjetek el Emmett-tel, és Rosalie-val. Nem lennék túlságosan jó társaság.

-         Ugyan már, nagypapi, mi veled szeretnénk menni – bújtak hozzám a lányok. – Gyere velünk, légy szíves – néztek rám szempilla rebegtetve.

-         Jól van – sóhajtottam fel. – Hát lehet nektek nemet mondani? – mosolyogtam rájuk. – Na, aki először meglátja a hegyi oroszlánt, azt elviszem moziba Port Angelesbe.

-         Na és aki másodszor látja meg? – kérdezte Marie pirulva.

-         Azt is elviszem moziba magammal, mert ő is ugyanolyan ügyes – kacsintottam rá.

-         Akkor hajrá – rohant ki Emily a házból.

-         Hé, ne csalj – futott utána Marie is azonnal.

-         Elkaplak titeket – nevettem fel.

Majd én is utánuk eredtem. Annyira édesek voltak. Kár, hogy Bella most nincs itt velünk, és nem jön ő is vadászni. Jó lett volna, hogyha négyesben tudunk mozizni. Mindegy, majd legközelebb már négyen megyünk. Sőt, elvisszük Anthonyt és Nathalie-t is. Fantasztikus lesz. Várjunk csak. Mi is volt az a veszekedés délelőtt Nathalie, és Bella között? Emlékszem, hogy volt valami, de nem tudom, hogy mi. Mindegy, biztosan csak valami futó probléma volt. A családtagok néha összevesznek, aztán meg úgyis kibékülünk. Hogy is volt ez az egész Maxszel és a családjával? Hogyan tudtak eltűnni, amikor itt sátoroztak még nemrégen a ház körül?

-         Nagyapa, ott van az oroszlánod – sikoltották a lányok boldogan.

-         Ügyesek vagytok – nevettem fel. – Gyertek, jut belőle mindenkinek – előztem meg őket, majd egy szempillantás alatt elkaptam a zsákmányunkat…