La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 28. fejezet

28. fejezet

(Gabriella szemszöge)

Az utóbbi napok annyira boldogan és kiegyensúlyozottan teltek, hogy talán még az előző terhességem alkalmával sem voltam ennyire nyugodt és kipihent. Azt hiszem, hogy Jacobbal tökéletesen teljesítettük a küldetést, miszerint kiegyensúlyozottnak, és nyugodtnak kell lennem. Azt hiszem, hogy itt az ideje hazamenni, mert most már Jake lesz egyre idegesebb, hiszen nem tudunk semmit a többiekről. Jacob pedig igazi családcentrikus egyéniség, már nagyon aggódik értük. Főleg, hogy Anthony nem veszi fel neki a telefont már két napja.

-         Jó reggelt, kicsim – lépett be az ajtón szerelmem egy hatalmas tálcával. – Jól aludtatok?

-         Igen, nagyszerűen – mosolyogtam rá. Majd megvártam, amíg leült mellém az ágyra. – Gondolkodtam is – haraptam az ajkamba.

-         Halljuk – nézett rám kíváncsian.

-         Arra gondoltam, hogy itt az ideje, hogy hazamenjünk – vágtam rá azonnal.

-         Nem kell semmit sem tennünk, édesem. Most az az első, hogy te jól érezd magad és ne idegeskedj, mert akkor a kisbabánk is jól van. Te is tudod, hogy most ő a legfontosabb. Semmi más nem számít. A többiek együtt vannak, és nem eshet bajuk.

-         Te nem vagy itt boldog – mondtam komolyan.

-         Ez butaság, már hogyne lennék ott boldog, ahol te is velem vagy? – kérdezte döbbenten. – Te vagy a legfontosabb ember a számomra, és persze Tim, a családomat is imádom, de te élvezel feltétlen előnyt mindenkivel szemben.

-         Én most már rendben leszek, teljesen megnyugodtam, és többet nem fordul elő, hogy Phoebe valakit átrepít a szobán. Most már tudom kezelni az érzelmi kitöréseimet – mondtam határozottan.

-         Biztos vagy benne? – kérdezte bizonytalanul.

-         Igen, tökéletesen jól vagyok – vágtam rá határozottan. – Nem lesz semmi baj, ígérem – adtam rá a szavamat is. Most már biztos vagyok benne, hogy tökéletesen kordában tudom tartani az érzéseimet, és Phoebe tetteit is.

-         Rendben van, de ha baj van, akkor visszajövünk ide – mondta szerelmem komolyan. – Ez a feltétel. Megegyeztünk?

-         Igen, tökéletesen – bólintottam rá.

-         Helyes, akkor te reggelizz meg, én pedig addig összepakolok. Azután pedig indulhatunk, ha biztos vagy benne.

-         Ez egy remek terv, és igen, tökéletesen biztos vagyok benne – mondtam határozottan.

-         Jól van, akkor jó étvágyat – nyomott csókot a számra. Majd pakolni kezdett. Én pedig nekiláttam a mennyei rántottának, amit szerelmem nekem készített.

Egy fél óra múlva már a csomagokat összeszedve, útra készen álltunk a ház előtt, amit néhány nap alatt is nagyon megszerettem. Hiányozni fog ez a hely, de tudom, hogy itt az ideje, hogy hazamenjünk. Már én is kezdek határozottan aggódni a többiekért.

-         Indulhatunk? – simogatta meg az arcomat.

-         Igen, menjünk – bólintottam rá határozottan. Majd gyors csókot nyomtam a szájára.

-         Rendben, akkor indulás – biccentett kedvesem. Egy perccel később pedig már az autóban ültünk, és hazafelé tartottunk.

-         Szerintem Rose már egy komplett gyerekszobát berendezet Phoebe számára – kuncogtam fel hirtelen. Bele sem gondoltam, hogy ott hagytuk a tervezett gyerekszobát két divatdiktátor karmai között.

-         Nos, ami azt illeti, megvan rá az esély, hogy valóban átrendezték, vagy némiképpen át fogják rendezni azt a bizonyos szobát – kuncogott fel Jacob is.

