La Push vámpírja II. Új nemzedék - 26. fejezet

26. fejezet

(Bella szemszöge)

Miután Heather és Angela visszajött, Max lányának, mintha egy kicsivel jobb kedve lett volna. Azt hiszem, hogy új barátnőre tett szert Angela személyében, bár Ang egy fantasztikus lány. Nem nehéz őt szeretni. Annyira kedves és lágy, hogy az a csoda, hogy Maxet még ő sem volt képes elbűvölni. Engem viszont nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mi lehet Prue-val. Hiszen olyan kis védtelen és ártatlan. Utoljára akkor láttam, amikor a félvér lányok vacsoráztak, azóta pedig teljesen eltűnt. Talán a sátrában lesz. Amint ezt átgondoltam már el is indultam a sátra felé.

-         Bejöhetek? – kérdeztem halkan. Választ azonban nem kaptam. Ezért nagyon halkan benyitottam a sátorba. Prue összegubózva, fázósan aludt a pokrócán, míg a másik takaró nem rajta, hanem mellette volt. Óvatosan kúsztam beljebb, majd ráterítettem a takaróját. Olyan hihetetlen, hogy még csak tíz éves. Szegénykém soha nem kapott egy kis gyengédséget sem, pedig nagyon is megérdemelte volna. Hiszen csak egy gyermek.

-         Heather? – motyogta még mindig csukott szemmel.

-         Nem, Bella vagyok – feküdtem le mellé, hogy egy vonalban legyünk.

-         Bella? Valami baj van? Indulnunk kell tovább? – emelte fel egy picit a fejét.

-         Nem, nincs semmi baj, csak aggódtam érted, és gondoltam megnézem, hogy hogy vagy. Fáj még a karod, vagy a fejed?

-         Nem, köszönöm. Azt hiszem, hogy gyorsan gyógyulok. Ez most áldás – mondta komolyan.

-         Volt, amikor nem volt áldás ez a tény? – húztam fel a szemöldököm.

-         Egyszer egy alapos verés után kihívtam a gyámügyet telefonon, de mire kiértek már semmi sem látszódott rajtam. Azután pedig, amikor elment a gyámügyes hölgy még jobban megvertek, mint előtte. Utána nem kísérleteztem ezzel, hanem elszöktem. Csak tudnám, hogy miért is mondom el neked mindezt – fűzte hozzá nagyon sóhajtva.

-         Talán azért, mert szeretnéd valakinek elmondani magadról az igazat, és engem alkalmasnak találsz – válaszoltam csendesen. Majd óvatosan végigsimítottam a haján.

-         Mindegy, a lényeg, hogy nem volt mindig jó, hogy gyorsan gyógyulok. Bár most az hiszem, hogy nagyon is örülök neki, hiszen így már holnap le lehet venni a kötést a kezemről – mosolyodott el. Hogy tudja még mindig látni a szépet a legsötétebb helyzetben is? – Na, nem untatlak tovább, hogyha nem történt semmi, akkor még aludnék egy kicsit, ha nem baj. Hat hosszú év nyugtalan alvását próbálom behozni, és négy év alatt még nem értem utol magam benne.

-         Aludj csak – mosolyodtam el. – Kimenjek?

-         Nem, nem kell – ásította halkan. – Van szállásod?

-         Ne, nincs, de jó nekem egy faág is – legyintettem.

-         Ugyan már, ez egy négyszemélyes sátor, és Heatherrel csak ketten lakunk benne. Elférsz. Tudom, hogy te nem alszol, de feküdni is kényelmesebb így – fogta meg a kezem.

-         Ez esetben köszönöm a meghívást. Örömmel elfogadom – bólintottam rá. Majd kényelmesen elhelyezkedtem Prue mellett.

-         Tudom, hogy nem egy ágy, amihez nyilván szoktál, de nekem ez maga a kacsalábon forgó palota – ölelte át a párnáját. Majd édesen közelebb kúszott hozzám, egészen a vállamhoz csúsztatta a párnáját, majd megint egy kicsit visszább húzódott. Olyan igazi, kislányos meghívás volt, ahogy felajánlotta a párnája egyik felét.