-         Hamarosan meg fogjuk látni, előre azért ne izguljunk – mondtam mosolyogva.

-         Rendben, úgyis meglepetés lesz, ha csináltak valamit – egyezett bele szerelmem. – Egy óra múlva minden kiderül.

-         Igen, így van – dőltem hátra az ülésben, és kényelmesen elhelyezkedtem…

(Edward szemszöge)

Az éjszaka közepétől kezdve olyan furcsán érzem magam. Mintha csak valaki ellopta volna a jókedvemet, pedig nem sokkal ezelőtt még minden rendben volt. Vajon ez normális egy vámpírnál? Attól tartok, hogy valami súlyos probléma van velem, mert az egészen biztos, hogy ez nem normális dolog. Talán meg kéne beszélnem ezt valakivel. Carlisle, igen, ő a legalkalmasabb erre a helyzetre. A lányok nem tudhatnak meg semmit, mert olyan boldogok voltak, hogy jó kedvem van, így annak is kell maradnia. Bármi is történjék, nekem akkor is tökéletesen jó kedvem lesz. Legalábbis feléjük ezt fogom mutatni, hogy ne aggódjanak miattam. Semmiképpen sem szeretném, ha rosszul éreznék magukat velem. Azt hiszem, hogy át is megyek Carlisle-hoz. Az a biztos. Azonnal felkeltem az ágyról, amin eddig olvastam, majd kirontottam a házból, és a nagyház felé vettem az irányt, amikor hirtelen hangokat hallottam meg az éjszakában.

-         Vigyázzatok magatokra, és figyeljetek oda, hogy Edward nehogy meglásson titeket, mert akkor kérdezősködni kezd – magyarázta Esme Jaspernek és Alice-nek.

Jasper és Alice? Na de hol van Bella? Hol a feleségem? Miért nem láthatom meg a testvéreimet? Valami történt Bellával. Ért utol a felismerés. Meg kell tudnom mindent. Megvárom, amíg Alice és Jasper elmegy, és majd azután kitalálok valamit. Nem szabad konkretizálnom a terveimet, akkor Alice előtt le fogok bukni. Előbb megvárom, hogy kellő távolságba érjenek, és csak utána derítem ki, hogy mi történt. Igen, így lesz a legjobb. Semmi elhatározás idő előtt. Lapultam meg egy bokorban, hogy ne vegyenek észre. Majd figyeltem, ahogy Alice és Jasper eltűnik az éjszakában. Esme pedig aggódva néz utánuk, és nagyot sóhajtva fordult a Bellával közös otthonunk felé. Azután pedig bement a házba a többiekhez.

-         Valami itt nagyon nem stimmel – motyogtam magam elé.

Majd elhatároztam, hogy reggel faggatom ki a családom, addig pedig megpróbálok rájönni, hogy mi is az igazság, mert érzem, hogy itt motoszkál a fejemben, csak azt nem tudom, hogy hová bújt el ilyen nagyszerűen.

-         Azt hiszem, hogy jobb lesz, hogyha most hazamegyek, és kieszelem a tervet a helyzet felderítésére. Vagy talán mehetek a hegyekbe is. Nem tudhatja meg Alice, hogy mire készülök – mondogattam magamban.

Majd haza indultam. Valami több van ennek az egésznek a hátterében, mint amit most tudok. Márpedig ki fogom deríteni, hogy mi folyik itt, mert igenis jogom van tudni, hogyha Alice és Jasper itt van, akkor hová lett a feleségem. Határoztam el. Meg fogom találni Bellát, akkor is, ha addig élek. Csak előtte kiszedem a részleteket a családomból, mert száz százalék, hogy valamit eltitkolnak előlem, méghozzá mindannyian.