-         Köszönöm – hajtottam a fejem a párna csücskére.

-         Nincs mit – mosolyodott el. – Jó éjszakát – fúrta a fejét a párnájába. Majd a hasára fordult, és teljesen elengedte magát.

-         Olvassak neked valamit? – kérdeztem a könyveire nézve.

-         Éppen Jane Austent olvasok, az Értelem és Érzelembe kezdtem bele tegnapelőtt. Még csak a huszadik oldalnál járok. Többre sajnos nem volt időm.

-         Rendben, akkor folytatom onnan. Imádom Jane Austent – vettem el a könyvet.

-         Igen, nekem is ő a kedvencem – motyogta félálomban.

Én pedig olvasni kezdtem a könyvét, de nem túl hangosan, mert nem akartam, hogy miattam ne aludjon jól. Még csupán néhány oldalt olvastam el, de ő már halkan, és egyenletesen szuszogott. Így inkább csendben folytattam tovább az olvasást. Nem sokkal később pedig befutott Heather.

-         Öhm… szia – mosolyogtam rá. – Prue meghívott a sátratokba, de ha zavarlak téged, akkor már itt sem vagyok – magyaráztam a helyzetet.

-         Nem zavarsz – rázta meg a fejét. Majd a saját oldalára kúszott, miután bezárta a sátrat. – Kedves tőled, hogy foglalkozol Prue érzéseivel. Szegény lány annyira védtelen. Igazából nem olyan rosszindulatú, mint amilyennek olykor tűnik, csak túl sok fájdalom érte, legalábbis szerintem. Nem igazán beszél a múltjáról, de néha olyan, mintha félne aludni. Volt már, hogy bejöttem a sátorba, amikor már aludt, és reflexből becsúszott a sarokba, majd begubózott, mintha próbálná megvédeni magát valakitől.

-         Gyerek még a lelke, és csúnya élete volt előtettek – bólintottam rá.

-         Nem is értem, hogy mit szeret annyira apámban, hiszen ő semmiféle gyengéd érzelmet nem táplál az irányába, mégis állandóan rajong érte.

-         Talán azért, mert veletek tudta meg, hogy milyen családban élni. Valakinek, aki szörnyű helyről jött idillinek tűnhet már az is, hogyha nem akarják bántani. Egyébként, ha már az idilli állapotoknál tartunk, akkor te miért nem mentél el a bátyáddal együtt, amikor volt rá lehetőséged? – kérdeztem kíváncsian.

-         Ha mindketten elmegyünk, akkor az apámból még annyi sem maradt volna meg, amennyi így – vágta rá egyszerűen. – Éjszakánként, amikor azt hiszi, hogy mind alszunk, és nem látja senki, előveszi anyám régi fényképét, és úgy beszél hozzá, mintha még itt lenne közöttünk. Mosolyog rá, szerelmesen nézi. Úgy viselkedik, mintha még velünk élne – magyarázta a helyzetet.

-         Ez egy kicsit azért beteges is, amellett, hogy szép gondolat – állapítottam meg.

-         Te még sosem beszéltél halott családtaghoz? – kérdezte kissé szemrehányóan.

-         De, természetesen már beszéltem halott szeretteimhez, de az nem sokkal a haláluk után volt. Az apád már túlságosan régóta nem képes elengedni az édesanyádat. Ez már rögeszme. A bosszúval már semmit nem old meg.

-         Nocsak, bagoly mondja – húzta fel a szemöldökét. – Mert te talán bántad, amikor a farkasok elintézték Viktóriát, és a barátait? Volt benned részvét azok iránt, akik megkínozták és meggyilkolták a szüleidet a szemed láttára?

-         Nem, valóban nem volt – motyogtam halkan. – Egyáltalán honnan tudsz te ilyeneket? Nem értem, hiszen te…

-         Nekem valóban nem, de a testvéremnek elmesélted a történetedet – válaszolta halkan. – Amit Brian tud, azt én is tudom, amit ő lát, azt én is látom, hogyha akarom. Figyeltelek már egy ideje titeket. Innen tudtam meg, hogy milyen képességgel rendelkező gyermek született nálatok. Én voltam az, aki szólt róla apámnak, és ezért bocsánatot kérek. Tévedtem a családoddal kapcsolatban.

-         Mivel kapcsolatosan tévedtél pontosan? – kérdeztem döbbenten.

-         Azt hittem, hogy miután fény derült a kislány képességére, hogy bántani akarjátok majd őt, vagy kirekeszteni. Hiszen az apja leszidta, amiért használta a képességét.

-         Nem, Anthony nem megszidta, hanem elmagyarázta neki a jó és a rossz közötti különbséget. A kettő azért nem ugyanaz – vetettem ellent.

-         A lényeg az volt, hogy ne használja a képességét. El akartátok nyomni a kislány egyik felét, legalábbis azt hittem.

-         Most már máshogy gondolod? – húztam fel a szemöldököm.

-         Az utóbbi időben megint figyeltelek benneteket, és úgy láttam, hogy nagyon is szeretitek a kis ikerpárt minden hibájuk, és csínytevésük ellenére is. Sajnáltam, hogy felbolygattam a nyugalmatokat azzal, hogy meggondolatlanul cselekedtem.

-         Nos, a bűneinket megbánni bármikor dicséretes dolog – mosolyogtam rá. – A lényeg, hogy most már érted, hogy hibáztál.

-         Ennyi? Semmi dühöngés, semmi soha többé ne kerülj a szemem elé? – döbbent meg Heather.

-         Nem. Lenne értelme dühöngeni, vagy szitkozódni? – kérdeztem vissza.

-         Hát, igazából, nem is tudom. Én néha megkönnyebbülök, amikor kieresztem a gőzt. Bár, ha jobban belegondolok, ezt a hibámat most már igencsak nehéz lenne visszaforgatni.

-         Arra sose gondoltál, hogy töröld apád emlékeit? Mármint az édesanyádról. Lehetett volna olyan emléke is, hogy belehalt a szülésbe. Te képes lettél volna megváltoztatni mindent.

-         Hogy formálhatnék jogot arra, hogy megfosszam az édesapámat a legkedvesebb emlékeitől? Túl sok szép emlék, és gyönyörű álomkép maradt meg édesanyámról. Brian és én kergetőzünk a konyhában, míg anya almás pitét süt a tűzhelynél. Apa pedig megigézve néz mindhármunkat. Lovacskázok apa térdén, amit anya fényképekkel örökít meg – mosolyodott el. – Szép emlékek, amiket soha senkitől sem lopnék el.

-         Tehát senki emlékeit nem szoktad ellopni?

-         Csak végszükség esetén – válaszolta azonnal. – Jenny, a lány, aki Prue mellett szokott ülni. Ő új emléket kapott tőlem, de csak egyet.

-         Miért tetted? – kérdeztem kíváncsian.

-         Bántalmazták, azután pedig otthagyták az utcán. Öten voltak. Jenny nem tudott túllépni rajta, én pedig egy kicsit átalakítottam az emléket.

-         Átalakítottad?

-         Igen, ő úgy tudja, hogy mi még időben odaértünk, és megmentettük, azóta nem fél, nincsenek rémálmai éjszakánként. Visszakapta a régi önmagát.

-         Érdekes elgondolás – sóhajtottam fel.

-         Miért? Azért mert megfosztottam őt a szenvedéstől? – kérdezte idegesen.

-         Megfosztottad őt a lehetőségtől, hogy erősebb legyen, hogy leküzdje a problémát – magyaráztam halkan.

-         Megfosztottam őt egy fájdalmas emléktől, ami gyötörte – vágta rá azonnal.

-         Nos, ez a nézőpont is helytálló, és az én véleményemben is van igazság. Az emlékeinkből merítjük az erőt, ahogy az apád is, ahogy te is. Mindenkinek szüksége van rájuk ahhoz, hogy éljen, vagy tovább lépjen.