Amint visszaértem a kis házunkba, másra sem tudtam gondolni, csak kedvesemre, így keresni akartam valamit, ami csakis az övé, hogy olyan legyen, mintha velem lenne. A kutatásaim során pedig kellemes meglepetésre bukkantam. Egy fényképalbum akadt a kezembe, amit fellapozva megtaláltam Bellát nagy pocakkal a tornácon ücsörögni még emberként, azután pedig vámpírként a kisfiúnkat a karjaiban tartva. Egyetlen egy apró hibája volt a képnek, az, hogy nem én voltam ott Bella jobbján, hanem Jacob mosolygott vissza rám a képről. Természetesen egyáltalán nem nehezteltem ezért Jacobra, hiszen ő volt az, aki megmentette a gyermekünket, és a szerelmemet is. A következő oldalon Anthony éppen mászott, majd már állt és sétált is. Egyszerűen tüneményes apróság volt. Csak úgy faltam a fotókat, amelyek mind-mind boldogságról árulkodtak, de ismertem Bellát, ez nem volt tökéletes boldogság. Látszott a szemében, hogy boldog, de nem olyan mértékben, amilyenben lehetne. Azután a képek változtak. Jake kivirágzott a bevésődése mellett, és Bella is egyre mosolygósabb lett, ahogy már három csöppség szaladgált és kúszott körbe a konyhában, ahol Bella és Dawn vidáman főzték az ebédet. Csodálatos képek voltak, olyanok, amelyekért bármit megadtam volna, hogy magam is jelen lehetek azokban a gyönyörű pillanatokban. Egyszerűen imádtam minden egyes képet, ami csak a szemem elé tárult. Egészen megfeledkeztem mindenről, ami eddig nyomasztott, és rájöttem valamire. Bella képes volt nélkülem végigcsinálni mindezt a családjáért, a gyermekünkért. Én képes leszek kivárni amíg újra együtt leszünk a családunk segítségével. Azt viszont tudnom kell, hogy hová lett valójában a szerelmem. Nem maradhatok kétségek között, mert annál talán nincs is rosszabb.

Annyira elgondolkodtam, hogy mire újra kinéztem az ablakon, odakint már minden világos volt. Így hát ránéztem az órára, és meg is állapítottam, hogy itt az ideje elindulni a nagy házba, mert a lányok már biztosan nagyon várják a kézműves-csokis kirándulást. Gyorsan átöltöztem, és néhány perccel később már ott is álltam a nagy ház előtt. Az ajtónál azonban megtorpantam. Azt hiszem, hogy az eddigi jó kedvemmel kéne belépnem, hogy a lányok ne csalódjanak. A problémáimat majd megbeszélem a többiekkel, hogyha a lányok már alszanak, és nem hallhatják meg a dolgot.

-         Jó reggelt – léptem be mosolyogva.

-         Szia, nagypapa – pattantak fel a lányok azonnal. Én pedig leguggoltam eléjük és széttártam a karjaimat, hogy magamhoz öleljem őket.

-         Sziasztok, rosszcsontok – nyomtam puszit az arcukra. – Várjátok már a csoki gyárat? – kérdeztem.

-         Még szép. Szív alakú csokoládé bonbonokat fogok készíteni. Minél többet – bólogatott Marie lelkesen.

-         Én pedig rózsákat fogok készíteni, és lóheréket – magyarázta Emily lelkesen.

-         Dédi, te mit fogsz csinálni? – fordultak Esme felé izgatottan.

-         Én majd állatfigurákat készítek a gyerekeknek az árvaházba – vágta rá fogadott anyám azonnal.

-         Na és te nagypapa? – fordultak most felém.

-         Én majd segítek mindenkinek, és mindenfélét készítek – válaszoltam határozottan. – Na, indulhatunk, hölgyeim?

-         Igen, mehetünk – bólintottak rá mindhárman.

-         Rendben, akkor este jövünk – intettem a többi nappaliban lévőnek, majd elindultunk a csokigyár felé, hogy a lányok kiélvezhessék ezt a napot is.

Nem telt sok időbe, amíg odaértünk a célunkhoz. A lányok, amint beléptünk izgatottan kezdtek keresgélni a lehetséges formák és csokoládék között, hogy miből is legyenek azok a bonbonok, és milyen ízesítéssel készüljenek pontosan. Én és Esme pedig csak nevetve figyeltük, ahogy kérdésekkel bombázzák a profi bonbonkészítő mestereket, akik természetesen örömmel válaszoltak a lányok minden kérdésére.

-         Hogy érzed magad, fiam? – kérdezte Esme kedvesen.

-         Nos, van néhány probléma, de ezt nem a gyerekek előtt kéne megbeszélnünk – motyogtam halkan.

-         Mire gondolsz, Edward? – nézett rám kérdőn.

-         Arra, hogy hová is ment Alice és Jasper az éjszaka közepén, amikor elvileg Bellával vannak együtt. Na, és ha tényleg együtt voltak, akkor hová lett közben Bella? – kérdeztem halkan suttogva.

-         Oh, drágám, ezt tényleg ne itt beszéljük meg – nyelt egy nagyot Esme.

-         Igen, szerintem sem ez a megfelelő hely és idő erre – bólintottam rá.

-         Hogyan jöttél rá? – kérdezte Esme kíváncsian. – Csak ennyit árulj el.

-         Az éjszaka furcsa üresség tört rám, egyik pillanatról a másikra. Át akartam menni a házba, hogy ne legyek egyedül és beszélgessek valakivel, amikor megláttalak téged, Alice-t és Jaspert, amint búcsúzkodtok, pedig Alice és Jasper elvileg a feleségemmel ment, de mégsem jött vissza velük, és ez szerintem eléggé aggasztó. Úgyhogy mindent meg akarok tudni arról, amit eltitkoltok előlem. Estig azonban még tudok várni. Majd akkor megbeszéljük ezt, hogyha a lányok már elaludtak – magyarázkodtam halkan.

-         Rendben, ez egy nagyon is jó ötlet – bólintott rá Esme azonnal.

-         Ti miért nem jöttök? – kérdezték a lányok kissé rosszallóan.

-         Már megyünk is – vágtam rá azonnal.

Majd Marie mellé siettem, aki a kis nyelvét is kidugta a koncentráció hevében, hogy tökéletesen betakarja a szív alakú alapot egy kis csokoládé pöttyel. Miközben pedig az egyik unokámnak segédkeztem, figyeltem a másik csöppséget is, a határozottan készítette a bonbonokat, olyan kézügyességgel, mint egész életében ezt csinálta volna. Akárcsak Esme, aki mindig is kreatív és tehetséges nő volt, most sem hazudtolta meg önmagát, és fantasztikus csokoládékölteményeket hozott létre.

-         Én is csinálhatok csokit az árváknak is? – kérdezte Marie.

-         Hát persze, kincsem – vágtam rá azonnal. – Bőven vettem nektek alapanyagot, úgyhogy ne fogd vissza magad.

-         Szerinted mit tegyek a tetejére? – nézett rám kérdőn. Miközben a tekintete ide-oda cikázott az apró virágdíszek, szívek, és katicabogárkák között.

-         Szerintem mindenfélét tegyél rá, amelyik tetszik – vágtam rá azonnal. – Minél többféle bonbont készítesz annál jobb lesz a dobozod tartalma – mondtam határozottan.

-         Tényleg? – kérdezte lelkesen.

-         Hát persze – bólintottam rá.

-         Akkor mindenfélét csinálok – látott neki a munkának. – Segítesz?

-         Hát persze, hogy segítek – álltam neki én is a díszítésnek.

-         Nézzétek, ezt csináltam anyának – mutatta fel másik unokám büszkén a műveit egy apró dobozban.

-         Ez nagyon jól sikerült – dicsértem meg.

-         Köszi, ha megennéd, akkor neked is szívesen készítenék, de így azt hiszem, hogy felesleges lenne – magyarázta a kis csöppség.

-         Igen, ebben egyet kell értenem – bólintottam rá. – Majd, ha kézműves szakköre megyünk a jövő héten, akkor készíthetsz nekem valami szépet – ajánlottam a lehetőséget.

-         Oké, ez jó ötlet – vágta rá hevesen. – Már tudom is, hogy mit fogok készíteni neked – gondolkodott el.

-         Nagyszerű, tetszeni fog – mosolyodtam el.

-         Hé, te meglested a gondolataimat? – nézett rám kissé durcásan. – Ezt meglepetésnek szántam – fonta karba a kis kezeit.