-         Talán – gondolkodott el Heather. – Ezt a vitát folytassuk holnap, álmos vagyok – dőlt el a helyén.

-         Rendben van, még visszatérünk rá, addig is jó éjszakát – mosolyogtam rá.

-         Köszi – húzta magára a takarót, majd a másik oldalára fordult, és lassan elnyomta az álom…

(Edward szemszöge)

Miután megnéztünk egy új rajzfilmet a moziban elvittem a lányokat enni is. Mindketten a spagettire szavaztak, úgyhogy beültünk egy olasz étterembe, ahol a hölgyek természetesen azonnal bámulni kezdtek, és a pincérnő is lelkesen érdeklődött, hogy hány évesek a kishúgaim. Amin a lányok csak kuncogtak, de mindig álcázták, mintha nem is a kérdések hallatán nevetnének fel.

-         Lányok, viselkedjetek, elég bután nézne ki, hogyha az mondanám nekik, hogy az unokáimmal vagyok itt – suttogtam nekik halkan.

-         Tudjuk, de olyan vicces, ahogy mindenki rád startol – súgták vissza.

-         Ha a nagyanyátok itt lenne, akkor még viccesebb lenne. Már biztosan égnek állna az a sok, gyönyörű haja, ha ezt látná – nevettem fel ezúttal én.

-         Ne már, a nagyi nem is olyan féltékeny típus – legyintettek a lányok.

-         Majd ha visszajött, akkor bebizonyítom nektek – kacsintottam rájuk.

-         Rendben, szavadon fogunk – bólintottak rá a lányok. Majd nagy ásítás hagyta el az apró ajkakat.

-         Úgy látom, hogy ideje mennünk – állapítottam meg. Majd intettem a pincérnek, hogy fizetni szeretnék. Aki néhány pillanattal később már készségesen hozta is a számlát.

-         Fáradt vagyok – állt fel Marie nehézkesen.

-         Na gyertek – guggoltam le eléjük. Ők pedig azonnal belecsimpaszkodtak a nyakamba, és szorosan hozzám bújtak.

Miután beültettem őket az autóba, és bekapcsoltam az öveiket a gyerekülésekben, már indultam is hazafelé. Az út most hosszabb volt, mint normál esetben szokott. Minden szabályt betartottam, mert véletlenül sem akartam, hogy a lányoknak bármi bántódása eshessen. Ők pedig békésen aludtak a hátsó ülésen. Nem sokkal később pedig már a házunk előtt parkoltam le. Óvatosan vettem ki a lányokat, nehogy felébredjenek, majd bementem a házba a karomban a két kis angyallal.

-         Szia, Edward – döbbent meg Esme.

-         Szia, anya, tudom, hogy későbbre vártál minket, de a lányok elfáradtak – mosolyogtam rá.

-         Jól vagy, fiam? – húzta fel a szemöldökét.

-         Természetesen, miért ne lennék jól? – néztem rá kérdőn.

-         Apa? – lépett be Anthony kitágult szemekkel.

-         Mi van veletek? – kérdeztem rá nyíltan. Nem értem, hogy miért olyan megdöbbentő, hogy hazajöttem a lányokkal. Talán azt hitték, hogy örökre Port Angelesben maradunk?

-         Semmi – vágta rá fiam egy pillanattal később. – Felvigyem a lányokat? – kérdezte azután.

-         Végül is, én szerettem volna lefektetni őket az ágyukba, ha már ilyen jól mulattunk ma – néztem rá kérdőn.

-         Persze, vidd csak nyugodtan akkor őket te – egyezett bele fiam azonnal.

-         Oh – fordultam vissza a lépcső aljánál. – Van valami hír Belláról, Alice-ről, és Jasperről? – kérdeztem. Mire mindenki a nappali felé nézett, mintha idióta lennék. De hát Alice és Jasper ott ül. Gondolta Esme. – Oké, mi történt? Mi bajotok van? Össze vagytok zavarodva, és mindenféle hülyeséget gondoltok. Ha Alice és Jasper ott ülne a kanapén, akkor látnám őket – mondtam már kissé dühösen.