-         Bocsánat – kértem elnézést. – Viszont azt nem tudom, hogy pontosan milyen lesz, mert te még csak a tárgyat képzelted el. Hogy milyen lesz a színe, és a díszítése azt nem tudom.

-         Na jól van, ez igaz – bólintott rá. – Ez esetben megbocsátok – adta meg magát.

-         Köszönöm – nyomtam puszit a fejére. – Na, díszítsük ki ezt a csokoládét – álltam neki a csoki készítésének…

(Bella szemszöge)

Max egyre türelmetlenebb lett, ahogy közeledtünk Volterra felé. A lányok viszont egyre idegesebbek lettek, hogy mi is lesz. Bármennyire is bátrak voltak a lányok, akkor is féltek. Jobban, mint azt eddig hitték. Heather pedig már azon gondolkodott, hogy Alecet hogyan fogja kimenteni az őrületből, hogy ne veszítse el őt. Már csak néhány perc választott el minket a célunktól, és ez engem is félelemmel töltött el. Mi lesz, ha nem leszek elég erős? Ha elkapnak minket, és megölik a lányokat? Mi lesz, ha Aro győz, és ugyanúgy rabszolgák lesznek ezek a gyerekek, mint most. Ha pedig ez így lesz, akkor az csakis az én hibám lesz. Ezernyi kérdés, és veszély, én pedig eljöttem egyedül, ahelyett, hogy magammal hoztam volna Edwardot, hogy együtt legyünk jóban-rosszban, ahogy fogadtuk. Miért is hagytam otthon. Nélküle ez sokkal félelmetesebb, mint vele együtt lett volna.

-         Megállni, éjszakáig itt várunk – adta ki Max az utasítást.

Mire mindenki azonnal megállt. Majd leültek összevissza, ahogy sikerült a földön. Míg Max továbbra is idegesen mászkált fel-alá a csoportunk körül. Prue pedig mellém kuporodott.

-         Félek – suttogta a fülembe. – Biztos, hogy mindenkit a pajzsod alá tudsz vonni? – kérdezte félve.

-         Ne félj, meg tudom csinálni – mondtam határozottan. – Bőven befértek a pajzsom alá, a bűvölés pedig nektek megy a legjobban, úgyhogy nem kell félned semmitől – simítottam végig a hátán.

-         Dehogynem, nagyon is van mitől félni – motyogta Heather idegesen.

-         Meg tudjuk menteni Alecet – mondtam határozottan.

-         Ha apán múlik, akkor nem fogjuk, mert engem akar, és így apának ellenség – mondtam komolyan.

-         Segítek neked megmenteni, ne aggódj – suttogtam a fülébe.

-         Mi is segítünk – mondta Brian és Angela is határozottan.

-         Köszönöm – mondta Heather hálásan.

-         Szerintem, az lenne a legjobb, hogyha elkapnád Alecet, és elmenekülnél, a Forks melletti faházamban találkozunk – mondta Brian komolyan.

-         Azt nem lehet, apát nem hagyhatom itt – rázta meg a fejét Heather azonnal.

-         Maxre majd mi vigyázunk, te csak menekülj el a kedveseddel, kérlek – kérlelte Brian.

-         Talán – sóhajtott fel Heather. – Ha nincs más megoldás akkor meg fogom tenni.

-         Rendben van, nekem már ennyi is elég – biccentett Brian.

-         Vajon milyen lesz a bosszú vége után? – kérdezte Prue. – Eddig csakis ez a terv éltetett minket, de ha ennek vége, akkor hogy lesz? Max szélnek ereszt majd minket, vagy esetleg továbbra is egy család maradunk? Azért ez valami vége lesz, nem igaz? – nézett rám kérdőn.

-         Igen, az biztos, hogy valami ma éjjel véget ér – bólintottam rá. – Ha akarod, akkor neked ezután is van otthonod. Gyere velem haza – szorítottam meg a kezét. – Lányomként szeretnélek, és boldogan élhetnél nálunk – ajánlottam a lehetőséget.

-         Ez csodálatosan hangzik, de nem biztos, hogy el akarom hagyni – pillantott Max felé. – Nem hagyhatjuk magára, hiszen szeret minket a maga módján – mondta Prue határozottan. Én pedig elkaptam a pillanatot, amikor Max gyengéd pillantást küldött Prue felé, és még el is mosolyodott. Ezt viszont a világ minden kincséért se mutatta volna ki őszintén a lány felé, aki odáig van érte.

-         Készüljetek fel lányok, edzetek, egy óra múlva lemegy a nap, és indulunk – adta ki az utasítást Max.

-         Rendben, gyerünk – pattant fel Prue, és Heatherre nézett. A lány pedig azonnal felpattant, odament az egyik lányhoz, és kicsavarta a karját.

-         Prue – szóltam rá erélyesen. Mire azonnal rám emelte a tekintetét, és bocsánatkérő arckifejezéssel nézett rám.

-         Hagyd őket, ők így tanulták az edzést. Vagy csendben tűröd, vagy ki is köthetünk valahová egy órára, ha úgy jobban tetszik – sziszegte az arcomba. Majd tovább figyelte a lányokat, akik egymást bántották edzés címszóval.

-         Nem kedvelem az apádat, mondtam már – szusszantottam fel dühösen Brian és Angela mellett.

-         Őszintén szólva én sem rajongok érte, kedvesem – bólintott rá Angela is.

-         Na látjátok, ezen egyáltalán nem csodálkozom, de ő már csak ilyen. Nekem sem tetszenek a módszerei, de hát mit csináljak vele? A családját nem válogathatja meg az ember – rántotta meg a vállát Brian. – Viszont, ha már az ő módszereinél tartunk – vigyorodott el. – Kicsim, megtennél egy szívességet? – kérdezte mélyen Ang szemébe nézve.

-         Hát persze, mondd csak, drágám – mosolygott rá Angela. A következő pillanatban azonban már üveges tekintettel nézett előre. Majd megindult Max felé, és hatalmas pofont adott neki.

-         Brian, ezt meg hogy képzeled? – néztem rá dühösen. – Nem mondod komolyan, hogy te most Angelát, a szerelmedet bűvölted el, hogy megverje helyetted az apádat?

-         Nyugi, nem fog rá emlékezni, de ha mégis fog, akkor egészen biztos vagyok benne, hogy jólesik neki, amit éppen csinál – mondta Brian határozottan.

-         Ki vagy te? – néztem rá csalódottan. – Az én barátom nem csinál ilyeneket – sétáltam el mellőle. Ezt ő sem gondolhatja komolyan.

-         Bella, készen állsz? – sietett mellém Prue.

-         Azt hiszem – sóhajtottam fel. Az túlzás, hogy készen állok, de minél előbb túlesünk ezen az egészen, annál hamarabb mehetek haza a családomhoz.

-         Lányok, itt az idő, alkonyodik – mondta Max határozottan. Hm… alkonyat a mi napszakunk. Edward és az én napszakom. Milyen ironikus, hogy most kezdődik el az egész. Amikor a nap véget ér, a csata kezdetét veszi. – Bella, a pajzsod? – nézett rám kérdőn Max.

-         Megvan – bólintottam.

-         Prue, próbálj meg elbűvölni – adta ki az utasítást Max.

-         Téged képes lesz, mert te a pajzsom alatt vagy – vágtam rá.

-         Akkor honnan tudjam, hogy igazat mondasz? – kérdezte azonnal.

-         Onnan, hogy kénytelen leszel bízni bennem – válaszoltam idegesen.

-         Ha átversz azt valaki nagyon megbánja – szűrte a fogai között.

-         Ne izgulj, tudom, hogy mi a dolgom – morogtam rá.

-         Rendben, akkor itt az idő, mindenki tudja a dolgát, úgyhogy indulás – indult meg Max Volterra irányába. Mi pedig jobb híján követtük.

-         Maradj mindig mellettem – szorítottam meg Prue kezét.

-         Rendben van, úgy lesz – nyelt egy nagyot Prue. Majd néhány pillanattal később elértük a város határát, és akkor elkezdődött…