-         Nyugodj meg, nagyapa, semmi baj – pislogott fel rám Emily. – Ne kiabálj, légy szíves.

-         Ne haragudj, kicsim. Nem akartam kiabálni. Aludj tovább nyugodtan – nyomtam puszit az arcára. – Felviszem a lányokat, utána visszajövök és megbeszéljük, hogy mi a baj – mondtam határozottan. Majd felsiettem a lányokkal az emeletre…

(Anthony szemszöge)

-         Apa? – néztem apára döbbenten. Hiszen azt hittem, hogy már régen elment. Bár nem tetszett nekem az ötlet, de megértettem, hogy most egyedül akar lenni.

-         Mi van veletek? – kérdezte élesen. Mi van? Már miért lenne baj?

-         Semmi – vágtam rá gyorsan. – Felvigyem a lányokat? – kérdeztem azután. Apa furcsán viselkedik, és két apró tippem is van rá, hogy ki áll a háttérben. Márpedig én még most megtudom, amit akarok.

-         Végül is, én szerettem volna lefektetni őket az ágyukba, ha már ilyen jól mulattunk ma – nézett rám kérdőn. Most mit mondhatnék erre?

-         Persze, vidd csak nyugodtan akkor őket te – egyeztem bele azonnal. Majd később kiderítem a rejtélyt. Bár szerintem annyira nem rejtélyes. Biztos, hogy ez a két kis, furmányos boszorka van a háttérben.

-         Oh – fordult vissza a lépcső aljánál. – Van valami hír Belláról, Alice-ről, és Jasperről? – kérdezte. Mire én azonnal a nappaliba pillantottam. Hiszen Alice és Jasper ott ültek a kanapén, és ugyanolyan döbbenten néztek, ahogy Esme és én. Lehetséges, hogy annyira elbűvölték a lányok, hogy nem látja őket? – Oké, mi történt? Mi bajotok van? Össze vagytok zavarodva, és mindenféle hülyeséget gondoltok. Ha Alice, és Jasper ott ülne a kanapén, akkor látnám őket – mondta már kissé dühösen.

-         Nyugodj meg, nagyapa, semmi baj – pislogott fel rá Emily. – Ne kiabálj, légy szíves.

-         Ne haragudj, kicsim. Nem akartam kiabálni. Aludj tovább nyugodtan – nyomott puszit az arcára. – Felviszem a lányokat, utána visszajövök és megbeszéljük, hogy mi a baj – mondta határozottan. Majd felsietett a lányokkal az emeletre.

-         Oké, valaki tudja, hogy mi történik itt? Mert én őszintén mondom, hogy teljesen elvesztettem a fonalat – nézett rám kérdőn Esme. – Most vagy én őrültem meg, vagy te is tisztán látod, hogy Alice és Jasper itt van.

-         Nem te őrültél meg, nagyi. Ami azt illeti, a lányok úgy tűnik, hogy elérték, hogy a nagyapjuk itt maradjon velünk.

-         Mi? Mármint, hogy a lányok most kábulat alatt tartják Edwardot? – kapta a szája elé a kezét Esme. – Helyes ez? Mármint, örülök, hogy a fiam nem ment el, és nem tett meggondolatlanságot, de nem hiszem, hogy álomvilágban kéne tartani, amíg Bella visszatér. Mi lesz, ha maradandó károsodást okoz ez az egész az elméjében? Vagy ha teljesen beleőrül az állandó ellentétes információkba. Nem veszélyes ez?

-         Nem hiszem, hogy veszélyes lenne, de helyesnek én sem gondolnám – válaszoltam Esmének azonnal.

-         Szerintem pedig nem is rossz ötlet – szállt be a beszélgetésbe Jasper is. – Amíg itt van, addig nem csinál butaságot, és láthatóan boldog. A lányok pedig ügyesek és erősek. Minden rendben lesz.

-         Na és ti szellemként járkáltok a házban, amíg ki nem derül, hogy valójában mégis itt vagytok? – kérdeztem vissza kissé gúnyosan.

-         Nem, addig én és Alice eltűnünk innen, hogy a lányoknak ne kelljen fenntartani a látszatot, hogy nem vagyunk itt – mondta Jasper. – Alice és én úgyis már régóta tervezünk egy második nászutat – fűzte még hozzá. – Meglátogatjuk Petert és Charlotte-ot? – kérdezte lelkesen a feleségét.

-         Még szép, boldogan – bújt a férjéhez Alice.

-         Ez mind szép és jó, de nem fogom adni a lovat a lányok alá, hogyha vészhelyzetet szimatolnak, akkor nyugodtan tegyék meg ezt bármikor. Ez nem normális dolog. Most még megengedem a nagyapjuk érdekében, de el fogok beszélgetni velük, méghozzá alaposan, méghozzá, amint Edward bemegy a saját szobájába – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-         Csak gyerekek, megijedtek – védte meg őket Esme azonnal.

-         Ezt abszolút megértem, én is félek, de ez nem ok arra, hogy megbűvöljenek valakit, főleg nem a családból – mondta kissé ingerülten. Már egy párszor megbeszéltem velük, hogy senkit nem bűvölünk meg csak úgy.

-         Azért légy kíméletes, kérlek, jót akarnak – lépett elém Esme nyugtatóan.

-         Sosem bántanám őket, csak elmagyarázom nekik megint, hogy ez nem helyes – sóhajtottam fel.

-         Mi nem helyes? – kérdezte apa, amikor leért a nappaliba.

-         Megtréfálni téged, mintha Alice és Jasper itt lenne – vágtam rá gyorsan. – Elismerem, hogy rossz poén volt, csak el akartam terelni a figyelmed anyáról – magyarázkodtam. Talán ez beválhat. Elég hihetőnek tűnik a dolog.

-         Fejlesztenünk kell még a humorodat, fiam – mosolyodott el apa. – Bár azt el kell ismernem, hogy már majdnem elhittem, amit mondtatok, és kezdtem izgulni.

-         Többé nem próbáljuk elterelni így a figyelmedet, ígérem – mondta Esme határozottan.

-         A lányok alszanak? – tereltem el a témát.

-         Igen, mindketten nyugodtan alszanak. Én pedig azt hiszem, hogy hazamegyek a kis házba, és előkészítek némi meglepetést Bellának, hogy megünnepeljük a visszatértét – indult el az ajtó felé. – Reggel visszajövök. A lányokkal holnap elmegyünk a csokikészítő üzembe. Megígértem, hogy gyárthatnak saját készítésű bonbont.

-         Ez remekül hangzik, talán én is veletek tartok – mosolygott Esme a fiára.

-         Az remek lenne, minél többen megyünk, annál jobb – biccentett apa. Majd egy szempillantás alatt elviharzott.

-         Jasper, rásegítettél a hangulatára még te is? – fordultam felé kíváncsian.

-         Ne nézz rám, nekem semmi közöm ehhez az egészhez – emelte fel a kezeit védekezően.

-         Akkor a lányok még annál is sokkal erősebbek, mint ahogy eddig hittük, mert ez a hangulatlöket egyáltalán nem természetes. Edward nem a fellegekben repkedő, sose halunk meg, szép az élet fajta vámpír.

-         Ez mondjuk tény – gondolkodott el Esme. - Mégiscsak beszélj a lányokkal. Egy kicsit fogják vissza a bűvöletet, mert ez már tényleg ijesztő, egy kicsit.

-         Szerintem jobb, ha nem várunk reggelig, azonnal mérsékeltetem velük a kábulatot apán, mielőtt még azt is hagyja, hogy a lányok befonják a haját és rózsaszín szalagokat kössenek bele – mondtam komolyan. Majd felsiettem a lányok szobájába…